Ahogy az ajtó nyílt, mindkét oldalon levőnek elállt a lélegzete. Gálér és az anyja szemébe is könnyek szöktek, majd szó nélkül egymás karjába estek. Percekig csak ölelték egymást, miközben a lágy szellő fújta őket. Gálér megpillantotta Veremirt, ahogy feléjük sétált. Amire odaért hozzájuk, már elengedte egymást anya és fia. A két férfi kezet fogva köszöntötték egymást.
- Gálér! Annyira örülök, hogy... - köszködnie kellett a könnyeivel a nőnek. - ...épségben hazajutottál. Annyira... hiányoztál, és én... nem is tudom... - itt szinte már alig lehetett érteni, mit mondott. Gálérban egy pillanatra felötlött az ötlet, hogy esetleg egy kis elmekontrollal átlépi ezt az egész érzelgősdi részt, mert bár örült, hogy újra itthon lehet, hogy újra láthatja az anyját, de érezte, hogy pár perc múlva jön a faggatás, amit viszont már nem akart. Nem tudott semmilyen hihető sztorit kitalálni, az igazságot meg nem mondhatta el, hiszen az is csak egy lenne a hihetetlen történetek közül az anyja számára.
A fiú besétált a házba, majd levette cipőjét. Hirtelen a vállába fájdalom nyilalt. A szúrt seb ugyan gyógyult valamennyit Villám nyálának köszönhetően, de még mindig nagyon feltűnő volt, ezért Gálérnak egy ideig igyekeznie kell, hogy ne mutassa meg senkinek, főleg az anyjának ne.
Az előszoba nem volt nagy és egy rövidebb folyosó követte, ami viszont egy hatalmas nappaliba vezetett. Pontosabban nem csak nappali volt, mert itt volt a konyha is, illetve az étkezőasztal. Innen egy lépcső vezetett fel egy galériába, illetve két kicsi helység is volt még, ahonnan mindkettőből ajtók nyíltak. Hálószobába, és fürdőszobába, így volt külön helye a felnőtteknek és a gyerekeknek is volt saját szobájuk. Veremirnek is van két gyereke, de már elköltöztek pár éve, és nagyon ritkán jöttek csak el. Gálér csak egyszer találkozott velük, még régebben. A nagy nappaliban voltak még könyvespolcok, egy kávézóasztal, illetve néhány fotel és egy nagyobb kanapé. Egy tévé foglalt helyet az ülőhelyekkel szemben, és még egy íróasztal volt mellette, amin Veremir laptopja volt a sok kábel mellett. A galéria elsősorban a dolgozószobát jelentette itt. Polcok, íróasztalok, könyvek, számítógépek, alkatrészek, mindenféle egyéb dolog, aminek csak itt találtak helyet.
Leültek az ebédlőasztalhoz, majd Gálérnak hozott az anyja ennivalót. Kenyeret, kolbászt, sonkát, sajtot, zöldségeket. Gálér készített magának egy szendvicset, majd el is kezdte enni. Szinte már el is feledkezett, az ilyen egyszerű finomságról, a sok hal és egyéb hús után, amit amott evett. Viszont a Hibbanti kenyér, sokkal finomabb volt, mint az itteni. Ennek ellenére jót falatozott, amíg meg nem szólalt az anyja, aki mindeddig próbálta összeszedni magát.
- Megváltoztál. Pedig csak egy hónap telt el. De nekem ez az örökkévalóságnak tűnt. Gálér! Az arcod. A hajad. A ruhád. Mi történt? - tette fel a várt kérdést.
Gálér nem tudta, mit válaszoljon. Nem tudott egy teljes mértékben hihető történetet kitalálni, a kreativitása most cserben hagyta. Az igazságot kizárta, azt pedig, hogy azt mondja, hogy nem emlékszik rá, szintén elvetette. Így viszont már csak egyetlen lehetséges megoldás maradt. Erőt vett magán és hagyta, hogy átjárja az a határozott énje, aki eldöntötte, hogy végigcsinálja Villámmal, aki ott volt a kritikus pillanatban, aki legyőzte Fagordot.
