Arra ébredt, hogy nagyon fázik, és didereg. Lerúgta magáról a takarót, pedig a tanítvány régi ruhája nem is volt túl vastag. Nagyon világos volt a szobában, ebből gondolta, hogy tiszta a reggel, fényesen világít a nap, és hirtelen erős vágyat érzett, hogy elfusson a Csillagnézőhöz, és elvégezze a rá mért szokásos reggeli gyakorlatot. Bár még mindig csodálkozott saját magán, kapkodva felhúzta magára a ruháit, nem sok figyelmet fordítva az öltözékére, mert eldöntötte, hogy ha visszajött, majd kényelmesen rendbe szedi magát. Egy lélekkel sem találkozott az épületek között, aminek furcsának kellett volna tűnnie, ő mégsem törődött vele, mert a természet annál élénkebb volt. A környező erdőkből hangos madárdal zengett, egymás után húztak el a sólymok a feje fölött, és már messziről hallotta a forrás csobogását, ahogy végigkocogott az ösvényen.
A kard szinte saját magát vezette, ahogy Xiao Man végigvette a nagyapja által előírt kötelező gyakorlatsort, és a puha fűszálak, melyekről a nap már felszárította a harmatot, vidáman csiklandozták a talpát. Amikor végzett, és letette a kardot a forrás mellett, némi elégedettség töltötte el, mert a megszokottnál egy fokkal jobban ment neki a gyakorlás. Amikor azonban odasétált a Csillagnéző mellé, hogy felmásszon rá egy rövid pihenő erejéig, frissen zöldellő zsályaleveleket pillantott meg a tövében. Megtorpant, mert rögtön mardosni kezdte belülről valami megmagyarázhatatlan, furcsa és kellemetlen érzés. Meggondolta magát, és azonnal visszafutott, meg sem állva a szobájáig.
Nagy gonddal öltözött át. Minden ruhadarabot kétszer is megigazított, és végigsimította minden egyes hajfonatát, hogy ellenőrizze, rendben vannak-e. Még a gyakorlókardot is felkötötte, pedig nem volt szokása, de úgy gondolta, ettől komolyabbnak tűnik majd a Mestere előtt. Még arra is rávette magát, hogy felvegye azt a színes, hímzett virágokkal díszített mellényt, amit még Hai Tang ajándékozott neki évekkel ezelőtt, de az utóbbi időben soha nem hordta. És nem mulasztotta el a hajába tűzni az apró fémcsatokat. Gyomra már többször is figyelmeztette, ezért amikor elkészült, egyenesen a konyhába sietett. De megint csak néhány bao és alma jutott neki, mást nem talált, és valamiért a tüzek sem égtek.
Elgondolkodva harapott bele az almába. Túl nagy a csend. Történt valami? Talán a Mesterek megint összehívták a Rend minden tagját a Nagyterembe, csak neki elfelejtettek szólni? Épp, amikor újra a szájához emelte az almát, egy tanítvány rontott be lihegve a konyhába.
- Hát itt vagy? Gyere gyorsan, már mindenki csak rád vár…
Xiao Man egy közeli asztalra dobta a félig megevett almát. Simán lefutotta a tanítványt, aki hosszú ruhájában esetlenül botladozott mögötte, de nem állt szándékában bevárni őt. Ahogy átvágott a téren, és oldalra pillantott, karddal felfegyverzett fehér ruhás tanítványokat látott végig a pagodák körül. Összeráncolt szemöldökkel, még gyorsabban kocogott tovább. Megállás nélkül futott végig a Mennyei Hegy Pagoda bejáratához vezető összes lépcsőn, pillantásra sem méltatva a hat tanítványt, aki őrt állt, és még akkor sem állt meg, amikor már a Nagyterembe ért. Csak a Rendfőnök emelvényéhez vezető lépcsősornál lassított le, és csak az utolsó néhány lépcsőfokon kezdett el sétálni. Lehajtotta a fejét, ahogy lépegetett felfelé, remélve, hogy megúszhatja a tiszteletlensége miatti szidalmakat. Amikor felért, megállt, sóhajtva féltérdre ereszkedett, aztán felpillantott.
Tai Wu rendfőnök, a Mesterek, Hai Tang Úrnő és a nagyapja, Yi Pin egy széles körben állva beszélgettek egymás között. Láthatóan vitatkoztak valamiről, különben mind a székükben üldögéltek volna kényelmesen. Xiao Man hiába reménykedett, hogy esetleg nem veszik észre, azonnal elhallgattak, amikor a lány megérkezett. Sápadtan végigpillantott rajtuk, és felnyögött, amikor észrevette, hogy ott áll közöttük Long You.
