Zsebei tartalma tenyerein üldögélt, felének származását sem ismerte. A maradék pedig tulajdonképpen üvöltötte: kobozz el! Pálcájával szemeket lehetett volna bökdösni, hugrabuggos kitűzőjével szintúgy, noha időnyerője egyszerűen lopottnak látszott. Mit keresne valami réz, igényesen megmunkált „izé" egy utcakölyöknél? Hideg verejték futott végig gerince mentén. Kicsit sem tudta, miképp kell az ilyen helyzeteket kezelni, kifejezetten ritkán került bajba.
Lehunyt pillákkal vett egy mély lélegzetet, lassan préselte ki fogai között. Nem várt kevesebbet, mint problémái megoldását, furcsa módon nem jelent meg semmi.
A vécéülőke fedőre pakolta le kezei tartalmát, nem halogathatta tovább átöltözését. Kicsit sem hiányzott neki, hogy rárontsanak, míg ádámkosztümben pózol. Először talárjától szabadult meg, szépen összehajtva fektette ingóságai mellé, nadrágjával és alsóneműjével is hasonlóképp járt el, csak azokat helyettesíteni is tudta valamivel. Inge azonban egy másik történet volt, tekintete fel-alájárt a mosdóban, míg gombjaival szórakozott. Iszonyadott a gondolattól, hogy valaki láthatja mit is takargat. Amint mellkasa teljességében láthatóvá lett ujjai könnyedén barangolhattak át hátára, a barázdák még durvábbnak érződtek, A hegek bőre alatt leledző férgeknek tetszettek érintése nyomán. Egy hideg kéz nyomban végigzongorázott csigolyáin, el is kapta sajátját. Nem kellett volna ilyesmikkel húznia az időt.
Elrendezte levetett öltözékét, az igatag tornyot zsebének tartalmával koronázta meg. Erős gyanú ébredt benne, miszerint semmit nem fog viszont látni dolgaiból. Keserű, viszont nem tudott mit tenni. A szabályok nem felülírhatók, követni kell őket.
Frissen kapott felsője – ahogy nadrágja is – jellegzetesen olcsó anyagnak tűnt. Ingén átderengett testének halovány színe is, gombjai sem egyeztek meg, mintha csak az otthoni ruháját öltötte volna magára. Térdét súroló gatyája pedig egyszerűen rongyos volt, mintha bármikor elszakadhatott volna a szövet végelgyengülésben. Bele se mert gondolni hány fiúcska hordta még ezeket rajta kívül. Talán csak újra kell élni a gyermekkorát, többet fog esni és kevesebbet fogja anyját szólítani, ennyi eltérés lesz. Remélhetőleg a földet sem kell túrnia többet, az lenne igazán csak az előrelépés.
A gyertya fénye megingott, a nyitódó ajtó szele megtépázta. Rose nővér teljes pompájában tetszelgett a küszöbön. Álmos szemöldöke ismét gyűrni kezdte homlokát. Az apáca nem azon színeket hordta, amikre számított. Alig bírt uralkodni undorának fintorán, vérszegény mosoly vált belőle. Tekintetét viszont nem tudta lerángatni a kék tunikáról, mintha megbabonázta volna. Szerencsétlenséget szerencsétlenség követett.
Látom végeztél, s még össze is hajtogattál! Felülmúltad az elvárásaimat – most már minden szava csattant a hölgynek. – Hozd a levetett gönceid, bemutatlak a nővéreknek! A további dolgaidat később vizsgáljuk át, rejtegetésért automatikus elkobzás jár, ezt tartsd észben! A gyertyát pedig fújd el, más is szeretné még azt használni! – A nő az utolsó utasítással ki is fordult a helységből, majd határozott vonulásba kezdett. Égszín ruhája vadul hullámzott lába mentén. Álmos komótosan karolta fel addig katonás halmát, majd lábbeliét, a gyönge láng kialvásával erőltette csak meg magát, be kellett érnie frissen szerzett nevelőjét. Rose nem változtatva menetének ütemén haladt a folyosón olajlámpásának fényének ölelésében, valami pompás rejtőzött tartásában. Keskeny vállán több büszkeség és határozottság ült, mint neki valaha fog. Ő képtelen lett volna idegen ösztökélés nélkül ilyen külalakot produkálni. Irigyelte Rose nővért. – A konyhába ezt követően nincs bejárásod, a kísértés elkerülése végett! Az ételt az ebédlőben fogyasztod majd el a többi gyerekkel, a pontosság fontos! Reggeli hattól, ebéd délben, míg a vacsora megint csak hatkor! – Magának bólogatva jegyezte le fejében a szabályokat, az apáca úgy sem láthatta mit csinált, még csak hátra sem tekintett.
