Chapter 2

Charlotte Lewis

Nem értette, minek kell ezt csinálnia, de ha már ez a parancs, akkor engedelmeskednie kellett neki. Fury amúgy se szokott logikusan viselkedni, de mindig megvolt az oka, hogy mit miért tesz. Annyit sikerült kihámoznia a férfi motyogásából, hogy „a rémálmai ellen jót tesz, ha szép sorban elmeséli, mi is történt önnel". Véleménye szerint a történelemkönyvek és a média többet fog profitálni ebből, mint ő maga, de legalább nem az újságírók zaklatták - hiába adott már vagy száz interjút, különösen a millenium óta, még mindig meg tudták találni olyan kérdésekkel, amiket még nem tettek fel neki. Amúgy is ő volt az utolsó élő ember, aki ismerte Amerika Kapitányt - ahogy erre Coulson ügynök olyan szívesen felhívta a figyelmét - és aki el is tudta mondani az élményeit. Éveken át tiltakozott a dolog ellen, de mivel ma indították az újabb küldetést, hogy megtalálják Steve testét északon, úgy érezte, ez tökéletes alkalom lesz arra, hogy végre megírja a könyvet, amit mindenki kért.

Még mindig nem volt világos a számára, miért is lesz ettől jobb neki, de úgy döntött, inkább befejezi a nyavalygást, mielőtt Coulson újabb kiselőadást tart neki Amerika Kapitány hagyatékának fontosságáról (mintha ő ezt magától nem tudná, hiszen ő volt ott, nem a férfi). Kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, maga mellett egy üveg kólával és rágcsálnivalóval, beindította háttérzenének a régi 40-es évek zenéit, majd felnyitotta a SHIELD-től kapott privát laptopját és gépelni kezdett.

Bejegyzés időpontja: 2010. január 30.

Üdv mindenki kedves olvasónak. A nevem Charlotte Amelia Lewis. Sebész, pszichiáter, gyerekorvos, másodsorban a SHIELD egyik alapítója - csak hogy a legfontosabbakat említsük. Ezeken kívül még összeszedtem pár diplomát, de ha mindet felsorolnám, már azzal betelne egy könyv. New Yorkban élek, de a világ minden részébe elutazok, hogy segítsek a betegeken. Ma mindenki Charlie-nak vagy Lewis doktornőnek, vagy Dr Lewisnak hív, régen azonban csak Lotti voltam, egy átlagos lány átlagos élettel. És azt hiszem, a legelejétől kell kezdenem, hogy megértsék, miért is lettem az, aki.

1917. szeptember 1-jén születtem Brooklynban (majd eljön az ideje, hogy részletesen elmagyarázzam, ez hogyan is lehetséges, mert ennek is megvan a külön története). Igen, nagyon sokat viccelnek azon, hogy hogy lehettem olyan szerencsétlen, hogy pont az iskolakezdés napján sikerült megszületnem, de ha lehet, ezt ugorjuk át.

Apám Richard Lewis volt, katonaorvosként dolgozott az első világháború idején, amikor egy bomba robbant fel a táboruk kellős közepén. Ebből adódóan nem nagyon ismertem, hiszen még egy éves se voltam, mikor meghalt. Anyám neve Iris Johanssen volt, Svédországból emigrált Amerikába még a háború előtt. New Yorkban ismerkedett meg apámmal és így születtem meg én.

Mivel apám csecsemőkoromban meghalt, anyám nevelt fel engem. Alkalmi munkákból tartott el, de mégis képes volt fizetni a számlákat és mindent megadott nekem, amire szükségem volt. Sokat mesélt arról, apám mennyi életet mentett meg a háború alatt, és bár nyilván túlzott egy kicsit, de az vitathatatlan volt, hogy apám sokakon segített a fronton. Emiatt döntöttem úgy, hogy ha törik, ha szakad, akkor is orvossá válok.

Igen ám, de akkoriban a nőknek kicsit nehezebb volt érvényesülni, mint ma.

