Chapter 4
Egy apró kis béke
Charlotte elég gyorsan eldöntötte, hogy két könyvet fog írni. Az egyik lesz önmagának, amibe mindent leír köntörfalazás nélkül, a másik pedig a nyilvánosságnak. Elvégre már az is, ahogy a legutóbbi jegyzetét befejezte, olyan ömlengős lett, hogy még ő maga is meglepődött rajta. Ezt semmiképp sem adhatja ki, mert az emberek még romantikus regényként fogják elkönyvelni, ami abszolút távol áll tőle. Főleg, ha olyan szemét lesz az önéletrajz, mint például az Alkonyat.
De ha csak önmagának írja, akkor nem kell finomkodnia. Azt úgyse olvassa senki más rajta kívül.
Charlotte most az íróasztala előtt ült; gyors jegyzetet akart készíteni, mert hamarosan indult a gépe San Fransiscoba, hogy a híres idegsebésszel, Dr Strange-dzsel találkozzon. Egészséges rivalizálás volt köztük, bár inkább a férfi egójának volt szüksége az időszerű összehasonlítgatásra. Nagyképűsége ellenére Charlotte kedvelte a férfit, de nem szívesen töltött volna vele három óránál több időt.
Kortyolt egyet a vízéből, majd munkához látott.
Bejegyzés időpontja: 2010. február 8.
Miután elcsattant az első csók, Buckyt mintha hozzám ragasztották volna. Randi randit követett, olyan boldog voltam, mint soha azóta. Azt a hat évet mondanám életem legszebb időszakának, amikor minden, de minden tökéletes volt. Bár a nővérkedésnél nem jutottam előrébb, de rengeteg tapasztalatot szereztem az orvosok mellett és azon dolgoztam otthon, hogy tökéletesítsem a módszereket, amikkel találkoztam. Megismerkedtem egy kedves lánnyal a kórházban, Bonnie Smith-el, akivel hamarosan közös albérletbe költöztem. Anya örült, hogy a saját lábamra álltam, de azért minden vasárnap nála ebédeltem. Ezekre természetesen Buckyt is meghívta, sőt, egy idő után Steve is állandó vendégünk lett.
Még úgy is boldog voltam, hogy közben 1939-ben kitört a második világháború. A szülinapomon. De most komolyan, Hitler nem bírt volna egy napot várni, hogy rendben elfogyaszthassam a tortámat és kiélvezzem a barátommal töltött időt? Miért kellett azt hallgatnom a rádióban, hogy a német csapatok lerohanták Lengyelországot? A külvilágnak nem mutattam, de mikor egyedül voltam, akkora hisztit levágtam, amit egy hat éves kislány is megirigyelt volna. Aztán persze leesett a dolog, és ahogy megérkeztek az első hírek, úgy éreztem egyre rosszabbul magam, hogy ennyire önző voltam. Emberek az otthonukat, a családjukat veszítették el, nekem meg a legnagyobb bajom az volt, hogy nem volt felhőtlenül boldog a szülinapom.
Az sem segített, hogy nem én voltam az egyetlen, aki hasonló mentalitással fogadta az újabb háború hírét. A legtöbb ember, akivel akkoriban beszélgettem (Buckyra és Steve-re mindjárt kitérek), csak megvonta a vállát és azt mondta: „Nem a mi harcunk. Az európaiak gyepálják egymást. Miért kéne nekem foglalkozni ezzel?". Való igaz, kezdetben Amerika nem volt érintett a háborúban, csupán néha küldött egy kis muníciót Angliának, egyébként kihúzta magát a dologból. Meg lehetett érteni. Elvégre az első világháború után a gazdasági világválság 1929-ben majdnem kicsinálta a világpiacot. Emlékszem, a szomszédaink kilencven százaléka elvesztette az állását, anyámnak is csak azért sikerült munkában maradnia, mert magánvállalkozást vezetett. Mindegy, most nem ez a fontos.
A lényeg az volt, hogy Amerika ki akart maradni a harcból. Igen ám, csakhogy Japán, aki a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal szövetkezett, támadást rendelt el Pearl Harbor ellen. A kikötő és a flotta lebombázása elég indok volt arra, hogy Amerika is belépjen a háborúba. Volt egy orvos ismerősöm a kórházban, akinek a fia katona volt Pearl Harborban és ott is halt meg. Az orvos ezután felmondott és azóta se tudtam meg, mi lett vele.
Ekkor kezdődött meg a férfiak besorozása és a katonák átszállítása az Atlanti-óceánon át Európába. Bucky nagyon hamar sorra került. Alig kaptam észbe, és már egy csókkal köszönt el, hogy a társaival együtt végigcsinálja a kiképzést New Jerseyben. Így maradtam otthon Steve-vel.
Ők ketten már az elejétől fogva figyelemmel kísérték az eseményeket (már amik eljutottak hozzánk). Szinte rá voltak tapadva a rádióra, és állandó beszédtémává vált az európai helyzet. Amikor pedig beléptünk a háborúba, Bucky és Steve kisfiús izgatottsággal várták, hogy behívják őket, taglalták, mennyi hősi tettet hajtanak majd végre és azt képzelték, ők nyerik majd meg az egész háborút. Ám mikor megjött a toborzási parancs Buckyhoz, véletlenül leengedte az álcáját és akkor láttam meg, hogy valójában sosem gondolta komolyan a jelentkezést. Egy pillanatra láthattam, mennyire megrémült, de utána rendezte az arcvonásait és a kedvünkért úgy tett, mintha minden rendben lenne.