- Álmodom… Még mindig álmodom… - motyogta, és semmivel sem törődve felállt. Tenyerével megdörzsölte a homlokát, aztán a szemeit, de amikor újra felnézett, a társaság még mindig ugyanúgy állt előtte. A háta mögé pillantott, és csak most vette észre, hogy egyetlen tanítványt sem lát odabent.
- Xiao Man! Mi tartott ennyi ideig, te lány? – esett neki Hai Tang hangosan, de nem várta meg választ, visszafordult a többiekhez, és folytatta a mondatot, amit előtte félbehagyott. – Mesterek, hiába is vitatkozunk, nem látok más megoldást, mint a lehető leggyorsabban belépni az álomba. Ahogy Yu Shu Mester mondta, a Könyvtárban semmi nyoma ennek a Lángvirágnak, akit a démonfiú emlegetett. Nem tudjuk, démon-e vagy szellem, élő-e vagy halott. A többiek nem is említették. Számunkra láthatatlan. Egyszerűen megfoghatatlan ez az egész. Szó szerint a sötétben tapogatózunk.
Xiao Man tágra nyílt szemmel bámulta a többieket. A Mesterek épp olyan értetlenül viszonozták a pillantását, mint ahogy most ő érezte magát. Egyedül Long You volt az, aki elmosolyodott, de mivel a lány nem reagált úgy, ahogy ő szerette volna, zavartan összehúzta a szemét.
- A beteg gyerekek… - szólalt meg végül Xiao Man, mire Hai Tang odalépett hozzá.
- Elfogyott az időnk. Az összes gyerek, aki itt töltötte az éjszakát a Hegyen, kómába esett. Holnap pedig már telihold. Nem várhatunk addig. Félek, addigra elveszítjük őket.
Xiao Man megrázta a fejét, és odébb sétált. Semmit sem értett. Azzal a bizonyossággal hunyta le a szemeit tegnap este, hogy minden csak álom volt. Felemelte a kezét, és az ujjaira bámult. A beteg gyerekek, a bűvös határ áttörése az embervilág és Lentfölde között, no és persze Long You…
A lelki nyugalma ma reggelre csak azért tért vissza, mert teljes szívéből hitt benne, hogy ami látszólag az előző napon történt, nem volt valóságos. És most mégis úgy tűnt, hogy még mindig álmodik… Lehet, hogy csupán őt magát támadta meg valami gonosz szellem? Ő az egyetlen, aki beteg? És most a rabja lett egy álomnak, melyből nincs szabadulás?
- Xiao Man… Nüwa örököse… - alig hallotta meg, ahogy a Rendfőnök őt szólongatja. Kelletlenül megfordult.
- Igen, Mester?
- Most, hogy végre te is itt vagy, folytatnunk kell a tanácskozást, és döntést kell hoznunk, mi legyen a következő lépés. Meghallgattunk mindenkit, és egyet értünk Hai Tang Úrnő és őfelsége közös javaslatával. Rád vár a feladat, hogy Nüwa Istennő segítségével belépj az álomba, megkeresd és legyőzd a támadót, és megmentsd a gyerekeket. Mi annyit tehetünk, hogy itt kint vigyázunk rád, amíg az álomban jársz.
Xiao Man felnevetett.
- Nem. – közölte nemes egyszerűséggel, és karba tett kézzel visszabámult a meghökkent Rendfőnökre.
- Megőrültél, te lány? – kapta el a karját a nagyapja, és jól megrázta, de ő nem törődött vele.
- Én biztosan nem. – mosolygott tovább, és egyáltalán nem érdekelte szavainak következménye. – Én most éppen álmodom. Itt semmi sem valóságos. Hát minek az idegeskedés? Hamarosan felébredek, és végre nyugodtan megreggelizhetek.
Hai Tang kétségbeesve pillantott a Mesterekre.
- Lehet, hogy ő is beteg?
- Nem hiszem. – jegyezte meg Yi Pin, és körbejárta a lányt, aki tekintetével követte őt, és teljes lelki nyugalommal álldogált tovább. – Nekem úgy tűnik, mintha ébren lenne.
- Ébren is van. – tette hozzá Long You, aki közelebb lépett, ujjain kék villámok táncoltak. – Érzem, hogy a tudata teljesen éber.
Xiao Man nem forgolódott tovább a nagyapja után, amikor a férfi odaállt eléje. Felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Aztán felsóhajtott.
- Milyen kár… Milyen kár, hogy most sem vagy itt.
Long You nagyot nyelt, és a szeme sarkából a Mesterekre pillantott. Persze mind őt bámulták. Kihúzta magát, és megpróbált nem törődni velük.
- Xiao Man… Mégis miből gondolod azt, hogy álmodsz?
A lány nem válaszolt, csak elfordította a fejét.