Egy kétszárnyú ajtónál álltak meg legközelebb, a máz kopottasan öltöztette már, noha fénykorában bizonyosan remekül festhetett. Egyszerű ajtógomb nyitotta, ami alatt egy elméretezett kulcslyuk lapult. Nyilvánvalóan ezt is zárták. Az étellopás bizonyosan egy élő probléma lehetett.
A helyiség tulajdonképpen elég pöttöm volt, mégis elégségesnek látszott a hajnal halovány fényében. Fekete és fehér négyzetek uralták a padlót, kopottas linóleumnak tűnt, nem a mostanság fektethették le. Az elvárt berendezések közül hiányzott pár, nem tudta ezt minek a számlájára írja. Lehet még nem találták fel, vagy csak nem tudta megfizetni az árvaház, meglehet a kettő egyszerre.
Dícsértessék! – kedves hang röppent fel a munkapult mellől, amit valamiféle moraj is követett. Az addig ott álldogáló egyik hölgy rögtön megfordult. Fiatal arcát kissé rendezetlenül keretezte fehér fátyla, sovány ajka szélén mosoly ült. Egyedül a kezében ülő csúf kenyérvágókés rondított bele békés kinézetébe.
Köszönj, fiú! – dörrent fel mellette Rose nővér.
Dícsértessék! – teljesítette rekedtesen a kérést. Az ideg fojtogatta a torkát.
Daisy és Agnes nővér, ő pedig itt… - Olyan pillantást kapott, ami igen gyorsan kikényszerítette belőle egy bemutatkozást.
Kovács Álmos vagyok, örvendek – hanghordozásából ki se lehetett volna venni, mennyire nem veszi magát komolyan. Érthetetlen módon kicsit sem örült a találkozásnak. A másik kenyérszeletelő arcát sem hiányolta, zokon sem vette, hogy meg sem fordult.
Kitől kaptad ezt a nevet? – mogorva, enyhén reszelős kérdés harsant. – Nevetséges… - rosszindulatban fürdött a szó. Nem most szembesült ezzel először, kimondottan sokszor megkapta, ő is hasonlóképpen gondolta. Mindig álmosnak lenni, elég kiábrándító. – Rose nővér, én nem vagyok hajlandó szerencsétlen gyereket így szólítani! – az ismét csak kihalott a töméntelen undor mellett már sajnálatot is vélt felfedezni. Az nem kellett volna, megvolt anélkül is.
Akkor nevezd át, mit bánom én! – megfáradtan csengett az eddig csattogó hang, az ez idáig használt magaslatot is hátrahagyta. Az eddig megfejtehetetlen arc, mintha évtizedeket öregedett volna. Őt sem zavarta igazán, eddigi tanulmányai során sem szólították Álmosnak, ez mára csak anyjának maradt meg.
Amint megkapta a jóváhagyást rögtön megpördült, fátyla pofon csapta mellette álló társát. Kimondottan sajnálta az egyetlen mosolygó jelenlévőt, noha ajkának görbülete egyre hamisabbnak bizonyult. A nemrégiben megfordult apáca előbbi tettével nem törődve vizslatta őt. Hideg szeme volt, messziről látta halotti színét, arca szokatlanul nyúltnak látszott, tejfelszőke szemöldöke is élesen elütött bőre sápadtjától. Durva vonásokkal festették meg.
Mozdulatlanul állta tekintetét, így is legkényelmesebb pózát viselte. Csupán szeme vándorolta a szobában, unta az őt bámuló fizimiskáját. Túrája Rose nővér arcán ért véget, a hölgy vele ellentétben nem hagyta abba alárendeltje mustrálását. Ábrázata türelmetlenségről árulkodott, homlokán elmélyültek a ráncok, ajka is pengevékonnyá vált. Rettentő pillanat lesz, mikor az a száj felszabadul az elnyomás alól.
Daisy nővér – sóhajtott Rose –, gyorsabban, ha kérhetem! – csattogta. Fogadni mert volna, hogy látott pár eltévelyedett nyálcsóvát útnak indulni, gondviselője úgy tűnt hiányt szenved pár fogban. Megvetően nézte a fénylő cseppeket a padlón, remélte nem talál beléjük lépni, zoknin keresztül lehet megérezte volna.
