Chapter 6
A katonaorvos
Charlotte úgy érezte, mintha kiszívták volna belőle az életet. Az ember azt hinné, hogy több évtized praktizálás után már rég hozzászokott a hosszú munkaórákhoz, de azért egy harminchat órás műtét őt is alaposan megviseli. Még azt sem tudta, hogyan tudott hazajönni a robogóján anélkül, hogy el ne ütesse magát valamelyik taxissal a délutáni csúcsban. Belépett az ajtón, bezárta kulccsal és épp csak annyi energiája volt, hogy lerúgja a lábáról a cipőjét, majd ruhástul bedőlt az ágyába és azonnal elnyomta az álom.
Kiabálva riadt fel alig néhány órával később. Beletelt jó néhány másodpercbe, míg megemésztette, hogy már rég nem a csatatéren van a jajveszékelő sebesültek között, hanem a saját lakásában Brooklynban, majdnem hetven évvel később. Enyhén remegő ujjakkal kisöpörte zilált haját az arcából, majd felállt és gyorsan elvégezte az esti rutinját. Hiába nem evett semmit az elmúlt harminchat órában, most sem volt képes lenyelni egy falatot sem; túlságosan élethűen látta maga előtt a honfitársai holttestét, akiket nem tudott megmenteni. Dr Erskine mindig azt mondta neki, hogy ez a munkájuk velejárója, és hogy nem tud mindenkit megmenteni, de Charlotte akkor is úgy érezte, hogy többet is tehetett volna.
Mikor már pizsamában volt, magához vette a laptopját és leheveredett az ágyára. Úgy tervezte, addig ír, amíg le nem ragad a szeme a fáradtságtól, vagy amíg le nem merül az akku. Sóhajtva felnyitotta a laptopot és gépelni kezdett.
Bejegyzés időpontja: 2010. február 12.
Az első napok kemények voltak. Nem akartam az a nő lenni, aki a szeretett férfi távollétében képtelen funkcionálni, így erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy mindent úgy csináljak tovább, ahogy addig. Azonban épp eléggé megváltoztam ahhoz, hogy mindenki aggódjon miattam. A rádió szinte mindig ment, mindegy, hol voltam, hallani akartam a híreket, amik Európából érkeztek és ez bizony sok embert idegesített. Aztán gyakran kalandozott el a figyelmem, mikor nem tudtam lekötni magam, és olyankor minden kiült az arcomra, amit igyekeztem eltemetni.
Bonnie úgy próbált lekötni, hogy szinte mindig kiadott valamilyen háztartási feladatot, hogy lefoglaljam az agyam. A rádiót olyankor átkapcsolta valamilyen zenére, és gyakran végződött a seprés vagy a felmosás tánccal vagy vízicsatával, ami után megint takaríthattunk. Nagyon örültem neki, hogy ennyire odafigyelt rám, de közben az ujjamon lévő gyűrű folyamatosan eszembe juttatta, kit engedtem el az emberiség legszörnyűbb háborújába. És az aggodalmamat még a Buckytól érkezett levél sem tudta enyhíteni.
Anya gyakrabban telefonált, mint addig. Szinte mindig tudni akarta, hogy érzem magam és nem titkolhattam el előle semmit, mert akkor jött a kiselőadás. Kicsit zavart, hogy huszonhat éves létemre úgy kezelt, mintha most estem volna túl az első iskolás szakításomon, de őszintén szólva ez jobban esett, mintha olyan komolyan vette volna a helyzetet, mint én. Biztos voltam benne, hogy ő is aggódik, de a kedvemért leplezte, amiért a mai napig hálás vagyok neki.
Steve volt az egyetlen, akivel igazán őszintén tudtam beszélni. Bár erősnek mutattam magam, ahogy mindenki más előtt, de vele beszélhettem a háborúról és Bucky hiányáról, mert tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én. Bucky kérése minden nap a fejemben visszhangzott, és igyekeztem is eleget tenni neki, de láttam Steve szemén, hogy ő még mindig nem mondott le a katonaéletről és hogy előbb-utóbb újra jelentkezni fog. Tudtam, hogy beszélhetek neki bármennyit, sosem fogom tudni meggyőzni; úgy főleg nem, hogy Bucky már odaát volt.