- Amíg ott voltam, megváltoztam. Nem egy sima emberrablás volt. Megvolt a maguk indoka, hogy miért engem vittek el. És végül maguktól engedtek el. Nem mondhatom el, hogy kik voltak! Megígértem nekik. És bár tudom, hogy biztos nyomoz a rendőrség, de nekik sem mondhatom el. - mondta ki végül. Csak annyi volt ebben a hazugság, hogy nem ígérte meg nekik, hogy nem beszél róluk. De ez egy biztonságos hazugság volt. Mert nem deríthették ki az igazságot.
- Gálér, basszus! Ennyi?! - akadt ki az anyja, jogosan. - Mi ez az egész? Be is drogoztak? Vagy mi történt? Ez nem válasz! Elraboltak, majd megígérik, hogy elengednek, ha te is, hogy nem árulod el őket? Ugyan már! Lehet mással is ezt fogják tenni! - kicsit lehiggadt. - Meg kéne téged vizsgálni egy orvosnak. Lehet beadtak neked valamit. És az a seb az arcodon... Mintha valami vadállat csinálta volna.
- Nem. - hangzott el az egyszavas válasz.
- Gálér! Ki tudja, hogy mit csinál...
- Nem kell semmit sem csinálni! Minden rendben van!
- Honnan lehetsz ilyen biztos benne?
- Onnan, hogy tudom és kész!
- Attól még, hogy nem érzed, még lehet...
- Onnan, hogy tudom és kész!
- De akkor is...
- Te ezt nem értheted!
- Akkor magyarázd meg, hogy megértsem!
- De ez nem ilyen egyszerű!
- Dehogynem! Csak elmondod mi történt pontosan!
- Csakhogy ez nem egy olyan eset, amit csak úgy el lehet mondani pontosan!
- Akkor milyen eset?
- Hát más...
- És mi van a levelekkel?! - a nő a fiú elé vágta a leveleket, amiket kapott tőle, még pár hete.
Gálér gondban volt. A levelekkel nem számolt, teljesen megfeledkezett róluk, hiszen számára, már évek teltek el, mióta megírta őket.
- Nem írtam ilyet! - ez jutott eszébe először, majd gyorsan hozzápárosította azt az értetlen arckifejezést, amit a kisgyerekek szoktak a szüleiknek mutatni, amikor rajtakapják őket valami rosszalkodáson és ők leplezni próbálják.
- Micsoda? De ez a te írásod!
- Dehogy is! Én nem írtam ilyet! Hidd már el!
- Hogy higgyem el, ha semmiről sem vagy hajlandó beszélni?
- Úgy, hogy mégiscsak itt vagyok, és nem azokkal, akik elvittek! Ők sokkal jobban bántak velem, mint TE most!
A nő már nem bírta tovább. Szótlanul felállt, majd elment az asztaltól, egészen a hálószobájába. Gálér, lenyugodott egy kicsit, majd egyből megbánta, hogy ilyen kegyetlen szavakat vágott hozzá.
- Nem ezeket a szavakat kellett volna használnom... - mondta inkább magának, mint Veremirnek, aki mindvégig ott ült az asztalnál és őket hallgatta, párszor megfontolva, hogy magára hagyja őket, de mindig a maradás mellett döntött. Most sem volt könnyű helyzetben, ugyanis döntenie kellett, hogy kivel beszél előbb erről, és bár először a párjára gondolt, mégis jobbnak látta, ha előbb Gálérral tisztázza a dolgokat, mivel ő vevő a kissé csipkelődő megszólalásaira is.
- Hát nem hittem volna, hogy egyszer ezt látom, de úgy tűnik kialakulhat egyszerre a Stockholm- és a Lima-szindróma is. - szólt a fiúhoz, aki közben az arcát a tenyerébe temette.
- Nagyon vicces... - mormogta Gálér, a tenyerét el sem véve az arcától. - És még azt hittem, hogy a fateromnak vannak ilyen rémes megszólalásai. - felidéződött benne egy emlék, amikor a szülei még együtt éltek, és egy asztali beszélgetés veszekedésbe torkollott az apja egyik megszólalása miatt, ami igen morbidra sikerült állítólag, de Gálér már nem emlékezett rá, hogy pontosan miket mondtak ott. Csak az rémlik, hogy akkortájt kezdődött az a folyamat, melynek végén a szülei elváltak.