De nem adtam fel. Keményen dolgoztam az iskolában, otthon anyám tanított meg mindenre, amit apámtól eltanult, így sokkal előrébb jártam biológia és kémiai ismeretek terén, mint a kortársaim. Ennek köszönhetően - legalábbis akkor még azt hittem - alig tizenhat évesen sikerült ápolónőként elhelyezkednem a Kings County Kórházban, Brooklyn közepén. Emlékszem, mennyire fáradt voltam az elején minden áldott nap, de tovább küzdöttem, így sikerült rendesen beosztanom az energiáimat és bár nem haladtam felfelé a kórházi ranglétrán, de megbecsült tagja lettem a munkaközösségnek.

És így találkoztam a híres Amerika Kapitánnyal.

Akkor persze még nem így hívták. Steve Rogers volt a neve: egy vézna, szőke hajú, kék szemű fiú volt, aki sosem tudta megvédeni magát, de mégis kiállt magáért és sosem félt a harctól. Nem hiába lett később milliók példaképe, a bátorság és a hazafiasság szimbóluma, de ne szaladjunk ennyire előre.

Sokan ma már csak úgy emlékeznek rám, mint Amerika Kapitány kirendelt személyes egészségügyi tanácsadója, de én sokkal több voltam ennél (és váltam többé az évtizedek alatt). Ott voltam, átéltem, megtapasztaltam, mit képes tenni a háború az emberekkel. Részben ez vett rá arra, hogy elkészítsem ezt a könyvet, hogy a világ elé tárhassam azt a rengeteg hőst, akikről hallgattak, vagy legalábbis nem szóltak regék a második világháború után. A sort pedig James Buchanan Barnesszal indítom.

Nehéz vele kapcsolatban objektívnek maradnom. Szerintem nem leszek képes rá. Na jó, inkább meg sem próbálom. Hagyom, hogy az akkori tizenhét éves önmagam átvegye felettem az irányítást és elmesélje, hogyan is éltem meg az első találkozást Steve-vel és Buckyval.

1935-öt írtunk. A hó már elolvadt, az áprilisi szellő felfrissítette New Yorkot a hideg, zord tél után. Épp egy megfázáshullám közepén voltunk, az aggódó anyukák egymás után hozták be a gyerekeiket, hogy antibiotikumot kapjanak, nehogy rosszabbodjon az állapotuk. Iskola után egyenesen a kórházba siettem és egészen este nyolcig ott robotoltam, mégse éreztem azt, hogy fáradt lennék. Emiatt engem küldtek el gyógyszerekért, meg kötszer-utánpótlásért.

Az egyik ilyen utam során hangos vitatkozásra lettem figyelmes, ami a takarítószertárból jött.

- Nem kell, nincs szükségem rá!

- Steve, betört a fejed! Állni is alig bírsz! Meg kell vizsgáltatnunk, lehet, hogy belső vérzésed is van…

- Nem vagy orvos, Bucky! Honnan tudod?

- Azért akarlak megvizsgáltatni, te marha!

- Ezek után már akkor is benyitottam volna, ha nem lettem volna nővér. De mivel az voltam, szinte betörtem a szertár ajtaját.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva, de a torkomra forrt a szó.

Két srácot találtam a félhomályban. A figyelmemet szinte azonnal a súlyos sebesült vonta magára, aki a földön ült: tele volt zúzódásokkal, reszelősen lélegzett, az arca szinte teljesen feldagadt, az orrából pedig ömlött a vér. Szőke haja csapzottan hullott az arcába.

- Uramisten! - sápadtam el teljesen. - Mi történt?

- Hozzon egy orvost! - kérte szinte azonnal a másik fiú, akit csak ekkor vettem szemügyre. Barátja mellett guggolt sötétbarna hajjal és acélkék szemmel, ami most könyörgően bámult rám. - Gyorsan!

- Ne, nem kell… - próbálta megállítani a sérült, de a mondata közben felszisszent a fájdalomtól. - Anya nem tudhatja meg… így is beteg, nem akarom, hogy…

- A fene beléd, Steve! - fakadt ki a sötét hajú fiú, de már értettem a problémát.

- Majd én ellátom - szóltam és kihátráltam. - Maradjanak itt, azonnal visszajövök.

