Minden egyes lépés közelebb vitte Gálért a sárkányához. Azonban ez más volt, mint máskor. Most egy vérfoltos tőrrel közeledett felé, amit nemrég a testvére mellkasába mártott. A terem ismét némaságba burkolózott, és csak a fiú lépéseinek a zaja törte ezt meg. Ahogy a távolság csökkent Gálér és Villám között az éjfúria szívverése úgy gyorsult. A halálfélelem ösztönös volt.

Nem sokkal később már a sárkány előtt állt és érzelemmentes arckifejezéssel bámulta. Fagord nem várakozott, nem akarta elhúzni az időt. Azonnal utasította Gálért, hogy emelje fel a tőrt és készüljön a csapásra. Gálér így is tett. Felemelte a tőrt.

Az idő mintha megfagyott volna a fiú számára. Úgy érezte, mintha örökké ebben a pózban ragadt volna. Ahogy készül megölni Villámot. A legjobb barátját. Legalábbis ebben a világban a legjobb barátja. Nem akarta megölni őt. Nem akarta megölni a testvérét sem. Valamit muszáj tennie. Az eddigi küzdelem hasztalannak bizonyult. Már csak egyetlen lehetséges megoldás maradt. Az, ha rájön, hogyan tenne szert arra a képességre, amivel Fagord irányítja őt. Ha sikerülne neki, akkor képes lenne rá, hogy megszüntesse a férfi hatalmát az elméje felett.

És ekkor eszébe jutott valami. Abbahagyta a küzdelmet és inkább megfigyelte, milyen láthatatlan kapocs van közte és Fagord között. És ekkor meglátta azt, amit akart. Olyan volt, mintha egy szellemi lény képében kikerült volna a testéből. A fizikai teste mögött pedig meglátott egy másik szellemszerű lényt, ami feltehetőleg Fagord volt. Nem tétovázott. Azonnal visszament a testéhez és megragadta a férfi szellemét, majd kirántotta azt, őmaga pedig visszatért és újra ő irányította minden egyes izmát.

Ám ekkor már a tőr sebesen úton volt Villám mellkasa felé, így egy hirtelen mozdulatváltással a saját vállába döfte a tőrt. Fájdalmában felkiáltott. Gondolkodás nélkül, azonnal kihúzta a tőrt, majd rá is jött, hogy ez hiba volt.

Villámnak csukott szemmel várta a véget, de amikor hallotta Gálér üvöltését, kinyitotta szemeit és csodálkozva nézte, ahogy a fiú épp a tőrt távolítja el saját vállából. Ekkor rájött, hogy a fiú valahogy felülkerekedett Fagordon és újra ura lett a testének.

- Ez hogyan történhetett?! - hallatszott a terem másik végéből a férfi dühös és meglepett hangja. Értetlenül állt azelőtt, hogy Gálér hogyan volt képes visszaszerezni az irányítást a teste fölött.

- Úgy, hogy nem hagyom, hogy megöld a legjobb barátomat! - válaszolta Gálér, majd jobb kezébe vette a tőrt, a ballal pedig a jobb vállát fogta, ahol a szúrt seb volt. Ezután elindult ellensége felé, aki először úgy döntött elmenekül, majd meggondolta magát és ahogy végignézett a fiún, rájött, hogy simán le tudja győzni.

Ahogy közelebb ért hozzá, Gálér ismét megpróbálta az elméjét használni, azonban most nem védekezésre, hanem támadásra. Ezzel viszont nem járt sikerrel. Gyakorlatilag Fagord közelébe sem tudott jutni, ami nem volt meglepő, hiszen a férfi sokkal jobban tudta használni a képességet. Fagord szinte azonnal ellentámadásba lendült és megpróbálta Gálért kilökni a testéből, hogy újra ő irányítson. Azonban ez most nem ment könnyen. A fiú minden akaraterejét felhasználva továbbra is megtartotta a kontrollt a teste felett. Már csak egy lépés választotta el kettejüket. Gálér azonnal lecsapott és a férfi karját találta el a tőrrel.

Egy mély vágást sikerült ejtenie, amire a férfi felszisszent, majd abbahagyta a mentális támadást és inkább a kezeit kezdte el használni. Teljes erővel ütötte meg Gálér hasát, amitől a fiú összerogyott. Ezután a térde találkozott a fejével, amitől Gálér majdnem elájult.

