A reggeli nem állt másból, mint kemény kérgű barnavekniből és egy picurka vajból. Az előtte heverő két vékonyka szelet jellegtelenül csillogott, innen tudta, nem csupaszan eszik itt a kenyeret. Nagy pofon volt ez neki a roxforti habzsi-dőzsi után, noha gyomra ugyan úgy követelte. Már ajkát érintette a száraz héj, mikor nem várt löketet kapott hátulról. Valaki megajándékozta egy lágy taslival, rögtön rájött hol van, és hogy mit hagyott ki. Nem köszönte meg az ételt, anyja nagyobbat adott ezért, általában a gyűrűs kezével.
– Hol marad az ima?! – undorító hang dörrent rá, rikácsoló, rögtön tudta ki áll széke mögött.
– Elnézést, megfeledkeztem magamról. – Behódolt, értelmetlen lett volna ellenkezni, ezt is otthon tanulta. Teológia kérdéseket étel felett értelmetlen tartani, eddig csak azt érte el, hogy éhen maradt.
– Többet ne forduljon elő!
– Értettem.
Gyenge kezdés után, erős visszaesés, így tudta volna értékelni eddigi napját. Egyre rosszabbra fordult minden, nem csodálkozna, ha a nap végére egy halálos betegséget is bezsebelne. Az lenne a megfelelő korona ennek az átoknak.
Amint Daisy léptei is elhaltak és széke kétszer is megsiratta a linóleumot, Rose nővér belekezdett a fohászkodásba. Nem ismerte angolul az ilyen szövegeket, sosem kísértette ebben a tekintetben a tudásvágy, szóval csak tenyereit egymáshoz illesztve várta az esemény végét. Amennyiben itt kell élnie tizennyolcadik életévéig bizonyosan megtanulja, vagy ha pusztán leírja. Betűkbe foglalva tulajdonképpen a későbbiekben csak fel kell olvasnia emlékeiből, imádta savantsága ezen oldalát. Ez az egy kellemes dolog maradt vissza abból a borzalmas éjszakából, a kegyetlenség ajándékozta ezt neki.
A köszönet voltaképp gyorsan pergett le Rose nővér ajkáról. A hölgy valószínűleg tisztában volt a korgó gyomrok összességével, ha nem birtokolt is egyet. Álmost kimondottan nem is érdekelte, pusztán értékelte. Félt az este kísérteni fogják az egzotikus állatokat utánzó bélrendszerek.
Ő csak azt követően nyúlt újra majd' megkóstolt szeletéhez, mikor az előtte ülő is nekilátott. A fiúnak tudnia kellett, miképp is folynak itt a dolgok. A sovány kéz nem sokat váratott magára, hamar utolsó útjára invitálta a reggelijét. Ahogy az első falat látványosan leszánkázott a gyerek torkán, ő is elkezdett enni.
Nyelvét dörzspapírként érintette a száraz kenyér, mégis ez kicsit sem tántorította vissza égő és korgó gyomrát. Minden falatát megbecsülte volna akár a mosléknak is. Ez a felfogás remek lesz további életéhez, máshoz úgysem fog árvaként hozzáférni. Rághatatlan ételen fog tengődni haláláig, mintha régen is pont ezt gondolta volna. Kezdett elbizonytalanodni abban, hogy mennyire is volt rettenetes hely a Roxfort. Meglehet, ellenszenve és undora túlzottan elvakította.
– Hogy hívnak? Engem Tom Denemnek – Kis magánvilágát fenekestől fordított fel ez a kérdés, azt se tudta, hol van. Felkapta fejét az addig észrevétlenül mustrált terítőről, hogy faggatója tekintetét megtalálhassa. A hóllószín szempár mondhatni érdeklődőn nézte, viszont ez egy igen éles fordulatnak tűnt számára. Bűzlött valami körülöttük.
– Kovács Álmosnak. – Válasza után ismét elmerítette fogait szeletében, miközben figyelte a srác arcjátékát. A meglepettség halvány jelei mutatkoztak csak meg rajtra.
– Arthur! – dörögték mögüle. El is felejtette: ma már át is keresztelték.
– Elnézést, Arthur a nevem. – Meg is fordult volna, ha nem lett volna tisztában azzal: teli van a szája. Egyetlen szemtanú is sok volt.
