(Gálér anyja)

Már két hete, hogy elment az én nagyobbik fiam. Nagyon hiányzik, és semmit sem tudok. Mi lehet vele? Egyszer kaptam tőle egy levelet, de nem sokat tudtam meg tőle. Amióta elváltam Lakival, azóta nem volt sok boldog pillanatom. Gálér nem akarta ezt elfogadni és engem hibáztatatott, holott Laki is ugyanolyan hibás volt. Aztán elfogadta, de ez évek múltával történt csak meg. De mióta találkoztam Veremirrel és egymásba szerettünk még egy éve, azóta semmi rossz nem történt velem. Csak ez. És most összeköltöztünk. Megkértem, hogy rendezzünk be egy szobát Gálérnak, ha valaha hazaér.

Most voltunk kirándulni is, ahova leginkább az én eltűnt gyermekem szeretett volna menni. És pont ő nem volt itt velünk. Bár azt írta nekem, hogy érezzük jól magunkat, de nem olyan könnyű ez. Igaz, hogy kollégista, de ez más.

Egyedül voltam otthon. A kisebb fiam, a barátjánál volt, szerelmem meg dolgozott. Én még szabadságon voltam. Kopogást hallottam az ajtón, amit furcsálltam, mert senki sem vártam. Fellángolt bennem a remény, hogy Gálér jött haza. Kinyitottam az ajtót, és megint a levelet láttam meg. Sejtettem, hogy ki küldte. Elolvastam, majd sírva fakadtam. Nem is tudom, miért.

Amióta elment csak az apja, meg egy pár másik ismerőse kérdezgetett felőle, de nem tudtam mit mondani.Végül úgy döntöttem, hogy elmondom az igazat az Laki-nak, a nagyszüleinek, és az osztályfőnökének. Nagyjából mindenkinek azt mondtam, hogy eltűnt de már kaptam tőle levelet, melyben tájékoztatott néhány dologról. Nem mindenki hitte el azonnal, de megoldottam. Aztán eszembe jutott, hogy most válaszolhatok neki. Kerestem egy papírt, majd a következőket írtam rá:

Drága gyermekem!

Remélem tényleg te küldted ezt a levelet. Ha igen, és igazat beszélsz, akkor örülök, hogy boldog vagy és hallok felőled, de hiányzol. Kérlek gyere haza, amint tudsz. A rokonaidat és az osztályfőnöködet már tájékoztattam eltűnésedről. Remélem még hallok felőled. Ha megoldhatod, hogy írj még, akkor írd már le kérlek, hogy mikor jössz. Néhány dolog változott. Emlékszel Veremirre? Összeköltöztünk. Van neked is egy szoba berendezve, méghozzá elég nagy. Azt mondod ott hónapok teltek el? Itt még csak két hét, mióta elmentél. Furcsa! Biztos vagy te ebben? Remélem, hogy mihamarabb itthon tudhatlak! Tudom, hogy sokat vagy messze itthonról, és már nagyjából képes vagy az önálló életre, de ez más!

Puszil: Anyukád

A papírt összehajtottam és egy borítékba tettem. Csak annyit írtam rá, hogy Gálérnak. Remélem, hogy eljut hozzá. Kitettem az ajtó elé, majd elmentem megcsinálni még néhány házimunkát. Alig telt el fél óra és megnéztem, hogy a levél itt van-e még, de eltűnt.

(Gálér)

Napok teltek el, hogy üzentem anyukámnak, de nem jött válasz. Féltem, hogy nem kapta meg, vagy nem hiszi el, hogy én írtam. Viszont minden kétségem elszállt, mikor visszajött az a kis sárkány. Mikor elolvastam anyukám írását elgondolkoztam néhány dolgom. Egyrészt furcsa volt, hogy itt is 24 órának érzem az egy napot, meg szerintem annyi is. Lehet, hogy mivel egy másik világban vagyok, akkor meghajlik az idő, amikor a két dimenzió között utazok. De ebbe nem igazán akarok belemenni, sosem votlam egy fizikazseni.