Gyorsan elvittem minden orvosnak a kért gyógyszereket, majd magamhoz vettem a megfelelő felszereléseket és visszasiettem a szertárba. A két fiú még mindig ott várt rám, és szerencsére felhagytak a vitatkozással. Csak Steve reszelős légzése törte meg a csendet.

- Itt vagyok - csuktam be magam mögött az ajtót. - Mik a panaszok?

- Fáj a mellkasom - mondta a szőke fiú, aki már a szemét se bírta nyitva tartani. - Szédülök és hányingerem van.

- Agyrázkódás - vágtam rá azonnal. - Először elállítom az orrvérzést, azután kezelem a zúzódásokat. Tud nyelni?

- Igen.

- Segítsen neki bevenni - nyomtam a másik fiú kezébe egy vizes kulacsot és két tablettát. - Az egyik a hányinger, a másik a szédülés ellen van. Hamarosan adok be neki morfiumot a mellkasi fájdalomra is.

- Nem kellene orvost hívni? - kérdezte aggódva a sötét hajú fiú. - Ne vegye sértésnek, nem magában kételkedem, csak…

- Ha orvost hívnék, annak kötelessége lenne bejegyezni a sérültet és értesíteni a legközelebbi hozzátartozót - magyaráztam. - Ha jól értettem, ezt ő nem szeretné - biccentettem fejemmel Steve felé.

- Jól értette - nyögte be a fiú, amire egy elfojtott mosollyal reagáltam.

- Lazítson - kértem és kibányásztam egy köteg gézt a táskából.

Jó néhány percig csönd volt. Nem akarom részletezni, a lényeg, hogy elláttam Steve-t, akinek szerencsére nem volt semmi komolyabb baja.

- A mellkasüreg tiszta - mondtam, ahogy megkopogtattam a csontos mellkast. - A morfium miatt most kicsit kába, de ettől eltekintve nem súlyos. A zúzódásokra ezt a kenőcsöt ajánlanám - nyomtam a sötét hajú fiú kezébe egy tubust -, az agyrázkódást holnapra kiheveri, az orrvérzése pedig szépen elállt.

- Lenyűgöző - suttogta ámultan a fiú. - Hogyhogy még nem orvos?

- Még csak tizenhét vagyok - magyaráztam mosolyogva. - Nincs végzettségem és a középiskola után még tovább kellene tanulnom. De nem hiszem, hogy felvennének az egyetemre.

Nem kellett tovább magyaráznom, a fiú megértően bólintott. Tudta, hogy nem könnyű egy nőnek befolyásos munkához jutnia.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? - szóltam meg egy kis hallgatás után, mikor már pakoltam.

- Összeverték - csóválta a fejét a fiú, miközben letelepedett a barátja mellé. - Megvan a bátorsága és a szellemi ereje, de sajnos túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát a tahóktól. Túl későn értem oda, hogy megállítsam őket.

- Sajnálom - érintettem meg a karját, de aztán elrántottam a kezem és zavartan tűrtem be barna hajamat a fülem mögé. - Ön jól van?

- Igen, persze - legyintett türelmetlenül a fiú. - Mikor vihetem haza?

- Várjon egy kicsit, amíg a morfium felszívódik és utána már talpra is állhat. De azért még ne rohangáljon, az agyrázkódással nem jó tréfálkozni.

- Rendben.

- Nekem most vissza kell mennem dolgozni - egyenesedtem fel, mire a fiú követte a példámat. - Fél óra múlva visszajövök, csak hogy megnézzem, minden rendben van-e.

- Köszönöm, hogy segített - rázta meg a kezem hálásan. - Azért… a nevét elárulná?

Elpirultam a tekintetétől. Mintha a lelkembe akart volna látni.

- Charlotte Lewis - tűrtem egy másik kósza tincset a fülem mögé. - De szólítson csak Lottinak és nyugodtan tegezhet. Ahogy tippelem, egykorúak vagyunk.

- Akkor ez rád is érvényes, Lotti - mosolygott a fiú. - Én James Barnes vagyok. De a barátaim csak Buckynak szólítanak. Ez a szerencsétlen mellettem pedig Steve Rogers.

- Örvendtem, Bucky. És neked is, Steve - köszöntem el, majd kisiettem a szertárból.