Így hát hat nappal a távozása után leültem Steve-vel a nappalijában egy-egy csésze teával és szinte szóról szóra visszamondattam vele az összes lehetséges forgatókönyv összes megoldását. Nem bírtam volna Bucky szemébe nézni, ha Steve-t adathamisítás miatt elviszik, viszont azt se mondhattam neki, hogy ne tegye, mivel nem voltam sem az anyja, sem a nővére (vér szerint). Próbáltam valami köztes megoldást keresni és végül abban maradtunk, hogy ha sikerül kisétálnia az ajtón, azonnal a kórházba jön, hogy elmondja, mi a végeredmény.
Nem tett jót a szívemnek, hogy most Steve miatt is aggódhattam, de szerencsére (tudom, szörnyű ilyet mondani, de nem tudok máshogy fogalmazni) le tudtam foglalni magam másnap, mikor behoztak egy férfit négy lőtt sebbel. Azt mondták, tűzharcba került egy bankrablásnál, de az őt kísérő zokogó nőből ítélve nem pusztán ennyi volt a történet. Sajnos a főorvosunk helyett az ügyeletes sebész, Dr Zahn Liang vette a kezébe az ügyet.
Nem mondhatnám, hogy én voltam a kedvence. Liangről ugyanis érdemes volt tudni, hogy azt szerette, ha maga irányít és senki sem szól bele a dolgába, különben az illető megnézhette magát. Sajnos bátrabb és talpraesettebb voltam, mint a többi nővér az osztályon, és nem féltem magam cselekedni, ha úgy láttam, hogy kifutunk az időből. És ez enyhén szólva nem tetszett neki.
Azonban, mivel szorított az idő, nem válogathatott, így én is a csapattal együtt öltöztem be.
Az eredmény szinte borítékolható volt. Liang, bár ügyes volt, nem mert mélyen belenyúlni az izomszövetbe, nehogy még több kárt csináljon és értettem is az óvatoskodását, de minél tovább szöszmötölt, annál kisebb volt az esélye, hogy a férfi túléli. Így végül ismét én vettem kezembe az irányítást - tudtam, hogy veszélyes és kockázatos, amit csinálok, de nem bírtam volna a zokogó nő szemébe nézni, ha amiatt hal meg a bátyja, mert nem tettem meg mindent.
Szerencsére a bátorságom most is kifizetődőnek bizonyult, mivel sikerült megakadályoznom, hogy a férfi szívleállása tartós legyen, és így a műtétet is be tudtuk fejezni. Tudtam, hogy ezért újabb balhét kell kibírnom, de volt egy évem hozzászokni. Senkinek sem szóltam róla, mivel úgyse tudtak volna tenni ellene és el tudtam intézni ezt az öntelt egocentrikus orvost én magam is.
Semmi szükség nem lett volna rá, hogy Bucky betörjön hozzá és álmában megfojtsa. (Képes lett volna rá. Egyszer majdnem agyonvert egy fickót, aki nem tudta felfogni, hogy van valakim és kicsit merészebb volt a kelleténél. Bucky fél évre kórházba juttatta.)
Azzal azonban nem számoltam, hogy most közönségünk is lesz.
- Fogalmam sincs, miért alkalmazom magát - húzta le a maszkot a szájáról Liang, miután kijelentettem, hogy a beteg élni fog. - Egyszerűen képtelen felfogni, hogy mit mondok?!
- Hagytam volna meghalni, csak mert maga finomkodott? - vágtam vissza. - Hadd emlékeztessem, hogy mind a három páciensét ebben a hónapban én mentettem meg, amikért maga kapta a dicséretet! Örüljön, hogy nincs akkora egóm, hogy elmondjam mindenkinek, hogy az eredményeiért valójában én vagyok a felelős!
- Nem maga a főorvos ezen az osztályon! - kiabálta Liang. - Sőt, még csak nem is orvos! Csak egy sima ápoló!
- Több ideje vagyok itt, mint maga!
- Hát hamarosan nem lesz, mert ez volt az utolsó kihágása! Rövid úton elintézem, hogy kirúgják magát!