Két év... Legalább ennyi ideje vagyok itt. És mit csináltam... Gyakoroltam a kardforgatást, repültem elég sokat. Részt vettem néhány versenyen. Találkoztam még néhány emberrel. De azért nem volt unalmas. Például, amikor egyszer meg kellett küzdenem Takonypóccal. Esküszöm, mindig röhögőgörcsöt kapok a neve hallatán. Ő egy elég nagy szekercét választott fegyveréül. Azért elég durva, hogy nem fafegyverekkel harcolunk, hanem igaziakkal, és semmi páncélzat, csak a normális ruhánk van rajtunk. Természetesen azért megállapodtunk, hogy nem ejtünk a másikon túlzottan nagy sérülést, talán néhány vágás belefér.

Hiába voltam gyors, egy kis lépéshiba miatt megvágta a lábamat, és bár tényleg próbált óvatos lenni, de a rossz helyre érkezés miatt mélyebb lett a seb, és összeestem. A jobb lábamat találta el egyébként, és nem bírtam felállni. Erősen vérzett. Villám odarohant hozzám. De sokat ő sem tudott tenni. Hablaty volt, aki végül megmentett, mert egy ronggyal betekerte a sebet, ezzel csökkentve a vérveszteségemet. Már az ájulás szélén voltam, de még hallottam a kiáltozásokat.

- Gyorsan! Valaki hívja Gothit! - aszt hiszem Hablaty kiálltott. Ezután éreztem, hogy valaki felemel és elindul. Talán Takonypóc volt. Az utolsó, amire emlékszem, az Villám, az én drága kis Éjfúriám aggódó arca. Hihetetlen, hogy ezek a sárkányok milyen értelmes lények. És, hogy megbíznak bennem. Nekik, és ahogy látom, a vikingeknek is a barátság ténylg azt jeleni, amit az én világomban kéne jelentenie. De ott teljesen más a helyzet. Persze itt sem úgy van, hogy mindenki jó, és boldogan él, csak nekem ez a hely szimpatikusabb, mint otthon. Sőt, úgy érzem, hogy szívesen élnék itt, de a családom is már nagyon hiányzik. Minden teljesen elsötétült körülöttem.

Egy számomra ismerős ágyban ébredtem. Erős fájdalmat éreztem a jobb lábamban. Mondjuk ez nem meglepő, hiszen nemrég egy éles szekerce hasította fel a bőröm, az ereim és az izmaimat. Villám - aki az ágyam mellett feküdt - felfigyelt, hogy mozgolódom, felkelt, és mélyen a szemembe nézett. Látszott rajta, hogy még mindig aggódik, de örül, hogy legalább ébren vagyok. Elkezdett dorombolni, de hangosabban, és mélyebben, mint bármelyik macska, amit eddig hallottam. Néhány másodperccel később Hablaty jött be a szobába, mögötte Fogatlan érkezett.

- Gálér! Végre ébren vagy! - mondta megkönnyebbült hangon.

- Igen... Mi történt? Mióta fekszem itt?

- Néhány órája. Mire emlékszel?

- Arra, hogy megvágnak, majd pedig felemelnek. Az utolsó kép az én kis sárkányom szemei. - ránéztem, és egymásra mosolyogtunk.

Egy kicsit még beszélgettünk, mikor bejött Gothi, meg Takonypóc. Ezen kicsit meglepődtem, hiszen igaz, hogy nem igazán ismertem meg, de nem olyan volt, hogy bárki szívesen a barátja lenne.

