Chapter 7
A kiképzés
Steve úgy érezte, két lábbal a föld fölött jár, mikor másnap felkelt. Alig tudta elhinni, hogy tényleg sikerült, hogy tényleg felvették a seregbe és tényleg elmehet a háborúba. Tudta, hogy nem kellene ennyire örülnie neki, elvégre maga a háború úgy borzalmas, ahogy van, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy most végre valami nemeset cselekszik, hogy végre van értelme az életének, és ha meg is hal a harcmezőn, azzal a tudattal megy el, hogy a hazájáért adta az életét.
Ezeket a gondolatokat természetesen titokban tartotta Lotti előtt, bár volt egy olyan érzése, hogy a nő úgyis tudta, min jár az esze. Viszont azon megdöbbent, hogy még Lotti is izgatottnak tűnt, mikor meglátta a buszmegállóban. A nő egy darab bőrönddel érkezett, amit a kezében fogott, egyszerű barna ruhában volt és a fején egy elegáns kék kalapot viselt. Néhány férfi elég leplezetlenül bámulta őt, de Lottiról leperegtek ezek a pillantások. Steve megkapta a szokásos pusmogást és rosszalló tekinteteket, mikor megállt Lotti mellett, de ezeket már megtanulta elengedni.
- Jó reggelt! - köszönt.
- Neked is - mosolygott rá Lotti, majd a bőröndje felé biccentett. - Nem vitted túlzásba.
- Te se - vágta rá Steve. - Azt hittem, több holmit hozol.
- Három ruhám van összesen, és azokon kívül még egy nadrágkosztümöt pakoltam - mesélte Lotti. - Bonnie már megsajnált és kölcsönadta az egyik fehér ruháját, mert szerinte „nem mehetsz összesen három ruhával a seregbe". Azt látszólag elfelejtette, hogy úgyis kapunk egyenruhát.
Ezután szünet állt be a beszélgetésbe, amit Steve arra használt, hogy a tegnap eseményein töprengjen. Nem akarta mutatni, de valójában megkönnyebbült, hogy Lotti vele tarthat, és hogy legalább egy ismerős arcot fog látni a táborban. Azt persze nem felejtette el, hogy bánt Dr Liang a nővel (meg is írta Buckynak a dolgot a felvételükkel együtt), de Dr Erskine ajánlatának gondolata gyorsan kiszorította a fejéből ezt a részletet.
- Szerinted mi lehet az az Újjászületés Projekt? - kérdezte Steve, mikor már felszálltak és helyet foglaltak a hátsó sorok egyikében. - Én egész éjszaka ezen gondolkoztam.
- Meg is látszik rajtad - jegyezte meg Lotti. - Aludtál egyáltalán valamit? Elég karikás a szemed.
- Eleget aludtam - hárított Steve, mert még az kellett volna, hogy Lotti a többi katonatársa előtt kezdjen el tyúkanyót játszani.
Lotti szerencsére vette a lapot, mert egy féltő mosoly után visszatért az eredeti témára és többé nem hozta szóba az egészségi állapotát. Steve rendkívül hálás volt ezért és ezt azzal mutatta ki, hogy a szokásosnál is lelkesebben reagált a nő mondanivalójára. Tudta, hogy Lotti szerette, ha lelkes valamiért, ezért kicsit rá is játszott a szerepére, így már olyan érzés volt, mintha a parkban üldögélnének és fagyit ennének a szokott helyükön.
Mikor megérkeztek, Steve-nek akaratlanul is gyomorgörcse támadt. A vaskerítés mögött mindent látott, amit csak el tudott képzelni: gyakorlatozó katonákat, rakodókat, orvosokat, sátrakat és barakkokat, ahol nyilván az éjszakákat töltötték. A busz a kapunál állt meg, ahol ott várták őket az adatlapjukkal és a méretre szabott egyenruhájukkal a katonatársaik. Lotti rögtön máshova lett irányítva, így Steve-nek hamar el kellett köszönnie tőle, de nem sokáig bánkódott, mivel az adategyeztetés után végre a kezébe foghatta a bilétáját, amin a neve és a sorszáma szerepelt; egy újabb bizonyítékot, hogy valóban katona lett belőle.
Az őr kijelentette, hogy a Projekt alanyai a tizenhármas barakkban vannak elszállásolva, és hogy azonnal öltözzenek át és sorakozzanak a főtéren. Steve-nek nem kellett kétszer mondani: nyakába akasztotta a bilétáját, majd gyorsan elindult, hogy teljesítse a parancsot.