Steve ezzel szemben halálosan komolyan gondolta a dolgot. Többször próbálkozott, és miután Buckyt behívták (úgy, hogy nem is jelentkezett), Steve még elszántabbá vált, hogy követhesse barátját, de minduntalan ajtót mutattak neki. Arra az időre felhagyott a próbálkozással, amíg Bucky végigcsinálta a kiképzést: már akkor is volt egy olyan érzésem, hogy Bucky kérte meg, hogy maradjon mellettem, de persze ez sosem derült ki biztosan.
Mikor Bucky visszajött egy évvel később, alig ismertem rá. Addig se volt éppen kistermetű, de a katonai életnek köszönhetően mintha a kétszeresére nőtt volna. A haja is katonásabb lett, a nyakában állandóan ott lógott a bilétája, és szinte minden nap a postát várta, hátha megjön a parancs, hogy mennie kell. Steve eközben még mindig hiába próbálkozott; már odáig ment, hogy más körzetekben végeztette el a vizsgálatot, hazudott a születési helyéről a jelentkezési lapban és minden egyes elutasítás után még elszántabb lett. Bucky is és én is próbáltuk visszatartani, de Steve mindenáron menni akart.
Ahogy telt az idő, úgy változtunk meg mi is egyre jobban. Lassan elmaradtak a fagyizások, a padon üldögélések és a séták a parkban. Bucky szabadideje java részét arra használta, hogy próbálja Steve-t birkózni tanítani, de Steve már csak a termetéből kifolyólag se volt komoly ellenfele Buckynak. Én tovább dolgoztam a kórházban, de közben igyekeztem minél több mindent megtanulni a sebek ellátásáról, és kifejezetten a háborús sérülések kezeléséről. Ugyanis az volt a tervem - bár ezt egyik srácnak se árultam el -, hogy ha mindketten bekerülnek a seregbe (itt Steve volt a kérdéses pont), akkor én is velük tartok, mint katonaorvos. Akkoriban nézegettem különböző hirdetéseket, amik ilyen típusú helyeket hirdettek meg, és bíztam benne, hogy ha a számomra két legfontosabb személy Európába megy, én is velük tarthatok majd.
Addig azonban történt valami, ami néhány hétre egyértelműen felülírta a prioritásaimat.
1942-ben történt, egészen pontosan október 15-én. Ha jól emlékszem, két héttel azután, hogy Bucky visszajött a kiképzésről. Teljesen átlagos napnak indult: felkeltem, összekészülődtem munkába, megvártam, míg Bonnie is összeszedi magát, aztán együtt bementünk a kórházba. Egész nap robotoltam, estére szinte leszakadt a lábam, de valahogy hazavánszorogtam. Bonnie akkor hamarabb lelépett, de csak később jöttem rá, miért.
Mikor beléptem a lakásba, olyan illatkavalkád csapta meg az orromat, hogy szabályosan mellbevágott. Mikor feleszméltem, láttam meg, hogy az asztalon gyertyafényes vacsora várt két személyre, a konyhában pedig Bucky sürgölődött.
- Bucky! - szóltam meglepetten, miközben kibújtam a cipőmből.
Bucky megfordult és csak akkor láttam meg, hogy az én kötényemet viseli. Meglehetősen vicces látványt nyújtott abban a rózsaszín, foltos konyharuhában, ezért nem is bírtam visszatartani a nevetést.
- Egy. Szót. Se - szűrte a fogai között, de ő is a nevetéssel küszködött. - Üdv itthon, Lotti. Vegyél fel valami csinos ruhát, mert ma pótolhatatlan élményben lesz részed James Buchanan Barnes új éttermének első vendégeként. A főételhez még kell egy kis idő, addig nyugodtan kényelembe helyezheted magad.
- Jesszusom, mit forgatsz a fejedben? - kérdeztem, miközben lesöpörtem a lisztet az orráról.
- Majd megtudod - kacsintott. - De most kapd fel a legszebb ruhád, mert igazi kaland vár az ízlelőbimbóidra.
- Jó, jó, megyek már - töröltem le kicsorduló könnyeimet, és még akkor is a hasamat fogtam a nevetéstől, mikor már rég a szobámban kutakodtam a megfelelő ruha után. Végül egy halványkék ruhát választottam, ami a térdemig ért, és ha pörögtem benne, a szoknyája csak úgy szállt a levegőben. Felvettem még egy türkizkék ékköves nyakláncot és szolidan kirúzsoztam a számat. A hajamat úgy hagytam, ahogy volt, mivel tudtam, hogy Bucky kiengedve szerette a legjobban.
Mikor kiléptem a szobából, a konyhai káosznak nyoma sem volt. Minden csillogott és villogott, Bucky is rendbeszedte magát (nem megyek bele a részletekbe, de a lényeg, hogy eszméletlenül helyes volt az öltönyében), és a rádióból kellemes, halk zene szólt.
