Azalatt a pár ezer év alatt, amióta Nüwa száműzte a démonokat a saját világukba, számtalan csatát vívott egymással a két nemzet, számolatlanul pusztultak az ártatlanok, és még maga az Istennő is bizonytalan volt az utolsó csata kimenetelében, mely alig több, mint három évvel ezelőtt zajlott. Ugyan ki adott volna akár egyetlen rézdarabot is, hogy arra fogadjon, néhány démon összefog majd egy maroknyi emberrel a béke érdekében, és együttes erővel legyőzik a gonosz szándékúakat, legyenek azok az egyik vagy a másik világ szülöttei.
Long You nem faggatta a Bölcseket, miért egyeztek bele olyan könnyedén, hogy az ő kifejezett kérésére lezárják a két világ határait abban a pillanatban, hogy katonáival eltűntek a Sárkánykör oszlopai között. Úriember módjára tett egy diplomatikus ajánlatot, a Rendfőnök pedig nagyra értékelte az új király előzékenységét. De egyikük sem táplált illúziókat. A közös harc megtanította őket arra, hogy Nüwa ege alatt nem vakító fehér a fény, ahogy az árnyékok sem pokolfeketék. Tudták, hogy a Shu Hegy bűbájával átszőtt határok nem tartják vissza örökké a valódi gonoszt. Bármelyik irányból is akarná áttörni azokat.
Hazaérkezve gondolkodni sem maradt ideje. Porból kellett újjáépítenie egy birodalmat, melynek lakói az évezredes szenvedések után már csak egyszerűen élni szerettek volna. Élni pedig nehéz. Újra meg kellett tanulni, hogy van víz, van friss levegő, van napsütés, és van béke. A földeket megművelték, a romokat eltakarították a királyi városban, és átkeresztelték a nevét Áldozatok Városáról a Remény Városává. Ahogy múlt az idő, királyként egyre nagyobb erőfeszítésébe került megőriznie régi önmagát. Valahogy mégis sikerült megmaradnia annak a büszke, határozott fiatalembernek, aki nem hagyta, hogy a napi gondok eltereljék a figyelmét az emlékek szépségéről, meg az emlékezéssel járó örökös lelkifurdalásról.
Mert nem akart felejteni. Egyetlen olyan pillanat sem volt az emberek birodalmában töltött időből, amit sajnált volna. Még a könnyekkel és fájdalommal terhes pillanatok sem. De számtalanszor megbánta már a döntését.
Esténként, amikor bizalmasai hajlongva becsukták maguk mögött a királyi lakosztály ajtajait, és ő végre egyedül maradt, rátörtek az emlékek, és gyakran megkísértette a gondolat, hogy megszegje az ígéretét. Reggel persze úgy ébredt, hogy szidta önmagát, amiért elgyengült. Hosszú három év volt, és végül alig akarta elhinni, hogy tényleg meghallotta azt a hangot, amire olyan régen várt. Csak a rend kedvéért késlekedett egy kicsit, mielőtt a Szent Forrásokhoz ment. Akkor aztán kezébe vette kígyófogas talizmánját, mely az utazó bűbájhoz szolgált fókuszként, és karcsú ujjaival belekezdett a varázslatba.
Szíve a torkában dobogott, amikor megérkezett, de izgatottságát hűvös udvariassággal próbálta palástolni. Nos, úgy tűnt, egyelőre kár volt aggódnia. A lehetőség épp most száguldott el a szeme előtt, szokatlanul csendesen.
Yi Pin megköszörülte a torkát, mire Long You magához tért a kábulatból,
- Felség… Mi újság odaát? – mondta az öreg és gyorsan belekortyolt a tökkulacsába.
A Rendfőnök visszaintette a Bölcseket, akik szemüket a démonkirályon tartva visszatértek a helyükre. Long You csak állt feszes testtartással a terem közepén, amíg leültek, és nézte őket.
Tai Wu nagyot sóhajtott.
- Hol is tartottunk… Yi Pin Testvér? Mintha amiatt aggódtál volna, hogy a határainkat védő bűbáj nem elég erős…
- Yi Pin… Te nyavalyás, mit tettél már megint? - Hai Tang hátba vágta az öreget.
Ling Yin eddig rezzenéstelen arccal figyelte a démonkirályt, de most nagy levegőt vett. Végül persze nem szólalt meg, mert ő nem tehette meg, hogy olyan szókimondó legyen, mint az Úrnő.
- Jól van, jól van… Nem csináltam én semmi rosszat. Csak épp… nem akartam megfosztani magunkat a lehetőségtől, hogy segítséget tudjunk hívni... szóval… odaátról… Ha szükség lenne rá.
- Yi Pin testvér, nem egészen értelek. Erről még biztosan fogunk beszélgetni. De nézzük csak. Ha jól gondolom, a problémák úgy három héttel ezelőtt kezdődtek… Talán épp a legutóbbi teliholdkor?