Arthur, ez megfelelő lesz! – Álmos fintorogva konstatálta, hogy máris eldöntötték mi „megfelelő" számára. Viszont nemigen tett semmit, nem volt szokása hisztizni. Amennyiben mást boldoggá tesz, hogy Arthurként nevezheti meg, tegye. Ez nem változtatja meg a tényt, miszerint ő Álmos. Neki ez épp elég.
Remek! – préselte ki magából ismét csak Rose. Agnes társa helyett is szégyenkezett, ő bizonyosan nem növesztett olyan vastag bőrt. – Daisy nővér, vedd át Arthurtól a dolgait, a ruhákat teregesd ki a maradékot pedig vidd a szobámba! Agnes nővér, te fejezd be a reggeli teendőket!
Értettem, nővér! – Agnes, vissza is fordult feladatához, tisztán hallatszott, ahogy tovább fűrészelte a kenyér kemény kérgét. Daisy csupán lassan ballagott eléjük, de mosolyát bárki megirigyelte volna. Húsos ajka elsápadt, annyira megerőltette. Átvette karjáról terheit, majd cipőjét is kikapta ujjai közül. Meglehet ez rázta meg a leginkább, komoly kötelékek ahhoz a lábbelihez. Lassan három éve szolgálta hűségesen, noha amennyiért csináltatta nem is várt mást.
Köszönöm, nővér! – Eddig még sosem hálálkodott azért, hogy meglopták. Nem így képzelte a „jobb dolgod lesz ott" állítást.
Arthur gyere velem, fel kell tennem a kötelező kérdéseket! A társaid mindjárt kelnek, fogytán van az időnk. – Rose rögvest kifordult a helyiségből Daisy nővért nyomában, így ő sem tett másképpen.
A hideg parketta továbbra is nyikorgott talpuk alatt, ahogy a folyosó sem vált jóval világosabbá. Egyedül a durva anyagú függönyöket színezte meg a félhomály. A véletlenül betévedt sugarak pedig csupán a rongyos állapotban lévő tapétát emelték ki. A háború után bizonyosan nem sok pénz maradt a dologházaknak, ezt is az egyház tarthatta életben. Valahogy nem tudta Angliát sajnálni, nem lehetett rosszabb dolguk, mint nekik. Mégis milyen győztes az olyan, akiért levert ellene bánkódik?
Rose nővér büszke háta mutatta neki az utat, bár ezúttal nem igazán törődött vele. Ismerkednie kellett új környezetével, nem hitte, hogy sokáig fogják kísérgetni. Önértékelésének sem tett volna jót, ha kézen fogva terelgették volna. A mögötte álló évek száma miatt nem is engedhette meg ezt magának. A szégyen lángja már perzselték arcát, pedig még csak a gondolat kínozta. Lesütötte tekintetét, kopottas zoknija elveszett a padlót ködként fedő árnyékokban. Még azt sem fürkészhette.
Útjuk alatt elhaladtak egy megviselt lépcsősor mellett, a lakk már azt is csak foltokban fedte. Valamilyen módon a fény kizárólag megviselt tárgyakat szolgált, hideg lényével még kellemetlenebbé tette őket a szemnek. Álmos nyár közepén fázni kezdett, semmi sem melegítette már. Minden idegennek és ridegnek tetszett. Ismeretlen szagok, képek, emberek és idő. Kifejezetten egyedül érezte magát, pedig eddig tulajdonképpen sosem hiányolta a társaságot. Haza akart térni, pusztán tanácstalan volt miképp.
Rose nővér hirtelen megtorpant előtte, ismét csörögni kezdett kulcsaival. Ez esetben hamarabb kinyitott a zárat, ezt a szobát mégiscsak háromszor használják naponta. Itt is egy emberes kétszárnyú ajtó őrködött, szintén rongyos festéssel, egyedül az ajtógomb nem egyezett, ez sokkalta drágábbnak látszott. A konyhai lehetett a frissebb szerzemény, ez pedig egy csoda folytán túlélte a háborút.