A gyógyító odajött hozzám. Egy kis bögrét adott a kezembe, amiben valamiféle lötty volt. Bár nem tudott beszélni, de tudni lehetett, mire gondolt. Mivel fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az, ami benne volt, így nem igazán volt kedvem meginni. Szinte biztos voltam, hogy szörnyű íze van. Ránéztem a többiekre. Ők pedig bólintással jelezték, hogy nincs mese, meg kell innom. Nagyot sóhajtottam, majd úgy meghúztam a bögrét, mintha csak egy feles pálinka lett volna. És talán ütött is akkorát. De nem olyan értelemben. Nem is bírtam sokáig, kidőltem.

Mikorra felébredtem kicsit megváltozott a bent lévők száma. Takonypóc, és Gothi elment, de Asztrid viszont itt volt. Felültem, aztán kitakaróztam. A jobb lábam látványa egy kicsit megijesztett, hiszen még sosem szenvedtem ilyen súlyos mértékű sérülést. Be volt kötve, így magát a vágást nem láttam, de talán jobb is így.

- Legalább téged nem egy fém tárgy várt a lábad helyett, mint engem. - mondta egy kis humoros hangvétellel.

- Csak nem irigykedsz? Elhiszem, hogy neked nem volt egy vidám élmény, de nekem sem az... - egy kicsit morgós hangvétellel mondtam mindezt. Általában hajlok a poénokra, de ez kivételes eset. Bár nem mondom, hogy én nem mondanék hasonlót, ilyesmi helyzetben.

Néhány napig alig bírtam felállni, nemhogy edzeni, vagy repülni. Éjfúria barátom nem igazán örült ennek, mert akárcsak az összes sárkány, de leginkább az ő faja IMÁD repülni.

Szerencsére ez sem volt egy hosszan tartó állapot, néhány hétbe viszont beletellett, hogy újra sárkányhátra üljek, és hasítsuk az eget. Ebben az időben sokat elmélkedtem. Gondolkoztam arról, hogy mit is fogok csinálni, hiszen alig tudtam valamit. Pedig már több, mint egy éve itt vagyok. Sokat gondoltam a családomra is, illetve a barátaimat sem felejtettem el. Valor és Kristof. Mi szinte egy triumvirátust alkottunk. Valor volt a kis ezermester, agy nem is tudom, hogy minek nevezzem. Ő volt az, akinek voltak jó ötletei, és próbálta őket megvalósítani. Ilyen mérnök szerű alkat volt.

Kristof egy két lábon járó enciklopédia. Szinte szó szerint. Itt tudásilag Halvérhez hasonlítható, bár igazából mondhatnám, hogy Hablaty és az előbb említett személy együtt. Csak nem éppen a sárkányokról volt hatalmas információbázisa, hanem szinte mindenről, ami abban a világban reálisnak mondható.

Nekem is megvolt a magam szerepe. Én voltam egyrészt egyfajta vezér, hiszen sok dolgot én számoltam ki, és volt valamilyen szervező, és tervező képességem. A kreativitásomat - amit én hülyeségnek hívtam - sokan dicsérték.

Nem csak az otthonomról filóztam. Sokszor eszembe jutott, hogy egy sárkány a jelenlegi legjobb barátom. Aki elméletileg nem is létezik, és csak egy hüllő. De valahogy megért engem és már én is kezdem őt. Hihetetlen. Most itt feküdt a közelemben. Még mindig nem értem, hogy miért ragaszkodik annyira hozzám. Korábban nem egyszer megbántottam, de ő nem hagyott el. Lehet, hogy itt ez a természetes, de nálunk sajnos nem. És milyen lesz, ha én is megértem a nyelvét? Oly sok kérdésem van, de csak nagyon kevésre tudom a választ.

Ma volt az első nap, hogy a hosszú gyógyulás után repülhetek. Reggel Villám büdös szájára ébredtem. Nagyon izgett-mozgott, biztos izgatott volt. Hablaty jött be.

- Jó reggelt! Készen állsz, hogy újra nyeregbe ülj és meghódítsd az eget. - elég jó hangulatban volt, ami rám is hatott. A maradék fáradság is elszállt belőlem.

Villámra nézett, aki már szinte ugrált.