Szerencsére a néhány perces eltűnésem nem kavart nagy port, így később nyugodtabban mentem vissza, hogy megnézzem Steve-t. Akkorra már nem volt kába, így el tudtam magyarázni neki, hogy ha rosszul van, azt ne próbálja elrejteni, mert egy agyrázkódás sokkal súlyosabb problémává fejlődhet, ha nem vigyáznak vele. Olyan észrevétlenül távoztak, ahogy jöttek, én pedig örültem, hogy sikerült nagyobb felhajtás nélkül tökéletesen ellátnom valakit.

Alig három nap telt el az eset óta, amikor látogató várt rám a kórház előtt. Mikor kiléptem az utcára, meglepve vettem észre Buckyt, aki az út túloldalán álldogált, és amikor észrevett, rögtön átsietett hozzám.

- Bucky! - köszöntem. - Hogy vagy? Minden rendben? Steve jól van?

- Igen, hála neked az anyja nem jött rá, hogy újabb balhé volt, sikerült kimagyarázni, hogy csak leesett egy lépcsőn - mosolygott Bucky. Olyan aranyosan tudott mosolyogni, ahogy senki más. - Velem minden rendben, bár az utóbbi időben halálra idegesítem Steve-t.

- Mivel? - kérdeztem játékosan, mire elvörösödött.

- Nem fontos - vágta rá. - Öhm, mennyire sietsz haza?

Úgy meglepett a kérdése, hogy néhány pillanatig csak hebegni tudtam.

- Nem nagyon - böktem ki végül, miután ránéztem a karórámra. - Még tudok maradni egy órát.

- Sétálunk egyet a parkban? - vetette fel Bucky. Mivel még mindig elég döbbent voltam, csak bólintani tudtam.

A parkban aztán beszélgettünk. Nagyon sokat. Bucky az életemről kérdezgetett és ő is mesélt nekem magáról. Megtudtam, hogy Steve-el gyerekkori barátok, hogy már kétszer volt váltósúlyú boksz-bajnok (mondjuk, a testalkatából ezt simán kitalálhattam volna) és rengeteg vicces és aranyos anekdotával gazdagodtam a két barátot illetően.

- Miért dolgozol nővérként? - kérdezte kíváncsian.

- Egy napon szeretnék orvos lenni, mint az apám - feleltem. - Tudom, nagyon sokat kell dolgoznom majd ahhoz, hogy nőként az legyek, de bízom benne, hogy menni fog.

- Menni fog - biztosított róla azonnal Bucky. - Nagyon profin láttad el a barátomat három napja. Egy nap szerintem te leszel a világ legjobb orvosa.

- Ne túlozz - pirultam el a dicséretétől. Zavaromban a karomra pillantottam, majd ijedten a szám elé kaptam a kezem. - Jaj, ne! Már hét óra van! Anya ki fog borulni, hogy két órát késtem!

- Nyugodtan fogd rám - ajánlotta fel nagylelkűen Bucky, miközben kifelé terelt a parkból. - Öhm, merre felé laksz?

- A másik irányba - nevettem, ahogy sarkon fordultam a park belseje felé.

- Nem baj, ha hazakísérlek? Nem akarom, hogy egy ilyen szép lánnyal, mint te, történjen valami.

- Ó, micsoda úriember ön, Mr Barnes - böktem vállba, de azért elfogadtam a felkínált karját és így sétáltunk hazafelé.

Útközben még egy virágosstandnál is megálltunk, ahol Bucky vett két szál vörös rózsát. Azt mondta, az egyiket nekem szánja, a másikat pedig anyámnak, mert sajnálja, hogy miatta késtem otthonról. Ezen egyrészt jót nevettem, másrészt eszméletlenül aranyosnak tartottam a figyelmességét. Bucky ránézésre olyasvalakinek tűnt, aki pontosan tudja, hogy erős és jóképű és pofátlanul vissza is él vele. Azonban kellemeset csalódtam benne röpke három óra leforgása alatt. Illetve, az is ott volt még, hogy mennyire elszántan gondoskodott a vele egyáltalán nem egy súlycsoportban lévő Steve-ről, akivel már akkor is úgy törődtem, mintha a saját vérem lett volna.

