Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A feje elkezdett fájni. Próbált a tanárnőre figyelni, de egyre nehezebb lett. A szavak elvesztették értelmüket, minden elsötétült körülötte, és az utolsó dolog, amit hallott az egy koppanás volt, amit egy rövid fájdalomérzet követett.
Amikor magához tért, érezte, hogy valaki a vállához ér. A tanárnő volt. Amikor végre fel tudta emelni a fejét és körülnézni, látta, hogy köré sereglett az egész osztály, alig hagyva valamennyi teret körülötte. A fejét fogva ült fel.
- Jól vagy? - hallotta a tanárnő hangját.
- Igen, azt hiszem.
- Hívjunk mentőt? Vagy elvigyünk az orvoshoz?
- Nem. Csak a fejem fáj... talán a kialvatlanság, nem tudom...
- De ugye nem azért nem alszol, mert játszol éjjel? - a tanárnő hangja egyik pillanatról a másikra változott meg az eddig aggódó felnőttből, szigorúvá.
- Nem... én csak... - nem bírta fojtatni a mondatot.
- Szóval éjszaka valami miatt nem alszol, és szerinted az órán kell bepótolni?
- Nem erről van szó... - alig lehetett érteni a mondandóját, inkább csak morgott valamit az orra alatt
- Tudod, hogy utálom, amikor valaki bealszik az órámon, ráadásul utána csak morogni képes! És én még azt hittem, hogy valami bajod esett! Erre kiderül, hogy csak nem alszol! Hát nem tanultál te tavaly semmit? Akkor volt szó az alváshiányról és a kockázatairól! Azt hittem, lesz annyi eszed, hogy betartsd!
- Elnézést Tanárnő, többet nem fog előfordulni. - adta meg azt a választ, ami szinte már a diákok gépiesen beépített mondata volt az ilyen esetekre.
A tanárnő bólintott egyet, majd mintha semmi sem történt volna, folytatta az órát ott, ahol abbahagyta.
Gálér a nap hátralevő részében még kedvtelenebb lett, főleg azért, mert még fizika órán is leszidták, amiért nem értett semmit és még csak halvány jelét sem tudta felmutatni, hogy ezen változtatni tudna. Persze ő nem mondhatta el, hogy neki a kiesés gyakorlatilag két év volt, de az meg nem igazán volt elfogadható magyarázat, hogy itteni idő szerint körülbelül egy hónapig eltűntként volt nyilvántartva.
Valahogy túlélte ezt a napot is. Sétált vissza a kollégiumba. Hűvös volt és erősen fújt a szél. Kabátja bár jól szigetelt a nadrágjáról ezt nem lehetett elmondani, így sietősre kellett venni a tempót, mert egyre jobban fázott. A szobatársai írtak neki, hogy elmennek majd boltba kaját venni, így ezzel nem kellett vesződnie. Ahogy visszaért, és benyitott a szoba ajtaján, azonnal látta, ahogy Valor ijedten felugrik.
- Ááá! Essen le a lábad! - jött az elég gyenge beszólás Valortól, de hát ő sosem volt jó ebben.
- Neked is szia... - morogta válaszképp Gálér, elég kedvtelenül, bár valamennyire azért szórakoztatta a helyzet.
- Annyira beletemetkeztem ebbe a szarba... na mindegy, legalább felébredtem.
- Te hogyhogy nem mentél a boltba a többiekkel?
- Ezt a vackot kell tanulnom, mert holnap doga, persze ma szóltak róla!
- Mint mindig...
Ezután nem folytatták a beszélgetést, mert mindketten belemélyedtek a füzeteikbe.
Az elkövetkezendő napok egyre rosszabbak lettek. Legalábbis Gálér számára. Egyre többször érezte, hogy fáj a feje, vagy hogy mindjárt elájul. Egyre többször látta Villámot, de aztán kiderült, hogy csak képzelődött. Vagy mégsem? Nem tudta megállapítani.
Mindezek miatt még az eddiginél is szétszórtabb és figyelmetlenebb volt az iskolában, amit sem a tanárai, sem a jegyek folyamán a szülei nem tudtak értékelni. És ha ez még nem lett volna elég, ismét elkezdték cseszegetni egyes osztálytársai, mintha az az incidens pár hete meg se történt volna. Ez egyáltalán nem hiányzott a fiúnak, de nem akarta megismételni a múltban történteket, mert akkor valóban ő járna rosszabbul, de azt ő sem tudta, hogy a türelme meddig fog kitartani. Ráadásul a tanárok sem rajongtak érte, így nagyon segítségre sem számíthatott, legalábbis nem gondolta volna, hogy bármi érdemben változna, ha szólna valakinek. Maradt a csendben tűrés. Napokig csendben tűrte, hogy néhány osztálytársa pofázzon neki, hogy a tanárok szidják és az anyjától sem sok jó dolgot remélhetett. Úgy érezte, hogy mindenki vagy ellene van, vagy teljes mértékben szarik rá. Még a szobatársaitól is elzárkózott. Ők pedig meg sem próbáltak segíteni rajta, bár nem is nagyon tudtak volna.