- Mit tervezel, Bucky? - kérdeztem, miközben hagytam, hogy úriember módjára a helyemre kísérjen és kihúzza a széket. - Valami különleges alkalom van?
- Majd meglátod - kacsintott rám újra. - Olyan keményen dolgozol, szerettem volna, ha egyszer elengeded magad. Bonnie beengedett és a kérésemre egy másik barátjánál alszik.
- Most már tényleg kíváncsi vagyok - csóváltam a fejem.
Bucky előételnek anyám kedvenc levesét készítette el, főételnek az én kedvenc ételemet sütötte meg (igen, sütötte, nem forralta, ahogy akkor mindenki), desszertnek pedig képes volt csokis-szilvás tortát sütni. És ráadásként egyik étel sem volt rossz, sőt! Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára olyan finomat. Közben jót beszélgettünk, nevettünk és az egész igazából olyan volt, mint egy randin.
- Miért nem árultad el soha, hogy így tudsz főzni? - kérdeztem, miközben az utolsó villa tortát tettem a számba.
- Ezek szerint ízlett? - kérdezte Bucky, aki, ahogy közeledett a vacsora vége, egyre idegesebbnek tűnt. Utoljára akkor láttam ilyen feszültnek, mikor először megcsókolt.
- Viccelsz velem? Életemben nem ettem ilyen finom tortát - dőltem hátra jóllakottan. - Ezentúl elvárom, hogy te főzz rám és Bonnie-ra, ha nekünk késő estig bent kell maradnunk.
Bucky idegesen felnevetett.
- Vicces, hogy ezt mondod - kezdte -, mert valami hasonlón gondolkoztam én is.
- Mármint hogy főzöl rám és Bonnie-ra? - vontam fel a szemöldököm, de a szám sarkában mosoly bujkált.
- Hagyod, hogy befejezzem? - nevetett kínjában Bucky, mire csókot dobtam neki és intettem, hogy folytassa. A könyökömön támaszkodtam az asztalon, miközben a férfi arcát fürkésztem, aki próbált észrevétlenül nagy levegőt venni, mielőtt belefogott volna a komoly témába. - Szóval, Lotti…
- Igen? - kérdeztem ártatlanul, mire hátradőlt a székén és a plafonra nézett, mintha káromkodna.
- Így nem fog menni, ha folyton félbeszakítasz.
- Mi lenne, ha csak egyszerűen kimondanád, amit akarsz? - javasoltam. Majd megölt a kíváncsiság, ő pedig képtelen volt egy értelmes mondatot kinyögni.
- De szeretném rendesen felvezetni - duzzogott Bucky. - Te viszont teljesen elrontod az atmoszférát.
- Tudod, hogy sosem voltam a komolyság híve - emlékeztettem az akkori igazságra.
- Most lehetnél. Na mindegy… Szóval, Lotti - nézett a szemembe, és láttam rajta, hogy most ha törik, ha szakad, végig fogja mondani. - Kérdezted, hogy miért szerveztem ezt az egészet. Nos, az a helyzet, hogy valami különleges dolgot terveztem ma este megtenni és ahhoz szerettem volna megteremteni a hangulatot. Amit te szépen elrontottál, de hát ezért is szeretlek. Többek között.
Kuncogott, miközben én igyekeztem visszafojtani a nevetésemet.
- És mivel együtt vagyunk már egy ideje… Ha megnézed a naptárt, pontosan hat éve… Ráadásul itt van a háború is, amibe bármikor behívhatnak és… szeretnék tudni valamit. Illetve, inkább kérdezni.
Felállt a székről, benyúlt a zsebébe és elővett egy kicsi, piros dobozkát. A szám elé kaptam a kezem, miközben éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, miközben azt figyeltem, hogy Bucky féltérdre ereszkedik előttem és kinyitja a dobozt. Egy arany gyűrű pihent benne, középen egy aprócska kristállyal.
- Charlotte Amelia Lewis - fúrta a tekintetét az enyémbe Bucky. Acélkék szeme tele volt reménnyel és szeretettel. - Hozzám jössz feleségül?
A számra szorítottam a kezem, hogy ne kezdjek el hangosan zokogni, de még így is olyan nagy gombóc volt a torkomban, hogy alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit - egész pontosan egy darab szót -, de képtelen voltam megszólalni. Bucky viszont rendületlenül térdelt tovább előttem, kezében az aprócska dobozzal, és a gyűrű kristályán szikrázott a gyertyafény.
Végül valahogy összeszedtem magam és miközben folytak le a könnyek az arcomon, hevesen bólogatni kezdtem.
- Igen, igen, igen! Ezerszer is igen!
Bucky arca felragyogott, és azt hiszem, csak egyszer láttam azután olyan boldognak, mint akkor. Kivette a gyűrűt a dobozból, majd a bal kezem felé nyúlt, amit csak nagy nehezen tudtam lefejteni a számról. A bőröm nedves volt a könnyektől, de Bucky gyengéden megfogta és szépen felhúzta az ékszert a gyűrűsujjamra.
Tökéletes volt rá.
