Kábultan tért magához, elvesztette önmagát valahol félúton. Nem ismerte a percet, mikor ismét saját képzetei szerint cselekedett. Közelmúltját súlyos köd öltöztette, ő pedig nem állt kész levetkőztetésére. Kívánt pár pillanatot jelenkori magára fecsérelni, úgyis léte nagyrészét múltjában tengette, válaszait kergetve. Mélyet nyelt a dohos légből, tüdeje szégyentelenül rikoltott, nem tehetett mást, hallgatta. Egy idő után kétségtelenül remekül ment a vére diktálta ritmushoz, ez a rettenet bizonyosan soha be nem forró sebeket ejtett ízlésén. Eltorzult fiatalból, szemnek és szívnek kellemetlen felnőtt lesz, anyja mindig ezt hajtotta. Milyen igaza volt.
Nem szerette hazugságokkal táplálni tudatát, noha jenleg nem állt módjában máshogy cselekedni. Fel kellett mérnie a károkat, amiket nem kívánt tulajdona okozott, délben otthon szerette volna hallgatni a falusi pletykákat. Bemesélte reszkető tagjainak, fel tudják segíteni, meg tudják tartani, mégis tovább reszkettek. Álmos nem törődött vele, nem félt mindegyiket ignorálni, nagyot úgy sem eshetett. Arcára így is könnyűszerrel csókot lehelhetett a padló, remegő térde pedig folyton azt kóstolta, ezt a zsibbadtság zavarában is megmondta. Karjai fantomként mozdultak, csak remélni bírta, tényleg engedelmeskednek neki. Szerencséjére nem tétlenkedtek, nemsokára már térdének remegését szenvedte el, nadrágja is lecsúszott róla félúton, öve bizonyosan felmondta a szolgálatot. Lábát sem kímélte a zsibogás, noha abban már hangyák futkostak. Mingyárt véget ér.
Egy ideig csak álldogált, nem kockáztatott meg egy csenevész lépést sem, ismerte kitartásának határait. Némán várt, szíve lecsendesedett, ahogy tüdeje sem fújtatott haragosan. Lassan süketté lett szobája, a vaksághoz képest nem volt nagy hátrány. Este lehetett, halovány, sápadt ragyogás szökött csak be a szobába, az ajtónak adatott meg csupán aranyfényű körvonal. A narancsos keret szokatlanul magasra hágott, nem rémlett neki, hogy egy ilyen góliát bejáraton vágtázott volna be. Nem, mintha fáradtságtól homályos emlékiben bízott volna, ilyen együgyűséget nem engedhetett meg magának. Mégis, kicsinek érezte magát, magas alakjának kiváltságait nem tapasztalta. Talán ma már túllépte józanesze keretét, másért miért bomlott volna meg.
Óvatos ereszkedésbe kezdett, valamilyen úton-módon fel kellett küszködnie magára szökésben lévő öltözékét. Alsóvégtagjai persze ezt igen ellenezték, nem tehettek róla, önkénytelenül kattogtak. Hangos óraműre emlékeztette magát, csak meg kell olajozni, nincs mitől félnie. Legszívesebben guggolt volna párat csontjai elcsendesítése végett, de nem volt ilyesmire ideje. A károk megállapítása elsőbbséget élvezett, minden szükséglete csak utána következett. Mikor megkaparintotta nadrágjának szélét, gondatlan sebességgel emelkedett fel. A fájdalom nem vált köddé egyhamar.
Más sérelem is megtalálta, mint kiderült övcsatját semmi baj nem érte. Ruháját tüdejéig fel tudta rángatni, ott parancsolt neki csak megálljt szíja. Lehetséges, mégsem az ajtóban akadt a hiba. Torkában a félelem keserűje robbant. Reszketeg teste is megdermedt egy pillanatra. Ilyesmire egy időnyerő nem képes, képtelenség.