Elvégre ő volt az első saját páciensem.

Gyorsan hazaértünk, de sajnos hamarabb kellett szembenéznem anyámmal, mint terveztem. Lent állt a kétlakásos ház ajtaja előtt és idegesen toporgott a lábával. Mikor észrevett, meg se várva, hogy odaérjek, rögtön kérdőre vont.

- Charlotte Amelia Lewis! Hallottál már az óra fogalmáról? Ahogy észreveszem, nem, mert már két órája itthon kellene lenned! Hogy képzeled, hogy elkóborolsz, ki tudja, mi történhetett volna veled?! És ki ez a fiú? - hadarta, miközben idegesen bökött Bucky felé.

- James Barnes vagyok, asszonyom - felelte udvariasan Bucky. - Nagyon sajnálom, Charlotte miattam késett. Beszélgettünk és nem figyeltük, mennyi az idő.

- Honnan ismered a lányomat? - szegezte neki a következő kérdést anya.

- A kórházban találkoztunk - feleltem, mielőtt Bucky válaszolhatott volna. - Az ő barátja volt az a fiú, akiről meséltem, emlékszel? Akit összevertek, és akit én láttam el.

Anya bólintott, de még mindig gyanakvóan méregette Buckyt. Aztán a tekintete a kezemben lévő két szál rózsára vándorolt, és csodák csodájára elmosolyodott.

- Értem - sóhajtotta, majd a fiú felé fordult. - Ha legközelebb találkozol a lányommal, időre hozd haza. Annyi rémtörténetet hallani arról, mik történhetnek az ilyen fiatal, csinos lányokkal, ha egyedül mászkálnak egy ekkora városban…

- Anya! - vörösödtem el teljesen.

- Igenis - bólintott Bucky, majd felém fordult, gyengéden megfogta a szabad kezem, a szájához emelte és csókot lehelt rá. - Remélem, még találkozunk.

- É-Én is - hebegtem. - Ha látni szeretnél, tudod, hol találsz.

Bucky még egyszer ránk mosolygott, majd megfordult és elsétált.

- Helyes fiú - szólalt meg anya, mikor már elég messze járt tőlünk. - Már rózsákkal várt?

- Nem, azokat idefelé vette - mondtam, majd az egyiket felé nyújtottam. - Ezt neked szánta engesztelésül, amiért miatta késtem.

- És még illedelmes is - csettintett anya, majd elvette a rózsát. - Egy ilyen fiú biztos népszerű a lányok körében. Csipkedned kell magad, ha meg akarod kapni.

- ANYA! - lángolt fel az arcom és őt meg sem várva besiettem a házba.

Az viszont vitathatatlan tény volt, hogy Bucky tudta, hogyan kell udvarolni. Egyre többször várt a kórház előtt, és ilyenkor mindig a parkba mentünk sétálni, vagy az ő lakásának környékére, ahol szinte mindig belefutottunk Steve-be. A szőke fiú, valahányszor meglátott minket együtt, mindig sejtelmesen mosolygott és látványosan hagyott ott minket. Néha azonban nem tudta kikerülni a beszélgetést, én ugyanis őt is meg akartam ismerni, hiszen nagyon sokat jelentett Buckynak. Volt, hogy hármasban üldögéltünk egy padon és órákon át beszélgettünk, vagy fagyiztunk és egymást szórakoztattuk. Addig nem nagyon voltak barátaim, hiszen csak a karrieremre koncentráltam, de Bucky és Steve megváltoztatták ezt. Miattuk - illetve főleg Bucky miatt - egyre többet jártam el otthonról szórakozni, aminek anya is nagyon örült.

Az újfajta kikapcsolódás miatt a munka és az iskola is egyre jobban ment, hiszen szinte mindig tele voltam energiával. Leérettségiztem, de, ahogy sejtettem, nem vettek fel az egyetemre, így maradtam ápolónő a Kings County Kórházban. Csak amiatt nem keseregtem rajta, hogy így megmaradtak a szokásos találkáink Buckyval; sőt, egy ponton túl már jobban vártam azokat, mint magát a munkát. Talán így szemléltethetem a legjobban, hogy szépen lassan teljesen beleszerettem.