A házban nem volt semmi különös: egyetlen mellékhelyiség nyílt a bejárati ajtó mellett, és tíz ágy sorakozott egymással szemben a két fal tövében. Néhányan épp öltöztek, mások épp elhagyták a barakkot, és voltak, akik vele együtt érkeztek. Lerakta a bőröndjét az egyik ágyra, ami szabadnak tűnt, majd azonnal elkezdett átöltözni. Körülötte a társai már beszélgetni kezdtek egymással, mesélték, honnan jöttek, hogy kerültek ide (szinte mindannyiukat Dr Erskine szervezte be, de voltak, akik Phillips ezredes jóvoltából érkeztek), és úgy általában elvoltak.
Steve személy szerint örült, hogy kimaradt a beszélgetésből, mert sejtette, hogy már pusztán a jelenléte is épp elég ok arra, hogy valaki belékössön.
Szerencsére sikerült eseménymentesen átöltöznie egyenruhába és miután felvette a sisakját, már rohant is a tér közepére, ahol a többiek sorakoztak. A szíve ki akart szakadni a mellkasából, de hála az égnek nem kezdett el köhögni vagy rosszul lenni. A gyomra liftezett, de ezt az izgalom számlájára írta, és nem arra, hogy vissza akar jönni a reggelije. Hogy elterelje a figyelmét, a tábort fürkészte Lotti után kutatva, de sehol sem látta.
- Újoncok, vigyázz! - harsant egy hang, mire mindenki vigyázzba vágta magát. Steve csodálkozva tudatosította magában, hogy a hang egy nőtől származott, de csak akkor láthatta meg, kitől, amikor meglátta őt a látómezejében. - Uraim, Carter ügynök vagyok. Én irányítom a szakasz minden műveletét.
Steve-nek nagyon kevés kellett hozzá, hogy ne essen le látványosan az álla.
Carter ügynök gyönyörű nő volt. A tisztek női egyenruháját viselte tökéletes eleganciával, vörös haja a divatnak megfelelően göndörödött a tarkóján, barna szeme pedig úgy pásztázta őket, mintha keresztül akart volna látni rajtuk. Vörösre rúzsozott ajka csak még hangsúlyosabbá tette az arcát, és ahogy elsétált előtte, Steve-nek az volt az érzése, hogy ez a nő, ha akarná, bármikor eltörhetné a karját és közben kedélyesen mosolyogna hozzá.
- Ön talán angol, Viktória királynő? - kérdezte hirtelen egy fölényeskedő hang. - Azt hittem, ez az amerikai hadsereg.
- Hogy hívják, katona? - kérdezte Carter ügynök, megállva a Steve-től néhány embernyire lévő férfi előtt.
- Gilmore Hodge, őfelsége - felelte fennhéjázva a férfi.
- Kilépni, Hodge! - utasította Carter.
Steve tíz dollárba le merte volna fogadni, hogy magas, izmos és jóképű lesz a megszólaló és így is lett. Komótosan, elnagyolt lépésekkel közelített Carterhez, aki rezzenéstelen arccal bámult rá. Steve figyelmét ekkor egy pillanatra elvonta a táblára illesztett titoktartási nyilatkozat, amit Carter segédje osztott ki nekik névre szólóan, de a szeme sarkából azért végig figyelte a jelenetet.
- A jobb lábat előre! - jelentette ki Carter, szinte már unottan.
- Hm… - teljesítette a parancsot kelletlenül Hodge. - Birkózni fogunk? Mert tudok pár fogást, amit élvezne - kacsintott.
Carter erre akkorát behúzott neki, hogy Hodge kiterült, mint egy rongybaba. Azután, mint aki jól végezte a dolgát, csípőre tette a kezét és úgy nézte, ahogy a férfi próbálja elállítani az orrvérzését. Steve nem tudta elfojtani a mosolyát. Ez a nő tényleg fantasztikus volt.
- Carter ügynök! - szólt valaki a távolból.
Nem messze tőlük egy kocsi érkezett, amiből egy tiszt kászálódott ki, akit Carter azonnal tisztelgéssel köszöntött. Kicsit lassabban szállt ki Dr Erskine és Lotti, aki ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Carter és neki is olyan jól állt, mint a vörös angolnak.
- Phillips ezredes! - állt vigyázzba Carter.
- Látom, betöri a jelölteket, ez helyes - sétált el mellette a korosodó ezredes és megállt Hodge előtt. - Emelje fel a seggét a porból és álljon vigyázzba, amíg valaki meg nem mondja, hogy mit tegyen!