Ajka kiszáradt, nyelve se volt képes eléggé borogatni, valahogy minden őt lassító képzet elhagyta, ahogy a lábára már nem illő cipő is. Óvatlan vágtázásba kezdett, minél hamarabb meg szerette volna kapni nem kívánt válaszait. Erőszakosan mart rá a kilincsre utat nyitva magának, lépteinek dobogása egészen a lépcső aljáig kísérte, ott már nem dübögött annyira a burkolat. A hitvány pulton tulajdonképpen egyáltalán nem észlelt változást, csak más mágusok feje pihent rajta. A kiszolgálón sem vett észre semmit, még kissé foghíjas mosolya is igen hasonlatosnak tetszett. Lehet míg a padlót melegítette vissza is tért saját idejébe, magasságát is bármelyik pillanatban visszanyerheti, meglehet valami troll készítette a tárgyat. Mély sóhaj szaladt ki torkán, mintha az egész világ súlyától szabadult volna meg.
Sokkalta bizonyosabban haladt tovább felismerése után. Kérdését épp úgy fel akarta tenni, noha a feleletet már inkább baráti vállveregetésként várta nem, mint pofont. A férfi sötét szeme sem ígért mást, igazán bíztatónak tűnt.
Mit kószál errefelé, fiatalúr? És mi történt a homlokával? Késő van már ehhez – rótták meg kicsit. A kocsmáros csontos ujjai pókként feszültek a törölgetett pohárra, angolosan sápadtak voltak. Álmost kirázta a hideg, abban a percben érthetetlenül embertelennek látszot.
Egy kérdést szerettem volna feltenni: mi a mai dátum? – hangja a szokottnál jóval vékonyabban formálta a szavakat. Nyers hatásából, viszont csöppet sem vesztett. A második kérdést pedig könnyedén kizárta.
Június tizenhatodika, miért fontos ez az éjszaka közepén? – A csapos bozontos szemöldöke határozottan kúszott fel a homlokára, ráncokat maga előtt gyűrve. A hónap és a nap egyezett, az utolsónak is kell.
De milyen év? – követelőzött, fájdalomcsillapítóként vágyta a választ.
1937, az Istenit! De minek ez neked? A te korodba már ezt illene tudni! – Elhomályosult előtte a világ, a férfi hangja sem érte el többet, pedig húsos ajkai nem zárultak be utána sem.
Nem szabadott volna ott lennie, nincs helye itt. Nagyobb vihar gyülekezett a feje felett, mint azt gondolhatta volna, kétségkívül nem egy villám próbálja majd meg agyoncsapni. Ő pedig ismét csak egy gyerek, akinek még elkezdődnie sem szabadott volna. Szellemét leterítette a dermesztő rettenet és tanácstalanság, hogy készülhetett volna ilyesmire? Még leglehetetlenebb háztársaitól sem kapott ilyen abszurd feltevést, képtelen volt átlátni az egészet. Tudta, a bonyodalom, amivel szembenéz, túl sűrű és éppen elég telet ahhoz, hogy felmérni se bírja. Képességeit nemigen becsülte le mostanság, noha elég ideje élt már magával ahhoz, hogy ismerje határait. Elveszett gyermekként egy idegen fővárosban csekély esély kecsegtette, nem tagadhatja majd meg a segítséget. Sajnos csaknem bizonyos, neki kell majd nyújtani a kezét az alamizsnáért. Saját maga fogja újfent elárulni fogadalmait, voltaképpen kényszeresen rúgja fel őket időről időre. Megrögzött esküszegő volt.
Míg ott állt, kukán lassacskán ismét kezdett felfigyelni másra is megrovó képzetein kívül. Az egyik varázsló horkolása és a kocsmáros hitetlen morgása majd' egyszerre tört be gondolataiba, szerencsére elég löketet biztosítottak neki. Talán, ha taszították volna sem indult volna meg ilyen szaporán. Érezte a talpa alá gyűrődő zokniját, alig lepődött volna meg, ha megint a padlón találta volna magát, ehhez tökéletes tehetséggel bírt. Meglepetésére, csak párszor ingott vagy csúszott meg, míg a fafokokat szedte, a korlát pedig ott támogatta, ahol tudta. A keskeny folyosót hamar maga mögött hagyta, ahogy szobája küszöbén sem időzött sokat, egyszerűen nem birtokolt vesztegetni való perceket. A csomagja reményében jött fel, noha nem lelte ott, ahol azt hagyni vélte. Valahol az árnyékban rejtőzhetett, a sötét köpönyeg miatt nem láthatta. Szorongott, mélyen érezte, koholmánya kicsit sem igaz. Legalább magának hihetett volna.