- Így van. – tette hozzá gyorsan Hai Tang. – Akikkel beszéltem, épp ezt mondták.
Long You elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon. Csupán egyetlen lépést tett előre, kezeit összefonva a háta mögött, de ez is elég volt, hogy mindenki feléje forduljon és rá figyeljen.
- Az őrök, akiket azzal bíztam meg, hogy folyamatosan figyeljék a határokat, pontosan az utolsó teliholdkor jelentették, hogy valami furcsát éreztek a bűbáj körül. Amikor magam is megvizsgáltam a határvonalat, azonnal tudtam, hogy a varázslatban kevesebb már az erő. Természetesen azonnal odarendeltem a legmegbízhatóbb csapatot, hogy éberen őrködjenek. Lentföldéről azóta sem lépte át senki és semmi a határt. Erről én kezeskedem.
- Még mindig nem értem, mivel gyengítette meg Yi Pin Testvér a bűbájt. – morogta a Rendfőnök. – Hiszek a szavadnak, Long You. Sajnos annál nehezebb lesz kiderítenünk a problémáink forrását.
- Azért jöttem, hogy segítsek. Bármiről is van szó.
- Köszönöm, Felség. Majd Yi Pin lesz olyan szíves, és elmondja a részleteket. Addig én a többiekkel megvizsgálom a varázslatból visszamaradt energiákat. Utána pedig elbeszélgetek majd Yi Pin Testvérrel.
A Bölcsek a Rendfőnök nyomában elhagyták a Nagytermet. Ling Yin arcán megjelent valami, amiről látólencsével talán ki lehetett volna deríteni, hogy egy mosoly árnyéka, és apró mozdulatot tett a fejével Long You felé, amikor elsétált mellette. A király meghajolt a fiatal nő felé, és egy darabig követte a tekintetével.
Yi Pin alig várta, hogy kettesben maradjanak. Akkor aztán nevetve meglapogatta a másik vállát.
- Long You, de jó, hogy látlak. Hogy megy a sorod? Nehéz a korona?
A fiatal férfi visszanevetett.
- Nem tagadom, én is nagyon örülök, hogy itt lehetek. Mint ahogy annak is, hogy meghívást kaptam. Remek kifogás, volt, hogy idejöjjek.
- Meghívást? – nézett rá tágra nyílt szemmel az öreg. – Miféle meghívást?
- Annyi év után egyik éjjel egyszer csak hangokat hallottam. Valaki azt mondta, szükség van rám. És aztán teliholdkor szakadás támadt a bűbáj szövetén. Jobbnak láttam persze, ha előbb biztosítom az átjárót, és csak azután indultam el. Pedig már nagyon hiányzott a tofupuding, amit a Shu Hegyen főznek.
A Bölcs sötétre vált tekintettel elfintorodott.
- Azt mostanában én sem gyakran eszem.
Long You felsóhajtott. Már nem mosolygott.
- Elég a tréfából. Mi történt teliholdkor?
- Menjünk. Ehhez inni kell.
Yi Pin szobája a Mennyei Csillag Pagoda keleti szárnyában volt, véletlenül vagy szándékosan épp a lehető legtávolabb a Rend központi épületegyüttesétől, ablakai és a hozzá épített terasz a Shu Hegység lebegő szikláira, meg egy bambuszerdőre néztek. Hellyel kínálta a királyt, aztán bement, hogy két korsó borral a kezében térjen vissza. Long You kezébe nyomta az egyiket, aztán ő is leült a széles párnára. A piros kendővel díszített dugót ledobta maga mellé a szőnyegre, és felemelte a korsót.
- Igyunk a barátságra!
Long You mosolyogva bólintott, hozzákoccintotta a saját korsóját az öregéhez, és jól meghúzta.
- Megtisztelsz vele, Mester. Valóban páratlan kincs a barátságod.
- De nem a legdrágább, igaz-e? – kérdezett vissza vigyorogva Yi Pin.
Az újra közéjük telepedő csendben a szél a bambuszerdő felől hozzájuk sodorta a kabócák hangját. Long You felsóhajtott. Egyáltalán nem így képzelte a visszatérést. A Bölcsek viselkedésén nem csodálkozott, sosem várta volna tőlük, hogy kitörő örömmel és ujjongással fogadják. Elvégre démon volt. Ahogy arra sem számított, hogy Ling Yin a szükségesnél barátságosabb üdvözlésben részesíti. De azt nem értette, hogy Xiao Man miért viselkedett így. Szinte csak egy elsuhanó foltot látott belőle a szeme sarkából, a megszokottnál fakóbbat és csendesebbet. Azonnal megismerte, pontosan tudta, hogy ő az, mert már a két világ határáról megérezte az erőt, ami a lányból áradt. Ennek az erőnek színei voltak, és illata, puha volt és friss, mint a hajnali zápor. Épp olyan jól ismerte, mint a sajátját.