Az ebédlő egy termetesebb helyiség lehetett, mielőtt telezsúfolták asztalok armadájával. A forma és a magasság egyáltalán nem számított, egyedül az egyszerűség és a viaszos terítő egyezett. Ez a terem fényben úszott, legalábbis sötéthez szokott szeme szerint. Itt sem tűnt melegebbnek ez a hajnali derengés, viszont a kockás abrosz felkavaróan ismerősnek tűnt neki. Otthon meglehet szintén kallódott egy.
Rose nővér nyomában kerülgette a gondos káoszban elrendezett asztalokat és székeket, egészen a szoba végéig. Egy parányi feszület függött a falon és egy kályha bujkált a sarokban. Rögtön tudta, hova szeretne majd ülni, viszont vezetőjének más ötletei voltak. Rose nővér épp elég távol ült le a tüzelőtől, hogy télen megérezze a dér érintését.
Foglalj helyet! – az apáca hangja ismét felvette ostorként csattanó hanghordozását. Nem igazán ösztönözte ez bármiféle gyorsaságra, megfáradt ember módjára tette le magát, mondhatni közel Rose-hoz. – Felteszem a kötelező kérdéseket! Nincs sok időnk társaid érkezéséig, ne gondolkozz sokat!
Igenis – haloványan távozott a szó ajkai közül, tudta, meghallják ekképpen is. A várakozás csöndje fojtogatta, a plafon elvétett vonyításai sem segítettek sokat helyzetén.
Élnek a szüleid? Számíthatunk arra, hogy érted jönnek?
Nem, nem élnek. – Erre legalább őszintén felelhetett, pár esztendőig nemzőjével sem szívhat egy levegőt.
Hány éves vagy? – Nem tudta mennyire aladható az a mögötte álló tizenhét nyár, a hantázás pedig nem tartozott szokásai közé. Hallgatni arany. Pár pillanatig lebeghetett csupán ez a kérdés felettük, egy zsörtölődő sóhaj lerántotta a földre. – Nem tudod? – Arca vonala sem rándult, nem akart ő semmit sem sugallani. – Nem tudod. Ne húzd az időt! – a nő arcát a szokottnál is több ránc lepte el, fakó szemöldöke lehetett ebben a ludas. Igen keményen próbáltak közelebb férkőzni egymáshoz, sajnos ezt még az a gyenge, öregedési pöttyökkel felhintett bőr sem engedte. – Britanniából származol?
Nem – ezt akár erős tiltakozásnak is lehetett volna nevezni eddigi vérszegény suttogása után.
Akkor honnan érkeztél?! Ne húzd az időt! – az apáca hangja kicsit sem emelkedett meg, mégis érezte benne az ideget. Meg nem illetődött, viszont félelmetesen ismerősnek találta. Bizonyosan egyik professzora beszélt hasonlóan, az már nem fontos melyik.
Magyarországról. – Most először nézett célirányosan faggatója szemében, meg akart bizonyosodni a benne lapuló undorról. Vágyott rá, mint egy disznó a moslékra.
Ennyit akartam, várd meg a társaidat! – Csupán fáradt közöny ült a seszínű tekintetben, valószínű ebből az állapotból képtelen lett volna kirángatni a megfelelő recept nélkül.
Igenis, nővér! – ezeket a szavakat, voltaképp csupán lehelte.
Némán nézte, miképp tipeg ki Rose nővér a teremből, egyenes háttal és a nyomában hullámzó ruhával. Remélte őt is nemesíteni fogja az idő, nem pusztán használhatatlanná csócsálni. Félt a korosodástól, sivárnak és befolyásolhatatlannak tűnt. Tűnt. Most már kétségkívül más a véleménye. Eddig kellemesen élt, boldog tudatlanságban.
Kezébe temette arcát, el kellett bújni friss valósága elől. Most, hogy ismét egyedül volt, könnyű prédává vált. Gondolatai végtelen sora ostromolta, mégsem látta egyikben sem a megoldást. A szökés képzete csábította leginkább, bár testi hátrányai meglehetősen távolra üldözték azt. Feltételezhetően nem lesz képes felkapaszkodni a kerítésre, ha még a futás sem megy neki hibátlanul. Csúfos bukás lenne belőle, minden lehetséges értelemben. Varázslat nélkül közel életképtelen ilyen értelemben. Lehetetlennek látszott, hogy valaha is eljut a Minisztériumba. Válla még inkább megrogyott a gondolatra, ahogy egy mély sóhaj is kifutott száján.