- Lehet ő is hasonlót mondott volna. - jegyezte meg a férfi, és Gálér egyetértett vele. - De vegyük kicsit komolyabbra. Egyrészt megértem, hogy nem egyszerű erről beszélni, nem tudom, mi történt veled, de ha nem akarod elmondani, akkor legyen. Viszont anyád védelmére kelnék egy kicsit, mert ő mégiscsak egy szülő, aki elvesztette a gyerekét, és nem tudta, hogy valaha visszakapja-e. Amikor meg visszakapta, olyanokat mondott neki, ami sokkal fájdalmasabb bárminél is. Azt hiszem, hogy tudom, mit szeretnél. Én pedig szeretnék benne segíteni. Viszont ehhez szükséges, hogy kibéküljetek.
Gálér örült a férfi megnyugtató szavainak, sokkal jobban estek neki, mint a szüntelen faggatózás. Veremirrel korábban is jó kapcsolatot ápoltak, első találkozásuk óta. A férfi egy elég ismert ember hírében állt, legalábbis az iparban, mivel rengeteg gyárnál ő programozta be a gépeket, volt hogy egy másik országba ment, mert hívták, egyrészt profi, megbízható volt, másrészt eléggé kevés volt a hozzá hasonló szakember. Amikor megismerkedett vele, már hónapok óta együtt voltak Erikával, az anyjával, de korábban inkább csak kettesben mentek el közös programokra. Végül a férfi születésnapján találkoztak először. Már akkor elfogadta őt Gálér, de a férfi minden találkozásukkor valamit kedveskedett neki és testvére felé is, legyen szó valami kis ajándékról, vagy ha kellett valamiben segíteni, akkor időt szakított rá, meg egyebek. Gálér úgy gondolta, hogy Veremir mindent meg akar tenni, hogy elfogadja, és úgy érezte, hogy ez még nem sikerült teljesen, holott már rég megtörtént. Persze sosem esett szó erről az egészről, de mivel Gálér már kezdte egy idő után kellemetlennek érezni az egészet, ezért megpróbált mindent megtenni, hogy éreztesse vele, hogy nem kell aggódnia, elfogadta őt.
Eközben Erika is kijött a szobájából és leült ismét az asztalhoz.
- Én most magatokra hagylak titeket. - szólalt meg Veremir, majd felállt. - Arra gondoltam süthetnénk szalonnát, meg szólni kell a rendőröknek is, hogy meglettél. - mondta, közben már ment is venni a cipőjét.
- Hogy vagy ilyen nyugodt? Tudom, hogy nem a te gyereked, de akkor is? - kérdezte Gálér anyja, szerelme felé fordulva.
- Onnan, hogy szerintem ami kell neki, hogy minden visszarázódjon a normális kerékvágásba. - válaszolta a férfi, majd miután felvette a cipőjét, visszament az asztalhoz, majd egy csókot adott a nőnek, aki kicsit vonakodva, de viszonozta.
- Veremirnek igaza van! - szólalt meg Gálér. - Nem hiányzik nekem a vallatás, elég bajom lesz akkor, ha kijön az a kurva tévé, ha interjút akarnak, vagy mittudomén. - kedvtelen hangja és stílusa kissé bosszantotta Erikát, de be kellett látni, hogy szerelmének igaza van.
Veremir közben elment, így ketten maradtak a házban.
- Jól van. - szólalt meg a nő. - Igaza van. Biztos idegesít ez, csak én meg szeretnék neked segíteni, de úgy nem megy, hogy nem vagy hajlandó együttműködni.
- De én csak azt akarom, hogy minden a régi legyen! És abban úgy segíthetsz, hogy nem csesztetsz kérdésekkel!
- Szóval vegyem úgy, mintha meg sem történt ez az egész? Hogy kábé egy hónapig csak egy táborban voltál és most jöttél haza? Vagy felejtsem el az egészet?
- Az lenne a legjobb. Kicsit megváltoztam, meg van rajtam pár heg, de itt vagyok, jó egészségben, nincsen bajom, és ha lerendeződött ez az egész a rendőrökkel, akkor nem lehet nehéz.