– Honnan származol? Rettenetes az akcentusod. – Talán most tapasztalta az általa várt magatartást, kicsit ijedtnek is látszott a fiú mondata után. Óvatosan kémlelt valamit a válla felett, követte a pillantását. A mosolygós nővért nézte, a hölgy épp más asztalt figyelt. A kirakós egyre több darabja találta meg a neki kijelölt helyet.
– Az utcáról – fejét visszakapva köpte a választ. Nem állt szándékban kiteregetni, hogy egy németpárti országból jött. Régen verekedett, vagyis régen verték meg, nem hiányzott ez neki.
Szánalmas érzelem detektornak vallotta magát, noha így is érezte Denem indulatát. Furcsán összetett volt ez a sugallat, a sápadt arc még mindig mosolygott – ha nem is neki –, noha bőrét, mintha apró ostorcsapások ostromolták volna. Nem igazán értette. Elméje könyvtárát felbújva kutatta a választ, míg ő is felöltött egy ártatlan vigyort. Tom Agnes nővérnek szánt kissé hiányos fogvillantását ekképpen szerette volna viszonozni, csakhogy ő egyenesen magának, Tom Denemnek grimaszolt. Le akarta vakarni azt a képződményt a beesett képéről, gyűlölte az efféle embereket. Remélte a saját somolygása sikeresen feloldja a fiúét. Tévedett, valószínűleg Agnes most rajtuk legeltette a szemét.
Végül visszatért addig elhanyagolt reggelijéhez, akár mennyire sértette nyelvét a legkisebb falat is, éhes volt. Hat órát nem bírna elviselni üres gyomorral és kialvatlan fejjel, neki ehhez már nincs elég ereje. Egyik sötét sarokba kuporogva vetné bele magát álomvilága enyves karjába, ezért is értékelt minden harapást. Mosolya az utolsó nyeléséig el is kísérte, utána valamiért elhagyta. A boldogság sosem fogadott neki hűséget hosszútávra, bármiféle kiskapun szívesen távozott.
Hamar végzett adagjával, legalábbis a többi gyerekhez képest, társai jóval tovább ettek. Nem tudta, ilyenkor távozhat-e, vagy türelmesnek kell-e lennie, így tovább merengett az immár összemorzsált abroszon. Ezt sem nevezte volna kellemes időtöltésnek, de sokkalta könnyebbnek ítélte, mint egy kérdés feltételét. A szavak távol álltak tőle, inkább gondolataiban élte ki magát, azt sokkal biztonságosabbnak tartotta. Bár most nem vetett volna meg egy kevéske bátorságot, ami helyette mozgatja száját, sajnos arra egyedül csak dühe volt képes. Ezért kellett kellemetlen perceket mások csámcsogásának zajában eltöltenie, a kenyértörmelék pedig egyre csak gyűlt az asztalon.
Miután elhalt az összes táplálkozáshoz köthető nesz, Rose nővér ismét felszólalt, legalábbis valószínűleg ahhoz köszörülte torkát. Tisztelettejesen oda is fordult, örült, hogy valamivel végre lekötheti figyelmét.
– Annak örömére, hogy mindenki befejezte a nap legfontosabb étkezését, Daisy és Agnes nővér ismerteti az összes korosztály mai programját. – A hölgy egy szentimentális intéssel át is adta a szójogát savanyúképű kollégájának. Álmos még őt sem hagyta magára tekintetével.
– Az idősebbeknek megkezdődik a nyári iskola, a szokásos időben gyülekezzen mindenki a Táblásban! Ebéd után pedig az első emeleti folyosón fogtok szorgoskodni, amennyiben hamar végeztek csatlakozhattok a kicsikhez az udvaron! – mintha kutyákhoz szólt volna, csak a szavakat válogatta meg. Álmosban valamiféle sajnálat ébredte a gyerekek iránt, képlékenyek voltak ők még ehhez. A végén még többen is bedőlnek ennek a sehonnani nőnek, és magukra aggatják az emberi lábtörlő szerepét.
