Apró flottájuk könnyedén szelte a habokat, az óvatos hullámok csak simogatták a csónakok oldalát. Mosolyogva gondolta, hogy elsőéves kalandjuk nem fogja megismételni önmagát, senki sem fog a felhergelt tó martalékává válni. Az egyetlen veszélyt csak a megzabolázatlan napsugarak jelentették, bőrén is érezte túlhevült érintésüket. Nap ritkán látta sápatag testét, lehet kicsit elkapatja majd magát a felkínált lehetőség láttán. Pilláit mégsem emelte fel, még csak figyelemre sem méltatta ellenségét. Elnehezedett fejét a mélybe húzta, míg szemét égette a fáradság, csak remélni tudta, nem rántja a sötétségbe az álmosság. Lidércnyomások fognák közre, ahogy az elmúlt napokban is, idén nem volt elég egy este számukra, úgy tűnt hazáig fogják kísérni.
Kezével felkarcolta a víztükröt, ki akarta józanítani önmagát. Fejében visszhangzott a madarak vinnyogássá torzult éneke és a lombok suttogássá vált rezgése, legszívesebben a fülére tapasztotta volna mindkét kezét. Pihenni szeretett volna, míg könnyed sétahajókázásuk tart. Tudta, miután felkapaszkodik a vonat meredek lépcsősorán, sokkalta jelentősebb lármával kell majd megbirkóznia, tisztában volt vele, hogy le fogja teríteni. Idegrendszerét már tegnap fel kellett áldoznia, mártírként veszett oda kialvatlansága oltárán. Csak remélni tudta, hogy nem pár elsőévesre fogja borítani temérdek keserűségét, nem tartott igényt bűntudata pár hónapos társaságára. Minden kisdiák érdekében másik kezével is megmártózott, a víz nem volt fojtogatóan hideg, ostobaság lett volna elvárni tőle, hogy elfogadható magatartásra bírja. A továbbiakban is csak egy kényelmetlenül széles mosollyal birkózott kimerültségével és a lezárt szeme előtt játszó vörös pacákkal.
Háta beroskadt, válla megereszkedett és arca még mindig a Nap felé tekintett, avatatlan szem biztosra vette volna, hogy elnyelte az álmok elérhetetlen világa. Persze, ez nem történt meg, csupán megszabadult maradék tartásától is. Nem kellett látnia ahhoz magát, hogy tudja milyen szánalmasan fest, a megszokottnál is jóval rosszabb állapotban lehetett. Sohasem volt büszke külalakjára, habár nem is szégyellte azt, közönyösen kezelte. Míg nem a testéből kívánt megélni nem látott rá okot, hogy többet foglalkozzon vele az elvártnál. Porhüvelyét nem éppen lehetett szemnek tetszőnek nevezni. Csenevész alkatát még rejtették is bő ruhái, noha beesett arcát képtelen lett volna eltitkolni. Kegyesen szólva: nem tűnt életrevalónak
Lopva kilesett pillái alól, mikor utastársai mozgolódásba kezdtek, homályosan derengett előtte a világ. Fényes pacák siklottak el előtte, elmosva a látni kívánt terület nagy részét. A sárga és zöld terjedelmes foltot a partvonalnak kényszerült megállapítani, igen szaporán közeledtek felé. Megdönthetetlen tényként élt benne, hogy a rendelkezésére álló maroknyi idő alatt képtelen lesz összeszedni magát. Tagjai elnehezedtek, szeme hevesen lángolt és fejében ordítva keringtek az őt ért ingerek, olyan szívesen megadta volna magát a csábító sötétségnek. Tudta, az sem tétovázna sokat, hogy magába fogadja. Nem mintha élhetett volna ezzel a lehetőséggel, egyszerűen tisztában volt vele, milyen szörnyetegek rejtőznek az árnyékok édes ölelésében. A régmúlt opálossá vált emlékei, amik még így is túl élesek, hiszen minden este felsértik a csökött lelkén húzódó sebeket, legalábbis mostanság.
Valaki óvatosan megrázta combját, talán még pár elvétett szóval is megszánta, azok elenyésztek a fák folytonos duruzsolásában. Erőt vett magán, kótyagosan megrázta fejét és kitárta szemét, majd kibotorkált a csónakból. Nem számlálta meg, hányszor bukott majdnem fel, nem élt ilyen kicsinyes dolgokkal. Noha egy szög emléke fájdalmasan élt nagylábujjában, a karbantartó bizonyosan túl elfoglalt volt az esti járőrözéssel, nem akadt ideje ilyesmivel foglalkozni.