- És nekik mit mondasz majd? Ők is ki fognak kérdezni és nekik valószínűleg nem lesz elég, hogy nem akarod elmondani, mert megígérted nekik, meg ilyenek.
- Majd kitalálok valamit, mint mindig.
- Jó! Menj be a szobádba, nézz szét, vár némi meglepetés ott, főleg Veremirtől, én addig elkezdek készülődni.
- Hogyan kezdesz készülődni, ha csak most ment el Veremir az alapanyagokért?
- Hát vágok fát, gyújtok tüzet, zöldség van itthon, azt elkezdem megmosni, meg amit még tudok csinálni.
- Majd vágok én fát, meg begyújtom a tüzet, te foglalkozz csak a többivel.
- Nem! - csattant fel Erika, kicsit hangosabban. - Te bemész a szobádba és pihensz, ezt most a te tiszteletedre csináljuk, neked nem lesz más dolgod, mint élvezni a sütögetést és a jó kaját! - mondta határozottan.
- Rendben van főnökasszony. - vont vállat a fiú és elindult a szobája felé.
- Hé Gálér! - szólította meg az anyja, a fiú visszafordult és várta, mit mond még. - Köszönöm, hogy visszajöttél! Hiányoztál.
- Te is nekem.
Ahogy belépett a szobájába, meglepődött. Volt itt minden. A szoba viszonylag nagy volt. Az ajtó az egyik sarokban volt. Ahogy belépett jobbra a fal mentén volt az íróasztal, amint volt némi szabad hely, de nagyrészt elfoglalta egy számítógép, illetve a tartozékok. A billentyűzet és az egér eléggé új megjelenésűnek tűntek és a monitor is csúcskategóriásnak nézett ki. Az íróasztal mellett még volt egy szekrény, illetve egy komód. A szemközti fal sarkánál, a szoba másik végében volt az ágya. Az ággyal szembeni falon pedig egy tv volt felszerelve. Gálérnak ez maga volt a tökéletes szoba, szinte sírva fakadt az örömtől.
Leült az asztalhoz, majd bekapcsolta a gépet. A szék nagyon kényelmes volt. Basszus, ezek egy vagyont költöttek rám, mikor még azt sem tudták, visszajövök-e - gondolta magában a fiú. Amint a gép bekapcsolt fellépett az internetre, egy közösségi oldalra. Viszont itt elakadt egy kicsit, mert már nem emlékezett a jelszavára, de küldött egy jelszóemlékeztető e-mailt. Viszont itt volt a következő gond. Ugyan az e-mail címét tudta, de az oda szükséges jelszó szintén nem volt az emlékei között.
Eszébe jutott, hogy a telefonján el van mentve a jelszava, így ott be tud lépni fiókjaiba, viszont a telefonját nem találta sehol. Ahogy az íróasztal fiókjait nézte, talált egy másik telefont. Feltételezve, hogy neki szánták, bekapcsolta. A PIN kódra szerencsére emlékezett.
Némi szenvedés után végre be tudott lépni a fiókjaiba. Kicsit meglepődött, hogy még hírleveleket sem kapott sokat, de ismét rá kellett eszmélnie, hogy itt csak nagyjából egy hónap telhetett el, talán kicsit több. Miután írt pár ismerősének, el akart volna lazulni egy kicsit az ágyán, hogy pihenjen valamennyit. Kinyitotta az ablakot, hogy járjon egy kicsit a levegő, de azonnal meghallotta, hogy anyja nem igazán boldogul a faaprítással. Ahogy kinézett, látta, hogy nem megy neki olyan jól. Azonnal elindult kifelé az udvarra.
- Na jól van! Majd ezt megcsinálom én! - mondta, ahogy ment felé, ügyelve arra, hogy ne akkor szólítsa meg, amikor éppen lecsapni készül a fadarabra a baltával.
- Tetszik a szoba? - kérdezte az anyja, mintha meg se hallotta volna, amit a fia az előbb mondott.
- Tökéletes! Nagyon szépen köszönöm! Természetesen Veremirnek is meg fogom köszönni, ha hazaér.
- Öcsédnek is majd, pár dolgot ő választott ki.
- Úgy lesz! Na de most hagyd ezt abba, és bízd rám!