Agnes nővér beszédét igen elnyomták harsogó képzetei, amik épp arról vitatkoztak, hogy a takarítást vagy az udvaron levést rühellte-e jobban. Más mocskának felkaparása és a város porának nyeldeklése között nem sok minden különbözött, ezért is volt olyan bizonytalan. Egyedül a nyári iskola tűnt számára kedvelhetőnek, úgy is keveset tanult muglik keze alatt. Lehet még valami újat is bírnak mondani neki, ha meg nem, az sem baj. Ki ne szeretne a mindentudó szerepében tetszelegni? Tény, ismeretei fitogtatását csak magára fogja korlátozni, mégis az érzés attól még a sajátja lesz.
Székek tömegesen siratták meg a padlót, úgy tűnt Agnes nővér befejezte beszédét. A gyerekhad egy nagy csordaként próbált átfurakodni a keskeny ösvényeken, kisebb-nagyobb sikerekkel. Álmost nem vonzotta a gondolat, hogy bekebelezi egy csürhe, így inkább ülve maradt. A rövidlábú, ócska trónjánál nem is vágyhatott volna jobb helyre abban a percben. Tom sem vélekedhetett másképp, a fiú egy hüvelyket sem mozdult, és még mindig mosolygott rá. Több izom lehetett Denem arcában, mint a teste további részén összesen, amennyiben nem okozott neki kínt ennyi somolygás. Neki csak néznie kellett egy darabig, hogy gyötrelem szaladjon végig állkapcsán. Szerencsére a tömeg megritkulása sokkalta érdekesebb volt, mint társa pofázmánya, meg sem kellett erőltetnie magát, voltaképp el kellett néznie.
Amint számára is járhatóvá váltak a kis utak el is indult, minél hamarabban el akart szabadulni Tom Denem vigyorától. Akármennyire is tették gyerekesen ártatlanná hiányzó tejfogai, Álmosban felkapcsolt valamiféle vészjelzőt. Nem tudta, mi nem klappol, mi nem normális vagy mi más; egyszerűen csak érezte: a lehető legtávolabb kell kerülnie. Még mágiája is rakoncátlan táncot járt bőre alatt, mintha valami ingerelte volna. Meg akarta érteni, hogy mi történik körülötte, csupán nem állt rendelkezésére elég adat. Semmiből még annyira sem lehet várat építeni, mint szarból.
Szerencsére, ahogy háta mögé utasította Denem alakját is, megszűntek szokatlan panaszai. Léptei is jóval könnyebbé váltak, amíg el nem kezdett kacsázni el is felejtkezett arról, ki is ő. Figyelni kellett miképp fektette le talpát a hideg burkolatra, szeszélyes bokája szerette megnehezíteni dolgát. Oldala pár asztal sarkát lekapta, egyensúlya megtartása végett kénytelen volt többhöz is veszélyesen közel merészkedni. Elég nyomorult állapotba került dereka mire átkelt a terem magas küszöbén. Nem tudta, az este folyamán, miképpen úszott meg annyi rohangálást, lehet pánikjában felébredtek túlélési ösztönei. Ezzel a gondolattal állt meg a bezárt ajtó takarásában, ott tervezte megvárni Rose nővért. Megjegyezte Daisy nővér összes szavát, de még így sem tudott semmit. Elveszettnek érezte magát egy ismeretlen világban, ahol olyan számára semmitmondó szavakkal dobálóztak, mint „Táblás". Remélte nevelője felvilágosítja, no meg egy cipőt is szívesen elfogadott volna. Ácsorgás közben vette csak észre, mennyire rideg a hajópadló, álmosságán nemigen segített ez a külső inger. A faradtáság és a hideg, mintha kéz a kézben járt volna, ahol az egyik felbukkant a másik rögtön követte.
Megrázta fejét, amint elkezd mélyebben merengeni a pihenésről, nem lesz számára vissza út; ebben a sarokba fogja érni az álom. Első benyomása remek lett volna: nyálát csorgatva, kifacsart testtel szunyókált volna egy ajtó és egy fal közé szorulva. A képzet egyedül képes volt lángba borítani az arcát, a szégyen hidegzuhanyként ébresztette fel. Még támaszkodni is elfelejtett. Ennél már csak rosszabb lesz, ha most nem bírja el magát, mi lesz vele később?
Kezével próbálta kimorzsolnia szeméből az álomport, gyatra sikerekkel. Egyedül írisze lobbant lángra még inkább, vödörből csöbörbe. Csak összezárt pillákkal csitult kissé az inger. Utált álmosnak lenni. Egy csendes sarkot szeretett volna, lehetőség szerint párnával és takaróval, ennyi kívánsága volt. Még hazajutását is elhalasztotta volna, bármit elnapolt volna pár órácska szundikálásért. Sajnos, ahogy az szokott lenni, semmi nem ment akarata szerint.