Sajnos a nagy egymásra találásunk egy nagyon szomorú esemény napján történt. 1936. október 15-e volt, egy átlagos őszi nap. Bucky azzal a hírrel keresett meg, hogy Steve édesanyját végleg legyőzte a tuberkulózis, és megkérdezte, hogy szeretnék-e ott lenni a temetésén. Gondolkodás nélkül igent mondtam, így aznap együtt indultunk el Steve-ért, de mire odaértünk a lakásához, ő már nem volt sehol. Várakoztunk vagy fél óráig, de mivel Steve még mindig nem jelent meg, Bucky abba a temetőbe vezetett, ahová Steve apját is temették. Azonban ismét elkéstünk, mert amikor elértük a kaput, az emberek már jöttek is kifelé. Steve lehajtott fejjel, a gondolataiba merülve lépkedett és akkor se vett észre minket, mikor már mellette lépkedtünk.

- Steve - szólítottam meg sokadjára és megérintettem a karját. Összerezzent, de nem húzódott el, amit félsikernek könyveltem el.

- Jaj, bocs, nem láttalak titeket.

- Hogy vagy? - kérdeztem.

- Jól… azt hiszem.

Ahhoz képest, hogy most veszítette el az anyját, tényleg jól nézett ki. De láttam a mozdulatain, hogy szétszórt, mint akinek fogalma sincs, mihez kezdjen magával. Még sosem láttam ennyire elesettnek. A tanulmányozása közben egyszer csak azt vettem észre, hogy már vissza is értünk a lakásához.

- Kerestünk, Steve - mondta Bucky. - Szerettünk volna kikísérni a temetőbe.

- Tudom és sajnálom… - motyogta megtörten Steve. - De... egyedül akartam lenni.

Nem bírtam tovább, muszáj volt átkarolnom őt. Közben letöröltem egy kósza könnycseppet, vigyázva, nehogy meglássák. Egyszer találkoztam csak Sarah Rogersszel (Steve nem engedett be többször hozzá, mert nem akarta, hogy én is elkapjam a betegséget), de abból képes voltam megmondani, hogy erős, talpraesett nő volt, aki mindennél jobban szerette a fiát. Sőt, ahogy levettem, Buckyt is szinte a sajátjaként kezelte.

A lépcsőn sétáltunk felfelé, mikor Bucky ezt kérdezte:

- Milyen volt?

- Egész tűrhető - felelte Steve, szigorúan maga elé meredve. - Apa mellett fekszik.

Kis hallgatás következett, eközben pedig elértünk az ajtóig.

- Meg akartam kérdezni… - kezdte Bucky.

- Tudom, mit akarsz kérdezni, Buck, de… - szakította félbe Steve, ahogy a zsebeiben kutatott a kulcsa után. Én csak csendben figyeltem, ugyanis ez azon pillanatok egyike volt, amikor félszavakkal kommunikáltak egymással, amiből néha napján ki is tudtam hámozni valami értelmeset. Idegesített, ugyanakkor imádtam, mikor ezt csinálták, mert ekkor látszott meg igazán az, hogy milyen jól ismerik egymást.

- Ledobjuk a párnákat a földre, mint sráckorunkban - mosolygott bánatosan Bucky. - Jó móka lesz, csak a cipőmet kell kipucolnod vagy kivinned a szemetet…

A mondat közben hátrált két lépést, félrerúgott egy téglát, ami alatt egy pótkulcs hevert. Bucky felvette, majd Steve felé nyújtotta.

- Ne csináld már… - kérte, de Steve csak kikapta a kezéből a kulcsot.

- Köszönöm, Buck. De egyedül is boldogulok.

- Nem vagy egyedül, Steve - szólaltam meg. - Ne zárkózz el tőlünk.

- Lottinak igaza van - bólintott Bucky, majd jobb kezével megragadta legjobb barátja vállát. - Nincs szükség rá, hogy egyedül boldogulj. Mert mi mindig melletted leszünk.