- Te kis rohadék! - üvöltötte dühösen a férfi. - Miért kellett mindent elrontanod?! Egyszerűen csak meg kellett volna egyeznünk és akkor minden rendben lett volna! De úgy tűnik, hogy errefelé nem tudják, hogy a foglyok a fogvatartójuk alá vannak rendelve! Emellett megtörted az irányítást, így már egyáltalán nem vagy hasznomra! Szóval most te fogsz meghalni, hátha ebből talán már tanulnak! - felkészült, hogy még egyszer megüsse a fiút. Terve szerint még egy kicsit kínozza, majd pedig végez vele.

Emelte a kezét, hogy újabb ütést mérjen Gálérra, de a fiú magához tért, és gyorsan fogta a tőrt és először a Fagord combjába szúrta, majd azonnal kihúzta a pengét és a gyomrába mártotta.

A férfi a sebek felé kapott, igyekezett elszorítani a vérzést a lábán, a gyomrából pedig nem húzta ki a fegyvert. Gálér eközben feltápászkodott, azonban Fagord még tudott annyi figyelmet fordítani rá, hogy ellökje. Gálér az egyik asztalnak esett. Viszont most nem ájult el, hanem azonnal ellentámadásba indult. Megfogta az egyik széket, majd nekidobta Fagordnak. Eltalálta. Ellensége fájdalmas nyögés kíséretében rogyott térdre.

Gálér odament hozzá, majd a térdelő ember gyomrából kihúzta a tőrt és a nyakához tartotta.

Azt mondtad, hogy öljek! És én megtettem! - hangját most alig lehetett felismerni, mintha nem is ő mondta volna. - És még egyszer megteszem, de ezúttal én választom ki az áldozatot... Téged!

Egy pillanattal azelőtt, hogy keze megmozdult volna, Fagord ismét megpróbálta átvenni elméje felett az irányítást, és bár létrejött a kapcsolat kettejük között. azonban túl késő volt. A kés pengéje könnyen átvágta a szövetet, izmokat, ereket, idegeket. Vér kezdett ömleni Fagord torkából, aki azonnal a nyakához kapta a kezét. Eközben lepergett előtte az egész élete, azonban mivel szellemi kapcsolat volt közte és Gálér között, így az emlékeit a fiú is látta. Egészen a születésétől eddig a pillanatig. A nagyja nem érdekelte különösen, azonban sok figyelmet fordított az utolsó időszakra, azokra az évekre, amiket itt töltött.

Teljesen ledöbbent, azon, amit látott. Szinte minden, amit Fagord mesélt neki korábban az ittlétéről, az igaz volt. Persze volt, amiben hazudott neki, például abban, hogy az éjfúriák többször is felajánlották neki, hogy hazaviszik, illetve bármit megtesznek, ő azonban elutasította.

Ezzel ellentétben, amikor Hibbantra ment, akkor ott tényleg segítséget kért és Hablaty teljesen értelmetlen módon reagálta le a helyzetet. És ekkor rájött az igazságra. Az igazságra, ami egy pillanat alatt megmagyarázott mindent. Az igazságra, ami után teljesen máshogy fog tekinteni néhány dologra.

Az emlékek eltűntek, ahogy Fagord elméjének szelleme is, ahogy végleg elhunyt. Gálér, ahogy érezte, hogy az adrenalinlöket eltűnik belőle, hirtelen érezni kezdett minden fájdalmat, amit fizikai sérülései okoztak. De emellett már a szíve is fájt. És ennek az egyetlen oka, hogy rájött, hogy mi az igazság. Rájött, hogy gyakorlatilag egyvalaki okolható az egészért, és az nem Fagord volt.

Visszasétált Villámhoz, aki már valamennyire visszanyerte erejét, azonban szabadulni nem tudott. Meglepetten nézte végig az eseményeket, közben magában biztatta Gálért, hogy ne adja fel. Megrémült, ahogy a fiút látta közeledni, hiszen látta rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, de nem tudta, hogy ennek a fájdalomnak a nagy része nem a sérülésekből eredt.

Gálér elvágta az egyik szíjat, ami lefogta az éjfúriát, majd eldobta a tőrt és elindult kifelé az épületből.