Szelleme megfáradtan próbálta feldolgozni rövidke sétáját a vagonokig, egyszerűen csak kóválygott; valószínűnek tartotta, hogy az ajtót sem találta volna meg egyedül. Egyik háztársa bizonyosan kisegítette őt, ilyenek voltak, undorodtak tőle, mégis állandóan támogatták. Remélte, megköszönte az odaadását, hiszen nagyra becsülte azt. Tisztában volt vele, nem lett volna hálás, ha vadőrjük rángatja fel a vonatra. Szerette a karját ott, ahol hordta.
Sikeres felszállását követően valamilyen úton-módon kabint is lelt magának, ültek benn páran, de nem lehetett finnyás. Remegő térdét feloldozva ereszkedett bele a bőrülés ölelésébe, torkából akaratlan sóhaj szabadult ki. Feje előrebukott, még éppen látta piszkosszőke tincseit alászállni mielőtt összeértek pillái. Légzése elnehezült, gondolatai sorvadoztak és környezete egyre inkább elcsitult. Önkénytelen remegésbe fogott, mikor konstatálta, mit is jelent mindez. A fáradtság kíméletlenül gyűrte maga alá, megfosztotta mindennemű ellenállásától. Puhán karolta át, égő szemét is hűs istápolásba vonta, csak sajnos tisztában volt vele: ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nemsokára emlékei fogják óriáskígyók módjára dédelgetni, ők nem lesznek olyan finomak. Torkának fognak esni, szorítani és marni fogják, képtelen lesz megszabadulni.
El kellett volna fogadnia Lumpsluck professzor felajánlását. Mégis, abszurd lett volna valamit meginnia egy mardekáros készletéből. Saját elveiből nem tervezett lejjebb adni, nem mintha lett volna ideje keseregni.
Átadta magát, miféle erővel mutathatott volna ellenállást? Tudnia kellett, hol kell feladni.
Fogalma sem volt mi zavarta fel, nem hitte, hogy a körülötte keringő elfojtott kuncogás vetemedett ilyesmire, az altatóként is szolgálhatott volna számára. Kitárta hát szemét, a szürkület gyér fénye is felperzselte íriszét. Visszatértek hű társai is, homályos pacák tomboltak előtte, mögöttük megbúvó combját észre sem tudta venni, elenyészett a sok inger mögött. Legalább az biztos, hogy nem pihente ki magát. Kótyagos volt, vissza szeretett volna borulni, kicsit sem mozgatta meg sajgó nyakának tudata, többet akart. Hosszas szomjazás után nem volt jó ötlet megszánnia önmagát, egyre többet követel. A következő adagnak már bizonyosan ára lesz, borzalmasan magas ára. Tenyerébe temette arcát. Félt, bódult állapotában sírásra vetemedik, remegő keze legalább álcaként jó szolgálatot tett. Csontos ujjait belemélyesztette homlokába, barbárra rágott körmei fűrészkét próbáltak a bőre alá nyomulni. Drága vendégként fogadta ezt a könnyen megmagyarázható fájdalmat, ilyesmivel még haldokló szelleme is megbirkózott. Agya, mintha lüktetett volna koponyájában, félt belülről fogja meglékelni azt. Háta is lángba borult, tarkójától egészen csípőjéig, a gerincére metszett szavak figyelemért acsarogtak, kivételesen nem róluk szólt álma. Rettegte a percet, mikor megkapják, amire vágytak. Nem szerette viszont látni azokat a förtelmes, kissé már opálos emlékképeket, fantomfájásai rögtön megtalálták.
Önkénytelenül vonaglott meg teste és csapódtak össze fogai, mégis, így olcsón megúszta. Bizonyosan túl fáradt volt összetett képzeteket készíteni saját kínzására, ez a legjobbakkal is megesik.
Óvatosan kitekintett marka rejtekéből, tartott a vakító, hűs fénytől és az esetlegesen visszanéző szemektől. Utálta a szükségesnél nagyobb figyelmet, feleslegesnek gondolta. Bár nem tűnt úgy, hogy bárki is személyes felügyelete alá vonta volna, jóval fiatalabb kabintársai lélekben már az ablak túloldalán jártak. Meg tudta érteni őket, ő is szerette beleélni magát London szürkületi arculatába. Ritkán tapasztalhatott szemével ilyen különös tüneményt, London egyszerűn tökéletes volt. Csak remélni tudta, hogy hazájának fővárosa is hasonló varázst hagy az emberek lelkében. Láttatlanul is hitt Budapest bájában.