Elérkezett a péntek. Ez volt az első teljes hete, hogy mindenki ellene fordult. Ült a helyén, várva a biológia tanárt. Utolsó óra, utána végre mehet haza a hétvégére. Bár az sem kecsegtetett sok jóval, de ennél úgysem lehetett már rosszabb.
Becsöngettek, de még nem volt itt a tanárnő. Késett. Gálér arra lett figyelmes, hogy páran köré csoportosultak. Tudta, hogy kik voltak azok.
- Hogy vagy? - kérdezte már szinte barátságosnak mondható hangon az egyik.
- Hé! tudod, hogy hol volt az üstökösi csata? - kérdezte egy másik, de Gálér nem válaszolt, ismerte ezt a béna poént. Fejét lehajtotta, az asztalt bámulta.
- Na mivan? Már rám se mersz nézni? Pedig milyen bátor voltál pár hete! Akkor nem ütöttem vissza, de most fogok! Szóval ne jusson eszedbe ez még egyszer!
- Fogd be a redvás pofádat, vagy eltöröm az állkapcsodat. - Gálér nem bírta már megállni, hogy csendben maradjon. Elege volt. Nem érdekelték a következmények, meg akarta verni ezt a gyereket.
- Jujujujuj. - röhögtek a többiek. - Valaki itt végre kemény legény lesz? - kérdezte annyi gúnnyal a hangjában, amennyi már szinte nem is volt lehetséges.
- Mi a szar bajotok van velem? - kérdezte a fiú, aki így próbálta nyugtatni magát, bár elég sikertelenül.
- Ja semmi! Csak jól szórakozunk!
- És muszáj rajtam?
- Neked van olyan elbaszott fejed. - ez egy kicsit meglepte Gálért.
- Komolyan emiatt? Ez elég béna indok... ennyi erővel magadon is szórakozhatnátok...
- húúúúúúúúúú... - hallott maga mögött egy hangot. - Ezt most jól megmondtad.
Gálér egyre jobban várta, hogy jöjjön már a tanár, mert akkor legalább ez abbamaradna, de nem jött. Folytatódott ez az egész hülyeség, amiből már nagyon elege lett. Amikor az egyikük elvette a tolltartóját és a tartalmát a földre borította, akkor telt be a pohár.
A mögötte állót gyomron könyökölte, majd az előtt levőt is hasba vágta, amitől összegörnyedt, így elérte a nyakát és a fejét az asztalba vágta. Közben oldalról megpróbálták lefogni, ami sikerült is. Bal kezét elkapták, nem sokkal utána a jobbját is, így tehetetlen maradt, miközben az előtte levő felkelt és ütésre emelte az öklét.
Ekkor két hangot is hallott. Az egyik a tanárnő ordibálása volt, aki a küzdelem kezdetekor nyitott be, a másik pedig üvegcsörömpölés volt. Gálér ekkor a földre zuhant a szilánkok közé, de szerencséjére nem ájult el.
Ahogy felkelt néhány másodperc múlva, olyan látvány fogadta, amit nem akart elhinni. A terem egyik sarkában állt mindenki, kivéve az egyik zaklatóját, aki viszont egy éjfúria karmai között volt. Egyből felismerte sárkányát és vegyes érzelmek fogták el. Aztán látta, hogy mire készül. Nem volt idő gondolkodni, azonnali cselekedetet kívánt meg a helyzet, hogy senki ne haljon meg.
- Villám! - kiáltotta határozottan és mérgesen.
A sárkány egyből visszanyelte a gázt és a fiúra nézett. Elengedte Gálér osztálytársát, aki azonnal a többiekhez sietett, onnan nézve tovább az eseményeket, de majdnem elájult az előbb történtek miatt. Ijedten és meglepetten figyelték ahogy Gálér a - számukra ismeretlen - fekete lény felé sétál, miközben kiabál vele. Néhányuk felismerte, hogy az a valami egy sárkányféleség lehet, de alig akarták elhinni, hogy amit látnak, az valós.
- Mit keresel itt?! Úgy volt, hogyha megmentem őket, akkor visszajöhetek és élhetem az életem! Én megtettem, noha először nemvolt sok kedvem hozzá, de végigcsináltam! És most, mikorra már úgy érzem, hogy rendbejöhetek, felbukkansz a semmiből csak úgy?! - odaért hozzá. Belenézett az éjfúria bűnbánó tekintetébe és egyből megértette azt, amit tudnia kellett volna.
A sárkány nem akart nélküle élni, már nem is volt biztos benne, hogy képes lenne rá. Csak vele teljes az élete, ő a lelke része, amit nem hagyhat egy másik vilá az volt a baj, hogy Gálér viszont nem érzi ugyanezt, legalábbis még nem. Vagy csak ezt gondolta magáról? El volt bizonytalanodva és nem tudta, hogy és mit érezzen. Képtelen volt ténylegesen haragudni sárkányára, mert ő csak azt tette, amit az ösztönei súgtak neki.