- Igenis! - tápászkodott fel Hodge, akinek még mindig vérzett az orra, de most már nem tehetett semmit, hogy elállítsa, hiszen parancsot kapott; csak az volt a kár, hogy csak olyankor teljesítette, mikor olyantól kapta, akit érdemesnek tartott a tiszteletére.
Phillips ezredes váltott egy pillantást Carterrel, de Steve Lottit figyelte, aki egy táblával és egy tollal a kezében állt Dr Erskine mellett és úgy nézett végig rajtuk. Mikor találkozott a tekintetük, lopva egymásra mosolyogtak.
- Patton tábornok azt mondta - kezdett el sétálgatni előttük Phillips ezredes -: „A háborút fegyverekkel vívják, de emberekkel nyerik meg." Megnyerjük ezt a háborút, mert a mi embereink a legjobbak.
Itt egy pillanatra megállt és Steve érezte, hogy az ezredes őt nézi. Szinte érezte a bőrén a hitetlenkedést és az értetlenkedést, de Steve csak előre szegezte a tekintetét, nem törődve ezzel. Bejutott ide és bizonyítani is fog.
- És mert még jobbak lesznek - reagálta le a látványát. - Sokkal jobbak.
Adja az ég, gondolta Steve, bár még mindig nem tudta, miért is volt itt.
- A Stratégiai Tudományos Tartalékosok a szövetségesek által a világ legjobb elméiből létrehozott egység - magyarázta Phillips ezredes. - A célunk, hogy megalkossuk a világ legjobb seregét, de minden sereg egy emberrel kezdődik. Ha véget ért ez a hét, kiválasztjuk ezt az embert. Ő lesz az első az újfajta szuperkatonák közül.
Szóval ezt jelentette az Újjászületés Projekt. Dr Erskine nyilván valahogyan képes jobb és erősebb embereket alkotni, és ők azért voltak itt, hogy önként vállalkozzanak kísérleti nyúlnak. Valószínűleg Lotti ennek a hátterében fog segíteni, míg Steve a kiképzésben kell bizonyítson.
Nem neki kedveztek az esélyek. De hát mikor kedvezett neki bármi is?
- És ők személyesen kísérik majd Adolf Hitlert a Pokol kapujához!
Phillips ezredes befejezte lelkesítő beszédét, majd átadta a terepet Carter ügynöknek.
- Először harminc kör futás a téren! - jelentette ki a nő. - Nem azt nézzük, ki ér be elsőnek, hanem azt, mennyire tudnak egy egységként mozogni! Igyekezzenek együtt maradni és nem szétszóródni! Kettes oszlopba fejlődj, és sípszóra indulás! Gyerünk, hölgyek, mozgás!
Steve már szinte ösztönösen állt be az utolsó sorba, hiszen az iskolában volt ideje kitapasztalni, hogyan is teljesít az erőnléti feladatokon és emiatt hogyan ne akadályozza a társait. Mikor szólt a sípszó, igyekezett tartani Carter kezdeti ütemezését, de túlságosan hamar érkezett el az a pont, mikor szúrni kezdett az oldala és a tüdeje úgy égett, mintha tűkkel szurkálták volna. Egyre jobban leszakadt, hiába próbált mindent és ez végül odáig fajult, hogy Carter lassított a tempón, csakhogy Steve tudja tartani a lépést.
- Minek várjuk be? - hallotta Hodge kérdését, aki természetesen az első sorban haladt. - Az ilyeneket, mint ő, elsőnek ölik meg a nácik.
- A lába járjon, ne a szája, Hodge! - hordta le Carter. - Mondtam, hogy egységként gondolkodjanak. Amíg nincs visszafordíthatatlan következménye annak, hogy segítsenek a társuknak, addig senkit sem hagynak hátra, világos?
- Igenis! - harsogta mindenki.
Miután lement a harminc kör, Carter felszólította őket, hogy a két oszlop váljon ketté, kapjanak fel egy-egy rönköt és egyik vállukról a másikra emelgessék, amíg azt nem mondja, hogy elég volt. Steve leghátulra állt, abban bízva, hogy hátha így nem fogja annyira hátráltatni a többieket, de nagyon gyorsan kiderült, hogy a legtöbb súly a rönk két végén nehezedik az emberre.
- Rogers! - szólt egy éles hang, ami nem Carterhez tartozott. - Álljon be középre, mozgás!