Mérgezett egérként rohangált, rendszertelenül ellenőrizve az összes eshetőséget, amit aggodalomtól terhes szelleme számításba vett. Nem egyszer dúlta fel ágyneműét és mászott keresztül fekhelye alatt, a feladást undok bogárként legyezte el, tudomást sem szeretett volna róla venni. A ládája kellett neki, nem volt apelláta. A káosznak kínált kutatása kevéske gyümölcsöt teremt, csupán kihűlt cipőjét találta meg. Az sem változott, kitartóan tartott nagyságát, lába kétszer elveszhetett volna benne.
Keze automatikusan merült el talárja zsebében, ami kifejezetten mélyre süllyedt derekáról, ujjai alig érinthették fenekét. Pálcája hűséges ebként törleszkedett tenyerének, hálás volt neki ezért. Hamar magához is vette, méretre akarta igazítani legalább a cipőjét, a többit el bírta viselni. Már bűbáj által megkövetelt mozdulatsort művelte, mikor pofonvágta helyzete. Testileg bizonyosan nem volt elég idős ahhoz, hogy varázsoljon. A Minisztérium garantáltan észrevenné, nem mintha ez ellenére lett volna. Mégis, nem kívánta megszegni a törvényt, ragaszkodott a szabályokhoz. Semmi kibúvó nincs alóluk, mindenkinek sokkalta boldogabb élete lenne, ha azok szerint élne az összes ember és varázslény.
Visszasüllyesztette pálcáját szövetből készült kis lakásába és felkapta lábbelijeit, majd lassan ismét megindult ajtója felé. Nem gyorsított léptein, mondhatni kimenetelt a fogadóból. Kizárta az őt célzó kérdéseket, csupán érthetetlen, egymásba oldódott szavakat hallott. Igen jól ment ez neki, ezt sokszor megkapta. Ő csak élvezte, kivételesen még az okát sem törekedett kutatni.
Zoknija hamar átázott, a beton nedves volt és tenyérnyi pocsolyák szabdalták. Nem érdekelte, felszegett fejjel vonult végig a kihalt utcán. Sápadt holdfény vegyült az lámpák meleg világosságába, csak annyit látott, amennyit kellett neki. Orra egyszer sem kísérelt meg bukni, ezt fájdalmasan nagyra nyitott szemének tulajdonította. Remélte, egy szemüveget sem kell majd köszönni ennek az estnek, gyerekként még kevésbé fért volna bele a keretébe. Ösztöndíja is búcsút intett neki utolsó tanéve elején, segítő karjait most is kereste. Minden sarlóját megbecsülte, viszont még így is hamar semmivé lettek az érmék. Jó gazdálkodása ebben a helyzetben kicsit sem volt elégséges.
Eleresztette tekintetét, az barangolt a házak kopottan vakolatán, a vak, nyitott ablakokon és az azok előtt ülő virágosrekeszeken. Némelyik növényt teljes megvilágításban csodálhatta meg, a halál már megérintette némelyiket. Sziromkoronájuk igen foghíjasnak tűnt, kifoszthatták őket. Lehet túl sok vizet erőltettek le a torkukon mostanság, ő is hasonlóképpen élte meg Britanniát. Életben sem bírna maradni nélkül, mégis lassan belefulladt. Túlontúl sok angol szokás ragadt rá, gondatlanul elfojtva magyaros ragadványait, régi énje egy ideje elnehezült, csak idő kérdése volt, mikor pusztul el végleg. Keserű érzés mardosta emiatt a torkát, leginkább, mert nem tudta bánja-e ezt.