Körútnak csúfolható tevékenységüket addig művelték, míg be nem futottak az állomásra. Feszültség lobbant benne, mikor konstatálta mivel is jár ez, csak úgy hullámozni fog körülötte a tömeg. Lehet jobban járt volna, ha önként belefojtja magát az emberrengetegbe, de teste nem értett vele egyet. Még a szokottnál is több bonyodalomba ütközött, mikor általános mozgási formákat akart gyakorolni. Párszor visszahanyatlott ülésére, lába még nem érezte késznek magát olyan összetett műveletekre, mint az állás. Kicsit megrekedt, vérmérséklete addig ismeretlen magasságba szökött. El kellett hitetnie szellemével, hogy porhüvelye nem teljesen haszontalan. Mindent megpróbált, hogy megetesse magával ezt a remekül hangzó hazugságot. Sajnos nem sikerült. Karja nehezékként csüngött testén, zsibbadtságtól bizsergett, emelni is aligha tudta. Nyaka nyeszlettségének megfelelően egyensúlyozta koponyáját, az hol előre, hol hátra bukott. Az ideg feszítette belülről, az ez idáig sem épp' hasznos tagjai remegésbe is fogtak. Úgy érezte, sosem fog megszabadulni. Az összeszokottnak látszott társaság lassan kibotorkált mellette, nem volt meg benne a mersz, hogy felnézzen kivonuló alakjukra. Kíváncsisága nem terjedt ki sajnálkozó arcokra, már így is mardosta a düh.
Állkapcsát megfeszítette, fogai satuként szorultak össze, nem pazarolhatta értékes perceit, még ma haza akart jutni. Ujjait erőszakosan merítette el a kárpitozásban, próbált biztos alapot szolgáltatni magának, ha már karja roskatag pillérnek bizonyult. Lassan átadta magát remegő térdének, a szédület leteperte, mikor elérte a megkívánt magasságot. A vagon megperdült körülötte, ormótlan keringőzésbe fogott, nem tudta merre pakolja lábát biztonságban reménykedve, nem akart térdre borulni egy kis fáradtság miatt. Szemét fájdalmasan szorosra zárta, bizakodott, hogy a körülötte táncot lejtő világ hamar belefárad játékába. Szélesre tárt szájjal nyelte a levegőt, mellkasa kényelmetlenül magasra kényszerült emelkedni. Nem tudta miképp fog kijutni, ládáját még meg sem kísérelte mozdítani. A táskája vagy a pálcája kifordult volna pihenésért remegő kezéből, undorodni kezdett esendőségétől.
Önön nyomására fegyelmezte meg magát, nem kételkedett benne, hogy tönkreteszi vele magát. Elvágta túlzott sebességnek örvendő légzését, próbált emberi motívumokat vinni lihegésébe. Pilláit szétválasztotta, tekintetét kényszeredetten kínozta az egyre szaporábban keringő kabinnal, nem volt más választása. Marka szorításába vonta ládája fogantyúját, vontatottan indult meg az ajtó felé. Háta beroskadt, térde csakugyan, testének temploma erősen düledezett. Kérdésként sem merült fel benne, hogy összeomlana, ha hopponálásra adná a fejét, bizonyosan darabokra szakadt volna. Egyszerűen tudnia kellett, hol is nyugodtak határai, valahogy vissza kellett csoszognia hozzájuk.
Kótyagosságából semmit sem hátrahagyva botorkált ki a keskeny folyosóra, csak pár messzeségbe takarózott maszatot látott. Legalább közönség nélkül maradt szánalomra méltó botladozása, párszor meg kellett pihennie egy-egy ajtó ölelésében, hiszen ládája nem szégyellte felrúgni addig sem stabil egyensúlyát. Remélni tudta csupán, hogy nem alél el és bukik át valamely' kabin üvegezésén, kényelmetlen lett volna szilánkokon aludni. Érthetetlen csoda folytán sikeresen vergődött el a meredek lejtőként pózoló lépcsősorhoz, hogy ott könnyelműen vessen véget szerencséjének. Be nem ismert félelme koszként szennyezte különben sem tiszta látását, egyszerűen nem sikerült talpát a megfelelő felületre fektetni. Az addig sem épp békés világ az addiginál is sebesebb száguldásba fogott, kifutott alóla. Háta fájdalmasan tapasztalta az egyik fémfok peremét, könyökébe gyötrelem támadt, ostobán azzal próbált önkénytelenül fékezni, lábáról akkor valamiért elfelejtkezett. Semmirekellően cibálta őt a mélybe, nem rajta múlt, hogy nem esett a vagon alá. Egyszerűen csak nem fért volna át a résen.