- Nem! Azt mondtam, hogy...
- Én meg azt mondom, hogy ne makacskodj, és add ide azt a vackot! - ugyan a hangja nagyon határozott volt, kicsit talán ellenségesnek is hatott, de végig mosolygott a fiú. - Én is akarok egy kicsit szórakozni.
- Na jól van, tessék! - adta fel végül a nő és átnyújtotta az eszközt a fiának. Ezután bement a konyhába, hogy az ottani dolgokat előkészítse. Előtte azonban felhívta Gálér iskoláját, illetve a kollégiumot, hogy beszéljen velük is, hogy Gálér néhány nap múlva már mehessen az új tanév kezdetére, és folytathassa tanulmányait.
Gálérnak nem volt nehéz a fát megfelelőre aprítani, gyorsan végzett vele. Nem sokkal később Veremir is hazaért, meghozta a frissen vett szalonnát, meg egyebeket, amik kellettek, viszont vele jöttek rendőrök is, akik egyből Gálért keresték.
A fiú kicsit kedvtelenül odament hozzájuk.
- Jó napot kívánok! - köszönt az egyik rendőr. Társa mellette állt és a fiút méregette, ami kényelmetlen érzést szült Gálérban. Csak ők voltak ketten. - Örömmel értesültünk arról, hogy előkerült, viszont sajnálattal kell közölnünk, hogy nem akadtunk az elrablója, vagy elrablói nyomára. Esetleg, ha van valami említésre méltó dolog, ami segíthet, hogy előkerüljenek, akkor kérjük ossza meg velünk.
Gálér egy kicsit gondban volt és gyorsan pörgött az agya, hogy kitaláljon valamit.
- Jó napot! Hát... nem igazán tudok sokat mondani, mert... őőő... egy cellában voltam végig... azt sem tudom pontosan, hogy történt... leütöttek talán... csak néha láttam őket, akkor is el volt takarva az arcuk... őőő... az egyiket asszem Villámnak nevezték... őőő... ez minden. - ennyit tudott összeszedni hirtelen, bár nem elég rosszul adta elő, ami miatt félt, hogy gyanút fognak a rendőrök. Az egyik rendőr, aki eddig csendben volt, szorgosan jegyzetelte a beszélgetést.
- Értem. Mit tud az arcán levő sérülésről? Volt orvosnál, hogy megnézesse? Mi okozta? Nekem valami vadállati nyomnak tűnik.
- Nem voltam orvosnál, nem láttam szükségét. - meg azt sem akarta, hogy tudomást szerezzenek a szúrt sebről a vállán, ami egyébként gyorsan gyógyult. - Nem tudom, pontosan mi okozta, nekem sokáig fel sem tűnt.
- Aha... Ne haragudjon, Uram, de egy kicsit zavart ez az egész számunkra.
Gálér itt már tudta, hogy gondok lesznek, ezért most az egyszer kénytelen volt bevetni képességét, hogy megszabaduljon a faggatástól.
- Nézzék Uraim! Elmondtam, amit tudok, és értékelném, ha a továbbiakban engem békén hagynának, és inkább más ügyekre fókuszálnának! Köszönöm! - mondta Gálér, miközben szépen lassan elérte mindkét rendőr elméjét, majd kicsit átírta benne a dolgokat.
- Akkor mi már megyünk is. - szólalt meg végül az egyik. - Köszönjük az idejét, és minden jót! - azzal távoztak.
Erika és Veremir meglepődtek a hallottak és látottak alapján, hiszen végig a fiú mögött álltak.
- Ezt hogy csináltad? Hihetetlen, hogy ilyen hamar le lehet ezt zavarni, ráadásul... Persze tudom, rendőrök, meg a sztereotípiák, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire nem érdekli őket. - mondta döbbenten a férfi.
- Hát... megkértem őket szépen, hogy hagyjanak békén, és megtették. Ennyi. Inkább süssünk szalonnát. - Gálér hangjában ott bujkált némi idegesség, de ez nem tűnt fel a többieknek.
- Rendben! Akkor süssünk szalonnát. - szólt a nő, miközben azon gondolkodott, hogy majd valahogy rá kell bírni a fiát, hogy beszéljen.