Olyan kérdések tépték, amikre gondolnia sem szabadott volna, így még a választ is félte keresni. Ezért is akart hazatérni, többek között, ismét büszkén akart állni országa csonkolástól véres határain belül, biztonságban, az otthon melegébe. Csupán reménykedett benne, ezek visszaadják voltaképp már gyászolt lénye eszméletét. Félte a napot, mikor azon eleme végleg megszűnik, lehet észre sem fogja venni. Értékeket veszt majd nyomtalanul.
Fejét kissé megrázta, nyomasztó képzeteit így igyekezett kigyomlálni, persze sikertelenül. Ennyi elég szegényes próbálkozásnak bizonyult, stabil bázisa volt ő a gyötrő gondolatoknak.
Nadrágja talpa alá gyűrődött hosszas gyalogtúrája eredményeképpen, észrevétlenül ereszkedett alább komikusan magasra felhúzott szíja. Túl későn fordított rá elégséges figyelmet, pedig csakugyan szerette azt a nadrágját. Tulajdonképpen a második bőrén taposott, a nedvesség egyre csak feljebb kúszott lábszárán. A hideg is folytonos vendégként gyötörte gerincét, le-felzongorázott rajta. Igazán ingerülté tudta tenni ez az időjárás, nem zuhanyozni jár el otthonról. Ezt a szokását a szigetország figyelmen kívül hagyta, annyiszor mosdatta meg ahányszor csak bírta. Valamiféle átokként keringtek felette a fellegek. Nem lepődött volna meg, ha követték volna, most is érezte arcán a permetet.
Felpillantott az égre, csillagok nyomát sem látta, csupán a Hold fénye festett meg pár felhőt, noha alakja régebben elveszett mögöttük. Imádságot mormogott magában, nem kívánta Isten fürdővizét nyakába szakadni. Kinézete így sem felelt már meg bűnösen alacsony elvárásainak, nem kellett ázott kutyának lennie ahhoz, hogy szégyellje külalakját. Szerencsére eddig csak patkányok masíroztak át előtte, azokat magasan felülmúlta, noha ezzel senkinek sem büszkélkedett volna. Olyan mélyre sohasem akart jutni.
Ismét lehajtotta a fejét, kopott zokniját figyelte. Nem akarta megtapasztalni bármiféle szilánkot bőrében, így is elég gonddal büszkélkedhetett. Zsebébe lustálkodó keze rögtön rá is mart időnyerőére, még mindig darabokra törte volna. Sajnos fájdalmat sem tudott okozni a kis szerkezetnek, pedig szívesen viszonozta volna, amit vele tett. Lehet az a pokoli kín csupán valami borzalmas álom volt, de eddigi élete legiszonyúbb élményei közé tartozott, talán a visszautat is elvetetné, ha újra kéne élnie az a szörnyűséget. Kilátástalannak tűnt, ismeretlen határokkal bírt, ostromolta mind testileg, mind szellemileg. Kérdések armadája várt feleletre, míg izmai elárulták. Elvesztette hőn szeretett irányítását, bizonyosan ez rémisztette meg.
Valami megszorította a vállát, fejét hátra kapta, míg szabad kezével az őt megragadóra mart. Hozzá mérten hatalmas férfi állt mögötte, valami csendőrfélének látszott. Komolyan nem vehető egyenruhájában feszített, tekintélyes bajusza sem segített helyzetén, röhejesen festett. Álmos felvonta szemöldökét, nem értette, mit akarhat tőle a törvény egyik túlsúlyos őre. Milyen bűnt kenhetnének rá egy gyerekre? Amint felmerült benne a kérdés rájött hol hibázott, kölyökként nem kéne az éjszaka közepén az utcán kóborolnia. A még fel nem tett kérdés válaszának nyomát sem lelte.