- Gálér... - szólította a sárkány, de a fiú nem reagált rá. Villám gyorsan odarohant Hablatyhoz, hogy kiszabadítsa.

Hablaty teljesen értetlen volt. Ő nem tudott a sárkányok ezen különlegességéről, természetesen a Gnúvad és hasonlók kivételével. Bár többször is szólt Gálérhoz, amióta itt van, az sosem reagált rá.

Ahogy Villám kiszabadította, Gálér után indult, Hablaty pedig ment, hogy a többi sárkányról is leszedje a szíjakat és köteleket, amik fogva tartják őket. Természetesen magyarázatot akart, de Fogatlan és a családja volt most az első.

Eközben Gálér már kiért az épületből, majd a tengerpart felé sétált. Leült egy sziklához, majd a végtelen vizet kezdte bámulni. Nem sokkal később Villám utolérte és leült mellé.

- Megcsináltuk! Megcsináltad! Legyőzted őt, és a családom ismét szabad! - mondta. Igyekezett nem megemlíteni, illetve hanglejtésével a fiú tudtára adni a fájdalmát, amit a testvére halála okozott. Ekkor eszébe jutott az is, hogy most viszont neki kell teljesíteni az ígéretét, és visszavinni Gálért a saját világába. Titkon azért remélte, hogy a fiú úgy fog dönteni, hogy inkább marad, viszont ez nem volt valószínű, tekintve, hogy Gálérnak is van családja, akik már biztos aggódnak érte, és akiket szeretnek ő is viszontlátni. - Hogyan tovább? - nem halasztotta többé ezt a kérdést. - Most mi lesz? Visszavigyelek? Vagy esetleg... van valami esély rá, hogy... hogy itt maradsz? Vagy ha nem, akkor látjuk még egymást? - nagyon félt feltenni ezeket a kérdéseket, elsősorban a válaszok miatt.

Gálér egyáltalán nem figyelt a sárkányra, még mindig azon gondolkozott, amit látott. Nem érdekelte annyira, hogy Fagord vére az ő kezéhez tapad. A végén már azért ölte meg, mert különben ő halt volna meg, tehát lehet jogos önvédelemként tekinteni rá. De ez most nem izgatta. Sokkal inkább az, amire rájött. Csak ott ült csendben és nézett ki a fejéből.

Néhány perccel később megjelentek a többiek is. Hablaty, Fogatlan, a párja és a kicsinyeik, illetve Jégszárny. Hablaty megállás nélkül kérdezte Fogatlant, hogy mi miért történt, és bár az éjfúria nem akarta megmagyarázni a történteket, de a fagyfúria úgy döntött, hogy joga van tudni mindenről. Így beavatta a törzsfőt abba, hogy minden sárkány képes az elméjével befolyásolni másokat, csak más mértékben. Hablaty természetesen nem akarta elhinni, de miután Jégszárny bebizonyította igazát, azonnal elhitte a dolgot és kérdések ezreit zúdította a sárkányokra. Jégszárny azonban azt mondta, hogy később mindent elmond, amit tudni akar, de most Gálér az első.

- Gálér! Minden rendben van? - kérdezte Fogatlan, ahogy közelebb ért. Leült a fiútól néhány méterre. - Ha valami baj van, akkor mondjad nyugodtam. Nem haragszunk rád. - bár volt egy érzése, hogy Gálér is tisztában van ezzel, azért mondta, hogy ezzel is megnyugtassa valamennyire a fia lovasát.

Gálér még néhány percig, csendben ült, nem méltatta válaszra őket. Összeszedte gondolatait, majd végül felállt és feléjük fordult, hogy úgy szembesítse őket nemrég megszerzett tudásával, illetve az abból levont következtetésekkel.

- Ez az egész a TE hibád! Igazam van?! - nagyon dühös hangon szólt, mindenki meglepődött, de főleg azon, hogy eközben Fogatlanra mutatott. Legszívesebben mondta volna tovább a mondandóját, azonban kíváncsi volt az éjfúria reakciójára. Azonban az szóhoz sem jutott megdöbbenésétől, így Gálér kénytelen volt folytatni. - TE voltál az, aki miatt Fagord érkezésére úgy reagált Hablaty, illetve mindenki más is, aki ott volt, ahogy. Te játszadoztál az elméjükkel, hogy elhiggyék, valami gonosz hódító ő, holott ez nem volt igaz! Te voltál az, aki miatt elrabolták az éjfúriákat. És végezetül TE voltál az, aki miatt el kellett raboljanak engem, és éveket egy teljesen idegen világban letöltenem, csak azért, hogy végül megöljek egy embert! Sőt fogadjunk, hogy az az öregasszony sem létezik, sem a jóslat, amiről beszélt, azt csak te találtad ki, hogy legyen indoka annak, hogy iderángassatok!

