Chapter 1

Újabb kudarc

Elutasítva.

Már megint.

Stephen Grant Rogers már számolni sem tudta, hányadik alkalommal kapta meg ezt a nyomdát a jelentkezési lapjára. Ez volt talán a negyedik körzet, ahol megpróbálkozott a belépéssel, de itt is azt mondták, mint a többi helyen: „Alkalmatlan. Ezzel csak megmentem az életét."

Jó, tény, hogy nem ő volt a legerősebb ember New Yorkban. Vézna volt, alacsony, asztmás, tucatnyi más betegséggel. Valószínűleg az első bevetését sem élné túl a fronton. De akkor is, úgy érezte, nem tesz eleget a hazájáért. Minden egyes nap újabb és újabb kegyetlenségekről érkeztek hírek Európából, amiket a nácik követtek el ártatlanok ellen. Emberek vesztették el az otthonukat, a szeretteiket, az életüket. Steve csak annyit szeretett volna, hogy ez minél kevesebb emberrel történjen meg.

Sajnos ő maga is túlságosan jól ismerte a tahó embereket. Apró termete miatt örök céltáblája volt a zaklatóknak, akik előszeretettel verték meg Brooklyn különböző sikátoraiban. Elfuthatott volna, de akkor örökké menekülnie kellene. Inkább mindig ott maradt és harcolt, hiába tudta, hogy semmi esélye, főleg, ha többen is voltak.

Ilyen vidám gondolatokkal hagyta el az irodát, honfitársai gúnyos és lenéző pillantásaitól kísérve. Szinte hallotta is, hogy összesúgnak a háta mögött: „Ennyire meg akarja öletni magát? Komolyan azt hitte, hogy katona lehet? Még a holnapot is csak nehézkesen érheti meg." Steve már megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a megjegyzéseket. Édesanyja mindig azt mondta neki, hogy az ember erejét nem az izmai, hanem a szíve mutatja meg. Kár, hogy ez a gondolat nem volt híres a tahók körében; bár, akkor már nem is lettek volna tahók.

Steve a közeli moziba ment, hogy elterelje a gondolatait. Nem is nézte, milyen filmre vesz jegyet, csak beült az első terembe és várta, hogy kezdődjön a vetítés.

Ahogy az várható volt, a film előtt bejátszottak egy összevágott hirdetést a háborúról, ami tőlük több ezer kilométerre dúlt. Tankok, sebesültek, romba dőlt otthonok, tönkrement életek. Steve sosem tudta megunni ezt, és bár a látványnak el kellett volna tántorítani őt a harctól, a filmet látva csak még inkább úgy érezte, hogy a harcmezőn a helye. Nincs joga kevesebbet tenni az országáért, mint a többi katonának.

Lopva körülnézett a teremben. Látta, hogy néhány nő igyekszik uralkodni magán, mások azonban nem tudták visszafojtani a könnyeiket. Nyilván a férjük vagy a testvérük is odaát volt, hogy harcoljon. Steve örült, hogy legalább neki nem volt senkije, aki aggódhatott volna miatta. Édesanyja már hét éve halott volt, apja pedig a Nagy Háború alatt halt meg mustárgáz miatt. Ennek ellenére mindig előtört benne a szimpátia, amit az aggódó asszonyok látványa váltott ki belőle.

Sajnos ezzel nem mindenki volt így.

- Kit érdekel? Kezdjék már a filmet!

A Steve előtt pár sorral előrébb ülő fickó kiabált. Bár többen hátrafordultak, hogy szemrehányóan rápillantsanak, az illető nem olyannak nézett ki, mint akit érdekelt volna.

- Mi lesz már, elég ebből! Kezdjék már a rajzfilmet!

- Ne legyél tahó! - fakadt ki Steve, aki képtelen volt tovább visszafogni magát.

A fickó erre felállt a székéből és gúnyosan vigyorogva állt meg Steve széke előtt. A fiú jó nagyot sóhajtott és igyekezett nem látványosan nyelni egyet. A kiabáló legalább három fejjel magasabb volt nála és a tekintetéből Steve egyből kitalálta, hogy ő is tudja, hogy nyert ügye van - pedig nem tűnt valami nagy észlénynek.

A francba, futott át az agyán. Ismét egy bunyó.

- Gyere ki, rendezzük le ott. - Ezzel a fickó megragadta Steve grabancát és kirángatta őt a mozi melletti sikátorba.

Mire Steve feleszmélt, már be is szívta az első maflást és nekiesett a kukáknak. Nagy nehezen feltápászkodott, de alig állt talpra, már kapta is a következő jobbost, amitől ismét elesett. A feje szédült, a tüdeje fájt, de újra felállt, ahogy eddig mindig. Közben felkapta az egyik fémkuka tetejét és úgy tartotta maga előtt, mint egy pajzsot. A srác méregette pár másodpercig, majd egy könnyed mozdulattal kicsavarta a kezéből a kukafedőt és ismét behúzott neki egyet.

Steve már teljesen elszédült, a szája felrepedt és vérzett, azonban nagy nehezen mégis talpra küzdötte magát, hogy zihálva, két öklét felemelve nézzen szembe ellenfelével.