Csak nagyon kevesen múlt, hogy ne nyögjek fel hangosan kínomban. Minden alkalommal ezzel fenyegetőzött, de a főorvos, Dr Luke Russel igen nagy tekintélynek örvendett a kórházban és ő kedvelt engem. És végső soron eddig minden beteget megmentettem - nekem az életük volt fontos, nem az, hogy adott esetben betartsam a kórházi hierarchiát.
Már visszavágtam volna, mikor hirtelen a szoba árnyékos részéből előlépett egy zöld műtősruhába öltözött férfi, aranykeretes szemüveggel és lángoló barna szemekkel. Idős volt, de ránézésre most élhette élete fénykorát.
- Elnézést, hogy megzavarhom önöket - kezdte, felmutatva az igazolványát. Körbenézett a teremben lévőkön (rajtam mintha néhány másodperccel többet időzött volna a tekintete) és végül megállapodott Liangen. - Dr Abraham Erskine vatyok a Strhatégiai Tudományos Tarhtalékosoktól. Azérht jöttem, hogy felfogatyam Ms Charhlotte Lewist elsőszhámú asszhisztensemmé az Újjászhületés Prhojektben.
Nem én voltam az egyetlen, akinek leesett az álla. Az összes nővér értetlenül nézett össze és még Liang szeme is szinte kiesett az üregéből. Én szedtem össze magam a leghamarabb.
- Elnézést, de pontosan mire is akar felvenni?
Dr Erskine eltette az igazolványát és barna szemét rám függesztette. A szeme körüli ráncokból ítélve a mosolyával küzdött.
- Ez az inforhmáció sajnos államtitok. De ha hajlandó velem jönni és meghallgatni, mindent elmatyarházok. Azt hiszhem, önöket nem kell bemutatnom etymásnak.
Ekkor vettem csak észre, hogy még valaki áll a sarokban és döbbenten ismertem fel benne Steve-t. Ő is steril ruhába volt öltözve, de az arca látszódott: elég átlátszóan próbálta elfedni az idióta vigyorgását. Felvontam a szemöldökömet, mire ő bólintott, jelezve, hogy hallgassam meg az öreget.
Viszont az egy dolog volt, hogy ezt eldöntöttem, de Liang sajnos nem hagyta ennyiben.
- Elnézést Dr Erskine, de nem igazán értem, miért pont őt választaná egy speciális és fontos állami projekthez. Lewis köztudottan nem tud engedelmeskedni az utasításoknak és sorozatosan visszabeszél a feletteseinek…
- Én többet kerhesek ety engedelmes katonánál - vágott a szavába Dr Erskine. - Nekem olyashvalaki kell, aki tiszhteli az életet és nem fél selekedni, ha úty hozza a szhükség. Ms Lewis, ha volna kedves velem fárhadni…
Még mindig nem értettem, mi folyik itt, de Steve jelenléte elég volt nekem, hogy bízzak ebben az emberben. Tudtam, hogy Steve nem bízik olyanokban, akik nem érdemesek rá és az, hogy együtt láttam ezzel a tudóssal, meggyőzött, hogy legalább meghallgassam.
Dr Erskine kiment az ajtón és intett nekem, hogy kövessem. Nem néztem senkire, csak kimentem a műtőből (Steve illedelmesen előre engedett) és követtem a tudóst, aki a meglepetésemre az orvosok mosdójába vezetett.
- Szegyje rhendbe magát, Ms Lewis - mosolygott rám. - Steven és én az étkezdében fogjuk várhni. Azt hiszem, amúty is meg akarhta hívni egy kávérha.
Csak bólintottam, majd bementem a mosdóba, hogy lemossam magamról a vért és levegyem a műtősruhát. Közben azon gondolkoztam, hogy kerülhetett ide ez az alak és miért épp engem akart egy állami projektre. Volt egy olyan érzésem, hogy Steve-nek is köze van a dologhoz (a bénán elrejtett vigyora eléggé elárulta), de elképzelni sem tudtam, miért akarna engem beszervezni ilyesmibe. Egyáltalán hogy futott bele valakibe az STT-ből?