Ennek hatására Steve végre elmosolyodott. Halovány volt, de ígéretes kezdetnek tűnt. Elköszönt tőlünk, majd bement a lakásába.

- Szerinted rendben lesz? - kérdeztem aggódva, ahogy elindultunk az otthonom felé.

- Steve erős srác - mondta bizakodóan Bucky. - Egy napon majd továbblép. De addig és utána is mellette a helyünk.

- Remélem, hamar eljön az a nap. Utálom nézni, hogy ennyire szomorú.

- Ezzel nem vagy egyedül.

Csendben sétáltunk egymás mellett, miközben a gondolatainkba mélyedtünk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Bucky megragadja a kezemet és egy kis ivóra mutat az utca túloldalán.

- Van kedved táncolni? - kérdezte bujkáló mosollyal.

- Igen, persze - feleltem ugyanolyan mosollyal. Bucky pontosan tudta, mire volt szükségem, hogy egy kicsit kirázódjak a nyomott hangulatomból.

Az ivóban voltak jó páran, de szerencsére nem volt az a hatalmas tömeg. Az élő zene fantasztikus volt és nem mi voltunk az egyedüliek a parketten, amit rögtön megcéloztunk. Először néhány gyors számot játszottak, amibe minden energiánkat beletettük és közben rengeteget nevettünk. Majd jött egy lassú szám, mire Bucky lassan egyre közelebb húzott magához, így a végén az arcunk alig volt tizenöt centire egymástól. Végül már csak ringatóztunk a zene ritmusára és egymás szemébe bámultunk. Így visszagondolva minden olyan volt, mint egy romantikus filmben.

- Figyelj csak, Lotti… - szólalt meg hirtelen Bucky. - Tudom, ez így hirtelennek fog tűnni, de az a helyzet, hogy nem tudok tovább várni. Sok csinos lánnyal találkoztam már, de te valahogy más vagy. Neked nem csak az arcod szép, de van eszed, kedves vagy, együttérző, gondoskodó… Olyan lány vagy, aki meg tud nevettetni, és akivel jól érzem magam. Még sosem éreztem ehhez hasonlót és lassan már az őrületbe kergetem Steve-t, mert állandóan és szünet nélkül rólad beszélek úgy, hogy fel sem tűnik, milyen régóta csinálom.

Úgy éreztem, mintha hirtelen lángba borult volna mindenem. A szívem eszeveszett tempót diktált és hirtelen lélegezni is elfelejtettem. Annyira lenéztem a suliban azokat a lányokat, akik elalélnak néhány kedves szótól és alig tudtam felfogni, hogy most velem is ez történik. Azonban elég volt Bucky acélkék szemeibe néznem, hogy ez ne érdekeljen soha többé.

- Igazából, ha őszinte akarok lenni, még sosem voltam ilyen zavarban egy lány közelében - nevetett halkan Bucky. Hogy palástolja, az arcát a nyakamba temette, mire a lélegzetem jól hallhatóan elakadt. Pedig azt hittem, tizenkilenc évesen már kinőttem ezekből.

Miközben tovább ringatóztunk, Bucky lassan felegyenesedett, majd levette a kezét a derekamról, hogy végigsimíthasson az arcomon. És itt volt az a pont, ahol nem bírtam tovább várni. Megszüntettem a köztünk lévő távolságot és a számat az övének nyomtam. Nem volt erőszakos, csak épp annyira, hogy jelezzem, viszonzom az érzéseit. Éreztem, hogy Bucky egy pillanatra ledermed, de utána visszacsókolt…

Charlotte abbahagyta a gépelést. Nem volt körülötte senki, ő mégis vigyorgott. Több mint 70 év telt el azóta és mégis úgy érezte magát, mint akkor. Sőt, mintha még a jó öreg pillangók is felébredtek volna hosszú téli álmukból, mert a gyomra is ficánkolni kezdett.

Ivott egy jó nagy kortyot a kólából, majd elmentette a kéziratot és letette a laptopot. Úgy érezte, szüksége van egy kis szünetre, mielőtt tovább folytatja az emlékiratait.

Azt viszont már most tudta, hogy lesznek részek, amiket majd ki fog vágattatni a kiadóval.