Megrázta üstökét, vissza akarta cibálni környezetét a kirendelt helyére. Kisebb-nagyobb sikerrel zárult gyerekes próbálkozása, mindensége engedett és behódolt akaratának, noha saját agya szembe köpte. Ismét lüktetni kezdett, úgy érezte, koponyája fala pillanatokon belül beszakadhat, szeme se fogadta jól a hatást. Átvette annak pulzálását. Egyáltalán nem érte meg elhamarkodott tette.
Ládája még mindig ujjai fogságába gyötrődött, keze görcsösen markolta a fogantyúját. Lehet el sem bírta volna engedni a könyökében támadt sokk miatt, másik karja is hasonlóképp haszontalan volt. Várta, hogy valamiféle ötlet látogassa meg elméjét, ami kacsója nélkülözésével is ismét útjára tudja bocsátani. Olajra vágyakozó fogaskerekei képtelenek voltak egy ötlettel is előállni. Úgy látszott, nem fog hamar megszabadulni kényelmetlen helyzetétől, hacsak valaki a segítségére nem siet. Az ilyenkor tobzódni szokott tömeg már oszladozni látszott, senki sem maradt a szükségesnél tovább. Az oktalanul lézengőket pedig elvakította a boldogság, amit régen látott rokonuk támasztott. Önkéntes segítségre nemigen számíthatott.
Nem tudott mást tenni, várt. Kívánságlistáján a jótétlelket megelőzte karjainak felépülése, szerette megsegíteni önmagát. Könyökéből lassacskán kiszivárgott a fájdalom, nem győzte kivárni a teljes tünetmentességet. Kicsit mégiscsak feszéjezte a gondolat, hogy kiszolgáltatottságát bárki láthatja. Jelenlegi állapota nélkül is elég szánalomra méltó lényként tengette mindennapjait, ezeket a pillanatokat nehezen tudta megemészteni. Legalább most annyi reménye volt, hogy álmatlanságtól részeg elméje ezeket a perceket is feloldja s valamiféle híg masszává változtatja. Ekképp a szégyent is kevésbé fogja tapasztalni, csak most kellett teljes súlyában elviselnie. Erre a napra egy gyötrelmes út végeként szeretett volna emlékezni, mikor is hátrahagyta személyes poklát az összes velejáró finom kínnal együtt. Boldogságban úszva szerette volna ezt megélni, erre nem kap mást, mint fájdalomtól és szégyentől szennyes perceket. Nem hiába, róla volt szó. Teste hasznavehetetlensége ellen nem tehetett semmit.
Amint kezét munkára tudta kényszeríteni felsegítette magát jobbjával. Lába kissé elmacskásodva próbált eleget tenni hirtelen jött követeléseinek, bizonytalanul, de sikerült leszállnia a vonatról. Mélyet sóhajtva kezdte el róni a kihalt állomást, hiszen nem kellett kerülgetnie a csomagokkal vágtázó tömegeket. Fejét nem emelte fel, kopottas cipőjét vizslatta és a ráváró métereket. Nem táplált annyi bizalmat maga irányába, hogy merjen máshova tekintgetni, mint lábügye. Nem kicsit tartott attól, hogy megcsókolja a betont és nem akar majd kikelni karjából. Magába fektetett hite kritikán aluli volt.
Visszaküzdte magát a muglik állomására, ott sem uralkodtak különböző állapotok. Alig akadt társasága, az aszfalt porba burkolózott és a síneken csak elvétve pózoltak vasparipák. Legalábbis ennyit tapasztalt míg büszke tartással járt pár pillanatig, lehajtott fővel való csoszogása nem sokat váratott magára. Tekintete az elvárt érdektelenségnek eleget téve vizslatta a talpára váró mocskot. Szürkéből és barnából fonódott össze látképe, kicsit kizökkentette, ha más is utat talált magának, általános újságpapírfecnik borították fel világát. Nem mintha fáradságtól kásás tudatát ennyi felzaklatta volna, ahhoz talán egy tömegkatasztrófára lett volna szükség.