- Bocsánatodat kérem! De nélküled én már nem tudok létezni. - hallotta meg a hangját annyi idő után először. -Éveket vártam és majdnem belepusztultam. Úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát, hátha meggondolnád magad, ha meg nem, akkor nekem már úgyis mindegy.
- Ezaz! Vájd bele fogaid és karmaid a lelkiismeretembe, hogy ha nem döntök kedved szerint, akkor érezzem magam nagyon szarul és emésszen a bűntudat, hogy én öltelek meg. - mondta irónikus hangnemben, ami Villámnak nem esett le azonnal.
- Én nem erre gondoltam, én csak... azt hittem... azt hittem, hogy talán... talán van esély... de lehet, hogy tévedtem, akkor viszont szerettem volna, ha tudod, hogy mi fog történni. - magyarázta, miközben hangja olyan volt, mintha sírni készülne, holott Gálér úgy tudta, a sárkányok nem igazán szoktak sírni, legalábbis olyan értelemben, ahogy az emberek.
- Tudom, hogy mit érzel, megértelek! Csak eléggé megnehezíted így a dolgokat, hogy betörsz az iskolába és megrémíted, illetve megtámadod az osztálytársaimat.
- Bocsánatot kérek ezért is.
Mindeközben a teremben mindenki más félelemmel vegyes ámulattal nézte az eseményeket. Ők nem értették, amit a sárkány mondott, így még kevésbé tudták hova tenni Gálér mondatait.
- Gálér! Mi a fene ez az egész? - fakadt ki a tanárnő, aki végül elsőként lépett túl a kezdeti sokkon. Gálér az osztály felé fordult, akik lassan, de végre legyűrték a félelmüket, miután látták, hogy a lény nem jelent veszélyt, legalábbis egyenlőre.
- Azt hiszem, most magyarázkodhatok... kösz Villám. - morgott Gálér, majd miután Villám nyugtázta, hogy a fiú nem dühös rá, megengedett magának egy mosolyt, illetve megnyalta Gálért.
- Az jó lenne! Mi ez? - mutatott a lény felé a tanárnő, de persze neki is megvolt a sejtése, azonban a fiú szájából akarta hallani.
- A pontos kérdés, hogy KI ez? - helyesbített a fiú. - Ő itt Villám! Egy sárkány, a fajtáját tekintve, éjfúria. Ő volt az, aki még nyáron elrabolt engem. Elmesélhetném a részleteket, de az a gond, hogy az napokba telne és nem hinnétek el, így legyen elég annyi, hogy elvitt, összebarátkoztunk, teljesítettem egy kérését, majd visszahozott, de nem bír nélkülem élni, így eljött, hogy megkérjen, menjek vissza vele. Röviden ennyi.
- A beszédedből úgy vettem ki, hogy a lény tud beszélni, igazam van? - a tanárnőben előjött a biológusi érdeklődés.
- Így van, bár ti nem vagytok képesek érteni a beszédét, ha akar nektek valamit mondani, akkor tolmácsolhatom.
- Gálér, én ezt még mindig alig tudom felfogni... ha ennek szentelem a mostani tanórát, válaszolsz a kérdésekre?
- Hogy mondhatnék nemet, mindezek után?
Mindenki leült a helyére, kivéve a tanárnőt és Gálért, akik egymás helyét foglalták el. A fiú nagyjából húsz percen keresztül mesélt, hogy milyen volt az élete Villámmal Hibbant szigetén. Néhány neven jót röhögtek az osztálytársai, főleg Takonypócén, még Villám is nevetett a maga sárkányos módját. Gálérnak először fel sem tűnt, hogy milyen jól érezte magát, hogy itt van vele Villám és mesélhet a vikingeknél töltött idejéről. Itt teljesedett benne ki az az érzés, hogy ő sem akar elszakadni az éjfúriától, hogy ők már összetartoznak, nem számít, mi történik, hogy mibe kerül, mindig együtt kell lenniük, különben már sosem lesznek teljesek.
De hiába volt meg ez a gondolat, mégsem volt tökéletes, mert beárnyékolta a tudat, hogy választania kell. Vagy itt marad és itt folytatja az életét, sárkányok nélkül, vagy visszamegy Villámmal és ott fog maradni haláláig. Nem volt középút.
Ahogy végzett a meséléssel, és az osztályra meredt, látta, hogy ők is élvezték az előadást, noha nagyrészt a sárkányt bámulták.
- Van kérdés? - kérdezte a fiú, miután nem történt semmi egy perce.
- Igen! - hangzott egy hang. Egy Bogart nevű fiúhoz tartozott. Gálér valamennyire a barátjának tartotta a fiút. Jóban voltak, és néha jókat beszélgettek, viccelődtek. Kíváncsi természetű volt, és rajongott az állatokért. - Meg lehet simogatni a sárkányt? - a kérdéstől sokan felnevettek, mert ez ugyan várható volt tőle, de senki nem számított rá.
- Villám. Megengeded neki? - nézett Gálér az éjfúriára, aki bólintott egyet.