Félig-meddig zárt szeme elkapott egy kék pacát, egy igen büszke kék pacát. Rögtön megébredt.
– Elnézést, Rose nővér! – tompán kiáltotta. Nem igazán tudta, mivel kéne folytatnia, szerencsére nevelője meg sem várta.
– Remek, épp téged kerestelek, Arthur! – Álmos nem bírta eldönteni, hogy az undor, amivel a nevét mondták neki vagy annak alkotójának szólt. – Gyere, megmutatom a szobádat! – A hölgy csattogó szavai után azonnal megfordult, és menetleni kezdett. Ő kapkodva követte, lába nem egyszer majd' kifordult alóla.
A kopottas lépcsőig sikeresen elbotorkált, ott ért véget szerencséje. Sietségében rosszul lépett, talpa lecsúszott a fok pereméről, ingatagságában meg is kísérelte csókolni a tákolmányt. Sajnos alkarja közé és hirtelen jött ötlete közé állt. A kíméletlen kín gyorsan megérkezett, teljes súlya – lehetett akár mennyire is elenyésző – képes volt meggyötörni. Megkésve csúszott csak ki egy nyögés a száján, ennyire futotta tőle.
– Ne szeleskedj, ha eltörik valamid sem viszlek kórházba! – A hölgy barna tekintete voltaképp felnyársalta. Nem bírta eldönteni, az vagy esése fájt-e jobban.
Rögtön fel is kecmergett, az apáca ezt bólintva konstatálta. Kifejezéstelen arccal megfordult, és ismét menetelni kezdett, ő megint csak követte. Míg ő komoly odafigyeléssel küzdött meg minden lépésért, addig Rose nővér könnyedén utasította maga mögé a fokokat. Hátulról sokkalta fiatalabbnak látszott, pár évtizeddel frissebb kiadásnak ítélte volna. Irigysége egyre nagyobb méreteket öltött.
Egy élesebb lépcsőforduló után el is érték az első emeletet, a folyosó kétirányba is elágazott, Rose jobbra tartott. Középen sétált, útvonala nyomán kikopott a sápadtsárga burkolat, ahogy az ajtók előtt sem bírta megőrizni eredeti színét. A Roxfort bizonyosan idősebb volt, mint ez a ház, mégis ezt jobban megverte Kronosz.
Az ötödik szoba előtt torpant meg Rose nővér, késlekedés nélkül be is nyitott. A zsanérok olajra szomjasan sikoltoztak, noha meg sem hatották a hölgyet, egyszerűen csak besétált. A mosdós esettel ellentétben most azonnal csatlakozott hozzá.
– Ez lesz mától az otthonod! – Fordult váratlanul felé, ki is tántorodott a küszöbön. Apró kis helyiség volt, telezsúfolva mindenhonnan összelejmolt holmival. Két különböző vaságy állt egymás mellett keskeny átjárót képezve az íróasztalhoz és a szekrényhez, egy széket is sejtett valahol, talán Rose nővér mögött. Egészében be nem lakottnak látszott, mintha házimanók tettek volna rendet: takarót egyetlen ránc sem csúfította, ahogy az asztalt sem terhelték le semmivel. Túl steril környezetnek tűnt ez egy gyereknek. – Várd meg a szobatársadat, Tom tudja hová kell menned! Nem szívesen bízlak rá, de nincs mit tenni. – Álmosban kellemetlen érzés támadt, csak remélni tudta, hogy rossz Tomra gondol, hiszen sokakat hívhatnak itt így, nem? De, felesleges mindent túlaggódnia.
– Értem, Rose nővér! Itt megvárom Tomot! – Óvatos bólintással erősítette meg gyenge hangját. Akár gyermekkora óta is ismerhette volna leendő szobatársát, olyan bizonyosággal ejtette ki azt a nevet, pedig remélte, hogy még arcát sem látta.
A hölgy barna szeme sajnálattál tekintett rá, egyedül csak az bírt bármiféle érzelemmel.
– Ha bármi furcsaság történne, azonnal szólj! – ellentmondást nem tűrően csattant ismét a felszólítás.
