Feje félre billent, ahogy egyre édesebben szólította a fáradtság, de szemét nem csukta be. Nem zárhatta be, logikátlan lett volna. Nem akart megélni egy kényszeredett ébredést, legalább ebben segítette a hátát gyötrő fémváz. A folyamatos fájdalom remekül oldotta álmát.
Az ajtó határozatlanul sírt fel a tompa esőzenében, volt ideje odafordítani a fejét. Asztaltársa magasodott a küszöbön. A fiú csak pár pillanattal később figyelt fel rá, hátra is tántorodott. Legalább most már nem kellett aggódnia a rossz első benyomás miatt, azt már megtette a reggelinél.
Rose nővér azt mondta, te majd megmutatod hova kell mennem – krákogta. Úgy tűnt, a kimerültség elérte torkát. Elkezdte felküzdeni magát ültéből, az ágy kiváló támaszává vált.
Persze – szólt Tom hidegen. Valahol idefelé elhagyta rideg mosolyképződményét, bár jelenleg nem is tartózkodott Agnes a közelben. Beesett arcán jobban mutatott a szánalom, legalábbis őszintébbnek látszott.
Elrobogott mellette a nála jóval magasabb fiú, csak hogy turkálni kezdhessen a szekrényben. Némán bámulta, valószínűleg bambán is, de nem igazán érdekelte. Meglehet most lépte át az utolsó előtti határt, a következő a végkimerülés okán történő összeesés lesz. Vissza akart ereszkedni a padlóra, nem tudta meddig bír még állni.
Tom valamiféle rongyot rángatott elő, szürke, vékony szövetdarabot gyűrt markában. Álmos nem értette, mire kell az a fiúnak, bár lehet pusztán kimerült agyának volt megfejthetetlen a képlet. Már azon sem háborodott fel, hogy nem bírta kibogozni a történteket, csak monoton mozgással követte Denemet.
Az ébenhajú voltaképp gyorsan haladt – magasságkülönbségük sem javított sokat helyzetén –, így a társa mellett való haladás fel sem merült benne. Hátul elevickélt, kicsit kacsázva, kicsit bukdácsolva, noha három lépésnél hosszabbra egyszer sem hízott lemaradása. Ezt elég jó eredménynek tartotta, annak tudtában, hogy lépcsőztek is egy sort.
A Táblás – kapitális betűvel az elején – a földszint egyik kopottas ajtaja mögött rejtőzött. Keskeny bejáraton mentek be a mondhatni világos terembe, amiben szintén tobzódtak a megkérdőjelezhető eredetű asztalok. Méretükhöz mérten ültek mögöttük gyerekek, hol egy, hol több, de csupán az egyik oldalon. Mindenki ugyanarra nézett. Egy feketetábla függött velük szemben, tisztának látszott, noha pár karcolás fehéren fénylett rajta.
Itt is Tom nyomában járt, sőt mellé is telepedett le. Mágiájának védekező magatartása sem állíthatta fel onnan, a szükség törvényt bont. Szerencsére támlás szék jutott neki, így saját súlyát sem kellett tovább elviselnie. Csak hátradőlve vizslatta a sápadt plafont, elég gyötrelem volt számára a gyerektömeg zsivaja, nem formált igényt több felesleges ingerre. Szemét is szívesen bezárta volna, égett, de nem hitte, hogy rajta kívül bárki is értékelte volna. Daisy büszke nőnek tűnt, a sértett büszke emberek félelmetesek tudnak lenni, és ő nem szeretett félni.
Ahogy gondolataiban megjelent a név, úgy csapódott be az ajtó. Pusztán írisze vándorolt arra, hiszen csak egy kétségtelen dologban kellett megbizonyosodnia, Daisy megérkezett. Egy elhúzott, halovány dícsértessék köszöntötte.
Savanyú motívumok uralták ábrázatát, miképp felszegett állal a tábla elé lépdelt. Taszító látvány volt. Valamiféle könyveket szorított domború mellkasához, hamar katonás toronyba rendezte őket az asztalán. Amint végzett, kutatásba fogott szemével, mintha keresett volna valakit. Rajta állapodott meg tekintete, ettől tartott.
Arthur, örülök, hogy idetaláltál! – Álmost meglehet megrémisztette volna az apáca hirtelen lelkesedése, amennyiben lett volna feles energiája ilyesmire. A nő arca kellemetlen perceket ígért neki, hiszen mint egy szadista viselte mosolyát.
Tom segített, nővér – válaszolta, hiszen Denem nélkül talán csak a lépcsőt lelte volna meg. Remélte gyenge hangja elért a terem másik végébe.
Az remek, de nem fontos – Daisy, akár köpködhetett is volna, a különbséget nehezen vette volna észre. – Gyere ki ide, fel kell tennem pár kérdést!
Teste nyomban követte az utasítást, lassan és nehezen, de követte. Kiballagott a padok által képzett keskeny folyosók egyikén, csupán hogy megállhasson Daisy asztala előtt. Kihúzta magát, mellkasát kitolta és sarkait egymásnak préselte, a lehető legnagyobb betűkkel akarta hirdetni: tiszteli újdonsült tanítóját. Saját véleményét még ráért kifejezni, egy kiadós alvás után ideális is lesz. Most egyedül az arcán húzódó általános kedvtelenséggel nem hazudtolta meg önmagát.