Volt, akinek még a lélegzete is elakadt, ahogy hallgatta Gálért.

- Nagyrészt igazad van... - mondta Fogatlan. Nem igazán értette, hogy Gálér, hogyan következtette ki mindezt, de a beszéde alapján tudta, hogy nem légből kapott az elmélet, főleg úgy, hogy gyakorlatilag majdnem mindent eltalált. - Az igazság az, hogy amikor megérkezett egyből elkezdett kérdezősködni, és bár elsősorban a hazajutása érdekelte, de feltett még egyéb kérdéseket is, amik viszont megijesztettek engem, hiszen gyakorlatilag olyan információkra volt kíváncsi, amivel akár hatalmas pusztítást is okozhat. Itt döntöttem úgy, hogy megpróbálom elfelejtetni vele, hogy mindez megtörtént, eltörölni a képességét, ha lehetséges, illetve visszavinni a világába, de képes volt védekezni, így viszont más taktikát kellett választanom. Ekkor határoztam el, hogy Hablattyal próbálok valamit kezdeni. Ebből lett az, hogy hódítónak ábrázoltam számára, de még én sem számítottam arra, hogy a kicsinyeimet és a páromat el fogja rabolni, ráadásul trükkös módon. Az a helyzet, hogy ezután próbáltuk megkeresni, de nagyon jól elrejtőzött és képtelenek voltunk a nyomára akadni, ráadásul nem is lépett kapcsolatba velünk. - lehajtotta a fejét, nem akarta ezt tovább magyarázni. Látta Gáléron, hogy ettől nem fog megváltozni az véleménye. - Valóban... részben az én hibám is... de nem szándékosan csináltam mindezt, egyszerűen csak... nem számoltam bizonyos lehetőségekkel... és... nos az öregasszonyos rész az viszont igaz, tényleg találkoztunk vele. - nem volt több mondandója. Pontosabban lett volna, csak értelmetlen lenne.

Gálér bár dühös volt, de néhány dologban igazat kellett adnia Fogatlannak, legfőképpen annak, hogy valóban nem csak az ő hibája volt mindez, hiszen Fagordnak is lett volna számtalan alkalma, hogy hazajusson, de ő inkább ki akarta tapasztalni hatalmának minden részletét. Bár még mindig haragudott Fogatlanra, de most már sokkal nyugodtabb hangvétellel szólt hozzá.

- Fagord miért nem tudott önmagától hazamenni? Szerintem volt akkora hatalma, mint nektek.

Fogatlan megörült, hogy már nem annyira mérges Gálér, és szeretett volna mindent megtenni annak érdekében, hogy ez így is maradjon.

- Nem ő az első ember, aki képes arra, amire mi. Azt tapasztaltuk, hogy az emberek nem képesek másik világokba, vagy csak egyáltalán egy másik helyszínre utazni azonnal az elméjükkel. Nem tudom, hogy pontosan mi miatt lehet ez, vannak, akik azt mondják, hogy azért, mert a sárkányok tudnak repülni, az emberek meg nem.

- Nos így már érthető, de ettől még nem változik a véleményem összességében. - mondta Gálér, és arca újra haragosra váltott, ahogy ismét végiggondolt pár dolgot.

- Ezt hogy érted? - érdeklődött Fogatlan.

- Úgy, hogy bár tényleg nem teljesen a te hibád, de simán elmondhattatok volna pár dolgot és akkor nem kellett volna évekig itt lennem! Ti is tudjátok, hogy milyen, amikor valakit akaratlanul is elszakítanak a családjától! Fagord ebbe beleőrült, és elrabolta a te családodat! De ti meg engem! Engem, akinek semmi köze sem volt eddig nemcsak hozzátok, de még Fagordhoz sem! Miért engem?!