- Nüwa Istennő bocsássa meg, de elfenekellek, ha nem szeded össze magadat, te lány! – fenyegetőzött Hai Tang. – Komoly bajban vagyunk, neked pedig teljesítened kell a kötelességedet. Ne húzd az időt ilyen ostobaságokkal. És ne légy udvariatlan!
- Mester, hiszen itt van ő… - jegyezte meg Xiao Man, mintha a király puszta jelenléte elegendő bizonyíték lenne arra, hogy álmodik. De a nagyapja a szavába vágott.
- Attól, hogy őfelsége itt van köztünk, még nem álmodsz. Ezt igazán nem gondolhatod komolyan.
- Bizonyára meg tudunk győzni, Xiao Man. – csatlakozott hozzájuk Yu Shu, akinek nyugodt, halk szavára mindenki elcsendesedett és félrehúzódott. – Csak találnunk kell valamit, amiről pontosan tudod, hogy álmodban nem történhet meg.
- Nem kérdőjelezem meg a bölcsességedet, Yu Shu Mester, de álmomban bármi megtörténhet. – bólintott feléje a lány udvariasan, és a szája sarkában mosoly bujkált.
- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza Long You, és még közelebb lépett hozzá, amitől Xiao Man zavartan mocorogni kezdett, bár ellenállt a késztetésnek, hogy odébb lépjen pár lépést. A férfi suttogott, bár így is hallották a többiek, a lány biztos volt benne. – Szóval már álmodtál rólam?
- Fránya Long You, beképzelt vagy, ugye tudod?
- Azt mondod, álmodsz. Tehát akkor most is rólam álmodsz.
Xiao Man érezte, hogy sarokba szorították. Ez csak egy álom, mondogatta magának, ne légy zavarban, meg sem történik…
- Tehát? Mi az újabb kifogás? Találj ki mást, mert ezt nem fogadjuk el.
- A határ… - próbálkozott tovább. – A határt nem lehet áttörni. Te magad mondtad. Hogy lehetnél itt?
- A nagyapád belepiszkált a bűbájba, ha még emlékszel… Te pedig hívtál…
- Az is csak álom volt. – vitatkozott tovább. – A varázslat szilárdan áll, nagyapa nem szegte meg a Rend szabályát, és nem engedett át téged…
- Ne próbálj meg magyarázatot találni a képtelen állításodra a jelenlétemre hivatkozva. Ezzel nem igazolhatod magadat. Keress jobb bizonyítékot.
Egyszerre nagyon melege lett. Csak a saját lelki nyugalma érdekében próbálta ilyen makacsul tagadni a valót, de nem merülhet bele egy vitába arról, hogy Long You mit tehet vagy mit nem tehet az álmaiban. A saját csapdájába esett, így nem bizonyít semmit, csak saját magát fogja még jobban zavarba hozni a többiek előtt. És ha téved, ha mindez valóságos, akkor Long You előtt is…
- Nem lehetsz igazi… - nyögte végül kétségbeesetten, kerülve a férfi tekintetét.
- Ha őfelsége nem igazi, és mi magunk sem vagyunk igaziak, akkor talán van valami, amit csak az igazi Long You tudhat, ugye? – kérdezte a bölcs Yu Shu.
- Gyerünk, unokám, gondolkozz. Kérdezd meg őt. – noszogatta a nagyapja is.
Long You nem zavartatta magát, megfogta a lány állát és felemelte a fejét. Nem félt attól, hogy a Mesterek rossz szemmel nézik majd. Mindannyian a szemtanúi voltak, amikor ők ketten könnyes búcsút vettek egymástól. És különben sem tartozik nekik magyarázattal.
A lány gondolatai össze-vissza csapongtak a fejében. A lehetetlent kellene bizonyítania, miközben Long You ujjai fogva tartják, a férfi mosolyától forró az arca, és neki az emlékei között kellene keresgélnie valami épkézláb mentőötlet után. Long You halkan megszólalt:
- Emlékszel, amikor Lentföldére szöktél, hogy megpróbáld egyedül kinyitni a Szent Forrást? Megint mentél a saját fejed után, nem törődve azzal, hogy a saját életedet kockáztatod, hogy megments egy népet, ami nem is a sajátod. Már majdnem sikerrel jártál, amikor Kumu árnyai hátba támadtak. Csak ketten voltunk ott, te és én, erről nem tudhat senki más. – közelebb hajolt a lányhoz, és most már suttogott. – Megijesztettél. Rád kiabáltam, hogy figyelmeztesselek. Azt kiabáltam…
Xiao Man megrázta a fejét. Nem hiszem el, hogy tényleg ki akarja mondani, gondolta kétségbeesetten. De Long You nem tágított, másik kezével is megérintette a lány arcát.