– Persze, nővér! – Azt se tudta, mire bólintott rá; mit lehet „furcsaságnak" titulálni? Hét évnyi Roxfort után nem hitte, hogy egy tizenéves gyerek bármivel is fel tudná bolygatni mindennapjait.
Hangos kattanással zárult be mögötte az ajtó, egy hosszú nyikorgószólót követően.
Végül az apáca a már megszokott faarcával kivágtázott a helyiségből. Kíváncsi lett volna, hogy mindig ilyen képet vág-e vagy csak ma kelt-e fel ballábbal? Sajnos erős gyanúja volt rá, hogy lesz elég ideje kideríteni. A szökés majd' lehetetlennek látszott, egy szobatárs nagyban meg fogja nehezíteni a dolgát. Amennyiben meg nem olajozzák az ajtót, azt is tudni fogja Tom, mikor látogatja meg a vécét esténkét. Lehet teljesen elhagyja emiatt az éjszakai mosdózást, furán nyomasztóvá válna. Nem akarta senki tudtára sem adni vizelési szokásait, ki is rázta a hideg.
Mielőtt még további merengésbe bonyolódott volna életszükségleteivel kapcsolatban, ismét átlépte újdonsült szobája küszöbét. A padló belereccsent súlyába, minden lépésre hasonló zaj felelt, mintha valami élőn taposott volna. A gondolat sem tetszett neki. Megkísérelt úgy járni, ahogy az jégen javasolt, viszont ez sem némította el a deszkák vonyítását, egyedül a gyorsaság enyhített valamennyit. Sebesen pakolta lábait egymás után egészen az ablakig, az egyetlen szánalmas kis fényforrásig. Egy téglafal állta el a hajnali napsugarak útját, mintha be lett volna falazva, nem tévedett sokat. Ahogy letekintett, nem látott sok kapaszkodót, egyedül a csatorna elemek csábították fémesfényükkel. Csupán a gondolattal játszott el, noha szerencséje véges fantáziája hamar megölte mind a mókát, mind képzeletbeli megszemélyesítését, hiszen nincs az az élet, hogy az a gyenge felfüggesztés megtartsa súlyát. A mélybe zuhanna és teste szomorú véget érne betonon lebzselő tócsák egyikében. Örült, hogy már korán reggel is ilyen vidám gondolatai támadtak, és még csak el sem ért a jelöletlen tömegsíros részhez. A pozitivitás mindig is az előnyei közé tartozott.
Eltántorodott a párkánytól, egyáltalán nem volt erre szüksége, ehelyett ki is deríthette volna, melyik ágyra telepedhet le. Közel egyformán volt megvetve mindkettő, olyan finom pontossággal, amire ő sosem lesz képes. A hófehér párnahuzatok egyikében bízott csak, remélte, elárul neki valamit. Pár ott felejtett hajszálban bízott leginkább, nyálfoltokra nem volt kíváncsi.
Rajtakapástól tartva fejtette le kicsit a szürke plédet a jobb oldali fekhely vánkosáról, minden második pillanatban az ajtóra kapta tekintetét. Feszélyezte, ha más tulajdonát piszkálta, egyszerűen nem volt meg hozzá a joga. Most pedig itt elemezett egy – lehet – nem hozzátartozó párnát, szagolgatta és igen közelről vizslatta.
Még egy szempillaszálat sem talált rajta, ahogy erős vegyszer bukéján kívül sem érzett semmit. Körültekintően betakart a párnát, képességeihez mérten a legjobban imitálni akarta annak eredeti állapotát, inkább kisebb sikerrel. Kezével próbált elsimítgatni a takarón felgyülemlett ráncokat, de azok, akár gyűlhettek is volna, nem lepődött volna meg. Feladta. Ő erre képtelen, a baloldali ágy mellett az ő munkája erősen ittasnak látszott. Össze sem volt mérhető a kettő.
A mai napot, mintha csak a csalódások miatt hozták volna létre, egyre csak elvesztette a hitet önmagában.
Leereszkedett a parkettára, tompora alatt hangosabban jajdult fel, hátát a fémváznak vetett. Nem bírt tovább állni, fáradt és kiábrándult volt, pihennie kellett. Önkényes csendespihenőbe fogott, csak szobatársa érkezése miatt vetett volna véget neki.