Kialvatlanságtól égett a szeme, ujjai masszírozással próbálták lenyugtatni azt. Nemigen segített, de legalább lefoglalta remegő kacsóját. Talán a stressz tette, nem hitte, hogy ezért fáradtságát kell okolnia. Mégis csak egy dologház étkezőjében ücsörgött, gyerekként, míg pálcája és időnyerője egy apáca szobájában foglalja a helyet. Úgy tartotta, megengedhet magának egy kevéske kétségbeesést. Helyzete egyenesen kilátástalan volt.
A felette egyre csak nyikorgó plafon nem ígért neki túl sok magányt, a társai ébredeztek. Feszengeni kezdett, sokszor bebizonyította már, mennyire nem való közösségbe. Személyisége egyáltalán nem volt kompatibilis emberekkel és más állatokkal, egyedül a virágok tűrték meg, noha azok is gyakran elhaláloztak körülötte. Mások életkedvét úgy fosztogatta, ahogy másnak levegőt szokás venni. Ez csupán ritkán zavarta, lássuk be az ember társas lény. A magány egyszer-egyszer rajta is ejtett nehezen gyógyuló sebeket. A Hugrabugban bármikor odatelepülhetett pár háztársához, ha csak porfogónak is, amennyiben zavart is a többieket nem vágták volna ezt az arcában. Itt ezzel nem élhetett.
Első társa trappolva érkezett az ebédlőbe, ezért is emelte fel a fejét mielőtt még belépett volna. Lépéseinek hangja jóval megelőzte. Egy vékony fiúcska, az övéihez hasonló olcsó ruhákban, kócos, elburjánzott hajjal. Amennyiben az arcát fekete maszatok mintázták volna, teljesen megfelet volna a fejében élő árva külalakjának. Olcsó görbület ült szája sarkában, olyan kellemetlenül odabiggyesztett, nem értette kinek akarta bizonygatni örömét. Őt hidegen hagyta. Egyedül sötét karikáktól mentes szeme ébresztett benne egy kis irigységet. Ő is szeretett volna emberi órákat aludni rémes álmok és hamis időnyerők nélkül, remélte ma este sikerrel jár.
Az előbb feltűnt társa meglehet észre sem vette, asztalok tengere választotta el őket. Egyikük sem törődött többet a másikkal, ő is visszatért szökésének szövögetéséhez. Volt rajta mit finomítani. Elméje nemigen értett ezzel egyet, üresen állt, terméketlenül. Egyszerűen elfáradt. Arcát ismét mélyen tenyerébe fúrta. Kezdett kiábrándulni magából, egyetlen előnye is elhagyta. Így nincs is sok értelme létének, csupán a helyet foglalja.
Önsajnáltatása alatt igen megtelt a terem – eltöltötte az időt –, alig maradt pár gazdátlan szék, bár furcsán érinettlenül maradt asztala, mintha erősen bűzlött volna. Elvétve elkapott pár pillantást, sajnálattól és fölénytől volt terhes mind. Valamit tudtak, amit ő nem. Egyre haszontalanabbnak érezte magát. Nem szerette, ha rejtegettek előle valamit. Szerette, ha minden adat a rendelkezésére állt, a titkok pusztán idegei megtépázására lettek kitalálva. A részletek, azok a kis törékeny részletek csak nála lehettek volna biztonságban, mégis kinek adta volna tovább őket? Senkinek, azok csak neki jártak. Mocskos örömei közé tartozott ez is, titkokat gyűjtött, egyedül magának. Tudásvágya tartotta életben, ostoba lett volna nem elkényeztetni.
A terem nyüzsgött, szófoszlányok repkedtek mindenfelé. A kirakós a rendelkezésére állt, már csak a kirakás váratott magára. Sajnos először a felesleges darabokat kellett kiszelektálnia, nevetséges álmok és kiborított éjjeliedények nem igazán érdekelték, ahogy furcsa udvarlási elméletek sem. El is felejtette mennyire haszontalanok a gyerekek az ilyen korai órákban, hozzászokott már egy színvonalhoz. Az elvárt szint a csendnél kezdődött és ott is végződött, még háztársaira sem érdekelték közvetlenül felkelés után. A türelme ilyenkor volt a legvégesebb, még sajnálni sem fogja azt, akinek lágy pontjára talál taposni. Noha jelenlegi helyzete jóval különlegesebbnek mondható, hiszen órákkal ezelőtt kivetett az ágya. Elméjének már el kellett volna viselnie ezt a töméntelen locsogást, valami mégis hevítette indulata. Túl sokszor említik.