Számított az öreg Mesterre, csak győzze kivárni, amíg az elárulja, mi történt. Beleivott a borába.
- Jó volna még üldögélni itt, amíg fel nem jön a Hold… Mindig is szerettem veled inni, Mester. Hiányoztak a beszélgetéseink az élet nagy dolgairól…
- De azért most már igazán feltehetnéd a kérdést, ami fúrja az oldaladat, Long You. – vágott a szavába a másik, amitől ő majdnem félrenyelte a bort. Köhögni kezdett, és gyorsan letette a korsót a kezéből.
Mély levegőt vett:
- Mester, csak azt szeretném tudni, mi történt. Közös akarattal hoztuk meg a döntést, hogy lezárjuk a határokat. De most felbukkant egy erő, amely hatalmasabb, mint a miénk. Az a legkevesebb, hogy kiderítjük, mi az, elpusztítjuk, ha gonosz szándékkal közelít, majd újra lezárjuk a határokat.
Yi Pin csak a fejét csóválta.
- Ennél azért bölcsebbnek gondoltalak. Ugyan mióta vagy ilyen óvatos és kimért? Majd megesz a kíváncsiság, látom rajtad…
- Nem értem, miről beszélsz. – mondta a király, de a mosolya nem volt meggyőző. – Talán most inkább megyek. Beszélni akarok a Rendfőnökkel.
Azzal felállt, és már az ajtóban volt, amikor az öreg utána szólt.
- Az unokám hívott ide, ugye őt hallottad? Az ő szava nyitotta meg az átjárót.
Long You úgy fordult vissza, mint akibe tőrt szúrtak, és úgy dobta le magát az öreg mellé, hogy még a boroskancsót is felborította.
- Xiao Man… de mégis… hogyan?
- Nem bírtam tovább… - nyögött fel Yi Pin, és csak néhány hosszú korty után tudta folytatni. – Te nem láttad őt. Nem hallottad… Először azt hittük, minden rendben van… Hai Tang szépen visszavitte az unokámat a Boszorkányhold Templomba, hogy befejezze a kiképzését. De néhány hét után kénytelen volt visszahozni a Shu Hegyre. Nem… nem tudom pontosan, mi is történt vele… Hai Tang csak akkor engedte, hogy kifaggassam, amikor Xiao Man teljesen visszanyerte az erejét. Az Úrnő azt mondta, megátkoz, hogy többé egy kortyot se ihassak, ha erőltetem a dolgot. Aztán újra néhány hónap látszólagos nyugalom következett. De éreztem én, hogy valami megváltozott.
Long You lehajtotta a fejét, de nem szakította félbe az öreget. Pedig félt meghallgatni, hogy mi következhet még.
- Az unokám nem mondott semmit, én pedig nem kérdezhettem semmit. Kínzott a lelkifurdalás, amiért nem segíthetek. Csak néztem, ahogy már nyugodt és komoly, ahogy megcsinál mindent, amit mondanak neki, zokszó nélkül beáll a tanítványok közé, ahogy nap mint nap kardvívást gyakorol mezítláb, ahogy engedelmeskedik és nem beszél vissza…
Kiürült a korsó, Yi Pin ezért a másik után nyúlt.
- Nem bírtam tovább... – folytatta felhőkkel a szemében. - Mind azt szerettük volna, ha felnő, de azt még inkább, hogy boldog legyen. És ő nem volt boldog attól a naptól kezdve, hogy… Úgyhogy fogtam magam, és beleszőttem a Bölcsek varázslatába egy külön bűbájt, ami rést nyit a falon, ha… ha Xiao Man…
Long You megragadta a Mester ruhája elejét és megrángatta:
- Ha mi…? Ha mit csinál?
- Ha kimondja a neved! – kiabálta az öreg könnyes szemmel. – Mégis mit tehettem volna? Egyszer sem beszélt rólad a három év alatt, érted? Egyetlen egyszer sem. Azon nyomban elhagyta még a Hegyet is, ha valaki szóba merte hozni Lentföldét vagy a démonok királyát. A telihold előtti napokban azonban úgy tűnt, elhagyta az ereje, mert újra végigzokogta az éjszakákat. Nem evett, nem ivott, csak azt hajtogatta, hogy sosem szabadott volna abbahagynia a sírást. Hogy minden másképp lett volna, ha tovább sír…
Yi Pin nem bírt tovább beszélni. De Long You sem volt képes megszólalni. Valójában fogalma sem volt, mit is mondjon. Ezt még át kellett gondolnia. Fel akart állni, de az öreg megfogta a kezét.