A célegyenes – mint a pályaudvar kijárata – már látótere peremén játszott, mikor olyasmi is bekúszott elé, aminek nem lett volna ott helye. Olcsó időnyerőnek tűnt, a pornak köszönhette, hogy rézszín teste eddig rejtőzhetett a burkolat egyik hasítékában. Sóhajával egy világ fájdalma szabadult ki torkából, tudta nem hagyhatja csak ott a kis szerkezetet. Eddig féltve őrizgetett tartalékjait kénytelen volt kifosztani, másképp nem lett volna képes lehajolni az átkos gépezetért. Nadrágja zsebébe süllyesztve morgott ismeretlen varázslótársa hanyagságán, ahhoz már nem maradt kapacitása, hogy végig vegye, mi történt volna, ha egy mugli kezére kerül az időnyerő. Csupán mélyet nyelt a gőzben úszó légből és továbbállt, a Foltozott Üst várt rá.
Kótyagos csoszogása meghozta gyümölcsét, lába majdhogynem kifordult alóla, mikor elérte a kocsmát. A pultnál motyogott valamit, maga sem emlékezett mit, de úgy tűnt, hozzá vannak szokva az ilyen vendégekhez, hamar az orra alá toltak egy kulcsot. Felkapaszkodott az ádázan magasodó lépcsősoron, párszor cipőjének orra fennakadt egy-egy fokon, tudat alatt bizonyosan ki akarta buktatni magát. Szobájának megtalálásával szerencséje volt, az ajtón függő szám csak úgy ordított figyelméért, noha annak kinyitásával már problémái támadtak. Egyszerűen nem talált bele a lyukban, keze túlzottan remegett. Másik tagjával kénytelen volt megtámogatni karját, úgy kevésbé reszketett.
Talán kihúzta a kulcsot a zárból, bár nem merte volna ezt szóban is állítani. Az viszont kétségtelen volt, hogy nem zárta be maga mögött az ajtót. Ládáját is elvesztette valahol az ágy felé félúton, utcai ruhájában borult a matracra, fekhelye rettenve rázkódott meg, szerkezete sikoltozott is egy keveset, de nem érdekelte. Abban a percben elégedettebb volt az életével, mint valaha. Gondolatai megszűntek létezni, csak a párna és az ágy számított neki, minden más semmivé lett.
Emlékei némán hallgattak arról, mikor is aludt el, noha arról szívesen csacsogtak, miképp is ébredt meg. Combjában fájdalom égett, egy kemény tárgy furakodott bele, érzésre azt mondta volna, hogy keresztül is döfte. Szerencsére ilyesmi egyáltalán nem történt, csupán sikeresen belefordult újdonsült időnyerőjébe. Sajnos azzal, hogy kihalászta a kis tárgyat zsebéből kínja nem szűnt meg létezni, a fémszerkezet fantomja tovább bántotta bőrét. Puhán tartotta markában, pedig szívesen valamelyik falhoz vágta volna, csupán karjának zsibbadtsága korlátozta ebben. Nem tudta, hogy elaludta-e vagy még mindig a fáradságtól gyenge, hiszen szemét sem tudta kitárni, mindössze hunyorgásra futotta tőle. Frissítő félhomályt tapasztalt pillái mögül, remélte csak nyitott ajtaján szivárgott be valami hosszúéletű gyertya fénye. A hajnal közelségét számításba sem szerette volna venni, arca túlzottan ragaszkodott – feltehetőleg – nyálától ragacsos párnájához. Egyszer végkimerülésben fog elpusztulni.
Tovább is sajnálkozott volna alvási viszontagságain, ha nem vágta volna valami ketté a szobájára ülepedett nehéz csendet. Mintha egy óra kattogott volna markában, dühös moraja majd' elmosta irritáló hangját. Ott kellett volna hagynia, nem ért neki ennyit a varázslóvilág. Egy muglinak szerencsés napja lett volna, ha nem találja észrevenni, ahogy neki is, hiszen még mindig aludna. Egyébként is, mégis mit tett, amivel kivívta frissen „zsákmányolt" tulajdona haragját? Szívesen megnézte volna, milyen tevékenységgel keseríti meg pihenésre szentelt óráit, de úgy sem tudta volna kivenni mi is történik előtte. Szeme még mindig megtagadta a helyes működést. Végül nem tett semmit, nem kísérelt meg tombolni, se leskelődni, aludt ő már ennél jóval rosszabb helyzetben is.
Teste elernyedt, izmai ellazultak, gondolatai kisimultak mialatt altatóként próbálta felfognia az őt körül lengő ritmusos kattogást. Rájött, ez nem éppen egy nehéz feladat.