- Ne sírj már, Doll! - kérte Bucky nevetve, de láttam rajta, hogy ő is a könnyeivel küszködik. Felállt, magával húzott engem is, majd megcsókolt, miközben én még mindig sírtam az örömtől.
Olyan boldog voltam, mintha már össze is házasodtunk volna. Egyszerűen minden tökéletes volt.
Charlotte ránézett az órára és látta, hogy már csak két órája van a gép indulásáig. Gyorsan elmentette a kéziratot, majd elrakta a laptopját, felkapta a bőröndjét és elindult, hogy taxit fogjon magának. Szerencsére nem volt dugó a 27-es úton, így gyorsan kiért a Kennedy repülőtérre, ahol becsekkolás után még másfél órája maradt beszállásig. Elővette a laptopját és folytatta az írást.
Az eljegyzés után levakarhatatlan vigyorral az arcomon mászkáltam mindenhová és legszívesebben mindenkinek megmutattam volna a jegygyűrűmet. Majdnem minden tizedik másodpercben az ujjamra pillantottam, csakhogy lássam a kristály csillogását vagy (paranoiásabb alkalmakkor) megbizonyosodjak róla, hogy még rajtam van. Bucky legalább ilyen boldog volt, és úgy tűnt, hogy szíve szerint a házak tetejéről kiabálta volna szét az örömhírt.
A környezetünkben mindenki gratulációval halmozott el minket. Steve olyan szélesen vigyorodott el, mikor meglátta a gyűrűmet, hogy nem is kellett neki mondanunk semmit. Csak belebokszolt Bucky vállába és azt mondta: „Ugye, hogy nem volt nehéz?". Anya majd kiugrott a bőréből és legszívesebben nekiállt volna megszervezni az egész esküvőt. Bonnie szorosan megölelt minket és viccesen arról érdeklődött, hogy mikor kezdjen el új lakótársat keresni. Mondtam neki, hogy majd az esküvő után ráér.
Mondjuk, az is igaz volt, hogy nem kapkodtuk el. Mondhatni, semmit sem tettünk előkészületként, csak megkértük Steve-t, hogy legyen Bucky tanúja, miután engem az oltárhoz kísért. Ő örömmel egyezett bele és tényleg olyan volt, mintha az öcsémet kértem volna meg, mivel apám már nem élt. Nagyon közel álltunk egymáshoz; úgy hittük, minket, hármunkat semmi sem választhat szét.
Azonban hiába tudtam, hogy bármelyik nap megérkezhet az a bizonyos levél, mégis hidegzuhanyként ért, mikor Bucky felhívott, hogy megjött a parancs és másnap Angliába kell mennie. Egy éve voltunk akkor jegyespár és hirtelen úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Próbáltam erős maradni, hogy a mellettem álló Bonnie és a telefon túloldalán figyelő Bucky ne kezdjen aggódni, de borzalmasan megijedtem. A háború hirtelen sokkal közelebbinek érződött, mint korábban bármikor.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és próbáltam folytatni a beszélgetést. Bucky utolsó itthon töltött estéjére el akart vinni a Holnap Világkiállításra, és hogy Steve ne érezze magát harmadik keréknek, arra kérte Bonnie-t, hogy legyen a férfi partnere az estére. Bonnie, aki nem ismerte még Steve-t (vagy legalábbis a külsejét), beleegyezett. Nyilván azt hitte, hogy Bucky legjobb barátja ugyanolyan jóképű (a szó akkori értelmében) lesz, mint ő maga.
Hát, eléggé pofára esett.
Már előre sajnáltam Steve-t, mivel sosem volt jó a nőkkel és tudtam, hogy Bonnie előbb megnézi egy férfi kinézetét, mielőtt szóba elegyedne vele. De azt is megértettem, miért kérte ezt Bucky, így csak igennel válaszoltam, majd elköszöntem tőle és folytattam a készülődést az aznapi munkára. Azonban a gondolataim máshol jártak: Európa harcmezein, a tankok, gépfegyverek és a terror között. Síró asszonyokat, gyerekeket, katonák fájdalomsikolyát hallottam és nem is vettem észre, mennyire remeg a kezem, amíg Bonnie rám nem szólt.
- Ne féltsd Buckyt, Lotti - tette a vállamra a kezét. - Tud magára vigyázni. Különben is, még el se ment. Ne idegeskedj előre, árt a szép arcodnak.
- Haha, nagyon vicces - nyomtam a púderpamacsot az arcába.
Ám hiába volt minden, alig tudtam figyelni a munkámra aznap. A főorvos még meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e, mire Bonnie megsúgta neki, mi a helyzet. Ő csak megértően bólintott és többet nem tette szóvá, ha penicillin helyett morfiumot vittem neki.
Mivel Bucky ötre ígérte magát, négykor kijelentkeztem a kórházból és hazasiettem. Gyorsan összedobtam a szilvás-csokis keksz tésztáját, majd megformáztam és betettem a sütőbe. Épp a szobámban voltam, hogy összeszedjem magam (kicsit karikásak voltak a szemeim és fehér voltam, mint a fal), mikor hallottam, hogy csöngetnek.