– Fiam, mit csinálsz itt? Tudod te mennyi az idő? – követelőzve faggatták. Ő csak pislogni tudott, mit felelt volna? A Mágiaügyi Minisztériumba való menetelét mégsem jelenthette be! – Mi van? Süket vagy? – mélyen zengett az összes szó, a csendőr nemigen vigyázta az éjszaka békéjét. A férfi tekintete lassan eltűnt szemöldöke alatt. Ő csak mereven rázta a fejét, mielőtt téves következtetést vont volna le vallatója.
Nem, uram. Nem vagyok süket – suttogta. A néma utcában ezt is ordításnak fogta fel.
Remek. Mit csinálsz itt? – tagolta neki szótagokra. Ez rögtön feloldotta megilletődöttségét.
Nem tartozik magára – jelentett ki. Megkérdőjelezhetetlennek akart látszani, jelenlegi állapotának köszönhetően valószínűleg meg sem közelítette célját.
De, higgy nekem rám tartozik. Hogy hívnak? Hol élsz? – toldott újabb sorokat a kérdéstömeghez. Álmos nem tudta hová kapjon, sohasem hazudott volna egy biztosúrnak. Önként képelné fel magát.
Kovács Álmos vagyok, uram. – Ennyivel be is fejezte, a többi választ inkább megtartotta. Így kevésbe érezte mocskosnak magát.
Furcsa neved van, hallod-e? – hitetlenség színezte hangját, nevetéstől is terhes volt. – Utcagyerek vagy? – Arca megfagyott, amint feldolgozta, mivel vádolják. Azon nyomban megrázta volna fejét, viszont végül nem tette, hiszen az igazsághoz ez állt a legközelebb. Otthona nincsen, ahogy szülei sem igen élnek manapság. Halványan bólintott. – El kell vigyelek egy dologházba – fájdalmas sóhajjal zárta le bejelentését. Álmosnak torkán akadt a lélegzete, a halálos ítéletét vélte hallani.
Nem hagyhatna itt? – könyörögte. Fogait összekényszerítette, feszültségét nem bírta másképpen oldani. Gyomra kavargott kétségbeesésében, hányni szeretett volna, az lehet feloldozta volna.
Jobb helyed lesz ott – olyan biztosan állította, még a vállát is megpaskolta. Ő mégsem hitte el, számára a megfelelő helyet az egész országban feleslegesen keresnék. Haza akart menni.
Nem. Kérem, hadd menjek... - halk szavait elrabolta a szél. A jard még meg sem fordult, mintha tudta volna, hogy követni fogja. Ennyire sajnos még ismerte is magát, virgácsa botladozva hozta be lemaradását.
Kiábrándultan temetkezett sörénye alá, tehetetlen volt. A férfi felette állt, korban, pozícióban: mindenben. Nem mondhatott neki nemet, ennek ellenére is remegett. Tekintete szaporán kutatott egérútért, míg lába remegve várta a megfelelő pillanat elérkezését. Ösztönei és ész érvei is el akarták rángatni, de a csendőr alakja kicsit sem távolodott. Eddig olyan jól rejtegetett értékeinek most kellett felszínre törniük? Remek.
Hány éves vagy? – könnyedén röppent a kérdés, az éj csöndjét sem dúlta fel, Álmos gondolataival ellentétben. Semmiképp sem végződött volna előnyösen, ha benyögi valódi korát, csendben ballagott tovább. – Nem hallottad?
További kérdés is felcsendült a kellemesnél jóval tovább húzódó sétájuk során, legalábbi Álmos így vélte. Összes erejével képzeteibe való belefulladást próbálta segíteni, kivételesen önként szeretett volna elmerülni tudata pöcegödrében. Kapaszkodóit így sem merte elengedni.
Dohányfüsttel illatosított útjukat egy vaskapu állta el, rozogasága ellenére tekintélyesen magasodott. Álmos pillantása sokáig időzött rajta, fel kellett mérnie mivel áll szemben, ki kell majd másznia rajta. Szánalmas mozgáskultúrája sem tartóztathatta fel ebben, meg fogja tenni. Anyjáért meg kellett tennie, rajta kívül ki vigyázna rá? Apját rég elföldelték, viszont ostoba tettei még midig kísértettek, leginkább őket boldogították. Szüléje idegeit rég felőrölték.