- Kicsi szívem… - suttogta. – Halálra rémültem, hogy bajod esik.
- Nem… - rázta a fejét a lány, pedig az emlék olyan erősen tört rá, hogy összeszorult a torka. Akkor ott a Forrásnál azt hitte, rosszul hall, hogy Long You biztosan valami mást kiáltott, csak ő nem értette. De most… Egyre bizonytalanabb volt magában, ezért lerázta magáról a férfi kezeit, és kiabálni kezdett. – Az elmém csúfot űz belőlem. Csak játszik velem ez az álom! Én ott voltam, emlékszem, itt van a fejemben! Miért ne tudhatnád ezt, fránya Long You, még akkor is, ha nem vagy valóságos?
- Ez nem lehet igaz. – mérgelődött Yi Pin. – Mégis hogyan győzhetnénk meg ezt az ostoba gyermeket, hogy térjen magához?
- Majd az Istennő-Anya meggyőzi. – határozott Hai Tang Úrnő. – És remélem, jól meg is szidja a lehetetlen viselkedése miatt. Gyere, öreg, fogjuk meg két oldalról, hogy ne szaladjon el nekem megint.
Azzal intett Yi Pin-nek, de Long You megrázta a fejét.
- Erre semmi szükség. – Azzal felemelte a kezét, és kihúzta a lány kardját. – Látod, Nüwa örököse? Látod, ahol a fény megcsillan a pengén?
Azzal a saját nyakához emelte a kardot, és figyelte, ahogy a lány szemei elkerekednek a rémülettől.
- Fel kell ébredned, Xiao Man. – suttogta olyan halkan, hogy csak a lány hallotta. – Szükségünk van rád. Én már kifogytam az ötletekből. Bár az eszed azt súgja neked, hogy álmodsz, a szívedben érezned kellene, hogy ébren vagy. Bízz bennem, kérlek. Miért nem hiszed el végre, hogy tényleg itt vagyok?
Xiao Man remegni kezdett.
- Tedd le a kardot, Long You.
- Nem. Nem, amíg nem hiszel nekem.
- Nem lehetsz itt. – suttogta a lány és könnyek szöktek a szemébe. – Ne kínozz. Nem bírnám ki újra, ha megint nélküled kellene felébrednem.
- Észrevetted már, hogy álmodban nem tudsz varázsolni, Kicsi Úrnő? – mosolyodott el Long You, aztán a kardot a saját nyakához nyomta, és a fegyver sötétkék csíkot hagyott a bőrén. Xiao Man felsikoltott, de már késő volt.
Long You térdre ereszkedett, és maga mellé fektette a véres kardot a földre. Aztán felnézett a lányra.
- Csak gyógyíts meg, és fejezzük be végre ezt a felesleges beszélgetést.
Hai Tang és Yi Pin egymásra néztek.
- Fiatalok… - motyogta végül az Úrnő, és a szemeit forgatta. A Mesterek megkönnyebbülten fordítottak hátat a jelenetnek, és újra beszélgetni kezdtek, amint Xiao Man könnyes arccal letérdelt a padlóra. A férfi tényleg ott volt előtte, és ostoba módon képes volt sebet ejteni saját magán csak azért, hogy a lányt magához térítse. Lassan felemelte a kezét, és eltakarta vele a sebet. Long You hatalmasat sóhajtott, és mosolyogva lehunyta a szemét.
- Mondtam, hogy még találkozunk. Elfelejtetted talán? Nem gondoltam, hogy ennyire nem bízol bennem.
- Fogd be a szád, fránya Long You. Varázsolnom kell. – vágott vissza a lány fojtott hangon.
Szabad kezének ujjaival bonyolult fényköröket rajzolt a levegőbe, aztán az összegyűjtött energiákat a másik kezébe vezette. A férfi érezte, ahogy a gyógyító varázs hatni kezd és lezárja az apró sebet. Tenyerét ráfektette a lány kezére, és ránézett.
- Kezdjük elölről, rendben? És ha nem akarod, hogy megint elvegyem a kardodat, fogadd el, hogy többé nem szabadulsz tőlem.
Xiao Man nagyokat pislogott, Long You pedig felállt, és őt is felhúzta maga mellé. Aztán a Mesterek felé fordult.
- Hol is tartottunk?
A közjátékot követően a Mesterek hamar döntésre jutottak. Xiao Man és Long You keressenek egy alkalmas varázslatot az álomjáráshoz. Ha kell, túrják fel érte Yu Shu Mester könyvtárát. Vagy hatoljanak be valamelyik gyerek álmába. Találják meg azt a Lángvirágot, és ha kell, pusztítsák el végleg, és mentsék meg a gyerekeket.