Bogart felállt és Villám felé indult, majd amikor elég közel ért hozzá, kinyújtotta a kezét és lassan a fejéhez közelítette. Ahogy elérte, egy kicsit ott tartotta, majd lassan simogatni kezdte a lény orrát. Persze a sárkány nem hagyhatta ki a lehetőséget, azonnal ráharapott a fiú kezére, de visszahúzott fogakkal. Bogart felkiáltott félelmében, de nem csak ő, páran az osztályból, szintén sikoltottak egyet. Gálér nem említette meg, hogy Villám néha lehet fogatlan is. Természetesen ezután mindenki jót nevetett már ezen. Később többen is odamentek, hogy kényeztessék az óriási hüllőt, amit az dorombolással fogadott.
Kicsöngettek. Gálér kicsit tanácstalan volt. Nem tudta, hogy most mi legyen, mert nyilvánvalóan el kellett ebből a teremből menni, Villám sem maradhatott itt.
- Mit csináljak veled? - kérdezte, de inkább magától a fiú, mintsem sárkányától.
- Nem így akartam ezt, de én tényleg beszélni szeretnék veled...
- Jaj nekem... Na oké, tudod mit? Úgyis vége van a sulinak, szóval összepakolok és megyek haza. Te kövess majd, de magasan a levegőben, nehogy észre vegyenek. Aztán, majd, ha hazaértem, keresek valami helyet a közelben, ahol beszélgethetünk, rendben?
- Nem akarod, hogy én vigyelek haza?
- Sok dolgot kéne vinned, nem biztos, hogy elbírnád...
- Dehogynem! Elbírom! Kérlek! Hadd vigyelek haza!
- Rendben... Bár ennyi erővel, akár anyámmal is találkozhatsz, úgyis biztos otthon lesz... végülis már mindegy. - sóhajtott egyet, majd elindult kifelé.
Mindenkinek elmondta, hogy erről az egészről egy szót se, amit megértettek. Végig figyelt és úgy látta, senki sem készített fényképet, vagy videót. Az ablakkal kapcsolatban nem tudta, mit tegyen, remélte, hogy a tanárnő kitalál valamit, ami miatt majd az iskola fizeti a rendbetételt.
Ahogy visszaért, már csak Valor barátja volt bent. Rá várt, úgy volt, hogy együtt mennek haza, ugyanazzal a vonattal kell menniük úgyis. Azonban miután Gálér a tudtára adta, hogy ő máshogy megy, a fiú csak bólintott egyet, miközben a tekintetén látszott, hogy nem igazán örül ennek, mert már egy ideje várt itt, feleslegesen. Aztán a telefonjára nézett, majd azonnal felállt és elindult, ugyanis időben ki akart érni az állomásra, hogy vegyen magának még kaját is.
Miután egyedül maradt a szobában, Gálér is elkezdett összepakolni. A cucca elfért egy bőröndben, illetve egy hátizsákban. Miután megbizonyosodott róla, hogy mindent elpakolt, amit el akart, ő is elindult kifelé, csak ő nem az állomásra, hanem a hátsó udvarra. Szerencséje volt, ugyanis a kollégium hátsó udvara jól el volt kerítve és csak néhány ablakból lehetett rálátni, ami olyan szobákból nyílt, amik már valószínűleg üresek voltak. Villám nem sokkal azután szállt le, hogy Gálér kiért és jelzett neki. Ő mindvégig az épület felett körözött és figyelte, hol fog kijönni a fiú.
Gálér felmászott a hátára, majd megpróbált kényelmesen elhelyezkedni, ugyanis a sárkányon nem volt nyereg. Miután sikerül megtalálnia a legjobb pozíciót, amit a jelen helyzetben lehetett, Villám ugrott egyet, majd miközben elkezdett csapkodni a szárnyával, megragadta a fiú bőröndjét. Nem volt könnyű, mert a bőrönd kialakítása miatt nehezen tartotta meg, de sikerült megoldania.
Néhány másodperc múlva már olyan magasan voltak, hogy mindenki, aki felnézett valamiféle madárnak gondolta volna a látványt, maximum, ha ráközelítettek volna egy kamerával, látták volna a valóságot. Gálért nem is ez érdekelte, inkább amiatt aggódott, hogy amíg felértek ilyen magasra, nem látta-e őket meg senki, illetve nem készített senki fényképet.
- Mit akartál velem beszélni? - kezdeményezett beszélgetést Gálér szinte azonnal, miután felértek a felhők fölé.
- Gondolom már tudod miről van szó, de attól elmondom. Miután elmentél, mindenki szomorúbb lett. A testvéreim szerettek volna megismerni, ahogy az anyám is. Hablaty nagyszerű embert és barátot látott benned és Fogatlan is szeretett. Én pedig. A lélektársad vagyok, nélküled csak félig élek, de talán még annyira sem. Annyira jó volt veled lenni, még a bajban és fájdalommal teli helyzetekben is. Nem tudom, hogy nálatok mennyi idő telt el, de nálunk már több mint öt év. Szeretnék újra repülni veled, kalandozni, harcolni... újra veled élni.
- Olyan döntés elé állítasz engem, amit nem könnyű és főleg nem lehet gyorsan meghozni. Választanom kéne a családom és közted. Az itteni életem és a hibbanti életem között.