A pandúr rázni kezdte a bejáratot, a rozoga fémváz csörömpölve rikoltott segítségért. Sajnálat ébredt benne az utca összes lakója iránt, senkinek sem kívánta, hogy ilyesmire keljen.
Világosság gyúlt az addig vak ablakok egyikében, melegen sütött át az üvegen. Nem tarott sokáig a ragyogás, korán elhagyhatta az illető a szobát. Ez jelként is szolgálhatott csendőrjének, felhagyott a kapu könyörtelen rángatásával.
Fényár ömlött ki az ajtón, Álmos szeme nehezen viselte. Felkészületlenül érte a kóstolót követően is, sötétben akart még maradni. Kivételesen az biztonságosabbnak tűnt.
Mit csinál maga ott? Richard, megint maga az? – rekettes hang követelte a választ. Bizonyosan egyik legszebb álmából rángathatták ki. Nem ő lehetett az első áldozat, ha tényleg Richard névre hallgat gardedámja.
Igen, nővér! Jó reggelt! – Álmos most már semmin sem lepődött volna meg. – Új gyereket hoztam! – Elődjeinek talán tényleg szívességet tett vele ellentétben, remélte csak vele hibázott.
Remek – elégedetlenségtől bűzlött a nő válasza. Közelebb csoszogott hozzájuk, a lámpa lángja remegett, ahogy haladt. Arcát éles árnyékokkal festette meg a tűz, alig tudott kivenni bármit is belőle. Korosodó, fehér hölgy volt, az bizonyos. Sápadt tincsei pókhálóként szálltak körülötte, hálósapkája nem zabolázta meg őket eléggé.
Nem valami bőbeszédű fiú, nem lesz vele baj, ne zsörtölődj! – Richard nevetősen adta elő magát, még keze biztatóan járt vállán. Álmos alig várta, hogy megszabaduljon tőle, ez a nap nélküle is megfelelően kiborította.
A csendesek a legrosszabbak – motyogta az apáca, míg a zárral bíbelődött. Egyet kellett ezzel értenie, majdnem bólogatni is kezdett.
De ő jó gyerek – még maga sem állította volna ezt ilyen biztosan, lehet a hosszabb ismeretség az oka.
Eldől majd. – Végszóra a zár is kattant, megnyílt előtte új otthona kapuja. A félelem keserűje oldódott szájába, rettegett az ismeretlentől. Eddig még árvaházat sem látott. – Gyere, fiam! Richard, neked pedig további jó napot!
Fel sem fogta mikor rántották be a birtokra, úgy tűnt a nővér nem kér sutaságából, minél gyorsabban le akarta tudni bajos helyzetét. Ezt kicsit sem vette zokon, jelenleg ő sem vetett volna meg egy ágyat.
Rose nővér vagyok, ennek a nevelőotthonnak a vezetője. Szerencséd, hogy épp akad szabad helyünk, reggeli után elrendezzünk mindent – darálta a szavakat. Meg sem álltak, egyre mélyebbre merültek a ház gyomrába. – Megtörölközöl és leveted a vizes ruhád, nem akarom, hogy valamiféle betegséget cibálj be! Addig is: fogd! – A nő nyomban kezébe nyomta a lámpást, valószínűleg ekképpen könnyebben bírt kulcsai közt lapozgatni. Álmos készségesen világította meg a műveletet és ezzel a hölgy vonásait is. A meleg ragyogás életet kölcsönzött a mogorva arcnak, az éles árnyékok kiemelték a mély árkokat a bőrben és a kidomborodó járomcsont vonalát. Az idő rendkívül durván bánt el nővel, bár lehet nem egyedül tette. Ritkás szemöldökeinek közeli ismeretsége is közrejátszhatott, talán még a saját fizimiskája sem ilyen keserű. Hirtelen rávillant a barna tekintet, mintha az addiginál is keskenyebbre lett volna préselve. – Itt maradsz, azt meg add vissza! – csak utasításkor csengett tisztán a hangja, levetkőzte rekedtségét.