- Annyi minden történt… Nem akartam, hogy baja essék. Tudtam, hogy egyszer újra kimondja a neved. És bíztam benned, hogy akkor majd eljössz, és megmented.
- Mester…
- Bocsáss meg ennek a gyáva iszákos vénembernek, fiam. És most menj. Rád bízom, mit mondasz el a Rendfőnöknek. Tisztában vagyok vele, hogy bűnt követtem el, hogy veszélybe sodortam az emberiség biztonságát. Megérdemlem és elfogadom a büntetést.
Long You döbbenten állt egy darabig, de Yi Pin visszafordult a boroskancsóhoz, és nem törődött vele tovább. Megdörzsölte a szemét, és elment, hogy megkeresse a Bölcseket.
Nem volt olyan egyszerű dolog végigsétálni a Shu Hegy büszke pagodái között, mint ahogy azt Long You gondolta. Befordult egy sarkon, félrehajtott egy lelógó faágat az útjából, kikerült néhány kőlámpást, és maga sem tudta, hogyan, egyszer csak ott állt a Könyvtár előtt. Megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy belépjen-e és megkeresse régi Mesterét, Yu Shu-t, vagy inkább maradjon az eredeti tervénél, és beszéljen a Rendfőnökkel. Kezeit egymásba fonva a háta mögött tanácstalanul lehajtotta a fejét.
Hai Tang Úrnő mentette meg a bizonytalanságtól.
- Long You… Na végre, már mindenhol kerestelek. Gyere. – mondta köszönés nélkül, azzal egyszerűen megragadta a karját, és mielőtt még a férfi kettőt pislogott volna, magával rángatta, vissza a Mennyei Csillag Pagodába.
A Rendfőnök kérését a lehető leggyorsabban teljesítették a tanítványok. Nem volt morgolódás, mindenki hallotta már, mi történt Tang Ti-val. A kijelölt szobákat percek alatt kiürítették, és az üres helyiségekbe kísérték azokat, akik aznap érkeztek a Hegyre. A feladatra kijelölt tanítványok fel-alá futkostak ágyneművel, takarókkal és vizeskancsókkal a kezükben. Hai Tang szigorú pillantása mindenkit ellenőrzött, aki az útjába akadt, de nem állt meg egy percre sem, és a világért sem engedte volna el Long You karját. Csak húzta tovább rendületlenül, végig a folyosókon és szobákon át.
Egyszer csak türelmetlenül elkiáltotta magát:
-Xiao Man… Xiao Man… merre vagy?
- Itt vagyok bent, Tang Ti mellett.
Tőlük jobbra hangzott fel a válasz, és bár a falak tompítottak a hangon, hatásuk nem maradt el, mert Long You lába hirtelen megmakacsolta magát, és nem akart tovább menni.
- Gyere már… Siess… - nógatta az Úrnő, és betuszkolta a szobába.
A helyiség tágas volt, kevés bútorral, és most még azokat is félretolták a falak mellé, hogy szabadabban lehessen mozogni. A füstölőket már meggyújtották, az ágy mellé húzott alacsony asztalkán egy kannában tea gőzölgött, és Xiao Man épp a fiú homlokát törölgette egy gyógynövényes vízbe áztatott kendővel. Hátra sem nézve jegyezte meg:
- Nem tért magához azóta sem. Megpróbáltam felébreszteni, de nem sikerült. Láza nincs, de nem reagál semmire. Mester, mivel próbálkozzunk még?
Megfogta a tálat, és felállt. Ahogy megfordult, és észrevette, kik állnak előtte, elkerekedtek a szemei, és kiejtette a tálat a kezéből. Szerencsére Hai Tang résen volt, kinyújtott kezével bűbájt küldött a vizestálra, és elkapta a levegőben. Így csak a kendő esett a földre.
Long You csak nézte a lányt, aki bénultan állta a tekintetét, és nem mert megmozdulni. Három éve volt rá, hogy kigondolja és eltervezze, mit fog tenni, és mit fog mondani, ha újra találkoznak. Csak épp minden egyes lehetőség, minden egyes álom arról szólt, hogy kettesben lesznek. Hogy nem áll majd a hátuk mögött egy hadseregnyi démonharcos, meg a Shu hegy összes mestere és tanítványa, mint legutóbb. Meg sem fordult a fejében, hogy olyan körülmények hozhatják össze őket, amikor egy udvarias köszönésnél többre nem lesz lehetősége. Hai Tang Úrnő jelenléte gúzsba kötötte a testét és a lelkét is. Csak annyit tehetett, hogy mélyen Xiao Man szemébe nézett, és remélte, hogy a lány legalább egy részét észreveszi azoknak az érzelmeknek, melyek benne kavarognak.