- De nem muszáj így lennie. Lehetne az is, hogy mindkét világban élsz. Hogy időnként nálunk vagy, de bármikor visszahozhatlak ide, illetve elviszlek, amikor akarod.
- Az nem működne...
- Ezt nem tudha...
- Nem működne!
- Miért?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de ha naponta többször is ugrálok a térben és időben, ráadásul az egyik hely ezer évvel le van maradva technológiában és olyan lények és emberek élnek ott, ami a másik világban csak mítosz és történelem, az nagyon kikezdene. Ezt nem lehet épp ésszel kibírni. Nem! Úgy éreztem, hogy kezdek megőrülni, miután vége lett mindannak, ami miatt ott voltam, de időközben rájöttem, hogy csak akkor jöttem rá, hogy mennyit változtam. És most, hogy újra itt vagyok, ismét változtatnom kellett. Az ilyen mértékű változások kikezdik az embert, ha minden nap megtörténik, abba valószínűleg annyira beleőrülnék, hogy megölném magam, de nem tudom, lehet hogy én is olyan lennék, mint Fagord, vagy legalábbis hasonló. Nem kockáztatom ezt meg.
Villám nem reagált semmit, mert tudta, hogy a fiú igazat mond.
- És akkor mi lesz most? Én ugyanúgy szeretném, ha velem jönnél és velem maradnál örökre, de tudom, hogy ez azzal járna, hogy le kellene mondanod mindenről, amid itt van. Család, barátok, az életed. És én mégis megkérlek rá, hogy gyere velem. De még arra is képes lennék, hogy itt éljek veled, csak hadd legyünk együtt! - a szenvedély, amit a hangjában hallott Gálér csak megerősítette a gondolatát, miszerint a sárkánya valóban képes lenne bármit megadni, csak hogy vele lehessen, még a saját biztonságát is kockáztatná.
- De te nem maradhatsz itt! - mondta pár pillanattal később. - Az itteni emberek még rosszabbak, mint a vikingek voltak, mikor még egymással harcoltatok. Nem! Nem engedhetem, és sajnos nem tudnálak megvédeni, bármennyire is akarnám... Nem! Hazaérünk, utána beszélek erről anyámmal, talán még meg is ismerkedhetnétek, már úgysem számít, ki tud rólad, legalább nem kell többet hazudnom neki, sem titkolóznom.
- Biztos ezt akarod? Mármint örülök, hogy gondolsz rám, meg minden, de...
- Itt van az esély, hogy mégis veled maradjak, te annyit kockáztattál érte, és mégis most elbizonytalanodsz? - Gálér sokkal több haragot rakott bele ebbe a kérdésbe, mint szeretett volna, de egyszerűen muszáj volt már, mert nem bírta tovább Villám érthetetlen viselkedését.
- Én csak azt akarom, hogy te dönts mindenről, mert a te életedről van szó!
- Értem! Köszönöm, hogy gondolsz erre is, tényleg értékelem, csak... őszintén szólva, olyan nehéz erről beszélnem, olyan nehéz ez most nekem, pedig felkészülhettem volna...
- Nem értelek.
- Amióta visszatértem ide és az életem elkezdett visszaállni, tudtam, hogy egyszer még döntenem kell majd. Nem tudtam, hogy mikor, vagy hogy miért, nem tudtam, honnan jött ez az érzés, csak annyi volt az egész, hogy választanom kell a két lehetséges élet között. Itt maradok, vagy visszamegyek Hibbantra. Nem akartam viszont ezzel foglalkozni, mert elültettem magamban, hogy az én helyem itt van, hogy ez az én életem, ez az én világom. De az igazság az, hogy nem tudom... Talán soha nem is fogom megtudni a választ. Talán mindkét döntés egyszerre helyes és helytelen, hiszen ki tudna dönteni a családja, a szerettei, illetve a lélektársa között.
Ez volt az utolsó szó. Ezután már egyikőjük sem szólalt meg, csak élvezték az együttlétet, hogy újra együtt repülhetnek.
Villám egyszerre volt boldog és szomorú Gálér miatt. Boldog volt, mert tudta, hogy még van esély, hogy a fiú visszamegy vele Hibbantra, de egyben elszomorította az a tény, hogy ehhez a fiúnak meg kell válnia a családjától. Nem így akarta, de ha Gálér azt mondta, hogy nincs középút, akkor hinnie kellett neki, hiszen az ő életéről van szó.
Ahogy a település felé értek, ahol Gálér élt, félelemmel vegyes izgatottságot érzett az éjfúria. Találkozni fog a nővel, akitől elvette a fiát. beszélnie kellett vele, neki is, nem csak Gálérnak. Nem érezte úgy, hogy készen áll rá, de kénytelen volt szembenézni vele. Már nem volt visszaút.