A szívem a torkomba ugrott. Még nem voltam kész, hogy szembenézzek Buckyval, méghozzá azzal a tudattal, hogy ma látom őt utoljára. De nem habozhattam tovább, így nagy nehezen odatántorogtam az ajtóhoz és kinyitottam.
Azonnal megakadt a szemem Bucky katonai egyenruháján. Olyan fess volt benne, hogy a gyomromban lévő lepkék azonnal repkedni kezdtek, és még a levegő is kiszorult a tüdőmből. Láttam Buckyn, hogy kihúzza magát és várja a dicsérő szavakat. Már nyitottam a számat, hogy beégessem magam (mert hogy máshogy jött volna ki az, hogy: „Üdvözlöm, Barnes őrmester, nincs kedve maradni pár évszázadig?"), mikor észrevettem a mellette ácsorgó Steve-t.
- Már megint? - szakadt ki belőlem a lemondó sóhaj. Steve ugyanis már megint össze volt verve: felrepedt a szája, vérzett az orra, egy csúnya monoklit is kapott a szemére és a mellkasa emelkedéséből láttam, hogy fájdalmai vannak.
Bucky kuncogni kezdett.
- Egyik sem nyert - súgta oda Stevenek, abban bízva, hogy nem hallottam. De igen, meghallottam.
- Mi nem nyert? - érdeklődtem.
- Semmi, semmi - legyintett Bucky, azzal odahajolt hozzám egy csókért. Olyan volt, mint bármely korábbi, nekem mégis összeszorult tőle a szívem. Azonban igyekeztem nem mutatni, hanem a szokásos vidám viselkedésemmel elfedni.
- Na gyertek be, ti bajkeverők - tártam szélesre az ajtót, hogy a két férfi beléphessen rajta.
Leültettem őket a kanapéra és elsiettem az elsősegély-dobozomért. Miközben elkezdtem ellátni Steve-t, igyekeztem kifaggatni arról, kivel sikerült most összeveretnie magát. Próbáltam könnyed maradni, mint mindig, de közben az agyam hátsó részében folyamatosan az kattogott, hogy Bucky most van itt utoljára, hogy holnap már útban lesz Anglia felé, hogy hamarosan már ő is ott lesz a csatamezőn…
Hiába beszélt erről évek óta, semmi sem tudott felkészíteni arra, hogy egyszer el kell engednem oda.
Végül már nem tudtam elrejteni, hogy mennyire félek. Kicsúszott a számon a dolog, és tudtam, hogy ezzel minden korábbi erőfeszítésem hiábavalóvá vált. Kétségbeesetten próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de közben képtelen voltam Bucky szemébe nézni, aki próbált megnyugtatni. Végül sikerült megégetnem magam a forró tepsivel, ami ráébresztette a vőlegényemet arra, hogy itt már komolyabb a gond.
- Lotti, ne csináld már - állt fel Bucky és odasétált hozzám. Megfogta a kezem és a tenyerembe csókolt. - Ráérsz később is aggódni. Ez a búcsúestém és szeretném, ha te is jól éreznéd magad.
Erre kapásból rávágtam volna, hogy „Akkor minek mész el?", de inkább lenyeltem a választ. Sóhajtottam, majd Bucky vállára hajtottam a fejem és mélyen beszívtam az illatát.
- Félek, Bucky - ismertem be szorongva. - Tudom, hogy tudsz vigyázni magadra, de…
- Ráérsz ezen később is aggódni - szakított félbe Bucky. - Ma este nem szeretném azt látni az arcodon, hogy fejben máshol jársz, és folyton aggódva pislogsz rám, mintha bármelyik pillanatban holtan eshetnék össze. Úgy akarok a fronton visszaemlékezni rád, ahogy megismertelek: a céltudatos, vidám és együttérző Charlotte Lewist. Szeretném, ha a mai este is olyan lenne, mint bármelyik másik.
- Rendben - egyeztem bele összeszorult torokkal. - De…
- Shh, Lotti - simított végig az arcomon Bucky. - Ne foglalkozz a jövővel. Csak érezd jól magad. Elmegyünk táncolni, szórakozni és mulatni, mint bármilyen normális pár. Nem lesz semmi baj.
Ahogy ott álltam a derekam körül a karjaival, tényleg úgy éreztem, hogy nincs semmi baj. Béke töltött el, talán akkor utoljára, de abban biztos voltam, hogy bármit is hoz a jövő, ezt az estét maximálisan ki kell használnunk. Az utolsó békés esténket, mielőtt Bucky elmegy.
Tartoztam neki annyival, hogy mindenben a kedvére teszek. És én is azt szerettem volna, ha úgy emlékszem rá, hogy táncolunk és nevetünk, hogy a szép emlékek maradjanak velem, mikor lassan beleőrülök a hiányába.
Megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam, majd felegyenesedtem és rámosolyogtam Buckyra.
- Igazad van - nyomtam egy puszit az orra hegyére. - Még egyszer érezzük jól magunkat.
Megkínáltam őket keksszel, majd bementem a szobámba készülődni. Bonnie durván tíz perc múlva érkezett meg, mikor épp a hajamat próbáltam elfogadható állapotba hozni. Az arckifejezéséről rögtön leolvastam, hogy Steve megjelenése nem ért fel a várakozásaihoz.