Xiao Man sem volt sokkal könnyebb helyzetben. Amikor utoljára látta a férfit, könnyek között búcsúztak el a Sárkánykör kőoszlopai között. Ha akkor Long You újra megjelent volna, akár csak egyetlen nappal később is, a lány valószínűleg kitörő örömmel, nevetve fogadja, és gondolkodás nélkül a nyakába ugrik. Ehelyett azonban nem tehetett mást, mint a napok és hetek múlásával szép lassan leszokott az érzelmi viharszerű kinyilvánításáról, az ugrálásról, meg egy idő után a nevetésről is. Nem csak a színes ruhákat meg a csillogó, csengő-bongó ékszereket hagyta el, de a reményeit is. Minden alkalom, amikor megengedte magának, hogy álmodozzon egy kicsit, csak szenvedést és fájdalmat hozott, ráadásul olyan erővel tört rá, mint a vízözön, porrá zúzva a fogcsikorgatva magára kényszerített fegyelmezettséget. Képtelen lett volna megtagadni a kötelességét, ami Nüwa örököseként meghatározta az életét. De minden egyes alkalommal tovább tartott, amíg összeszedte az erejét meg a lelke nyugalmát. Nem csoda, hogy a nagyapja nem engedte el maga mellől, és Hai Tang Úrnő is folyton ellenőrizgette. Xiao Man maga is érezte, hogy egy következő roham miatt még akár Nüwa támogatását is elvesztheti. Ugyan miért pazarolná az áldását az Istennő egy olyan örökösre, aki remegő bőgőmasinaként bújik el egy sarokban egyetlen ember miatt, amikor pedig az egész emberiséget kellene szolgálnia?
Fél szemmel az Úrnőre sandított, aki tekintetét kettejük között jártatta fel s alá. Aztán visszanézett a férfira, nagyot nyelt, végül bólintott.
Long You hasonlóképpen viszonozta a mozdulatot.
Hai Tang Úrnő megköszörülte a torkát, aztán türelmetlenül elfintorodott. Egyelőre nem járt sikerrel. No majd legközelebb…
- Várnunk kell, Xiao Man. Egyelőre az a legfontosabb, hogy mindenkit elhelyezzünk. Minden egyes beteget alaposan meg kell vizsgálnunk, hátha felbukkan valami nyom, amin aztán elindulhatunk a gyógymód felé. Long You, láttál már ilyet korábban?
A király összerezzent, amikor a nevét hallotta. Pislogott egyet, és igyekezett úgy tenni, mintha az elmúlt percekben nem viselkedett volna ostoba bolondként. Elsétált Nüwa örökösei mellett, és a fiatal fiú fölé hajolt. Tang Ti szorosan lezárt szemhéja mögött a szeme is mozdulatlan volt. Biztosan nem álmodott semmit. A légzése lassú volt, túl lassú ahhoz, hogy egészséges legyen. Long You feljebb húzta a zekéje ujját, hogy ne zavarja, és kezével kitapintotta a fiú nyakán a szívverését. Erőtlen, gyenge dobbanások. De legalább még pislákolt benne az élet. Felegyenesedett, és néhány könnyed kézmozdulattal megidézett egy bűbájt, amelynek halványkék fényét végigvezette a fiú feje búbjától egészen a talpáig. Aztán megrázta a fejét, és felnézett az Úrnőre.
- Gondolom, felesleges azt mondanom, hogy démoni varázslatot érzékelek. A nagyobb baj az, hogy emberi bűbájt is. Mintha valami kevert varázslat hatott volna rá… Nem is értem.
- Örülnék, ha a többieket is megnéznéd. Szerencsére ők még maguknál vannak… Xiao Man, menj te is, és csak akkor gyere vissza, ha mindenkinek ismered az állapotát. Tang Ti most az én gondom, van még egy-két ötletem, először kipróbálom azokat.
A lány megpróbálta feltűnés nélkül megrázni a fejét, ami persze nem sikerült, és csak azt érte el, hogy Long You szemében megvillant valami csalódottság-féle. Meg is bánta rögtön a mozdulatot.
- Megyek. – mondta csendesen, és elindult a másik szobába. A férfi némán követte.
A tanítványok számára fenntartott hálószobák szinte egyformák voltak, és Xiao Man egyszer csak azt vette észre, hogy már azt sem tudja, hányadik betegnél járnak. Kikérdezte a gyerekeket meg a szülőket, akik elkísérték őket. De semmi újat nem tudott meg. Long You megállt az ajtóban, és amikor a lány végzett, újra meg újra megidézte a varázslatot, csak hogy ő is ugyanarra az eredményre jusson. Látta, hogy a lány egyre csalódottabb, bár változatlan türelemmel és kedvességgel kezelte a gyerekeket, akik ezért rögtön a bizalmukba fogadták és könnyedén elbeszélgettek vele.