Gálér iránymutatásával eljutottak végül a házhoz. Finoman leszállt a sárkány, azonban kicsit megijedt, mikor a szomszéd udvaráról elkezdett hangosan ugatni egy kutya, majd ezt követve egy másikat is hallottak, kicsit messzebbről, talán a velük szemben lakó szomszéd háziállata lehetett. Gálér az ajtóhoz lépett, majd felemelte a kezét, de mielőtt kopogott volna, még visszafordult a sárkányához. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán ez nem a legjobb ötlet, illetve, hogy valaki esetleg megláthatja most, de a kerítés elég jól takart, illetve ez egy elég kihalt utca volt, távol a forgalmasabb utaktól és ebben az órában még a legtöbb ember dolgozott.
- Villám... - kezdte, de bizonytalan volt egy kicsit, hogy folytassa. Nem volt benne biztos, hogy az a legjobb ötlet, hogy bemutatja a sárkányt az anyjának, de tudta, hogy ennek meg kell történnie előbb, vagy utóbb és már nem is akarta tovább húzni a döntést, de ahhoz, hogy képes legyen választani, úgy érezte, hogy beszélni kell mindkettejükkel és talán nekik is beszélni kell egymással.
- Megkérlek, hogy most ne használd az elmebefolyásodat, hogy kedvező helyzetet teremts, mert most ezt nem fogom elnézni!
- Hogyan...
- Ugyan már, nem volt nehéz kitalálni. Először is nem sokkal miután megvolt a csodás belépőd, nem jött senki ellenőrizni, pedig biztos hallotta valaki, sőt én még lépteket is hallottam, ami valószínűleg egy tanár lehetett, aki meg akarta nézni, hogy mi folyik itt, de hirtelen meggondolhatta magát és inkább visszament arrafelé, amerről jött. Aztán a hirtelen kíváncsiság, ami mindenkit ugyanúgy körbehálózott, hirtelen senki sem félt annyira, még az a fiú sem, akit nem sokkal azelőtt még ki akartál nyírni. Végül pedig, hogy rávettek, hogy beszéljem végig az egész órát az együtt töltött időnkről és nem is igazán rólad kérdeztek, pedig a biológia tanárom bármit megadott volna, hogy közelről tanulmányozzon, ő mégis inkább a közös kalandjainkról kalandjainkról kérdezett. Ja meg még ott volt a simogatás is, bár abban nem vagyok biztos, hogy te szerepet játszottál, mert Bogart barátom mindig is ilyen volt.
- Nos hát jól megfigyelted a dolgokat, de most megígérem, hogy csak akkor fogom használni, ha meg kell nyugtatni, nehogy valami baja legyen, mikor meglát. - Gálér már épp kopogott volna, mikor Villám még gyors hozzátette. - A simogatás nem az én művem volt.
Gálér végül kopogott. Igaz volt nála kulcs, de az a hátizsákja mélyén volt, és nem volt kedve kikeresni. Egyébként is tudta, hogy az anyja van csak itthon, így más nem igazán nyithat ajtót, plusz akkor már itt találkozzon Villámmal és gyorsabban esnek túl a bemutatkozáson.
Nem telt el sok idő, mire kinyílt az ajtó.
- Ó... Gálér, nem is gondo... - ekkor vette észre a nagy fekete hüllőt, ami a fiú mögött állt. Azonnal megfogta a fiát, majd berántotta a házba, majd azonnal becsapta az ajtót. - Neked fel sem tűnt, hogy volt mögötted egy... egy... nem is tudom mi...
- Nyugalom anya! - mondta Gálér, miközben nyögdécselve felállt. Nem esett jól neki ez az egész, kicsit fájdalmas volt. - Ismerem őt.
- Mivan? - értetlenkedett a nő. - Azt sem tudjuk, mi ez az izé, te meg ilyeneket mondasz? Mi van veled?
- Ő az, aki elrabolt engem! - nem köntörfalazott tovább a fiú, elege volt.
- Hogy mi?
- Ő az, aki anno elrabolt, majd visszahozott, majd most visszatért, mert hiányzom neki és szeretné, ha visszamennék vele, ahonnan származik, mert nem tud nélkülem élni. - foglalta össze röviden, egy levegővétellel, majd ahogy az anyjára nézett és látta az értetlen és hitetlen tekintetét, kétség támadt benne, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e ez. Persze nem várhatta el, hogy ezt megértse, de ennél egy kicsit többre számított.
- Gálér, én...
- Figyelj! Most már hajlandó vagyok elmondani mindent, amit tudni akarsz, de ehhez kell ő is, szóval beengedhetem?
- De Gálér...
- Bejöhet?
- De...
- Ő nem csak egy állat, hanem egy intelligens faj képviselője, de el fogok mondani mindent, csak hadd jöjjön be, nehogy észrevegye más is! - már sokadjára vágott anyja szavába, de ez nem várhatott.
- Rendben, jöjjön.
A beleegyezés valamennyire megnyugtatta, de volt egy érzése, hogy ebben valamennyire közrejátszott az éjfúria is, de most nem volt idő ezen gondolkozni. Kinyitotta az ajtót.
- Gyere, bejöhetsz, csak óvatosan, épphogy beférsz, ahogy innen látom.
- Köszönöm! - a sárkány teste épphogy nem volt szélesebb az ajtónál, így be tudott jutni.
- Üljünk le. - tanácsolta a fiú. - Meddig leszünk hármasban?