Kiragadták ujjai közül az addig gondosan őrizgetett tárgyat és Rose eltűnt az előbb még zárt ajtó mögött. A sötét nem várt sokat: lecsapott, szeme rosszul viselte. Akár szurokba is bámulhatott volna, az addig tiszta vonalok nyom nélkül vesztek el. Egyedül a kulcslyuk ígért valamennyi sápadt fényt. Jövője is hasonlóképpen festett, addigi tervei leomlottak, háttérbe szorultak, ő pedig csak egy sovány lehetőséget látott maga előtt. A Minisztérium sosem élt benne szebben.
Mélyet sóhajtott, pilláit is lehunyta. Kicsit el akart határolódni jelenétől, nehezen emészthető helyzetbe keveredett. Rettegte a percet, mikor lekopik állapotáról az abszurdum gondolata, lehet idegei összeroppannak majd. Most álomként fogta fel a körülötte játszódó eseményeket, megtévesztően valószerűnek tapasztalt mindent, mégis idegennek, lehetetlennek. Nem volt idegen számára ez az érzés, kétszer már biztos meglátogatta. Sajnos akárhányszor is találkoztak csak a megszokás kergette el, ez eddig még sosem hazudtolta meg önmagát. Szerencsére lesz ideje feldolgozni.
Az addigi halk motozás megszűnt, az apáca hamar ki is fordult a feltételezett raktárból. Alacsony kis tornyot egyensúlyozott egyik karján, jövőbeli textíliáinak látszottak. Korán kézhez is kapta őket, figyelmeztetés nélkül málházták fel velük.
Cipőt később keresünk, el kell kezdenünk a reggelihez készülődni!
Rose nővér a zár kattanásával tovább is állt, nem tehetett mást követte. A kevéske fény nem volt elég kielégítő nézelődéshez. Örült, mikor a padlót szemmel tapasztalhatta, noha akár látta, akár nem, nyögéseit hallotta. Az öreg deszkák nyikorogtak súlyuk alatt, eddig az apáca trappolása nyomhatta el. Meg kell majd barátkoznia ezzel is, noha remélte nem lesz rá elég ideje.
Sebes tempójuknak köszönhetően hamar eljutottak következő állomásukig, az az ajtó nem volt lakat alatt. Az apáca oda is becsörtetett, Álmos kezdte sajnálni a nyílászárókat. Ő nem ment beljebb, legutóbb se invitálták, nem kísértette meg sorsát. Első benyomását tönkretették helyette, ő nem akarta még felgyújtani is.
Mit állsz kint? Gyere be, és öltözz át! – Emberismerő készségei ma is lenyűgözték. Lába kissé fennakadt a küszöbben, ahogy teljesítette a kérést, térdre is zuhant. Ezt a pillanatot választották abszolút előnyei, hogy felszínre törjenek. Hamar feltornázta magát, így csak a szégyen egy tömény dózisa gyötörte. – Ne rongálj és figyelj hova lépsz! Itt hagyom ezt a gyertyát, amint végzel oltsd el, ne pazarolj! Visszajövök, amint tudok, várj az ajtó előtt! – csak úgy özönlöttek az utasítások a nő szájából. A hangszín hidegnek tűnt, bizonyosan nem először csinálta ezt. Kicsit sem irigyelte. – Amennyiben van valamiféle személyes tárgyad, azt kötelező leadnod, ha nem veszélyes visszakapod. – Ezzel a mondattal hagyták a mosdó gondjaira, fel is kellett épülnie belőle.
Nem adhatott muglikézre komoly varázstárgyakat. Pálcája csupán egy mívesen faragott bot avatatlan érintése alatt, noha az időnyerő – amennyiben az, elvesztette teljes bizonyosságát ebben – sokkalta kényesebb. Nincs lelke, így érdektelen lehet abban is kinek a létét kísérti meg. A problémák egyre csak gyülekeztek feje felett.