Mikor sikerült elviselhető külsőt öltenem magamra, újracsináltam a kontyom és kimentem az étkezdébe. A nővérek lépten-nyomon megbámultak és összesúgtak a hátam mögött; nyilván elterjedt a híre, hogy már megint ellentmondtam Liangnek, de most valahogy nem a tiszteletet éreztem, hanem a kíváncsiságot a tekintetek mögött. Talán Dr Erskine-ről is tudomást szereztek.
Épp, mikor kiszúrtam a furcsa párost az ablakhoz közeli asztalok egyikén, Bonnie ugrott elém a semmiből.
- Igaz, amit hallok? Tényleg bevesznek egy szigorúan titkos háborús projektbe? Az STT-nek fogsz dolgozni?
- Jesszus, Bonnie, ezt meg honnan…? - kérdeztem döbbenten, mert kicsit megrémisztett a szemei csillogása. Ő láthatóan sokkal izgatottabb volt, mint én.
- Mindenki erről beszél! Állítólag az a pasas már Dr Russellel is beszélt, aki simán elengedett úgy, hogy még a munkaviszonyodat is fenntartja, hogy mikor visszajössz, beállhass újra dolgozni! A mázlista mindenedet!
- Ez még egyáltalán nem biztos! - próbáltam csitítani. - Még azt sem tudom, mit akar tőlem.
- Ne legyél gyáva! - bökött szegycsonton Bonnie. - Ez életed nagy lehetősége! Ne fuseráld el, különben nem engedlek többet haza!
- Jó, jó, értem! - nevettem, majd otthagytam és csatlakoztam a két férfihoz.
Dr Erskine jókedvűen iszogatta a kávéját, míg Steve a teáját szürcsölgette. Érkezésemre mindketten felpattantak, de én csak intettem, mire mindketten visszaültek. Miután megkaptam a kávémat, kérdőn Dr Erskine-re néztem.
- Szóval, mi is ez az Újjászületés Projekt?
- Errhől többet sak akkorh beszhélhetek, ha beleetyezik, hoty az asszhiszhtensem lesz - mosolygott rám Dr Erskine. - Natyon súlyos a helyzetünk odaát és a korhmány minél hamarhabb szerhetné térhdre kényszherhíteni Hitlerht. Chester Phillips ezrhedes mostanrha tudott annyi pénzt előterhemteni, hoty belekezdhessünk a prhojektbe és ehhez kerhesünk önkénteseket. Steven vállalkozott rhá, hoty rhészt vesz.
Steve felé fordultam, akinek hirtelen nagyon fontos lett, hogy az ázott teafiltert bámulja a csészéjében.
- Ezzel etyütt arrha is felhívta a fityelmemet - folytatta Dr Erskine -, hoty van ety natyon tehetséges ismerhőse, aki szhívesen jelentkezne katonaorhvosnak. Erhedetileg azérht jöttem, hoty megnézzem, hoty teljesít strhesszhelyzetben, de azt láttam, hoty magában sokkal több van, mint azt bárhki gondolja a körhnyezetében; idesorholva Stevent és a vőlegényét is.
Steve most már nagyon látványosan kerülte a tekintetem, miközben én szinte keresztülfúrtam őt a pillantásommal. Fogalmam se volt, honnan tudta, mit tervezek, de azt talán sejtette, hogy kicsit többet járt a szája, mint kellett volna. Nyilván nem akart rosszat, de akkor sem kell fűnek-fának elmondani, hogy Bucky elment és hogy milyen rosszul érzem magam emiatt.
- Látok magában valamit, Ms Lewis - hajolt előre Dr Erskine, miközben jelentőségteljesen a szemembe nézett. - Etyelőrhe még nem tudom, mi az, de sokat veszhtenénk vele, ha nem aknáznánk ki. Szerhetném, ha ott lenne mellettem és segítene felütyelnem a kísérhleteket, és majd később az önkéntesek egészhségi állapotát, mikorh márh a frhonton harcolnak. Fontos rhésztvevője lehetne a háborhúnak, Ms Lewis. Végrhe megkapná azt a fityelmet, amit megérhdemel. Mit szhól?
- Benne vagyok - vágtam rá gondolkodás nélkül. Igazából ez a kérdés már rég eldőlt; akkor is mentem volna, ha ez az ember egy öntelt, magamutogató alak lett volna, hiszen semmiképp sem engedtem volna el Steve-t egyedül, hogy kísérleti nyúl legyen. De így, hogy köztiszteletben álló tudósként nem lekezelően beszélt velem, hanem mint egy mentor, aki szeretne felkarolni, szinte semmi ellenérvem nem volt.