- A többiek csak este jönnek, öcsédnek program... de egyébként rohadtul nem számít, hanem az, hogy mi a fene ez az izé és egyáltalán...
- Nyugalom anya! - a fiú és az anyja leültek az ebédlőasztalhoz, egymással szemben, a sárkány Gálér mellett ült a földön és a nőt vizsgálta szemeivel. Erika igyekezett Gálérra figyelni, de tekintete folyton visszaugrott a hüllőre, ideges volt, rettegett. Legszívesebben azonnal elrohant volna onnan, Gálért magával rángatva, de a fia higgadtsága valamennyire átragadt rá, ezért nem tette. Leginkább ezért.
- Tehát... - kezdett bele Gálér, de egy kis szünetet kellett tartani, mert az anyja képtelen volt már levenni a szemét Villámról. Végül ismét a fiára nézett. - Kezdjük a bemutatkozással. Anya, Ő itt Villám, egy sárkány, fajtája éjfúria, ő rabolt el engem aznap. Villám, Ő itt Erika az anyukám.
- Gálér...
- Nem tudom, hogy mit akarsz mondani, mert ahogy látom, és hallom, nem igazán tudsz szóhoz jutni, ezért úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha mindent elmesélnék.
A nő csak bólintott egyet, Gálér pedig belekezdett a történetébe. Elmondott szinte mindent. Az elrablását, majd hogy meggyőzték, hogy maradjon, hogy miket tanult ott és hogy egyre közelebbi lett a kapcsolata Villámmal, aki egyben a lélektársa is lett. Beszélt Fagordról, azonban nem tette szóvá az elmebefolyásolási képességet, ahelyett csak egy szimpla őrültnek állította be, akit egy másik sárkány vitt el abba a világba, és kihasználta a tudását. Nem volt a leglogikusabban összerakott hazugság, de remélte, hogy az eddigi képtelenségek miatt, amit az anyja látott, és hallott, ez nem fog feltűnni neki. Igaza volt. Végül elmondta, hogy meg kellett ölnie a férfit, majd aztán visszajött ide, de Villám utánajött és most arra akarja kérni őt, hogy menjen vele vissza Hibbantra. Azt is elmondta, hogy az ott töltött ideje több, mint két év volt.
Ahogy befejezte, végigmérte anyját, aki mélyen a gondolataiba merült. Gálér nem tudott leolvasni semmit sem a nő arcáról és csak reménykedett benne, hogy Villám eddig nem babrált az agyával.
- Szóval akkor... - szólalt meg váratlanul, majd Villámra nézett. - Azért raboltad el a fiamat, hogy segítsen kimenteni a családodat, majd miután ez sikerült és visszatért, most újra el akarod vinni, hogy örökre ott maradjon? - kérdezte olyan hidegen, mintha nem is érdekelné ez az egész.
A sárkány és a fiú összenéztek, majd miután Gálér egyet bólintott, az éjfúria felvette a szemkontaktust a nővel. Így maradtak néhány másodpercig.
- Igen! A fia és én... van valami közöttünk, ami több a barátságnál, talán a rokoni kapcsolathoz hasonlítható. Úgy érzem, hogy nélküle már nem tudnék élni, talán ő is hasonlóan érez. Csak azért kerestem meg, hogy ezt megmondjam neki, hátha...
- De most te ugyanúgy el akarod szakítani a családjától, mint veled történt. - a nőt nem igazán lepte meg, hogy a lény képes volt beszélni, hiszen Gálér erről is beszámolt neki.
- Ez nem igaz! Ha úgy dönt, hogy nem jön velem, akkor elfogadom és visszamegyek egyedül. Ha viszont velem szeretne mégis jönni...
- Akkor illene beavatni téged is, meg a többieket. - vágott a szavába Gálér, de azonnal rájött, hogy nem a megfelelően fogalmazott, így gyorsan magyarázkodásba kezdett. - Mármint, még nem döntöttem el, úgy voltam vele, hogy beszélek erről mindkettőtökkel, majd azután választok.
- Gálér! Tényleg képes lennél elmenni vele? - kérdezte az anyja, egy kicsit kétségbeesett hangon.
- Nem szívesen hagynálak itt titeket, de ott is ugyanúgy vannak emberek, meg sárkányok is egyébként, akiket szeretek.
- De Gálér...
- Csak egyet hadd kérdezzek! Villám azt mondta, hogy elfogadja, bárhogy is döntök. Ha úgy döntök, hogy maradok, akkor elmegy és nem látom többet. Ha úgy döntök, hogy vele megyek, te elfogadnád a döntésem?
- Gálér tizenhat évesen...
- Két évet voltam ott, már elmúltam tizennyolc! Jogilag felnőtt vagyok! - Gálér szavaiból az anyja azt vette ki, hogy a fia már döntött és menni akar, de ez nem volt így. Gálér csak kíváncsi volt, hogy vajon képes lenne-e az anyja elengedni őt.
- Nem tudom, hogy képes lennék... Mikor akarsz dönteni?