- Szerintem még most menj el. - erre valamit mondott az én drága sárkányom, de mivel én még nem értem meg őt, így csak találgathattam, de túl sok volt a lehetőség. - Komolyan mondtam, nem hinném, hogy kibírnád. Amúgy meg, mire ő elkészül, addigra te is végzel. - Éjfúria barátom végül bólintott, majd villámgyorsan kirohant a házból.

- Mi történt? - kérdeztem, mert nem hittem, hogy találgatásból egyhamar kideríteném, hogy miről volt szó.

- Tudod Gálér. Villám miután megtudta tegnap este, hogy ma repülhettek újra, itt virrasztott egész éjjel, ki sem mozdult. - még mindig nem jöttem rá, mi lehet. Ő ezt kitalálhatta az arckifejezésemről, így tovább mondta. - Hogy is mondjam... Te azt mondtad, hogy tanultál az állatokról. Akkor azt is tudod, hogy mi történik, hogyha sokat isznak, majd pedig itt virrasztanak.

Most már leesett, hogy miről is van szó. Villámnak ki kellett mennie, de nem akart.

Felöltöztem. Mire elkészültem visszaért, és látszott rajta, hogy megkönnyebbült.

Csodálatos érzés volt újra az egekben. Bár nehezen szerettem meg ezt a csodát, de ez megváltozott, és nem is kicsit. Jelenleg ez olyan nálam, mint másnál a drog. Nem fognak könnyen leszoktatni róla.

A lábam fájt, de nem érdekelt. Nem törődtem vele, és egy idő után már nem éreztem. Csak azt, amit nem lehetett leírni. Még a szabadság is gyenge szó erre. Ez valami több volt.

Minden visszatért a eddigiekhez. Én repültem, edzettem és segítettem, ahol tudtam. Kicsit monoton volt, de legalább nem voltam egyedül. Nem unatkoztam, mindig volt mit tenni. Most így belegondolva, kevés az olyan ember, akit elrabolnak, majd megszereti azt a helyet, ahova viszik, összebarátkozik az elrablóival és évekig együtt élnek.

Már nem is tudom pontosan, hogy mióta lehetek itt. Az ágyamon feküdtem és gondolkoztam, mint mindig, most is sok dolgon járt az eszem. Néma csend volt. Csak Villám halk szuszogását lehetett hallani. Kopogtak.

- Gyere be! - Az ajtó kinyílt, és a "mentorom" jött be.

- Szervusz Gálér! Van egy kis időd?

- Hát persze, hogy van! - leült az ágyamra. Fogatlan is bejött, az én sárkányom felébredt közben, majd pedig kicsit odébb ment, hogy apja is odafekhessen mellé. Eszembe jutott, hogy otthon ez fordítva volt nálunk. Mikor kicsi voltam, akkor reggel sokszor én ébresztettem apámat, holott neki kellett volna engem. De vicces volt, mert arrébb mászott, hogy befeküdhessek mellé. Valószínűleg abban reménykedett, hogy én is ott fogok lustálkodni mellette, ahelyett, hogy felkelteném.

- Szóval... Úgy gondoltam, hogy hozok neked, vagyis inkább nektek - biccentett az Éjfúriám felé - egy ajándékot. Ezzel szeretném megköszönni, hogy már két éve itt vagy, és reményt adsz nekünk, hogy megmenthetjük Fogatlan családját. Ez egy olyan ajándék, amely örökre szól. Senki sem veheti el tőletek. Talán nem olyan fontos, mint a barátságotok. Emlékszem, hogy mikor idekerültél, akkor féltél, haza akartál menni és nem értettél semmit. De kitartottál, holott, te sokban különbözöl tőlünk. Sokat gondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy pont téged választott. És azt hiszem rájöttem a válaszra.

- És? Miért? - kérdeztem kicsit türelmetlenül.