Steve-nek csak arra volt ideje, hogy vessen egy pillantást a megszólalóra (egy idős kiképzőtisztnek nézett ki), mert utána rögtön helyet cserélt a középen álló, jóval erősebb társával és úgy folytatta a feladatot. A férfiról közben kiderült, hogy ő nem más, mint Michael Duffy őrmester, aki már tizenhét éve képez ki katonákat ezen a bázison, és hogy az ő feladata Carter mellett felkészíteni őket a Projektre.
Emellett pedig előszeretettel hívta fel mindig a közelben állók figyelmét arra, hogy neki mennyire nem kellene itt lennie.
A nap már majdnem lebukott a horizonton, mikor befejezték az aznapi munkát. Steve alig kapott levegőt, de minden erejét összeszedve végigcsinálta a feladatokat, még ha sokkal lassabb és gyengébb is volt, mint a többiek. Azonban néha elkapta Lotti bátorító pillantását, amiből mindig sikerült erőt merítenie. Bár néha azt is észrevette, amit nem kellett volna.
Például akkor este először Duffy őrmester felszólította őket, hogy álljanak sorba Lotti előtt, hogy a nő felmérhesse az életjeleiket a nap végén és ezáltal a hét végére felállítson egy statisztikát arról, ki lenne a legjobb jelölt fizikailag. Lotti sorban megmérte a pulzusukat, megvizsgálta a szemüket, a szívverésüket és minden életfunkciót. Steve aggódott azon, hogy valaki majd megpróbálja átlépni a határokat és kiderült, hogy volt is oka rá.
- Hogy kerül egy ilyen csinos lány a sereghez? - kérdezte Hodge, mikor ő került sorra. Steve kettővel volt mögötte és már a hanglejtéstől is megfeszült minden izma.
Lotti nem válaszolt, csak ugyanolyan monotonon megkezdte a vizsgálatot, mint előtte. Steve azonban látta a szemén, hogy úgy áll ott, mint egy ugrásra kész macska.
- Esetleg benézhetne hozzám valamikor - folytatta Hodge. - Vagy én látogatom meg magát.
Vedd már észre a gyűrűt az ujján! kiáltott volna rá legszívesebben Steve, de nem akarta felhívni a figyelmet arra, hogy ismeri Lottit. Meg különben is, tisztában volt vele, hogy a nő tud vigyázni magára.
- Köszönöm az ajánlatot, de nem érdekel - közölte hűvösen Lotti, miközben felírta a mért értékeket magának. - Következő!
- Hű, de morcos valaki! - vigyorgott össze Hodge a mögötte állóval, de nem tágított. - Szeretem azokat a nőket, akik kéretik magukat.
- Azt mondtam, a következőt! - ismételte Lotti kicsit emeltebb hangon. Hodge azonban még mindig nem lépett ki, és Steve-nek itt már elfogyott a türelme. Előrelépett és minden erejét összeszedve arrébb lökte a társát, aki nem számított erre, így hátrált két lépést, amíg újra vissza nem nyerte az egyensúlyát.
- Azt mondta, nem érdekli! - sziszegte dühösen. - Fogd fel, ha egy nő azt mondja, hogy nem és kopj le!
- Jaj, most meg kéne ijednem? - gúnyolódott Hodge. - Mit tud tenni egy ilyen kis piszkafa ellenem?
- Betöri az orrod, ha nem hagyod őt békén - vágta rá Steve, mire a még sorban állók nevetni és fütyülni kezdtek. Steve-t nem érdekelte, neki csak az számított, hogy ez a tag Lottit hagyja békén. És ezért bőven megérte szétveretnie magát.
- Kösz, Steve, de megoldom egyedül is - mosolygott rá Lotti, majd odalépett Hodge elé, a szemébe nézett és egy tanítanivaló jobbossal a földre küldte a férfit; ugyanazzal a mozdulattal, ahogy korábban Carter ügynök. - Sosem érdekeltek a tahók, csak hogy tudja. És ha ez még nem lenne elég… - emelte fel a bal kezét, megmutatva a gyűrűt. - Már van vőlegényem, aki jelenleg is Európában harcol.
Hodge felpillantott, mire Lotti vetett rá egy ártatlan mosolyt. Steve rendkívül büszke volt a nővérére.
- Itt meg mi folyik? - érkezett meg Carter, mire Steve automatikusan kihúzta magát.
- Semmi, Carter ügynök, Mr Hodge már épp menni készült - vetett egy utolsó pillantást a földön fekvő alakra Lotti, majd visszament a többiekhez és folytatta a vizsgálatot.
Carter ügynök látszólag megértette, mert ő is vetett egy ugyanolyan pillantást Hodge-ra, mint Lotti, majd visszament Phillips ezredeshez.