A lány megpróbált vitatkozni még egy keveset a Mesterekkel, hogy ő, mint Nüwa örököse, képes lesz egyedül elvégezni a feladatot. Long You persze egyenes háttal, felemelt fejjel, és a szokásos nemtörődöm arckifejezéssel közölte, hogy ő is menni fog, és ebből nem is enged. Aztán kézen fogta a lányt, és ellentmondást nem tűrve magával cipelte a Könyvtárba.
Yu Shu és Long You belevetették magukat a polcok tengerébe. Hol némán, hol egymással beszélgetve forgatták a feljegyzések lapjait, aztán félredobták a használhatatlan tekercseket, és Xiao Man nem győzött visszapakolni utánuk. Amikor megéheztek, csak akkor tartottak szünetet. Leültek hármasban az egyik közeli kis pavilonban, sült húst és gyümölcsöt eszegettek, de még mindig nem jutottak előrébb, és csak a hamvába holt ötletek röpködtek közöttük.
- Az a démonkisfiú nem véletlenül nevezhette el Lángvirágnak azt a szellemet… - gondolkodott Yu Shu hangosan. – Azt mondtad, létezik ilyen virág Lentföldén, nem igaz?
- Így van. – bólintott Long You. – De egészen pontosan ezt a virág csak Lentföldén nyílik, máshol nem. Arrafelé található, amerre eleven tűz folyik végig a fekete sziklákon. Szüksége van a melegre. Bárhol máshol megfagyna.
- Akkor nem véletlen, hogy sose hallottam róla. – jegyezte meg Xiao Man.
- Ne felejtsük el, hogy most a virágról beszélgetünk. Bai Ju azt mondta…
- Bai Ju? – Yu Shu értetlenül a királyra pillantott.
- A kis démonfiú… Szóval Bai Ju azt mondta, hogy nem a szellem mondta neki, hogy így hívják. Ő maga adta a szellemnek ezt a nevet. Azért, mert a lány olyan ruhát viselt álmában, mint a virág szirmai.
- Akkor lehet, hogy semmi jelentősége. – komorodott el a lány. – Lehet, hogy teljesen rossz nyomon vagyunk.
- Mit is mondott neked az Istennő?
- Hogy az álmok fontosak.
- Akkor ez is fontos. Ne vonjunk még le következtetéseket. – bólintott felé Long You, és felemelte a csészéjét. A lány kérés nélkül teát töltött neki.
- Maradjunk a varázslatnál. – vitte tovább a szót a Mester. – Nem az a probléma, hogy juttok be az álomba, hanem hogy mit enged meg a varázslat, ha már ott vagytok. Teljesen felesleges energiát pazarolni egy olyan bűbájra, ha nem befolyásolhatjátok a történéseket, csak nézelődhettek.
- Ha nem varázsolhatunk, mégis hogyan védekezzünk? Hogyan győzzük le azt a szellemet? – aggodalmaskodott Xiao Man a teája fölött.
- Nem hiszem, hogy a kettőnek köze lenne egymáshoz. – vélekedett Yu Shu. - Az álom csupán egy másik valóság. Lehet, hogy a mi világunk törvényei ott nem érvényesek. Attól, hogy ott nem segít az, amitől itt kint erősek leszünk, még nem jelenti azt, hogy nincsenek más fajta eszközök.
- Yi Pin Mester azt mondta, oda csak azt visszük, ami a szívünkben van.
- Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz, Long You. És épp emiatt gondolom azt, hogy a bűbáj, amit említettél, nem megfelelő. Olyat kell találnunk, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos tárgyakat magatokkal vigyetek oda a mi valóságunkból.
- Miféle tárgyakat? – kíváncsiskodott Xiao Man. – Nem arról volt szó, hogy csak azt vihetjük, ami a szívünkben van?
- Mondjuk inkább úgy: vigyetek el bármit, amit enged a bűbáj. Fókuszt, iránytűt, útmutatót… Legalább egy valamit, ami mindig emlékeztetni fog benneteket arra, hogy nem a valóságban vagytok, hanem egy másik birodalomba. Úgy is mondhatnám, valamit, ami segít megkülönböztetni a valót a valótlantól.
- Ez csak valami nagyon erős varázstárgy lehet, ugye, Mester? – kérdezte Xiao Man.
- Természetesen nem. – rázta a fejét Yu Shu, és jelentőségteljesen Long You-ra nézett. – Nem magának a tárgynak kell annyira erősnek lennie, hogy ellenálljon az álomnak, vagy az onnan érkező fenyegetésnek. Sokkal fontosabb, hogy milyen kapcsolat fűz benneteket ahhoz a tárgyhoz. A vele kapcsolatos érzéseitek segíthetnek abban, hogy erőt merítsetek belőle a józanságotok megőrzéséhez.