- Nem vagyok én sem jó helyzetben, mert most kéne, nem akarom kockáztatni, hogy meglássák Villámot, mert itt fog maradni, amíg nem választok. Adjatok nekem egy kis időt kérlek!
Gálér felállt, majd a szobája felé indult. A sárkány és az anyja ott maradtak a helyükön, nézték a fiút, amíg el nem tűnt a szobájában.
Az ágyon fekve gondolkozott. Gondolkozott az itteni életén, gondolkozott a Hibbanton töltött idején. Gondolkozott az itteni barátain és rokonain, gondolkozott az ottani ismerősein és a sárkányokon. Gondolkozott a következményeket. És gondolkozott önmagán is.
Körülbelül egy órába telt, mire összeszedte magát, és döntött. Nem örült neki, hogy ilyen sietve kellett, de kénytelen volt. Az öccse hamarosan hazaér, Veremir sem lesz oda soká. Bár tudta, hogy ebben a helyzetben nincs ilyen, mégis remélte, hogy jó döntést hozott. Felkelt és elindult.
Ahogy kilépett meghallotta, hogy Villám és Erika beszélgettek.
- ...voltam, aki megkarmolta az arcát, miután azt mondta, hogy utálja a repülést. Kicsit túlreagáltam, mégiscsak mi kényszerítettük rá.
- Értem! Ó Gálér! - nézett az említett felé a nő, majd egy másodperccel utána a sárkánya is. - Hogy döntöttél?
Gálér figyelmen kívül hagyta őket, a konyhába sétált és egy pohárba vizet töltött.
- Villám, te kérsz inni?
- Már kaptam korábban, most nem kérek.
Megitta a vizet, majd odaült az asztalhoz.
- Villámmal tartok. - jelentette ki, mindenféle egyéb megjegyzés nélkül. Az éjfúria csak bólintott egyet, de legbelül nagyon kellett küzdenie, hogy ne ugorjon rá a fiúra és nyalja szét az arcát. Az anyja nem reagált semmit, de Gálér látott egy könnycseppet az arcán. Az ő szemébe is beszökött egy.
- Köszönöm! - Villám hangján kihallatszott, hogy legszívesebben őrült módjára hálálkodna, de visszafogta magát.
- Elfogadod anya? Nem haragszol? - kérdezte Gálér, kicsit félve a választól.
- Mit mondanék erre? Van választásom?
- Mindig van! Elfogadod, vagy nem, az rajtad áll. Nem fog ettől változni a döntésem, de talán könnyebb lesz a búcsú, mindkettőnknek.
- Nem könnyű Gálér... sehogy sem az... de elfogadom!
Gálér ettől egy kicsit megkönnyebbült, de könnyei ugyanúgy elkezdtek folyni, mint anyjának. Felálltak, majd megölelték egymást.
- Olyan nagy vagy! Igazi felnőtt lettél! Büszke vagyok rád! - még szorosabban ölelte fiát. - Hiányozni fogsz!
- Te is anya!
- Mikor indulsz?
- Most kéne!
- Mit viszel magaddal?
- Semmit, csak azt, ami most rajtam van. Ott lesz ruhám, lesz mindenem.
- Oké... - elment, majd hozott néhány zsebkendőt. Megtörölték könnyeiket. - Azért ha van rá mód, látogass meg, vagy legalább üzenjél!
- Úgy lesz! Gyere Villám, induljunk!
Kimentek az udvarra. Gálér még egyszer megölelte az anyját, majd felszállt a sárkány hátára. A nyereg hiánya miatt tudta, hogy nem lesz kényelmes, de úgy volt vele, hogy kibírja.
- Szia anya! Üdvözlök mindenkit, add át a többieknek is, de kérlek, azért ne mondj sokat.
- Igyekszem majd. - mosolyodott el Erika. - Vigyázz rá! - kérte a sárkányt, aki csak bólintott egyet.
- Gyerünk Villám! - mondta neki a fiú, mire a sárkány elrugaszkodott és pár pillanattal később már a felhők között szálltak.
Ahogy a levegőben voltak Gálér még utoljára lenézett, megszemlélte a várost, ahol élt. Még sosem látta felülről, akkor amikor Villám először elvitte, illetve amikor visszajöttek, akkor sem figyelte meg az alatta elterülő látványt. Csodálatos volt, és Gálér örült, hogy ilyen szépnek fogja látni ezt a világot, így utoljára.
Nem telt el sok idő és már a tenger fölött repültek, a távolban Hibbantot látták.
- Itthon vagyunk. - mondta Villám. Nagyon boldog volt, ez hallatszott rajta.
Gálér elmosolyodott, majd becsukta a szemét egy pillanatra és mélyen magába szívta az itteni levegőt.
- Igen... itthon.
Hát emberek, eljött ez az idő is. Véget ért egy történet. Pontosabban lesz még egy epilógus, illetve egy bővebb személyes megjegyzés, de az még kicsit odébb van. Viszont maga a történet itt lezárul, az epilógus... majd meglátjátok, milyen lesz.
Köszönöm mindenkinek, hogy velem tartottatok, velem együtt éltétek át Gálér történetét, nagyon hálás vagyok nektek ezért!