Kint a kertben tüzet gyújtottak, majd kihozták a szükséges dolgokat. Ahogy telt az idő, elkezdett besötétedni. Szépen lassan megsültek a szalonnák. Kenyérrel és zöldséggel együtt nagyon jó és laktató volt. Gálér ugyan nem volt annyira éhes, mikor elkészült az övé, de amint beleharapott, egyből megjött az étvágya. Azonban ezzel együtt emlékek is előtörtek, amiket inkább elfojtani próbált.
A két felnőtt hamar beszélgetésbe kezdett, szinte meg is feledkeztek Gálérról. A fiú be akart volna szállni a szóváltásba, de esélye sem volt. Olyan témákról volt szó és olyan emberekről, akiket hallásból sem ismert. Azért volt számára probléma, mert így eszébe jutott, ahogy Villámmal együtt ültek a tűznél. Gálér sütötte a halat, Villám meg jóllakottan feküdt és figyelte őt, illetve beszélgettek, ő már megette a halat, miközben kifogta őket.
Elégedetten végeztek, majd mindent bepakoltak, a tüzet eloltották. Gálér elment lezuhanyozni. Nagyon rég volt már, amikor egy rendes zuhanyt kapott, Hibbanton néhanapján megfürdött egy dézsában, vagy a tengerben, ha úgy jött ki. Ahogy végzett, csak egyvalamit nem tudott lemosni magáról... a múltat.
Megszárította magát, majd bement a szobájába. Még egy ideig a számítógépnél ült, majd befeküdt az ágyba és nem sokkal később már le is hunyta a szemét.
Ahogy kinyitotta a szemét, szomorúan konstatálta, hogy még alig van félúton. A vonaton ült, utazott abba a városba, ahova iskolába járt. Pár napja végre újra találkozott a testvérével, akivel egy ideig elbeszélgetett, majd visszatért minden a régi kerékvágásba, amikor csak akkor látták egymást, amikor épp valami közösségi tevékenység volt, mint például a kajálás. Az utóbbi napokban gyorsan visszaszokott a régi életéhez, kezdve a gépek használatától, a különböző kifejezésekig. Egy dolog viszont nem tért vissza... a régi személyisége, legalábbis nem teljesen.
Az út unalmasabb volt, mint gondolta. Akarva-akaratlanul eszébe jutott, hogy egy bizonyos repülő hüllővel, mennyire jól el tudták ütni az időt, miközben épp úton voltak. Itt csak a zene volt, amit hallott, de azt is szakaszosan, mert gyakran ki kellett vennie a fülhallgatót a füléből, mert viszketést okozott. Elszokott az ilyenektől.
Egy ideig kifelé bámult az ablakon, nézte az elsuhanó fákat, amikor épp egy erdő mellett mentek el, kicsit elbűvölte, ahogy egy mesterséges tó vize csillogott a napfényben, majd kicsit szomorúan konstatálta, hogy ez nem lesz sokáig így, mert egyre több felhőt látott az égbolton, és ebből valamennyi esőfelhő volt. Nem volt kedve úgy elsétálni a kollégiumig, hogy közben kapja az égi zuhanyt, még úgy sem, hogy az épület csak pár percre van az állomástól.
A gondolataiba és a zenébe révedve először fel sem tűnt neki, hogy már a város szélén van a vonat. Felállt, hogy levegye a bőröndjét, egy kisebb utazótáskát és a hátizsákját. Rengeteg dolog volt nála, de mindre szüksége volt. Ruhák, kaja, innivaló, a laptopja, füzetek, egy tányér, evőeszközök, pohár, bögre, tisztálkodási szerek, törölköző. Ezekre volt szüksége. Sajnos nem tudták kocsival bevinni, mert valami hiba miatt aznap el kellett vinni szerelőhöz. A fiú nem örült ennek, nem volt kedve ekkora málhát cipelni, de kénytelen volt.
Az út rövid volt, de ekkora teherrel soknak tűnik minden. Ahogy elérte az épületet, bement az ajtón, szinte azonnal találkozott itteni csoportvezető tanárával.
- Jó Napot kívánok! - köszönt neki.