Erre nem válaszolt senki. Kis idő múlva fogta magát és elsétált. Bár arra számított, hogy Villám követni fogja, de valamennyire megkönnyebbült, hogy ez nem történt meg, mert most még az ő társaságára sem vágyott.

Bár nem érezte olyan soknak, de közel egy órát járkált a szigeten, mire talált egy kisebb mélyedést a hegyben, ami nem igazán számított barlangnak, de elég mély volt, hogy elférjen benne ő is, meg még akár egy-két sárkány is.

Bent keresett egy lapos sziklát, amire ráült, majd kezét az arcába temette. Elméjében örvényként kavarogtak az események, amik pár órája történtek. Szinte filmként jelentek meg előtte a jelenetek. Ahogy megöli a sárkányt, ahogy Villám helyett, magába szúrja a tőrt, ahogy végez Fagorddal, majd végignézi a férfi életét, ahogy Fogatlan elé tárja, hogy tudja az igazságot. Legszívesebben el akart volna felejteni mindent, de erre képtelen volt. Ezek a képek örökre beleégtek az agyába. És ebből a legrosszabb az éjfúria volt, ahogy elfogadja a halálát, és várja a végét, majd később a szúrás a mellkasán, amiből ömlik a vér. A vörös folyadékban úszó penge. És az az íz. Rosszabb volt, mint bármi, amit valaha érzett.

Könnyek kezdtek hullani a szeméből, és azt kívánta, hogy bárcsak otthon lehetne. Bárcsak az anyja nyugtató karjai közé kerülhetne, aki átölelné és elfelejtetné vele az összes fájdalmát és rossz emlékét.

De nem sokkal később rájött, hogy nem ez a megoldás. Szíve megkeményedett. Ő már felnőtt volt. Nem azért, mert embert ölt, hiszen nem ettől lesz a fiú férfi. Akkor vállt felnőtté, amikor megfogadta, hogy nincs több kifogás. Nincs több bizonytalanság. Határozottnak kell maradnia. Így hát megerőltette magát, szeméből kidörzsölte az utolsó könnycseppet, majd miután eldöntötte, hogy visszamegy és követeli, hogy vigyék haza, el is indult, közben remélve, hogy nem hagyták itt.

Természetesen nem mentek el nélküle. Villám egyedül feküdt a parton, míg a többi sárkány néhány méterrel arrébb, még mindig Hablatynak magyarázott. Bár a törzsfő, már nagyjából megértette ezt az egészet, nem volt túl boldog, hogy Fogatlan nem mondta el neki. Kiderült számára, hogy azért nem bíztak meg benne annyira, mert nem jó titoktartásban. Emellett féltek, hogy megpróbálja elsajátítani eme képességet, és ha sikerrel járna, másokkal is megosztaná, amit a sárkányon nem akartak, mert továbbra sem szerették használni ezt az adottságot, csak végső esetben, így például megmenthették magukat a kihalástól, vagy egyebek.

Ahogy meglátták Gálért közeledni, egyből elhallgattak. Villám azonnal odament lovasához, ám annak hideg tekintete, kicsit megijesztette. Mindenki aggódva nézte a fiút és várta, hogy meg fog-e szólalni. Gálér lassan odasétált Fogatlan párjához.

- Szeretnék bocsánatot kérni, azért, amit tettem. Igyekezetem ellenére, nem bírtam megakadályozni a tragédiát. Csak sejthetem, milyen lehet egy anyának így elveszteni gyermekét. - mindenki le volt döbbentve a jeleneten, mert erre egyáltalán nem számítottak. A nőstény éjfúria szóhoz sem jutott, nem tudta, mit mondjon és volt egy kis ösztönös félelme is a fiútól. Hiába tudja jól, hogy nem önszántából tette, mégiscsak őt látta lesújtani azzal a tőrrel.

Gálér ezután Fogatlan és Villám felé fordult, akik egymás mellett voltak és őt bámulták.

- Teljesítettem, amire köteleztetek. - hangja semmiféle érzelmet nem tükrözött. - Most ti következtek. Vigyetek haza!

Villám majdnem elájult ennek hallatán. Bár számított rá, hogy Gálér megkéri, hogy vigye haza, de abban bízott, hogy olyanokat mond, mint például "Majd időnként meglátogatlak!", vagy "Majd kitalálunk valamit, hogyan találkozhatunk!", vagy hasonló, de ez olyan volt, mintha nem is lennének barátok. Pedig ő már úgy érezte, hogy túlléptek a barátságon és társak lettek. De úgy tűnt, hogy tévedett.