Xiao Man az asztalra könyökölt és a fejét fogta.
- Valami baj van? – kérdezte a Mester. – Meggondoltad magad?
- Én ugyan nem! – vágta rá a lány gyorsabban a kelleténél. – Nüwa örököse…
- Tudjuk… - mosolygott Long You. – Tudjuk, hogy te vagy Nüwa örököse, és nem félsz semmitől, mert az Istennő veled van, és vele együtt mindig legyőzöd a gonoszt.
A lány sértődötten elfordult.
- Gúnyolódj csak… - puffogott magában.
Long You az égre pillantott, aztán megérintette a lány vállát.
- Xiao Man… Ne érts félre. Tudjuk jól, mire vagy képes. De jobb volna, ha végre bevallanád saját magadnak, ha félsz valamitől. Nem szégyen az, inkább azt jelenti, nem vagy meggondolatlan, és törődsz másokkal.
Yu Shu Mester felállt.
- Én most visszamegyek a Könyvtárba. Ha kiválasztottátok a tárgyakat, hozzátok el hozzám. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. De ne maradjatok el sokáig.
A közéjük telepedő sűrű csendben Xiao Man nem bírta sokáig. Még mindig háttal ült a másiknak, aki közben elengedte a vállát, így neki fogalma sem volt, vajon mit csinálhat. Amikor végül halkan megszólította, ez olyan váratlanul érte a lányt, hogy összerezzent. Lassan megfordult.
Long You feléje nyújtotta a kezét. Tenyerében egy pár apró fülbevaló pihent, két fényesre csiszolt fehér gyöngy a holdezüst kapcsokba fűzve.
- A tiéd.
Egymás szemébe néztek.
- Mióta van nálad? – kérdezte végül a lány.
- Ezt neked hoztam. – válaszolta Long You, és nem zavartatta magát amiatt, hogy nem is a kérdésre felelt.
Xiao Man nyelt egyet.
- Köszönöm. – mondta végül, és az ékszerekért nyúlt, de Long You elhúzta a kezét.
- Ne vedd még el. Adjuk előbb Yu Shu Mesternek, hátha van valami jó ötlete.
A lány csalódottan bólintott.
- Ezt úgy veszem, hogy tetszik az ajándékom. – mosolygott a férfi a lány arckifejezését látva. – Most rajtad a sor. Keress nekem valami csecsebecsét. A Könyvtárban találkozunk.
Azzal felállt, és elsétált.
Xiao Man a hosszúra nyúlt délelőtt során először végre egyedül maradt, és senki sem zavarta meg abban, hogy a füle tövéig elpiruljon.
Long You csak addig vette sietősre a lépteit, amíg be nem fordult a Könyvtár sarkánál. Ott aztán lelassított, mintha a lábaiból elveszett volna minden erő. Nekidőlt a falnak. Felemelte a kezét és szétnyitotta az ujjait. A sárkánygyöngyök felvillantak a napfényben, és ő máris megérezte a belőlük áradó meleget. Évekig kellett várniuk, mielőtt elhagyhatták a sötét rejtekhelyet, ahová bújtatta őket. Nem is volt benne biztos, hogy valaha még előveszi őket. Szinte meglepődött saját magán, amiért az utolsó pillanatban mégis a ruhájába rejtette, amikor elindult a királyi városból.
Ugyan ki mondhatta volna, hogy a Shu Hegyen még ennyi idő után is várni fogják? Figyelmeztetnie kellett magát, hogy koncentráljon arra, amit megígért. Hogy segíteni fog. Hogy kideríti, mi fenyegeti az embereket és a démonokat egyaránt.
Felsóhajtott. Amikor először járt az emberek világában, a kalandok során leginkább csak a barátaiért kellett aggódnia. De kénytelen volt bevallani magának, hogy most, amikor egy újabb kaland küszöbén állt, ami még tulajdonképpen el sem kezdődött, máris több volt puszta aggodalomnál az, amit érzett. Legfőképp attól rettegett, hogy Xiao Man túlságosan eltereli majd a figyelmét.
Na nem mintha ez túlságosan ellenére lett volna. Talán kissé túlzást volt az a módszer, amit választott odabent a Nagyteremben, de az eredmény megdobogtatta a szívét. Még a puszta gondolatára is újra elmosolyodott.
- Te meg mit csinálsz itt?
Megrázkódott, aztán gyorsan eltüntette az ékszert a háta mögött. Meghajolt.
- Yi Pin Mester…
- Hol az unokám? – szegezte neki a kérdést az öreg.
- Nemrég fejeztük be az ebédet. Úgy volt, hogy Yu Shu Mesternél találkozunk. Gondolom, még a szobájában van.