Amikor kiléptek a folyosóra, és látta, hogy már csak egyetlen ajtó maradt hátra, Xiao Man megállt egy pillanatra. Long You keze szinte azonnal önkéntelen mozdulatot tett, hogy megérintse, de a lány suttogva imádkozni kezdett, így a pillanat elmúlt, a kéz megállt a levegőben.
- Nüwa Istennő, könyörgöm hozzád, segíts rajtam. – mormolta Xiao Man. – Tanácstalan vagyok, és tudatlan, nem méltó hozzád. De meg kell mentenünk ezeket a gyerekeket. Szükségem van rád.
Lehajtott fejjel állt az ajtó előtt, de nem történt semmi. Long You csodálkozva megszólalt:
- Nüwa most…
- Nem mindig szokott válaszolni. – vonta meg a vállát Xiao Man, mintha ez természetes dolog lett volna. – De nem adhatjuk fel a hitünket és a bizalmunkat az Istennőben. Segíteni fog.
Talán nem véletlen az sem, hogy te itt vagy, gondolta, de ezt a birodalmak minden kincséért sem mondta volna ki hangosan.
Az utolsó szobába belépve azonnal megérezte, hogy ez az eset más. Long You nem is állt meg az ajtóban, mint korábban. Néhány hosszú lépéssel az ágy mellett termett, és letérdelt a kisfiú mellé.
- Felség… - köszöntötte őt az asszony, és amikor Xiao Man őt is alaposabban megnézte, már egészen biztos volt benne, hogy ők démonok.
Valószínűleg ők is azokhoz tartoztak, akik menedéket kértek a Shu Rendtől az utolsó csatát követően, és nem követték a királyukat Lentföldére.
Long You megfogta a kisfiú kezét, aki felé fordította a fejét, és rámosolygott. Csillogó szemei olyan zöldek voltak, mint a tavaszi fű eső után.
- Azért jöttél, hogy vigyázz rám? – kérdezte vékony hangján, mire az édesanyja közelebb húzódott, hogy elhallgattassa, de a férfi csak intett egyet.
- Azért jöttem, hogy megismerkedjünk. Azt nem ígérhetem, hogy mindig vigyázni fogok rád, de ha most mesélsz nekem egy kicsit magadról, ígérem, hogy segíteni fogok nektek.
Xiao Man közelebb lépett. Elbűvölte őt a kedvesség, ahogy Long You a gyerekkel bánt, és érezte, hogy valami elkezdi felmelegíteni a cipője talpától egészen a fejpántjáig.
- Itt maradhatok? Ez lesz az én szobám? És megígéred, hogy nem kell aludnom?
Long You meglepődött a kérdésen, de gyorsan rávágta:
- Hát persze. De pihenned kellene, miért nem szeretnél aludni?
- Lángvirág mondta… Azt mondta, hogy ha elalszom, akkor elvisz magával egy másik helyre, ahol sokkal boldogabb leszek. De én nem akarok menni. Anyámmal akarok maradni.
A három felnőtt csodálkozva nézett egymásra.
- Ki ez a Lángvirág? – faggatózott tovább Long You. – Mikor találkoztatok?
- Nem ismerem őt. Fehér és piros ruhát visel, és minden este meglátogat, amikor anyám kimegy a szobából. Nem szeretem.
- Értem. Most hagylak pihenni, és hamarosan visszajövök, rendben?
Megsimogatta a fiú fejét, aztán felállt. Az asszony felé bólintott, aztán elindult kifelé a szobából. Xiao Man követte.
Long You kisétált az épületből, és a kertben megállt az első pihenőpadnál, ami az útjába akadt. Össze-vissza cikáztak a fejében a gondolatok, ahogy megpróbált valami fogódzót találni ebben a rejtélyben. Újra meg újra végigsorolta magában, amit eddig megtudtak, de egyszerűen nem jutott tovább. Csalódottan leült és megdörzsölte a homlokát. Összerezzent, amikor két lábat pillantott meg maga előtt.
- Xiao Man…? Nem hallottalak…
- Ezt mondd el Ling Yin Mesternek is. Hadd legyen rám végre büszke.
Felnézett a lányra, és érezte, ahogy minden porcikája remegni kezd a vágytól, hogy szorosan átölelje. De Xiao Man csak nézte a virágokat a pad mellett, és nem mozdult. Így mély levegőt vett, és megpróbált uralkodni magán.
- Mit gondolsz? Mi lehet az, ami fenyeget bennünket?
- Amíg be nem léptünk az utolsó szobába, legalább abban biztos voltam, hogy valami megtámadta az embergyerekeket. Legalább ezt az egy dolgot biztosnak gondoltam. De most teljesen össze vagyok zavarodva. Ha valami bosszút esküdött az emberek ellen, miért bántaná a démonokat? Na és fordítva? Ennek semmi értelme. – azzal csalódottan belerúgott egy kavicsba.