- Ne húzd nekem a szádat! - szóltam rá tréfásan.
- Miért te fogod ki az olyan pasikat, mint Bucky? - duzzogott. - Nekem mindig csak a selejt jut.
- Hé! - Most semmi tréfa nem volt a hangomban. - Steve a második legaranyosabb srác, akivel életemben találkoztam. Lehet, hogy nem olyan erős vagy magas, mint Bucky, de a szíve aranyból van és nagyon tisztelettudó. Különben is, szerintem az arca egész helyes.
- Ugye tudod, hogy a vőlegényed az ajtón túl vár minket? - kérdezte Bonnie, miközben levette a nővéri ruháját.
- Hagyd már, fogd fel úgy, mintha az öcsémet jellemezném.
Charlotte felkapta a fejét, ugyanis épp szólították a San Fransiscoba tartókat, hogy ideje beszállniuk. Elpakolt, beállt a sorba, de a feje közben azon az estén járt; távoli, majdnem hetven éves emlék volt ez, mégis olyan élesen emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna. Nyilván a hosszú és fájdalmas gyászidőszaka alatt minden Steve-ről és Buckyról őrzött emléke kiélesedett és Charlotte tudta, hogy miért: mindent milliószor játszott le újra a fejében, mert félt, hogy kifakul a fejében Steve arcának pontos vonásai, vagy Bucky dallamos nevetése. Nem akart elfeledkezni róluk, még ha az emlékezés maga is annyira fájdalmas volt, hogy legszívesebben a szívét tépte volna ki, hogy ne érezze. Ma ez már csak tompa szúrás, de nem fájt kevésbé.
A gépen megkereste a helyét, bepakolt, majd várta, hogy mindenki leüljön és a légiutaskísérők mindent elrendezzenek. Miközben kigördültek a felszállópályára, az ablakon keresztül figyelte a napsütötte New Yorkot, ami a frissen esett hó miatt szinte szikrázott a napfényben. Ahogy felszálltak és egyre magasabbra emelkedtek, New York is egyre kisebb lett, de Charlotte csak nézte a várost, ahol született, ahol felnőtt, ahol az egész életét élte. Sokat változott (de még milyen sokat), de még mindig ugyanaz a város volt, amit megismert.
Mikor beálltak a megfelelő magasságra, elővette a laptopját és folytatta az írást.
Készülődés közben folyton Bonnie-t próbáltam meggyőzni, hogy ne a külső alapján ítéljen, és próbálja meg rendesen megismerni Steve-t, de mintha a falnak beszéltem volna. Pedig mindent megpróbáltam. Végül sóhajtva megkértem, hogy húzza fel a ruhám cipzárját (azt választottam, amit az eljegyzéskor viseltem), megigazítottam a kontyomat és mikor Bonnie is elkészült, kimentünk Buckyékhoz.
A keksz teljesen elfogyott a tálcáról, érkezésünkre pedig mindkét férfi felpattant. Láttam Buckyn, hogy tetszett neki a ruhaválasztásom és már ettől is boldog voltam. Az volt a célom, hogy mindenben a kedvére tegyek és eddig remekül haladtam.
- Csinos vagy, mint mindig, Doll - bókolt Bucky, miközben csókot adott a kézfejemre.
- Nem kell a szép duma - pironkodtam.
- Te is csinos vagy - próbálkozott Steve, de Bonnie egy pillantással lereagálta a dolgot. Igyekeztem egy bocsánatkérő pillantást küldeni a férfi felé, de nem vette észre.
Bár az elején igyekeztem a fél szememet rajtuk tartani, de Bucky gyorsan elintézte, hogy ez megváltozzon. Folyamatosan vicceket mesélt, szórakoztatott, piszkálódott, amit én természetesen nem hagytam szó nélkül, szóval csak a szokásos hangulatot teremtettük meg magunk között. Maga a kiállítás is izgalmas volt - ha akkor elmondhattam volna a feltalálók háromnegyedének, hogy a találmányaik egy nap valósággá válnak -, bár a fő attrakciót nekem Howard Stark jelentette.
Nem, nem azért, mert jóképű volt (bár tényleg az volt, el kellett ismernem). Engem a tudományos eredményei nyűgöztek le és az, hogy a semmiből Amerika legjobb gépészmérnöke és feltalálója lett. Önerejéből érte el mindezt és csak csodálni tudtam érte. Néha, mikor épp a tanulnivalóval szenvedtem, az lebegett a szemem előtt, hogy ha kitartó vagyok, bármit elérhetek, mint Howard Stark.
Épp ezért teljesen lázba jöttem, mikor meghallottam a nevét. Azonnal Bonnie-ra néztem, aki ugyanolyan ámultan nézett vissza rám. Ő már nem keresett mélyebb okot, hogy miért volt kíváncsi Amerika legnagyobb Casanovájára, de én így szerettem. Néha annyira belegabalyodtam a saját gondolataimba, hogy jól jött Bonnie közelsége, aki a maga egyszerűségével nagyon sokat segített.