- Nem kell hősködnöd, Steve - mondta Lotti, miközben lenyomta a csuklójánál az ütőeret és az óráját nézte. - Meg tudom védeni magam.
- Megígértem Buckynak, hogy figyelek rád - felelte Steve, mikor már újra beszélhetett. - Mindegy, mennyire tudsz vigyázni magadra, én mindig ki fogok állni melletted. A nővérem vagy.
Lotti csak mosolygott, miközben felírta az értékeket Steve papírjára.
És ez így ment hat napon keresztül.
Steve természetesen imádta a katonalét minden másodpercét, még ha legtöbbször küszködött is. A futások alkalmával mindig lemaradt, az akadálypályákon is nehézségekkel küzdött (a kötéllétra mászása közben szinte mindig leesett és fejjel lefelé lógva várta, hogy kiszabadítsák), és ha ez még nem lett volna elég, a többiek is ott kötöttek bele, ahol tudtak.
Természetesen megfogadta Bucky tanácsát, hogy ne kezdjen mindenkivel bunyóba, de ez még nem jelentette azt, hogy ne akart volna jó párszor visszaszólni a nagyszájúaknak, különösen Hodge-nak, aki minden alkalmat igyekezett megragadni, hogy megkeserítse az életét; főleg, mióta kiállt Lottiért, akit három nap után már csak reggel és este látott, mikor a nő lejegyezte az adataikat.
A legjobban a lőgyakorlatokat élvezte, mivel abban indult nagyjából ugyanolyan esélyekkel, mint a többiek (bár a puska elsütés után kiugrott a kezéből), de legalább célozni tudott. Egyébként az összes ügyességet igénylő feladatban jól teljesített, hiszen megvolt a magához való esze és előfordult, hogy még a feletteseit is meglepte.
A negyedik napon például a tábor körüli futópályán edzettek egész nap. Steve hátul kullogott, de már jobban bírta a tempót, mint az első nap, még ha közben a tüdeje ki is akart szakadni a mellkasából. Szerencsére addig csak egyszer volt asztmás rohama és Lotti gyors közbenjárásának hála hamar ki is lábalt belőle. Ám az esetre mindenki élénken emlékezett.
- Felvenni a tempót, lányok! - sürgette őket Duffy őrmester, aki végig mellettük futott. - Gyerünk, gyerünk! Szaporán! Rajta, gyorsabban, tempó!
Steve már automatikusan kiszűrte a felettese hangját és csak a futásra koncentrált. Az úton maguk előtt egy zászlórudat pillantott meg, ami mellett egy kocsi várakozott Carter ügynökkel és a sofőrrel.
- Szakasz, állj! - kiáltotta Duffy őrmester, mire mindenki azonnal megállt. Steve a térdére támaszkodott és úgy zihált, miközben hallgatta, mi a teendő. - A zászló azt jelenti, hogy félúton vagyunk. Az első, aki idehozza, visszamehet Carter ügynökkel kocsin. Rajta, mozgás!
A többi jelölt úgy vetette rá magát a zászlórúdra, mint az éhes oroszlánok a húsra. Steve csak állt és igyekezett összeszedni magát, de közben figyelte, mi lesz a zászló sorsa, ami tizenhét éve ott lobogott a rúdon. Természetesen Hodge volt a legjobb, de ő is csak félig tudott felmászni a rúdra. Duffy egy kis idő után mindenkit visszarendelt a helyére, de Steve csak akkor lépett oda a rúdhoz, és alaposan végigmérte.
- Rogers! - szólt rá Duffy. - Mondom, sorakozz!
Steve figyelmen kívül hagyta. Lehajolt, kivette a biztosítópöcköt, majd kihúzta az összetartó vasdarabot és a rúd azonnal előredőlt, hogy nagyot puffanjon a földön. Steve odasétált, leszedte a zászlót, majd Duffy kezébe nyomta és beszállt a kocsiba. Nem tudott nem Carter ügynökre mosolyogni, aki cinkos pillantást vetett rá, mielőtt előrefordult és jelzett volna a sofőrnek, hogy elindulhat. Mikor Steve elmesélte az esetet este Lottinak, a világ minden kincsénél többet ért neki az a mosoly, amit a nő küldött felé.
A másik alkalom, ami talán az egész jelölt-kérdést eldöntötte, az utolsó délutánon történt. Carter ügynök épp edzést tartott nekik a téren, ahol fekvőtámaszokat kellett csinálniuk. Természetesen nem hiányoztak a lelkesítőszavak sem, bár Carter szájából ezek nem is voltak már olyan lekezelőek, mintha mondjuk Duffy őrmester mondta volna.