- Talán nem vettünk észre valamit. Valami apróságot, egy jelentéktelen dolgot, amit pedig minden kisfiúnál ugyanúgy…
Xiao Man felnyögött.
- Ez az. Megvan!
- Mi az?
Long You izgatottan felugrott a padról, de így a köztük levő távolság néhány centiméterre csökkent. A lány lába alatt megcsikordultak az ösvényre szórt apró kavicsok, ahogy önkéntelenül is hátra akart lépni egyet, de a férfi gyorsabb volt. Megfogta a karját, és Xiao Man megmerevedett.
Nem mert felpillantani. Azelőtt olyan bátor volt, vakon bízva Nüwa istennőben szembenézett bármivel, amit a sors a lába elé sodort. De ahogy megtanult türelmesnek és fegyelmezettnek lenni, úgy a bátorságába is bele kellett szőnie némi megfontoltságot. És az esze ebben a pillanatban már meg is súgta neki, hogy egyedül maradtak. Bármennyire is próbálta ezt elkerülni, hogy felkészülhessen, hogy rendezhesse a gondolatait, mielőtt újra Long You szemébe nézne, most mégis itt állt előtte, és fogalma sem volt, mi lenne a helyes viselkedés.
Long You észrevette, hogy a lány valóban megváltozott. Tagadhatatlanul magasabb lett egy fél fejjel, az arca kissé soványabb lett, de nem annyira, hogy az befolyásolta volna a szépségét. A haja még mindig éjfeketén csillogott, és bár láthatóan felnőttesebben öltözködött, nem tagadta meg az Istennő örököseinek hagyományait. Talán csak az volt feltűnő, hogy a színes díszítésekben jóval több volt a kék szín, mint ahogy arra emlékezett. Xiao Man nem mozdult, ő pedig annyira szerette volna már látni a csillagokat a szemében, hogy nem bírta tovább, elengedte a lány karját, és az arcát maga felé fordította.
- Mit akartál mondani? – kérdezte halkan, mélyen a szemébe nézve.
Xiao Man úgy érezte, hogy Long You érintésében valami varázslat bújt meg, azért bizsergeti a bőrét és azért érzi ennyire forrónak a tenyerét az arcán. De most, hogy megérintette őt, legalább megbizonyosodhatott arról, hogy egészen idáig nem álmodott. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy kimondta:
- Visszajöttél... hát tényleg visszajöttél…
A következő pillanatban Long You már olyan szorosan ölelte, hogy alig kapott levegőt. De nem bánta, úgyis azt érezte három éven át, hogy fuldoklik. A férfi a haját simogatta, és az érzés annyira ismerős volt, hogy egy pillanatig azt hitte, megint valami időcsapdába estek, és a sors kereke visszaperdítette őket a múltba.
- Xiao Man… Megígértem… És megtettem, amit kértél… Nem felejtettelek el…
Érezte, ahogy a férfi mellkasa minden egyes lélegzetvételnél megremeg, és hallotta, ahogy a szíve hangosan dobog. Nagy levegőt vett, hogy visszaparancsolja a kitörni készülő könnyeket. Elvégre fontos dolguk volt. Egy utolsó sóhajjal eltolta magától a másikat.
- Long You… Vissza kell mennünk. Rájöttem, mi az, ami elkerülte a figyelmünket. Hány kislányt vizsgáltunk ma meg?
- Egyet sem… - döbbent rá a férfi. – Fel sem tűnt…
- Biztosan másra figyeltél. – mosolyodott el Xiao Man, és furcsa fény csillant meg a szemében. – Menjünk, mondjuk el az Úrnőnek.
Kihúzta magát, és elindult visszafelé az ösvényen, de aztán megállt és hátranézett. Ahogy Long You megmozdult, hogy utol érje, megnyugodva ment tovább, és szélesen mosolygott.
A Mennyei Csillag Pagoda előtt Hai Tang Úrnő és Yi Pin izgatott beszélgetésbe merültek a lépcsőkön állva. Így csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy Xiao Man és Long You egymás társaságában tértek vissza. Azonnal elakadt a szavuk.
A király könnyedén meghajolt, és nem zavartatta magát, hogy azok ketten valamiért a lányt bámulják.
- Mester… Úrnő… Találtunk egy nyomot, melyen elindulhatnánk. Esetleg a Rendfőnöknek is elmondhatnánk…
- Tai Wu Mester és a többi Testvér mind elmentek a Sárkánykörhöz, hogy megvizsgálják a határokat.
- Mindenki? – csodálkozott Long You. – De akkor ki védi meg a Rendet?
- Ling Yin Mester itt maradt. – bökte ki Hai Tang. – Vele beszélhetünk.