- A sárkányoknál az a szó, hogy társ, vagy barát sokkal többet jelent, mint az emberek között. Én nekem nem volt egy barátom sem, így mindennél többre becsültem Fogatlant. Tenálad ez máshogy van, hiszen már mesélted nekem, hogy a te világodban vannak barátaid. De úgy tűnik nekem, hogy te ugyanúgy gondolsz ezekre a fogalmakra, mint például a sárkányok, vagy akár én. Igazam van? - meglepett ezzel az információval.

- Őszintén szólva... Még sosem gondolkodtam el ezen. De lehet, hogy igazad van.

- Majd hamarosan kiderül. Ugyanis most elárulom, hogy mi az ajándékom. Azt mondtam, hogy soha nem vehetik el tőled. De megkapni nagyon nehéz. De én bízom benne, hogy készen álltok rá mindketten. - nem igazán értettem, hogy mire gondol, de volt egy sejtésem, ami részben remény is volt.

- Tehát... Ahhoz, hogy kiérdemeljem ezt a valamit, ahhoz meg kell lennie ennek a barátság dolog hozzáállásomhoz? - ennyire hülyén megfogalmazott kérdést ritkán teszek fel.

- Pontosan. Gondolom már van valami tipped, mi lehet az ajándék. - nem mertem megmondani, így csak megráztam a fejem. - Végrehajtom azt a... nem is tudom, hogyan nevezzem... rituálét, melynek végén te is képes leszel beszélni a sárkányokkal.

Villám felkapta a fejét, majd a másodperc töredéke alatt iderohant hozzánk. Apja is követte. Egész testem remegett izgalmamban. Végre megérthetem Villámot. Eddig nagyjából ki tudtam következtetni, hogy mit akar, de most már könnyebb lesz köztünk a kommunikáció.

- Felkészültél? - alig kaptam levegőt e kérdés hallatán. Néhány másodperc után bólintottam. - Rendben. Tedd azt amit mondok. Előre szólok, hogy valószínűleg el fogsz majd ájulni, és fájni fog a fejed, de ne félj! Hamar el fog múlni.

Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Próbáltam megnyugodni, de nem igazán jött össze. Bólintottam, jelezve, hogy készen állok.

- Először is üljél fel rendesen, úgy, hogy kényelmes legyen neked. Ezután pedig csukd be a szemed. - rövid fészkelődés után ismét bólintottam, hogy most elkészültem. - Villám! Te is cselekedj így, kérlek! - újabb másodpercek teltek el. - Jó. Most pedig el fogom mondani a "Megértés esküjét". Ez annyit jelent, hogy felhatalmazlak téged arra, hogy megérts egy másik fajt. Viszont ehhez kell egy példány az adott fajból és neki el kell ezt fogadnia. Azonban nem lehet akárki. Csak az lehet, akivel olyan kapcsolatot ápolsz, hogy ezt meg lehessen tenni. Nem tudok neked erről az egészről többet mondani, mert én sem tudok.

Ezután belekezdett valami számomra ismeretlen nyelven való kántálásba. Egyre inkább elkezdett hasogatni a fejem. Legszívesebben üvöltöttem volna fájdalmamban, de nem bírtam. Mintha kiszakadtam volna a testemből. Ezután minden elsötétült.

Mikor felébredtem még mindig nagyon fájt a fejem. Legszívesebben visszaaludtam volna, de egy hang megakadályozott. Egy hang, amit eddig még sosem hallottam, de mégis ismerős volt.

-Jó reggelt Gálér! Remélem jót aludtál!

Nos egyenlőre ennyi. Remélem nem haragszotok rám, amiért ilyen ritkán van új rész. Nagyon örülök, hogy ennyien olvassátok, már múltkor is majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy mennyien néztétek meg, hogy mit alkotott ez az ember. :) Mindenkinek szeretnék sok jót kívánni, és hogy ő is eljusson valahogy Hibbant szigetére, vagy találjon magának egy olyan társat, mint Hablaty Fogatlant, vagy Villám Gálért!