Ahogy végignézett a lefagyott tömegen, szeme Hablatyon állt meg.

- Előtte még szeretnék veled beszélni, Hablaty... négyszemközt.

- Rendben! Menjünk csak be a... - ekkor jutott eszébe, hogy ahova be szerette volna hívni Gálért, két hullát tartalmazott, meg egy csomó vért. - ...inkább ne oda, hanem a mellette levő épületbe.

El is indultak, miközben mindenki más még mindig mozdulatlanul állt, vagy ült a helyén.

Ahogy beértek, a lényegesen kisebb épületbe, leültek egy ott levő asztalhoz. A hely, ahol voltak egy afféle nappali volt. Ez a ház annak épült, aki a tervek szerint az itteni műveletek vezetője lenne.

- Galér! Elhiszem, hogy szörnyű lehet, én még alig fogtam fel ezt az egészet... De nem gondolod, hogy... - Hablaty elég hamar kezdett bele mondandójába, így még gondolatban nem volt meg, hogy pontosan mit is akar, de Gálér így is tudta, ezért közbe is vágott.

- Nem maradhatok! - jelentette ki. Hablaty már vette a levegőt a kérdésre, de a fiú nem hagyta szóhoz jutni. - Nem lehet! Hablaty... kezdek megőrülni! Ez már nem ÉN vagyok!

- Értem... szóval ha hazamész, és visszatérsz a régi életedhez, akkor minden rendbe jön?

- Nem biztos... de ha itt maradok, akkor szerintem csak romlani fog ez...

- Tehát mindenképpen haza kell menned... - Gálér bólintott. - És sehogy sem lehet megoldani, hogy néha ellátogass ide, vagy Villám hozzád? Tudod, ha te teljesen eltűnsz az életéből, akkor azon nem tudná túltenni magát. Akkor ő őrülne meg, lehet, hogy... - nem akarta folytatni, nem is kellett, Gálér is megértette.

- Nem tudom, hogyan lehetne megoldani, hogy találkozzunk. Én nem tudok idejönni csak úgy, sem hazamenni. Csak a sárkányok képesek erre, azonban őket meg nem lenne jó, ha meglátnák az én világomban.

- Értem... legalább beszélhetnél Villámmal és Fogatlannal, mert szerintem egy kicsit túlreagáltad ezt az egészet.

- Talán fogok...

Ezzel kifogytak mondandójukból és mindketten elmerültek gondolataikban, miközben elindultak ki a többiekhez. Ahogy kiléptek látták, hogy Asztrid ott állt a sárkányok mellett, nemrég érkezett. Szörnyülködve hallgatta, ahogy elmesélték neki mi történt. Alig hitte el az egész elmés dolgot, de kénytelen volt.

Minden szem a kiérkező két férfire szegeződött, ahogy hallották őket közeledni. Már senki sem tudta mit gondoljon. Villám reménykedett benne, hogy Hablaty képes talán más belátásra bírni. De ahogy meglátta az arcát, tudta, hogy Hablaty végre talált valakit, akit nem tud meggyőzni... vagy csak egyszerűen nem akarta.

- Villám... - szólt hozzá a fiú, aki társa volt évekig. Aki most el akarta hagyni őt. - Sajnálom... De nem maradhatok. Megértem, hogy a családod miatt hoztál ide, de... nekem is van egy családom és most pont miattuk kell visszamennem, mert nem akarom, hogy halottnak gondoljanak. És mert nem akarom elhagyni őket.

- Szóval azt akarod, hogy vigyelek haza... és nincs semmi módja, hogy újra találkozzunk, igaz? - tette fel a kérdést, szinte feleslegesen az éjfúria.

- Azért, még elbúcsúzhatnál tőlünk, mielőtt lelépsz! - szólalt meg Asztrid.

Gálér bólintott, majd egyből, odament hozzá.

- Köszönöm szépen, hogy segítettél nekem. Tényleg értékelem. Minden jót kívánok neked és Viharbogárnak. - a szavak szinte maguktól hagyták el száját. A lány megölelte őt, majd miután elengedte, Gálér ment is tovább.