Észrevétlenül próbálta kisebbre húzni magát, az üres asztal piszkosul hátráltatta ebben. A gazdátlan helyek mellett kertitörpeként is lehetett volna óriás, jelenléte ordított az észrevételért. Ő csak egyre jobban bámulta a terítőt, mintha valami érdekesség is lett volna rajta. Egy eltévedt bogár sem vándorolt rajta, ahogy morzsák sem igen pöttyözték, egyedül a hajnal fénye játszott kicsit rajta, tekintet ennek ellenére is ragaszkodott hozzá. Mit neki idegen arcok tenger? A jó, ismerős, viaszos abrosz, csak erre formált most bármiféle igényt. El akart bújni abban a végtelen fehérségben, hogy egy pillantás se érje.
Állkapcsa feszült, erőltetett mosolya ezt tette vele. Fogai egymásnak estek, várta a pillanatot, mikor valamelyik elpattan. Nem viselte jól a túlzott figyelmet, talán tudat alatt a fájdalomban kereste az enyhülést. A kín megbízható volt, viszont ezúttal nem dolgozott elég sebesen, valami hamarabb megmentette. A némaság voltaképp rátört a teremre, a szavak egymást fojtották el. Megkönnyebbült sóhaja ordításnak érződött, noha érdektelenül hanyatlott újra tenyerére, már semmi sem ronthatta el kedvét. Hősét az egyik apácának tudta be, annak a keserűképűnek. Bár, mikor egy halovány köszönés sem érte el fülét, kezdett kételkedni, ekkor pillantott fel.
Vékonyka, tizenéves fiúcska baktatott felé. Beesett arca nemtörődömséget ordított, ahogy zsírtól fényes haja is, fekete, féreglyukként tátongó szeméről nem is beszélve. Tartása, viszont teljesen másról árulkodott, egyenesen pökhendien lépdelt. A gyerekek magukat papírlappá préselve húzták be egyre jobban székeiket, a kusza hajcsomók látszódtak csak, egy tekintet sem mert nem a terítőn vándorolni. Nem értette mi is történik körülötte, arcára ez ki is ült. Rossz érzés támadt benne voltaképp görcsbe rándult, ahogy több és több pillantást szentelt társára. Egy vézna, közel sem legidősebb gyerek bemasírozására miért reagálna így bárki is? Lehet a dologházakban valami rendellenes hierarchia működött? Ő erről miért nem tudott?
Ábrázatán eluralkodtak az érzelmek, még egy kicsit el is biccentette a fejét. Ez az eset tényleg kizökkentette, kétségekben fürdött. A fiú pedig egyre csak közelebb ért, az utolsó métereken tekintetüket is összekapcsolta. Álmos biztosan merte volna állítani, hogy egy igen ismerős mosoly képződött a társa szája szélén, olyan, amivel régen elég gyakran illették. A suhanc csupán egy remekül álcázott ragadozó volt, szinte bizonyos, ő pedig a védtelen préda, szinte bizonyos. Egyikük kétségtelenül tévedett, a másikuk garantáltan élvezni fogja a koppanást.
Dícsértessék! – üdvözölték. A szándék voltaképp rendesen el lett rejtve, avatatlan fül nem vette volna észre. Nyájasnak, mégis egy gyerekhez illőnek tetszett, borzalmas. Undora majd' kiült vonalaira.
Dícsértessék! – ő kevésbé festette meg megnyilvánulását, a süket is megérezte volna az ellenszenvét. Száját is összepréselte miután a hollóhajú leült vele szembe, remélte, nem kezdenek majd más szavak is kifolyni a sápadt ajkakon. Nem igazán érezte magát késznek erre, keveset aludt ő ehhez.
Szerencséjére a kéktunikás trió, Rose nővér vezetésével, megérkezett, ezzel felállásra késztetve az összes jelenlévőt. Képzetei is elhalványodtak a székek nyikorgó áriájában és az egymást túlharsogó „dícsértessékekben". Valószínű, az apácák is köszöntötték őket, csak a zsivaj elnyelte a hangjukat.
Rose nővér, mint egy jó anya tyúk, állt társai élén, a sor további része felfedezhetetlen maradt, remélte, a savanyú képű a sereghajtó. Úgy senkit sem tud megpofozni fátylával.