Xiao Man megpróbált feltűnés nélkül a király arcára pillantani, de ahogy felemelte a tekintetét, Long You őt nézte. Nem szólt, csak a szája sarkában bujkált egy mosoly. A lány gyorsan elfordult. Maga sem tudta, miért érzett késztetést arra, hogy a férfi gondolatait kutassa abban a pillanatban, hogy az Úrnő kiejtette Ling Yin nevét. Mindenesetre furcsán érezte magát, és inkább elindult a Mester Pagodája felé.
Long You mély levegőt vett, ahogy a többiek hátat fordítottak neki. Amikor utoljára járt az Élő Fény Pagodában, Long Yin megsebesítette őt a párbajban, melyet egy próbatétel során vívtak egymással. Bár aztán sok minden történt, és végül úgy búcsúztak el, mint barátok, Long You kénytelen volt bevallani magának, hogy aggódik. Xiao Man fölött sem múltak el nyomtalanul az évek, ki tudja, milyen változásokat hozott ez az időszak a Mester életében. Igyekezett száműzni a fejéből minden gondolatot, de amikor átléptek a kapun a magas küszöb fölött, és meghallotta a kertben terjeszkedő bambuszliget suttogását, ráakaszkodtak az emlékek. Talán a büszkesége vette rá arra a két csókra, de azóta már megbánta az egészet. Összeráncolt homlokkal pörgetni kezdte magában a Shu Hegy mantráját, hogy mire a Mester elé állnak, legalább a szeme ne árulhassa el, hogy mire gondol.
- Ling Yin Mester… Ling Yin Mester… - szólongatta őt Xiao Man, mire a nő eléjük sietett.
- Mi történt? – kérdezte türelmesen.
- Mester, mindenkit megvizsgáltunk. – magyarázta Xiao Man. – Kiderült, hogy a varázslat, ami megfertőzte őket, emberi és démoni természetű egyaránt. Sajnos Tang Ti nem tért magához. És az is gyanús, hogy csak fiúk betegedtek meg.
Ling Yin elismerően bólintott.
- Köszönöm, Xiao Man. Ahogy sejtettem, nagyobb a baj, mint gondoltuk.
- Nővér, kaptál már üzenetet a Rendfőnöktől? – kérdezte Yi Pin.
- Sajnos nem.
- Szerintem nem a határnál kell keresnünk a választ. – jegyezte meg Long You, ahogy a többiek elhallgattak. - Lentfölde felől biztosan nem jutott át semmi. Az emberek birodalmából ered a forrása a varázslatnak.
- De Xiao Man azt mondta, emberi és démoni természetű egyszerre.
Long You bólintott.
- Így van. De mindannyian tudjuk, hogy maradtak itt démonok a Kumu ellen vívott csata után, akiket a Rendfőnök engedélyével befogadott az emberi világ. Sajnos attól tartok, valaki kihasználta azt, hogy hozzáférhet a démoni erőkhöz és energiákhoz.
- Úrnő, már így is majdnem harminc gyerek lett beteg. – aggodalmaskodott Xiao Man. – És nekünk fogalmunk sincs, hogy védhetnénk meg a többieket. Beszélnünk kellene Nüwa Istennővel.
Long You figyelmét nem kerülte el, hogy a lány nem kezdett azonnal varázsolni, hogy megidézze az Istennőtől kapott Égi Kígyó Pálcát. Ehelyett várakozva nézett Hai Tang Úrnőre, mint aki jóváhagyásra vár.
Hai Tang bólintott.
- Visszamegyünk a Boszorkányhold Templomba. Tanácsot kérünk az Istennőtől. Ling Yin Mester, arra kérlek, add át az üzenetet a Rendfőnöknek. Várjatok ránt. Mire visszatérünk, okosabbak leszünk.
- Négy nap, mire megfordulunk. – jegyezte meg halkan Xiao Man, és a nagyapja felhúzta a szemöldökét, amikor meghallotta hangjában a rejtőzködő csalódottságot.
- És? –felelte az Úrnő. – Talán valami más dolgod van, te lány? Sajnálod az időt az utazásra?
Xiao Man nagyot nyelt, de gyorsan kivágta magát. – Két nap, és újra itt a telihold. Talán éppen akkor történik valami a gyerekekkel, amikor nem vagyunk itt.
- Emiatt ne aggódj. – nyugtatta meg Long You, és kezét a nyakában lógó medálra tette. – Egy pillanat és ott vagyunk.
- Siessetek. – húzódott hátrébb Ling Yin, miközben a férfi ujjai között már ragyogni kezdett a bűbáj. – Én is amiatt aggódom, mint Xiao Man. Vigyázzatok magatokra. – tette hozzá, amikor hármójukat már körbevették a kék villámok. Long You bólintott, és egy szempillantás alatt hűlt helyük sem volt.