- Bár nem ismertelek titeket, csak most találkoztunk, mégis látom, hogy csodás kis család vagytok. Minden jót nektek is. - a soron Fogatlan párja és a kicsinyek következtek. Ők csak egy-egy bólintással vették tudomásul a mondottakat.

- Hablaty! Köszönöm, hogy törzsfőként időt szakítottál rám, biztos sok más dolgod is lehetett. Köszönöm a kardot és a ruhát is, de kénytelen leszek visszaadni, mert az én világomban nem lenne helyük. - levette a kardját, majd a szép ruhát is, amit még korábban kapott a törzsfőtől, majd átnyújtotta neki, aki el is vette, de nem válaszolt semmit.

- Fogatlan! - következő a törzsfő sárkánya. - Vegyesek az érzelmeim irántad, szerintem tudod miért. De sokszor voltál a segítségemre, amiért hálás vagyok, nem számít, mi történt. Neked is minden jót.

- Villám. Induljunk. - a sárkány csak bólintott egyet, majd hagyta, hogy a hátára felmásszon a fiú. Az a fiú, aki éveken át mellette volt, akivel annyi mindenen keresztülment, aki talán még a társa is lett, és aki most el akarja őt hagyni. De az ígéretet be kell tartani.

Gálér, amit elhelyezkedett a nyeregben, egy utolsót intett a többieknek, majd felszálltak. A levegő hűvös volt, főleg Gálérnak, mert rajta csak egy vékony szöveting volt, amit a páncél alatt hordott. De tűrte. Tudta, hogy mindjárt hazaér. Végre.

- Hiányozni fogsz. - szólalt meg váratlanul Villám. Gálér már lélekben felkészült az útra, de még mindig nem érezett semmit, ami azt jelentené, hogy már a saját világában lenne.

- Te is... - mondta végül. - Megleszel majd? - tette fel bizonytalanul a kérdést.

- Ne aggódj... túl fogom élni... - hallotta a választ, de nem volt biztos benne, hogy így lesz. Ezért hirtelen bűntudatot kezdett érezni, szeretett volna még több szót váltani a sárkánnyal, de nem volt rá képes.

Fel sem tűnt neki, mikor, de amikor lenézett, már mást látott, nem a végtelen óceánt. Már egy olyan helyett látott, ami valószínűleg az otthona volt.

Villám azon az utcán szállt le, ahonnan elragadta. Kihalt volt, mint azon a napon.

- Igyekeztem hogy ne két évvel az elrablásod után hozzalak vissza, hanem csak körülbelül két hónappal. Ennyit tudtam tenni.

- Köszönöm. - mondta, majd elfordult tőle, mert nem bírt rá nézni, nem volt képes állni a tekintetét, ami tele volt szomorúsággal, félelemmel és magánnyal. - Ég veled! - mondta, majd elindult. Maga mögött hallotta, hogy a sárkány felszáll, majd elrepül. Nem fordult meg, hogy megnézze, ahogy eltűnik. Nem akart.

Emlékezett rá, hogy írta neki az anyja, hogy elköltöztek. Így most Veremir háza felé vette az irányt. Kicsit messze volt, de nem zavarta. Ahogy az utcán sétált, néhányan felismerték, hallotta, ahogy suttognak az emberek.

Ahogy elsétált egy kocsi mellett, ami parkolt, hallotta, hogy a rádiót bekapcsolva felejtették. Ott épp arról beszéltek, hogy kinek van ma névnapja. Az anyjának volt. Így tudta a dátumot. Augusztus 25. Éppen iskola előtt, mintha csak valami nyári táborban lett volna.

Az út hátralevő részében azon gondolkozott, hogy miket mondjon az anyjának, ha egyszer odaér. Nem volt szíve elfelejtetni vele az egészet, pedig akár képes is lett volna rá. Nem tudta, mit tegyen.

Hamarosan már a ház előtt állt. Nagy levegőt vett, és megnyomta a csengőt.

Hát kedves olvasóim! Úgy tűnik történetünk hamarosan a végéhez fog érni. Vajon mi lesz ezután? Hogy fog Gálér és az anyja viselkedni? Mi lesz Gálérral? A következő részben ki fog derülni. És hogy mi lesz Villámmal? Nos, talán az is kiderül.

Addig is... Minden jót!