- Gyorsabban, hölgyek, gyerünk! - sétált fel-alá előttük, kezében a síppal. - A nagyanyámban több élet van, Isten nyugosztalja. Mozgás!
Steve mozgott volna gyorsabban, csak épp nem bírt. Gyenge karjaival még azt a negyven kilóját sem tudta megtartani, de igyekezett, csakúgy, mint egész héten mindig. Hogy hol tartott a számolás, már rég nem érdekelte, csak próbálkozott nem kihullani.
- Fel! - szólt Carter, mire mindenki vigyázzba vágta magát. - Terpeszugrás. Gyerünk, lányok!
Steve talán három ütemig tudta tartani a lépést, ami már új rekordnak számított. Égett a tüdeje, szúrt az oldala, de nem figyelt semmire, csak tovább ugrált, még ha össze is akart esni a fáradtságtól.
Azonban egy szó elért az agyáig, amire olyan gyorsan reagált, mint talán még soha életében.
- Gránát!
Steve látta maga előtt a guruló-pattogó gránátot és gondolkodás nélkül cselekedett: előrefutott, rávetődött a gránátra és próbálta minél jobban a földhöz szorítani.
- El innen! - kiáltotta és még a kezével is intett. - Hátra!
Számolta a másodperceket és közben összeszorított fogakkal várta, mikor szakad szét minden sejtje és kerül át az örökkévalóságba. Azonban miután hat másodperc is eltelt, lassan kezdett felengedni és kinyitotta a szemét.
Carter előtte állt két lépésnyire, míg a többi társa fedezékek mögül kukucskált ki. Az egyik kocsi mellett ott állt Phillips ezredes, Dr Erskine és Lotti, akinek az arckifejezése a halálra rémült és a büszke között váltakozott. Steve lassan ülő helyzetbe támaszkodott és lenézett a földre: a gránát még mindig ott volt.
- Gyakorlógránát - mondta valaki. - Nincs veszély. Sorakozó!
Amint Steve megemésztette, amit hallott, rögtön kibukott belőle:
- Ez egy teszt volt?
Kérdésére csak Lotti reagált, aki bólintott, miközben felengedett a testtartása. Dr Erskine bíztatóan rámosolygott, miközben Phillips valamit motyogott és elsétált. Carter is gyorsan összeszedte magát és mindenkit visszarendelt a helyére. Steve felkászálódott, leporolta magát és visszaállt a hátsó sorba. A többiek mind őt nézték, de nem a szokásos lenéző pillantással, hanem egy kicsit mintha… tisztelték volna? Nem, valamit biztos félreértelmezett a tekintetükben.
Steve inkább gyorsan visszafordította a figyelmét Carterre, aki ismét a terpeszugrást jelölte ki feladatnak. Egy perccel később pedig már minden úgy folytatódott, mintha mi se történt volna.
Akkor este Lotti utoljára megvizsgálta őket, majd a sorakozó alkalmával átnyújtott egy papírt Dr Erskine-nek, aki végignézte, látványosan összegyűrte (Steve már feldühödött volna, de Lotti mosolyát látva arra jutott, hogy ezt nyilván megbeszélték előtte) és kilépett a felsorakozott jelöltek elé.
- Tudom, hoty mindannyian készhek harhcolni a hazájukérht. Azonban most sak az etyikőjüknek adódik meg a lehetőség, hoty valami új kezdetének az előszhele letyen. A kísérhlet veszhélyes, épp ezérht sak etyvalaki fogja megprhóbálni a holnapi napon. Ha sikerhül, akkorh azonban elkezgyük az új, szuperhkatonákból álló etység felállítását, ami közvetlenül Phillips ezrhedes és Carhterh ütynök felütyelete alá kerhül.
- Nyilván mindannyian égnek a kívánsiságtól, hoty ki leszh az első ilyen katona. Mindent összhevetve úty döntöttem, hoty a legmegfelelőbb jelölt errhe a posztrha nem más, mint Steven Rhogers.
Steve úgy érezte, mintha kő zuhant volna a gyomrába. Tompán jutott el hozzá, hogy mindenki felé fordult, hogy Dr Erskine megkérte a többieket, hogy pakoljanak ki a barakkból, hogy Steve-t holnap Carter fogja elkísérni Brooklynba, ahol végighajtják majd rajta a kísérletet. Mire észbekapott, már visszafelé sétált a barakkba, ami üres volt, mire ő odaért. Leült az ágyára és csak meredt maga elé.