Yi Pin összehúzott szemmel nézett a fiatal férfira. Long You azonban elővette a legártatlanabb arckifejezését, és rezzenéstelenül viszonozta a fürkésző tekintetet. Az öreg végül csak morgott egyet, aztán a kulacsa után nyúlt.
- Rajtad tartom a szemem. A Shu Hegyen vannak ám szabályok.
- Igen, Mester.
Yi Pin egy legyintéssel elengedte. Long You megkönnyebbülten hagyta ott.
A Könyvtár bejáratánál a lépcsőn ott ült a lány. Ült és a hegyeket bámulta. Még akkor sem nézett fel, amikor a férfi odalépett hozzá, és leült mellé a kőlépcsőre. Csak kuporgott, karjaival átkulcsolta a térdét, és nézett valamit túl a kardon repülést gyakorló tanítványokon, túl a gerinc körül portyázó sólymokon meg a legmagasabb fenyők ágait simogató felhőbolyhokon. Long You megpróbált segíteni neki, de bármit is keresett a lány odafent, valószínűleg nem találta meg, mert egyszer csak nagy levegőt vett, felállt, és szó nélkül bement a Könyvtárba. Long You nagyot nyelt, de jobbnak látta, ha nem kiabál utána, és szó nélkül követte.
Yu Shu Mester a bejárathoz közel berendezett dolgozósarokban ücsörgött az asztalnál, előtte egy összekötözött bambusztekercs, és csukott szemmel várakozott. Amikor ők ketten beléptek, kinyitotta a szemeit, és elmosolyodott. De arra hiába várt, hogy bármelyikük is megszólaljon. A csend kezdett kényelmetlenné válni, persze nem a Mester számára, aki már épp elég időt töltött meditálással ahhoz, hogy ne zavarja a fülsiketítő némaság. Csak percek múltával volt hajlandó megkegyelmezni nekik, mert egészen addig várt és azt találgatta, vajon a király vagy a lány fogja előbb feladni.
- Megtaláltam a megfelelő varázslatot. Vagyis hamarosan indulhattok.
- Köszönöm, Mester. – felelte Xiao Man és Long You szinte egyszerre. A Mester az egyikről a másikra nézett. Persze hiába.
A csend újra besűrűsödött, mint a tűzön hagyott rizskása. Yu Shu végül megcsóválta a fejét, és minden további magyarázat helyett csak annyit mondott:
- Azt hiszem, jobb, ha most megkeressük Hai Tang Úrnőt.
A Könyvtáros nagy megkönnyebbüléssel fogadta Hai Tang érdeklődő figyelmét. Az asszony azzal töltötte a napot, hogy végigjárta a betegeket. Mindenkit ugyanabban az állapotban talált. Eszméletlenül feküdtek mind, nem reagálva a külvilágra, sem a gyógyító bűbájokra. Mint az eleven holtak, mozdulatlanul, az álmodók békés, nyugodt arckifejezésével nyomták az ágyat a fiatal fiúk az összes szobában, emberek és démonok egyaránt. Hai Tang nem tudta, hogy megnyugodjon vagy még jobban megrémüljön.
- Mindent kipróbáltam. Jobb híján már csak az Istennő-Anyához tudok imádkozni.
- Megtaláltam a megfelelő varázslatot, Úrnő. – igyekezett megnyugtatni őt Yu Shu.
- Mennyi időbe telik felkészülni rá? – Hai Tang rögtön a gyakorlatiasabb végét igyekezett megfogni a dolognak.
- Egy óra. – mosolygott a Mester. – Hiba volt bonyolult megoldást keresni. Az Álomfürkész az egyik legegyszerűbb bűbáj, amit ismerek.
- Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – csapott a homlokára az asszony. – Ami még fontosabb, hogy biztonságos, nem igaz?
- Valóban. Lehetővé teszi a határok nélküli mozgást, a megfigyelést, de közben nem enged meg semmiféle fizikai kontaktust.
- Gyakorlatilag sebezhetetlenek lesztek. – fordult Hai Tang a többiekhez, és csak ekkor tűnt fel neki, hogy azok ketten nem szólaltak meg azóta, amióta betették a lábukat az Úrnőhöz. Kérdő tekintetére Long You csak egy vállrándítással felelt. Xiao Man meg kerülte a tekintetét, mint aki valami rosszat tett.
- Lemaradtam valamiről? – nézett a Mesterre, de Yu Shu sajnálkozva széttárta a kezét.
- Talán később megtudjuk.
- Hát jó. – bólintott az Úrnő, és nem aggódott. Majd kifaggatja a tanítványát, ha visszatértek, akár akarja, akár nem. – Most a feladat a legfontosabb. Ha készen álltok, Yu Shu Mester végrehajtja a varázslatot. Ti pedig tudjatok meg mindent, amit lehet. A legapróbb dolog is fontos lehet.