Visszagondolva Howard Stark repülő autójára, csak nevetni tudok. Ő már nem érhette meg, hogy az álma valósággá vált, még ha nem is úgy, ahogy képzelte, de tudom, hogy ha látná, most ugrálna örömében. Hogy honnan ismerem őt ilyen jól? Minden ki fog derülni, de aki kicsit is utánaolvasott a háborúnak, az tudja, mi történt.
Ám miközben én, Bucky és Bonnie teljesen elmerültünk az előadásban, Steve lassan eltűnt közülünk. És mint mindig, ez most is Buckynak tűnt fel először.
- Hé, Steve! - kezdte, miközben Bonnie és én még mindig lelkesen tapsoltunk. - Mi lenne, ha meghívnánk a…?
Mikor elakadt a mondandójában, én is azonnal hátrafordultam. Steve nem volt sehol és látva Bucky aggódó arcát, tudtam, hogy épp ezer rémkép szalad át az agyán. Igyekeztem gyorsan kitalálni, hova mehetett Steve, mikor kiszúrtam a bevonulásra felszólító plakátot.
- Bucky, nézd! - mutattam. - Szerintem oda ment.
- Istenem, segíts - sóhajtotta Bucky. - Menjünk, szedjük össze, aztán megyünk táncolni.
Azzal megragadta a kezemet és elkezdett kivezetni a tömegen át. Én magam után húztam Bonnie-t is; bár tudtam, hogy még jó sokáig elnézte volna Howard Starkot, de nem akartam egyedül hagyni.
Bucky megállított minket nem messze a toborzó épülettől, majd bement Steve után.
- Miért akar katona lenni? - kérdezte Bonnie. - Nincs meg a fizikuma hozzá. Rögtön megölnék a fronton.
Szúrós szemmel néztem rá, mire felemelte a kezeit.
- Ne nézz így rám, te is tudod, hogy így van. Esélye sem lenne a tankok és a nácik ellen.
- Ez a vágya, mióta beléptünk a háborúba - magyaráztam fáradtan. - Próbáltam lebeszélni, de nem ment.
Ekkor feltűnt a tömegben Steve és Bucky, akik felénk sétáltak, de hirtelen megálltak a kijáratnál, mivel bőszen vitatkoztak egymással. Elnézést kértem Bonnie-tól és odasétáltam hozzájuk, mikor épp szünet állt be a veszekedésben.
- Hé, Bucky! - szóltam. - Akkor megyünk táncolni?
- Igen, persze - mosolygott rám, de nem tudott megtéveszteni. Steve-re néztem, és rögtön kitaláltam, hogy ő nem akar velünk jönni és legszívesebben hazamenne. Bánatosan pislogtam rá.
- Steve…
- Menjetek csak - hessegetett minket Steve. - Mulassatok jól!
- Ajj, te… - öleltem meg szorosan, aztán, mivel gyanakodni kezdtem, folytattam. - Holnap átmegyek hozzád. Ha nem talállak otthon, csukamáj olajat fogok ledugni a torkodon.
Steve csak bólintott egyet. Elengedtem, rámosolyogtam Buckyra, majd visszamentem Bonnie-hoz, aki türelmetlenül várt.
- Most akkor megyünk táncolni? - kérdezte.
- Steve nem jön - mondtam, mire láttam, hogy megkönnyebbült. Úgy döntöttem, nem vesztegetek rá több szót. Inkább figyeltem, ahogy Bucky lassan hátrálni kezd Steve-től, aztán visszasiet hozzá, hogy megölelje. Összeszorult a szívem, ahogy néztem őket: mintha a kistestvér a bátyjától búcsúzott volna éppen.
- Meg ne nyerd a háborút nélkülem! - szólt még Bucky után Steve, mire legjobb barátja csak szalutált egyet, aztán rohant is oda hozzánk.
- Megyünk táncolni? - kérdezte.
- Én szívem szerint maradnék - mondta Bonnie, miközben elindultunk kifelé. Láttam, hogy szaporán pislog Howard Stark felé, aki még mindig a színpadon állt és bemutatózott. - De ti menjetek csak nyugodtan.
- Bonnie… - kezdtem, de félbeszakított.
- Hazatalálok egyedül is, nyugi, tudod, nem lakunk messze. De ti töltsetek kettesben egy kis időt. Az este maradéka legyen csak a tietek.
Láttam a szemén, hogy úgysem tudtam volna meggyőzni, ráadásul tényleg szerettem volna kettesben maradni Buckyval. Így csak megöleltem Bonnie-t, majd Bucky és én elindultunk kifelé, hogy a legelső ivóban táncra perdüljünk.
Nem tudom, hogyan, de sikerült kivernem a fejemből minden borús gondolatot és vészjósló jövőképet. Csakis Buckyra koncentráltam, aki kitett magáért, hogy elterelje a figyelmemet és ez az egyenruha ellenére is sikerült neki. Rengeteget nevettem, táncoltam, szórakoztam, és sétáltam; akkor fordult meg először a fejünkben a gondolat, hogy már haza kéne menni, mikor a Time Square-n felnéztünk az órára, hogy lássuk, hajnali három van.
- Öhm… - néztem össze Buckyval az emberforgatag közepén. - Mikor jöttünk át a Brooklyn-hídon?