Nem igazán tudta, mit is érez most, hogy vége volt a hétnek és kiderült, ki lesz az első kísérleti alany. Egyrészt örült, hogy sikerült bizonyítania, bár ha erősen gondolkodott, rájött, hogy igazából nem bizonyított semmit. Minden próbán ő volt a legutolsó (kivéve a célzást) és soha nem tűnt ki semmiben, amihez erő kellett. Nem értette, miért ő lett az, akit Dr Erskine végül kiválasztott.
És egyáltalán mit fognak csinálni vele? Hogy akarnak belőle szuperkatonát csinálni? Vagy valami mást, mint ami most volt? Steve most először félt azóta, hogy itt volt. Az ismeretlen megrémítette, mert ez nem a háború volt, amire évek óta készült. Bár arra gondolt, hogy ha tényleg veszélyes lett volna ez az egész, Lotti már rég kirángatta volna innen. Az, hogy még mindig itt voltak, és hogy Lotti hagyta, hogy végigrángassák ezen, kicsit megnyugtatta, hiszen a nő mindig is megfontoltabb volt, mint ő.
Végül annyira túlterhelte az agyát a gondolataival, hogy gépies mozdulatokkal előhalászta az egyik regényét (azt se tudta, melyiket) és olvasni kezdett. A szeme végigrohant a sorokon, az agya pedig nem emésztette meg a szavakat, de legalább lefoglalta magát és nem rágódott a holnapon. Az is sokat segített neki, hogy senki sem volt a házban és legalább csend vette körül. Külön örült, hogy nem kellett a többiek szemébe néznie, akik nyilván ugyanannyira nem értették Dr Erskine döntését, mint ő.
Alibiolvasását két rövid kopogás szakította félbe. Steve hátrafordult és még épp látta, ahogy Dr Erskine bekukucskál az ajtón, bal kezében egy üveggel, a jobban pedig két pohárral.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Igen - felelte Steve és csodálkozott rajta, milyen fáradt a hangja.
Dr Erskine odasétált az ágyához és letette a két poharat a ládája tetejére.
- Nem tud aludni? - kérdezte a tudós. Steve-ben csak ekkor tudatosult, hogy odakint már rég éjszaka van és a tücskök ciripelését is csak ekkor hallotta meg.
- Rám tört az idegesség - felelte úgy, mintha eddig próbálkozott volna az alvással.
- Aha - bólintott megértően Dr Erskine. - Rhám is. Ms Lewis sem tugyja lehunyni a szhemét; a szhobájában még mindig ég a villany.
Dr Erskine lehajtotta a matracot az ágyra, majd ráült, kezében az üveggel, amiben ránézésre valamilyen alkohol lehetett - Steve nem tudta elolvasni a feliratot, mivel német volt.
- Feltehetek egy kérdést? - tört ki hirtelen Steve, miközben letette a könyvét a poharak mellé.
- Sak egyet? - nézett rá cinkosan Dr Erskine, de Steve arcát látva elkomolyodott.
- Miért én?
Dr Erskine nem válaszolt azonnal. Lenézett a térdén pihenő üvegre és sóhajtott egyet.
- Gondolom, ez az ety kérhdés az, ami szhámít.
Dr Erskine elmosolyodott, de a mosolya inkább szomorú volt, mint vidám. Végig az üveget nézte, miközben beszélni kezdett.
- Ez Augsberg-ből való - mondta lemondóan. - Otthonról.
Steve felismerte a tekintetet, amit az idős tudós az üvegre vetett. Így nézett minden katona, akit sikerült lencsevégre kapni, hogy számára valami fontos dolgot néz, távol a hazájától. Nem értette, mire akar kilyukadni az öreg, de türelmesen várta, hogy elmondja, amit akar.
- Sokan elfelejtik, hoty az első orhszág, amit a nácik megszhálltak, a sajátyuk volt - kezdte. - A legutóbbi háborhú után… a népem küszhködött, úty érhezték, hoty gyengék és hoty… kicsik. Aztán jött Hitlerh, a mashírozással, a naty műsorrhal, a zászhlókkal és a…
Elharapta a mondatot, és Steve nem volt kíváncsi rá, mit hallgatott el. Volt egy olyan érzése, hogy úgysem tetszene neki.
- És ő hallott rhólam, a munkámrhól és megtalált - nézett fel Dr Erskine. Steve elképzelni sem tudta, milyen lehetett ott állni Hitler előtt, aki minden idők legnagyobb háborúját robbantotta ki és még csak nem is érezte át, milyen szörnyűségeket szabadított el. - Azt mondta: „Maga… - mutatott Steve-re, mintha utánozni akarta volna a helyzetet - …maga erhőssé tesz minket." De nem érhdekelt a dolog.