- Nem tudod, mikor kell feladni, mi? - tárta szét a karját a fiú, aki alig tudta leküzdeni a nevetőgörcsöt.

- Bírom én ezt egész nap - zihálta Steve, majd meglendítette gyenge karját és támadott.

A fickó könnyedén hárított, majd teljes erejéből húzott be egyet Stevenek, aki arccal a kukáknak csapódott és elterült a földön. Már csillagokat látott és úgy sejtette, hogy most az orra is eltört. Vagy, ha nem is tört el, de vérezni biztosan vérzett.

Egyszer csak meghallott egy másik hangot, mire - akaratlanul - megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Hé! Olyanba köss bele, aki a méreted.

Néhány tompa puffanás, és miközben Steve nagy nehezen feltápászkodott, hallotta, hogy a fickó nyögve elfutott. Megmentője most lassan felé sétált, Steve pedig úgy sejtette, hogy most megrovóan bámulja őt.

- Komolyan, mintha élveznéd, hogy elpáholnak.

- Már majdnem nyertem - nyögte ki Steve, ahogy lesöpörte kezéről a port és megtapogatta az arcát, ami úgy sajgott, mintha kalapáccsal verték volna meg.

- Hányszor játszod még el? - kérdezte Bucky sóhajtva, miközben felvette a földről Steve legfrissebb jelentkezési lapját és beleolvasott. - Ó, már paramusi vagy? Tudod, hogy illegális hazudni a jelentkezési lapban? Ne viccelj már, Jersey?

Steve most felnézett, és rögtön el is kerekedett a szeme, ahogy végignézett legjobb barátján.

Bucky mindig is jóképű volt, Steve pedig már rég megszokta, hogy a fiún szinte minden jól állt, még az ostoba tornafelszerelés is. Most nem emiatt döbbent le, hanem azért, mert Bucky katonai egyenruhát viselt, ami csak még inkább kiemelte a karjait és a testalkatát. A lányok biztos megbámulták idefelé jövet, nem mintha Buckyt ez érdekelte volna. Viszont a ruha csak egyet jelenthetett…

- Megjött a parancs? - kérdezte szinte suttogva Steve, miközben még egyszer leporolta a ruháját.

Bucky kihúzta magát.

- A 107-es - felelte. - James Barnes őrmester. Holnap reggel indulunk Angliába.

Steve teljesen lelombozódott, de igyekezett nem mutatni. Tudta, hogy Buckyt már két éve besorozták, és hogy végig is csinálta a kiképzést New Jerseyben, de reménykedett benne, hogy legjobb barátját addig nem hívják be, amíg ő nem mehet vele. Ráadásul holnap már mennie is kell, hogy a hazáját szolgálhassa. Steve nem volt féltékeny, de minden vágya az volt, hogy ő is vele tarthasson. Nem akarta, hogy Bucky egyedül hagyja - olyan régen ott volt már vele, hogy hirtelen azt se tudta, mihez fog kezdeni magával.

- Bár én is mehetnék - csúszott ki önkénytelenül a száján. Nem akart csalódottnak, vagy szomorúnak tűnni és még Bucky pillantását is kerülte.

Bucky egy pillanatig mély együttérzéssel nézett rá, majd elnevette magát.

- Ugyan már! - karolta át a lelombozott Steve-t és kifelé terelte a sikátorból. - Ez a búcsúestém. Rendbe kell szednünk téged.

- Miért, hová megyünk? - kérdezte Steve.

- A jövőbe - nyomott Bucky a kezébe egy újságot, aminek a címlapján a következő szalagcím szerepelt: A HOLNAP VILÁGKIÁLLÍTÁSA. - Nem mehetsz oda véresen és összeverve. A legjobb lesz, ha Lotti megvizsgál.

- Ne már! - siránkozott Steve. - Semmiség az egész, nem kell, hogy Lotti fölöslegesen felizgassa magát.

- Ha titkolózol előtte, csak felmérgesíted - mutatott rá Bucky. - Engedd, hogy ellásson. Elrejteni nem tudod előle, és nem lesz időd másik nővért keresni, mert ötre ott kell lennünk nála.

Steve még egyszer végignézett a katonai egyenruhás barátján, ahogy végigsétáltak a főúton.

- Lotti tudja már, hogy megjött a parancs? - kérdezte.

- Igen, telefonáltam neki - felelte Bucky. - Épp hozzá indultam, hogy együtt menjünk a kiállításra.

- Biztos, hogy nekem is mennem kell? - kérdezte kicsit több reménykedéssel a hangjában Steve. Bízott benne, hogy Bucky nemleges választ ad, ő pedig elmehet egy újabb városba, ahol még nem próbálkozott a jelentkezéssel. - Nem akarsz inkább kettesben lenni vele?

- Nehogy azt hidd, hogy hagyom magam lerázni! - karolta át ismét Bucky nevetve. - Lotti lakótársának, Bonnie-nak még nincs partnere az estére. Arra gondoltam, hogy…

- Felejtsd el.

- Nem mondhatsz nemet. Már mindent leszerveztem.

Steve nagyon mélyet sóhajtott. Hosszú estének néz elébe.