Nem mintha kerestem volna.
- Sodálatos! - dőlt hátra elégedetten Dr Erskine. - Akkorh holnap rheggel várhom magát is a Lehigh táborhban, New Jerseyben. Ott leszh az eligazítás a rhésztvevőknek és magának is, Ms Lewis.
Felállt, mire is követtük a példáját. Ránk mosolygott, illedelmesen elköszönt, majd szépen komótosan kisétált a kórházból. Én szinte rögtön Steve felé fordultam, akinek a feje lassan már egy paradicsomra hasonlított.
- Beszéltél neki Buckyról?
- Ne haragudj, bepánikoltam - védekezett Steve. - Nem tudtam, mit mondjak, hogy rávegyem, hogy velem jöjjön és beszéljen veled, így minden egyszerre jött és…
- Jó, semmi baj - mosolyodtam el. Steve akkor volt a legaranyosabb, mikor zavarában hadart. - Igazából szeretném megköszönni. Ügyesen kitaláltad, hogy legalább tőled ne válasszanak el. De amúgy honnan tudtad, hogy…?
- Megtaláltam a hirdetéseidet - mesélte Steve kicsit felengedve. Visszaültünk, hogy meg tudjam inni a kávémat. - Az újságkivágásokat a szobádban. Nem akartam kutakodni, de elől hagytad őket és láttam a címeket…
- Értem - szakítottam félbe. - És téged hogy vettek fel végül?
Kiderült, hogy az ő története is hasonló volt, mint az enyém. Dr Erskine meglátott benne valamit, ami miatt érdemesnek tartotta a részvételre, Steve pedig nyilván kapva-kapott az alkalmon, pedig fogalma sem volt, mire vállalkozott. Ez is csak ő lehetett. De hát Steve Rogers erről volt ismeretes.
Miután véget ért a szünetem, Steve hazament pakolni, én pedig visszamentem, hogy befejezzem a műszakomat. Bonnie, amikor csak tudott, arról faggatott, hova megyek, mit fogok csinálni és közben megígértette velem, hogy írni fogok neki. Nem tagadom, az ő izgatott csicsergését hallgatva én is egyre izgatottabb lettem és azt vettem észre magamon, hogy már azt szeretném, hogy másnap reggel legyen és indulhassak Steve-vel Jerseybe.
Anya már nem volt annyira elragadtatva a dologtól, mikor este beállítottam hozzá a bőröndömmel és közöltem vele, hova készülök (az ő lakása közelebb volt a Brooklyn-hídhoz, ahonnan a busz indult). Ő sosem nézte volna ki belőlem, hogy képes lennék elmenni a háborúba és hirtelen leesett neki, hogy talán engem is ugyanúgy fog elveszíteni, mint apámat. Megnyugtattam, hogy nem lesz semmi bajom és neki is megígértem, hogy írni fogok. Szerencsére megértette, hogy mennyire fontos ez nekem, de azért csóválta a fejét, hogy „nem kellene emiatt a két fiú miatt veszélybe sodornod magad". Szerencsére le tudtam állítani azzal, hogy úgysem a frontvonalon leszek, hanem a táborban és a sebesülteket látom el, akik élve visszajutnak.
Abba akkor még nem gondoltam bele, hogy ez mennyire meg fogja változtatni az életemet.
Charlotte végül azért hagyta abba a gépelést, mert borzalmasan megéhezett. Majdnem éjfél volt már, leragadt a szeme, de szerette volna, ha azzal a bizonyos reggellel indíthatja a következő jegyzetét, akár egy retrospektív naplóbejegyzést. Sejtette, hogy nem kellene éjfélkor ennie, de úgy érezte, egyszer nem hal bele. Összeütött valamit és miközben az álmossággal küzdött, azon mélázott, vajon megérte-e, hogy hagyta Steve-t a saját feje után menni.
Azzal a gondolattal aludt el, hogy bőven megérte - mindegy, mennyi szenvedést kellett kibírniuk.