- Mit keresünk a Time Square-n? - kérdezett vissza Bucky ugyanolyan értetlenül.
- Valami olyasmit mondtál, hogy szeretnéd megnézni az itteni éjszakai életet, mivel még sosem jártál éjszaka a Time Square-n.
- Én ilyet nem mondtam.
- De mondtál. A harmadik ivóban voltunk és épp charlestont táncoltunk.
- Táncoltunk charlestont?
Egy pillanatig egymásra meredtünk, majd kitört belőlünk a nevetés. Pedig egy kortyot se ittunk és mégis alig tudtuk felidézni, hogyan keveredtünk át Brooklynból Midtownba. Még akkor is ezen nevettünk, mikor már rég hazafelé sétáltunk kézen fogva a Broadwayen.
Mire visszaértünk Brooklynba, már pirkadt. Hosszú ideig nem szólaltunk meg, csak sétáltunk és bár már rég nem éreztem a lábamat és a hajam is teljesen szétjött, mégis úgy éreztem, mintha tele lennék energiával. Ám minél jobban közeledett az elválás ideje, annál jobban kapaszkodtam Buckyba és annál jobban tért vissza minden, amit erre a pár órára képes voltam száműzni a fejemből. A végén már teljesen belekapaszkodtam a vőlegényembe és mikor megálltunk a lakásom előtt az utcán, egyszerűen nem akartam elengedni.
- Nem lesz semmi baj - mondta, miközben átölelte a derekamat. A kezeimet a mellkasán pihentettem, miközben a tekintetem az övébe fúrtam. Bár próbált erős maradni, de láttam, hogy mélyen belül nagyon fél.
- Melyik egységnél leszel? - kérdeztem hirtelen. - Csakhogy tudjam, mely hírekre kell figyelnem.
- A 107-es gyalogszázad - felelte. - Egyelőre úgy áll a dolog, hogy a Maginot-vonalnál állunk majd fel, de ez még hússzor változhat, mire kikötünk Angliában.
Bólintottam, majd lesütöttem a szemem, mivel éreztem, hogy azok az átkozott könnyek már szinte szétégették a szemem. Bucky az államhoz nyúlt és felemelte a fejem, így mikor ránéztem, már esélyem se volt, hogy ne sírjam el magam.
- Nem akarom, hogy elmenj - suttogtam.
- Gondolj arra, hogy lesz időd kiválasztani az esküvői ruhádat - próbált felvidítani Bucky, de most már ő is erőtlennek hangzott. - Mert ha visszajövök, azonnal összeházasodunk. Igaza volt anyádnak, nem kellett volna eddig várnunk…
- Naívak voltunk, hogy azt hittük, sosem hívnak be - pislogtam szaporán, mert élesen akartam látni az arcát, mielőtt elmegy. - És egyetértek. Mikor visszajössz, összeházasodunk.
Bucky végigsimított az arcomon, majd gyengéden megcsókolt. Szinte azonnal hozzábújtam, átöleltem a nyakát és az sem érdekelt, ha az egész utca lát minket. Mindenki elmehet a pokolba, mert ez a pillanat most csak a miénk, és nem hagyom senkinek, hogy elrontsa. Mikor az ajkaink szétváltak, újra egymás szemébe néztünk; Bucky acélkék szemeit szintén könnyek homályosította el, de még így is mosolygott. Ő mindig, minden helyzetben mosolygott.
- Vigyázz magadra - kérte. - És vigyázz Steve-re is, oké? Próbáld lebeszélni arról, hogy újra jelentkezzen.
- Szerinted eddig mit csináltam? - nevettem fel kényszeredetten. - Te is tudod, hogy hajthatatlan. És most, hogy te elmész, még elszántabb lesz, mint eddig.
- Pont ettől félek - ismerte be Bucky. - Ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon.
- Ne aggódj, vigyázni fogok a bolond, vakmerő, meggondolatlan és minden tekintetben imádnivaló öcsénkre.
Bucky felnevetett, majd szorosan magához ölelt. Most már nem érdekelt, a vállán sírtam, miközben olyan erősen szorítottam, hogy szerintem már nem kapott levegőt. A nyakamba puszilt, majd még egyszer megcsókolt.
- Visszajövök - mondta, miközben szép lassan elengedett. - Mindenképp visszajövök.
- Várni foglak, őrmester - mosolyodtam el, miközben az arcom ázott a könnyektől. Végül Bucky elengedte összekulcsolt kezeinket, majd hátat fordított és elsétált.
Egészen addig bámultam utána, amíg fel nem kelt a nap. Nem érdekelt, hogy már másfél órája szem elől veszítettem. Csak néztem az utca vége felé, mintha pusztán a tekintetemmel visszahívhatnám.
Közben rámarkoltam az eljegyzési gyűrűmre.
Charlotte abbahagyta a gépelést, miközben nagy levegőt vett. Érezte a gombócot a torkában, de gyorsan ivott egy kis vizet, hogy elmulassza. Úgy döntött, ennyi elég lesz mára, hiszen úgy sejtette, hogy a következő bejegyzések még több energiát fognak kivenni belőle.
Így eltette a laptopját és az út hátralévő részében zenét hallgatott.