Míg a valóság és az álomvilág határán vitorlázott, ami pár elnyomásra ítélt képzet felbukkanását jelentette, furcsa érzése támadt. Mintha mozgott volna valami szobájában, apró neszek harsantak a csendben, végül ajtaja robajos becsapódása ijesztette ki belőle végleg a fáradtságot. Jóformán kilökte magát az ágyból, a hirtelen elvágott hang túl hatásosnak bizonyult, ahogy az azt követő dolgok is. Mozgott körülötte a világ, a gyorsnál is sebesebben.
Egyszer napfényben fürdött, a másik pillanatban az éjszaka sötétje nyaldosta, emberek és más lények sziluettje fordult meg mellette. Az egyik sarokba szorította be kétségbeesése, fogalma sem volt mi történik körülötte. Ahogy teltek a percek nem látta fáradtsága nyomát, épp ellenkezőleg, mintha egyre csak szaporábban igyekezett volna mindenki. Az ajtók zaját nem hallotta, a szeszélyes fényviszonyok egységes szürkületbe olvadtak a sötét alakok megkülönböztethetetlenné váltak. Egyedül ő alkotott biztos pontot, vészesen szaporán emelkedő mellkasán kívül meg sem moccant. Nem mert mozdulni, a falba akart ágyazódni, képtelen volt feldolgozni mi is történik előtte. Mégis, elképzelhetetlennek tartotta, hogy másra tekintsen. Elnyelte a magából kifordult világ, viszont alig várta, hogy kiköpje.
Míg légüres elmével strázsált kisajátított sarkában, nemigen szentelt magának figyelméből, túl sok inger érte ahhoz. Nem tudta mennyi időt töltött el csodálással oldott rettegéssel, mikor rájött magára is kellett volna pár pillantást vetnie. Fájdalom fakadt gerincében, és lassan, de annál biztosabban terjedt el egész lényében. Gyötrelem szorongatta, keze görcsösen marokba szorult, karja mellkasához tapadt, míg lába kifordulva alóla, és próbált minél jobban gyomrához furakodni. Egyre csak eluralkodott felette a pánik, ahogy koponyája kényszeredetten a parkettának feszült. Minden porcikája kíntól remegett, érezte miképp csiszolja le önön homlokáról a bőrt. Álkapcsa satuként szorult össze, félt, fogai szétroppannak a nyomás alatt. Addig sem éppen kényelmes légzése fuldoklásba fordult, orrán keresztül próbálta falni a levegőt, elenyésző sikerrel. Bőrét, mintha felhevített vassal perzselték volna, jóformán várta, mikor pereg le.
Teste őrjöngött a kíntól, minek eredetét és hosszát biztosra nem vehette. Az őt addig ért ingerek kellemetlenül felerősödtek, a levegő is karcolta, főleg mikor mozgásra késztették. Sem bájitalt, sem átkot nem ismert, ami kegyetlenség ilyen formájára képes lett volna, pedig szelleme általában mindentudó lexikonként adta el magát. Sajnos, ha sötét varázs gyötörte nem is kérhette számon magán, arról nem lehetett tudomása. Jelenleg azt kívánta bárcsak behatolt volna a zárolt részlegbe, az ott őrizgetett kötetek csak úgy vonyítottak az olvasókért. Miért lenne egy iskolai könyvtárba becstelen mágiákról szóló könyv, ha titokban nem akarják őket tudomásukra hozni? Logikátlan.
Ismét csontjaiba hasított a kín, a szenvedés tengerként mosta át. Ő sebesen merült egyre csak mélyebbre, a fájdalomnak hála észre sem vette, mikor kezdett fulladozni. Az addig villódzó világ szüntelenül sápadt, a pacák egyre lassabban váltották egymást, a fogait is kevéssé feszítette a gyötrelem, meglehet állkapcsa is ellazult. Testében, mintha morfium robbant volna, ereiben, vázában szánkázott. A feloldozást követően minden elcsitult, lehet légzésével is felhagyott, ahogy szíve is megtorpant talán. A világ néma lett és ő sem akart már ordítani. Minden olyan szép volt, rideg, mégis gyönyörű.
Tudta szemét tárva nyitva hagyta, viszont nem izgatta. Zsibbadtság ereszkedett rá, semmilyen bántó inger nem érhette a vastag, ködfátyol mögött. Gondolatai halva születtek, véget is értek, mielőtt elkezdődhettek volna. Nem gyújtott volna gyertyát egyikért sem.