A nő épp el volt foglalva valamivel, mivel folyton a nála levő papírokat nézegette és időnként beleírt valamit. Ahogy meghallotta a fiú hangját, meglepetten felé fordult.
- Gálér! Szervusz! Örülök, hogy látlak téged! Hallottam mi történt... - ahogy észrevette Gálér megváltozott arckifejezését, azonnal módosította a mondatát - ...de gondolom, nem szeretnél most erről beszélni. Jól van! Menj csak fel a szobátokba, Kristof már ott van, meg az új lakótársatok is, Madok a neve. Majd később felnézek, hogy minden rendben van-e.
- Oké, köszönöm!
Ahogy ment felfele, még találkozott pár másik tanárral, akiknek illedelmesen köszönt. A szobája a második emeleten volt. Az épület maga négy emeletes volt, illetve még a földszinti rész, ahol nem voltak szobák, hanem a közösségi termek, az étkező, néhány iroda, illetve maga a folyosó, ami összekötötte ezt, illetve a lányok és a fiúk épületét.
Ahogy elérte a szobáját és benyitott, hallotta, ahogy a két ottlévő szobatársa, valamiről épp vitatkozott, de egyből abbahagyták, amint meghallották Gálért. Köszöntötték egymást egy kézfogással, majd Gálér el is kezdett kipakolni, a másik kettő, meg ott folytatta, ahol épp abbahagyta. A szoba egyszerű volt. Két helyiségből állt, egy kisebből, ahova a bejárati ajtó nyílik, itt volt a szekrényeik, illetve egy mosdókagyló is, meg volt a nagyobb, ahol négy ágy helyezkedett el a fal mentén, mindegyik felett egy polc és egy lámpa, konnektorokkal, illetve középen egy nagyobb asztal, székekkel. Nagyon kevés szabad hely volt, de így is elfértek, és örültek, hogy az asztal elég nagy volt, így elfértek mind a négyen egyszerre. A legtöbb szobában nem volt ekkora asztal.
Épphogy befejezte a kipakolást, megérkezett Valor is, legrégebbi barátja, illetve a negyedik lakója a szobának. Egy ideig beszélgettek, majd Valor és Kristof elővették a laptopjukat és azon játszottak, Madok könyvet olvasott, Gálér pedig tanulni kezdett. Eszébe jutott ugyanis, hogy nagyon kevés dologra emlékszik az elmúlt tanévekből, és még nem sikerült sokat bepótolnia otthon.
Remélte, hogy a tananyag átolvasása közben felelevenedik a tudása. A régi füzeteiben megvolt minden, amire szüksége volt, bár kicsit nehezen olvasta ki a saját kézírását. Sajnos nem tudott olyan jól haladni az ismétléssel, mint szeretett volna, annyira idegenek voltak neki a szavak és a kifejezések, amiket egykor álmából felébresztve is el tudott magyarázni. Minden igyekezete ellenére, nagyon keveset tudott megérteni és ez még csak a biológia volt. Ott volt még vagy egy tucat tárgy, amire rá sem nézett még.
Beesteledett. Kinézett az ablakon. El is felejtette, hogy a nagyvárosokban már nem igazán lehet csillagokat látni éjjel. Késő volt már. Takarodó idő. Bejött egy tanár, jó éjszakát kívánt mindenkinek, majd kiment, meg sem várva, hogy az itt lakók leoltsák a lámpát. Gálér még egy kicsit ébren maradt és tanult. A többiek halkan beszélgettek a sötétben, feléjük már nem ért el a kislámpa fénye. Végül lassan elhallgattak és Gálér is inkább az alvás mellett döntött. Holnap ébernek kell lennie reggel és időben el kell készülnie az évnyitóra. Elrakta a füzetét, majd leoltotta a lámpát, lehajtotta a fejét és behunyta szemeit.
Csengő hangja ébresztette fel félálmából. A szünetnek vége. Ásított egyet, majd előpakolt a táskájából. Az ajtó felé nézett, ahogy egyik osztálytársa rohant be rajta, épp az utolsó pillanatban, mert ekkor a szomszédos helyiségből előlépett a tanárnő.