Yu Shu odalépett eléjük, és előrenyújtotta a karjait, nyitott tenyérrel felfelé.
- Adjátok ide.
Long You azonnal a Mester tenyerére fektette a fülbevalókat, Xiao Man azonban habozott egy keveset. A kék és fekete fonatokkal díszített karkötő egyszerű volt, szinte hétköznapi, de nem kerülte el a többiek figyelmét a színe, amit a lány választott. Kék, mint a démonkirályok vére…
Yu Shu szemei tágra nyíltak a csodálkozástól abban a pillanatban, hogy a tárgyak megpihentek a tenyerén. Már kinyitotta a száját, de a király szigorú tekintettel megrázta a fejét, és ez beléfojtotta a szót. A lány viszonozta a Mester tekintetét, de nem szólalt meg ő sem. Yu Shu tiszteletben tartotta ki nem mondott kéréseiket. Nem árulta el meggondolatlan szavakkal azt, hogy nem találkozott ilyen erős tárgyakkal hosszú évek óta.
- Rendben. - Csak ennyit mondott, és visszanyújtotta nekik az ékszereket.
Xiao Man semmit sem értett. A Mester korábban azt mondta, megvizsgálja a tárgyakat, melyeket ők kiválasztottak, hogy még erősebbé bűvölje őket. Erre most egyszerűen visszaadja?
- Tudjátok már, kinek az álmába akartok belopakodni? – kérdezte váratlanul Hai Tang, mire Xiao Man összerezzent.
- Bai Ju… - vágta rá a választ Long You, mint aki ezt már sokkal korábban eldöntötte. – Ő az egyetlen démon közöttük. Talán csak véletlen, talán ez is egy fontos apróság. Őt választom.
- Biztos? – nézett rá az Úrnő, de a férfi csak bólintott. – Akkor gyertek. Ne vesztegessük tovább az időt.
Long You a lányra nézett. Xiao Man elszántan bólintott, csak a száját szorította össze a szokásosnál jobban. Ebből látszott, hogy nem teljesen nyugodt. A férfi legszívesebben átölelte volna a vállát, vagy legalább megszorította volna a kezét, de előttük az Úrnő, hátuk mögött a Mester, és valahogy most nem volt kedve ilyen bizalmas mozdulatokhoz.
Amikor a kisfiú szobájához értek, Yu Shu a földre mutatott.
- Üljetek le. Egymással szemben.
Szót fogadtak. Xiao Man sápadtnak tűnt a gyertyák fényében. Long You aggódva közelebb hajolt.
- Meg kell nyugodnod.
- Nyugodt vagyok. – nyelt nagyot Xiao Man. – Az Istennő velem lesz mindvégig. Az ő ereje védelmez, és segít majd bennünket.
- Azért ezeket tedd fel. – mosolyodott el Long You, és a lány felé nyújtotta a fülbevalókat. A következő pillanatban Xiao Man karcsú ujjai a csuklójára kötötték a karkötőt. A férfi úgy érezte, apró villámok kúsznak végig a bőrén, elindulnak a karkötő fonatai között, és meg sem állnak, amíg be nem járták teste minden porcikáját. Még a lélegzete is elakadt egy pillanatra. Vajon mit rejtett Xiao Man a karkötőbe?
Nagy levegőt vett, aztán közelebb hajolt a lányhoz.
- Majd én, rendben? – Azzal óvatosan a lány fülébe szúrta az ékszereket.
Xiao Man némán viszonozta a tekintetét, miközben Long You ujjai finom mozdulatokkal bezárták a kapcsokat a füle mögött. Rajta nem látszott, hogy bármi is megérintette volna. Long You persze nem várta ezt, hiszen az ő ajándékát nem lehetett csak úgy egyszerűen megérezni. Tulajdonképpen elégedett volt, hogy a titka egyelőre a lány előtt is titok maradt.
Yu Shu Mesterre néztek, akinek a tenyerében már gyülekezni kezdtek a varázslathoz szükséges energia szikrái. Hai Tang az ágy mellé húzódott, és az alvó kisfiút figyelte. A szobában egyre világosabb lett, aztán a Mester kezében a növekedő aranyszínű gömb a földre ugrott, és körbevette az egymással szemben ülő királyt és Nüwa Istennő örökösét. Amikor teljesen beborította őket, Yu Shu felkészült, hogy befejezze a varázslatot.
- Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, hogy oda kell adnotok egymásnak a tárgyakat.
Xiao Man és Long You azonnal felkapták a fejüket, de az utolsó, amit láthattak, Yu Shu szélesen vigyorgó arca volt. Aztán minden elsötétült körülöttük.