Dr Erskine letette az üveget a földre a két lába közé, és úgy folytatta.
- Hát elküldte a kutatórhészleg, a HYDRA fejét hozzám. Egy brhiliáns tudóst, úty hívták, hoty Johann Schmidt. Ez a Schmidt tagja a belső körhnek és ambiciózus. Ő és Hitlerh lelkes hívei az okkult erhőknek, a teuton-mítoszhnak. Hitlerh ezekkel a fantáziákkal lelkesíti a követőit, de Schmidt szhámárha ez nem fantázia. Szhámárha ez valóság. Meg van győződve rhóla, hoty hatalmas erhő van elrhejtve a földben, amit az istenek hatytak itt, hoty ráleljen egy felsőbbrhendű emberh.
Már megint ez a felsőbbrendű ember. Ha valami, hát ez idegesítette Steve-t legjobban a náci ideológiában. Ez a meggyőződés arról, hogy ők a felsőbbrendűek, hogy ők jobbak, mint mások… minden ember egyenlő és ugyanolyan, miért olyan nehéz ezt felfogni?
- Mikorh hallott a találmányomrhól és hoty mire képes - folytatta Dr Erskine -, nem tudott ellenállni. Ő akarht lenni a felsőbbrhendű emberh.
- Erősebb lett tőle? - kérdezte Steve halkan.
- Igen - bólintott Dr Erskine. - De… voltak más… hatások.
Mindig vannak más hatások, gondolta Steve keserűen. Soha semmi nem ilyen egyszerű.
- A szhérum még nem volt kész. De ami fontosabb: az emberh. A szhérum mindent felerhősít az emberhben, így a jó még jobb leszh, a rhossz még rhosszabb.
Steve lesütötte a szemét. Nem akarta bevallani, de a szíve a torkában dobogott és csak az járt a fejében, hogy vajon vele mit fog csinálni ez a szérum.
- Ezérht válaszhtottuk magát.
Steve erre felnézett és kérdő tekintetét látva Dr Erskine kifejtette.
- Ety erhős emberh, aki mindig is ismerhte az erhőt, nem fogja eléggé tiszhtelni. De a gyenge tugyja az erhő érhtékét és van benne együttérhzés. Ms Lewis szherint pedig maga mindig is kiállt jóérht; még akkorh is, mikorh nem kellett volna, ahoty ő fogalmazott.
Steve még mindig nem volt meggyőzve erről, de úgy érezte, hogy ezzel Dr Erskine lelket próbált önteni belé, így valamit csak kierőszakolt magából.
- Kösz - hozott össze egy félmosolyt. - Értem.
Dr Erskine kedvesen mosolygott és hirtelen Steve minden aggodalma elszállt. Intett, hogy vegye magához a poharakat, miközben ő lehajolt az üvegért és kinyitotta.
- Bárhmi is törhténjék holnap, valamit meg kell ígérhnie - töltött a két pohárba, majd visszatette a dugót az üvegbe és letette a földre. - Hoty mindig önmaga marhad.
Átvette az egyik poharat, és rámosolygott, ugyanolyan kedvesen, mint mikor először bejött hozzá.
- Nem tökéletes katona - mutatott a szívére -, hanem ety jó emberh.
Steve erre nem tudott mit mondani. Úgy érezte, a szíve csordultig telt hálával, és ha megszólal, akkor minden kibuggyan belőle könnyek formájában. Rég volt már, hogy valaki ennyire hitt volna benne: igazság szerint Lottin, Buckyn és az anyján kívül senki sem. Így felemelte a poharát, hogy tósztot mondjon.
- A kisemberekre!
Dr Erskine kuncogott, miközben koccintottak, és elkezdték a szájukhoz emelni a poharukat.
- Ne-ne-ne, várhjon, mit sinálok! - kapott a fejéhez a doktor és gyorsan kivette Steve kezéből a poharat. - Hisz holnap fogjuk beoltani, nem ihat!
- Oh - csüggedt el egy kicsit Steve, miközben azt figyelte, ahogy Dr Erskine egybeönti az italt. - Jól van, megisszuk utána.
- Nem, engem nem oltanak be holnap. Utána? Én most iszom.
Steve most először őszintén elmosolyodott, miközben azt figyelte, ahogy a doktor megissza a pohara tartalmát. Most először úgy érezte, hogy minden rendben lesz.