Gálér fáradt volt. Reggel volt, biológia az első óra. Egy diáklabor szerű teremben volt, ahonnan egy ajtó a folyosóra, a másik pedig egy szertárba nyílt. A teremben nagyon meleg volt. Már lassan téli időjárás volt, kellett fűteni, de kicsit túlságosan is komolyan gondolták ezt.
A fáradsága amiatt volt, hogy az elmúlt három hónapban, amióta ismét iskolába jár, igyekezett a jelenlegi tanulmányai mellett bepótolni a korábbi évek tananyagát. Emiatt sokszor késő éjjelig fent volt, és a néhány óra alvás messze nem volt elég, még úgy sem, hogy a hétvégéken azért tudott pihenni valamennyit. Hiába viszont a sok plusz óra tanulás, de még így is elég rosszul teljesített. Nem ő volt a legrosszabb, de közel állt hozzá.
Az osztálytársaival viszonylag jól kijött, bár voltak köztük bunkók is, de őket el tudta kerülni legtöbbször. Azonban volt egy alkalom, amikor nagyon elkezdték mondani a magukét, sértegetni a fiút, aki egy idő után kicsit bekattant és olyan nagy ütést mért az egyik arcára, hogy az elterült a földön. Persze azonnal behívatták az osztályfőnökét, majd onnan mentek az igazgatóhoz. Azt a beszélgetést nem fogja egyhamar elfelejteni.
- Gálér! - az igazgató úr hangja nyugodt volt, nem volt benne harag a fiú iránt. - Tudnod kéne, hogy nem így kell elintézni a zaklatókat. Csak szólnod kellett volna egy tanárnak és onnantól ők megoldották volna.
- Bocsánatot kérek Igazgató Úr, de ha az órák alatt sem tudtak viselkedni és már több szóbeli és írásbeli figyelmeztetés ellenére sem változott meg egy kicsit sem. Úgy vélem, hogy feleslegesek ezek a figyelmeztetések, mert eredményre nem vezettek. Viszont azt is belátom, hogy az erőszak sem megoldás, mert ez sem fog változtatni rajta, de engem legalább békén fog hagyni. - Gálér az igazgatóhoz hasonló hangvétellel válaszolt.
- Nos talán igazad lehet, de az erőszakot ugyanúgy nem toleráljuk ebben az iskolában, mint a zaklatást. Így az én szemeben például te nem vagy más attól, aki téged zaklatott.
- Minden tiszteletem az Öné, Igazgató Úr, de én úgy vélem, hogy elég sokban más volt az én nem tolerált cselekedetem, mint az övé.
- És mégis hogyan?
- Én úgy érzem, hogy a cselekedetem az önvédelem volt. Ő szellemileg bántott engem, én fizikailag védekeztem. Őneki nem volt semmi különösebb oka, hogy engem zaklasson, szerintem csak élvezetből teszi, én azonban csak akkor ütöttem meg, mikor egy ideje már sértegetett engem, nem pedig azelőtt, hogy bármit is csinált volna ellenem.
- Rendben! Elengedem most egy szóbeli figyelmeztetéssel, de legközelebb inkább szóljon valakinek, de maga intézze el, mert a végén rosszabbul fog járni.
- Köszönöm szépen Igazgató Úr!
Persze azóta nem piszkálták, kicsit kerülték őt, még csapatban sem mertek nekimenni. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy a fiú eddig nem volt igazán erős, de a két év Hibbanti kiképzés megtette a hatását.
Az óra elkezdődött. A tanárnő diasort vetített, amiről a diákok írták a jegyzetet, míg a tanár magyarázta a dolgokat. Gálér időnként azon kapta magát, hogy kifelé bámul az ablakon. A terem az emeleten volt, így volt kilátás. Egy sötét alakot látott elszállni az ablak előtt. Megrázta a fejét. Nem lehetett ő, vagy mégis? Az utóbbi időben egyre többször tapasztalta, hogy árnyakat lát elsuhanni, vagy hangokat hall, az Ő hangját. Most azonban más volt. Egy pillanatra az egyik tetőn látott egy fekete fejet, ahogy épp őt bámulja. Azonban amint pislogott egyet, már eltűnt. Képzelődöm vajon? Vagy tényleg itt lenne? Nem lehet! Megbeszéltük, hogy... de mi van ha mégis?