Ameddig Arthurral beszélgetek, mindenki vegyen egy palavesszőt és egy táblát! Az idősebbek segítsenek a fiataloknak, és ne állatok módjára viselkedjetek, szabályos sort szeretnék látni a szekrény előtt! – a határozott utasítások úgy peregtek le Daisy nővér ajkáról, mintha nem lett volna holnap. – És Tom, vigyél Arthurnak is! – Álmos nem fordult meg – lehetett akármennyire is kíváncsi, hogy milyen táblákról volt szó –, mégis érezte Denem nem tetszését. Mágiája ismét furcsa, riadt táncot kezdett lejteni bőre alatt. – Arthur, jártál valaha iskolába? – szegezte neki az apáca a kérdést, olyan hanggal, ami merőben elveti még a feltételezést is. Eddig nem hitte, hogy ennyire analfabétának látszik.
Igen, nővér – felelte sebesen. A halovány szemöldök hitetlenkedve emelkedett fel.
Ismered az ábécét? – érdeklődött tovább az apáca.
Igen.
Ezt vehetem úgy, hogy tudsz írni és olvasni? – A kétkedő kifejezés egyre csak eluralkodott Daisy fizimiskáján.
Igen – ismételte monotonan. Meggyőzősége egyre csak felvizeződött.
Mértékegységekkel tisztában vagy? És számolni tudsz-e? – Bólintással helyeselt. – Remek! – Ebből az egy szóból ki bírta venni, hogy hazugnak tartja a nő.
Szája falába mart, el akarta rejteni hirtelen jött ingerültségét. Elméjét is átöblítette újdonsült dühe, fáradtsága kicsit el is halványodott.
Hogy betűzzük a kellemetlen szót? – támadó jellegűnek hatott a hangsúly, mégsem érezte magát veszélyben, helyesírása verhetetlen volt.
Nyugodtan teljesítette a feladatot, jóval nehezebbre számított, nem mintha lexikálisan bármi nagyobb fejtörést okozott volna neki. A fáradság határán is könnyedén előkaphatott bármit elméje könyvtárából.
Válaszát követően némán meredt Daisyre, annak egyáltalán nem esztétikus vonalaira. Egyre rondábbnak találta a hölgyet, ebben közrejátszhatott újonnan ráncosra gyűrt homloka is. Majdnem láthatatlan szemöldökének hála, akár szellemek is fodrozhatták volna bőrét. Az apáca arca további kérdések sorát ígérte, amit be is váltott. Újabb szavak kerültek lebetűzésre és felolvasásra, ahogy matekpéldákkal is kellett hadakoznia, azon csodálkozott egyedül, hogy nem kellett hüvelyket lábra váltania. Ez a legfeljebb fél óra egy borzalmas kavalkádként élt benne, tiszta emlékei egyedül a leírva látott dolgokról voltak, a többi képlékeny masszává vált. Agya lassan feladta.
Megmérettetése után visszaülhetett támlás székébe, aminél a mennyországot se képzelte jobb helynek. Ott várt rá vékony keretbe foglalt táblája és rövidke palavesszője, hogy a szorzótáblák sebes körmölésébe kezdhessen. Kortársainak ezt a feladatot osztotta ki Daisy, míg ő összeadásokat bogarászott.
A monoton munka kedvezett állapotának, noha fejében halovány zsongás támadt. A folyvást kisebbre formált számok szürke teste táncra perdült a fekete alapon. Ahogy egyre csak fogyott tábláján a tiszta felület, úgy erősödött koponyáján a nyomás. Rettentő fájdalom elébe néz, ha így folytatja.
Szerencsére tartottak pár perces ellenőrzéseket, amiket Daisy nővér ordítása jellemzett a legjobban. Amennyiben egy helytelen válasz elhangzott, az apáca hangja a magasba hágott. Ez sem segített kobakja zsibogásán, de legalább az ő arcába nem mászott bele a hölgy. Élete apró örömei.
A számtant követően tartottak egy egész osztályra kiterjedő tollbamondást, akkor megpihenhetett, pusztán egyenesen kellett tartania sorait. A palavesszők zajában úszott a terem, a penna sercegést jobban értékelte volna, nem egyszer esett meg, hogy gerincéig hatolt valamilyen rossz vonással keltett csikorgás. Nem tetszett neki, de lehet csak túl érzékeny volt. Idegrendszere mostanában minden nap mártírhalált halt, ezúttal Daisy vadászta le. Rikácsolása ejtette rajta az utolsó sebeket.
A szöveg vágott virágok gondozásáról szólt, miképp kell lenyesni a leveleket, meddig kell tölteni a vizet a vázában és ezekhez hasonló számára lényegtelen dolgok. Amennyiben valaha udvarláshoz támad kedve bizonyosan hasznosítani fogja szerzett tudását, nem mintha férfiak örülnének holmi gazoknak. Formalitás talán, vagy csak lelki békéje megnyugtatása. Ő sem bírta eldönteni.
Miután a pontot is elhelyezte az utolsó mondat végén, többegyére is felpillantott. Jóval hamarabb fejezte be a feladatot, mint társai. Az előtte ülő gyerekek még homorú háttal borultak szövegük felé, néha-néha felegyenesedve. Ilyenkor gondolkodhattak, háztársai is számtalanszor követték ezt a mozdulatsort. Ez egy idő után borzalmasan zavaróvá vált, főleg az RBF-ek alatt volt idegtépő. Úgy hullámoztak, mint a Balaton egy erősebb vihar alatt. Meglehet egyedül akkor illettek bele abba az undorító sztereotípiába, amit a többi ház állított róluk. Azonkívül sosem viselkedtek gyámoltalanul.
Ennyit terveztem mára. – Tette le sárgaborítós könyvét Daisy, biztos rengeteg ehhez hasonló, érdekes tollbamondás származik majd belőle. Lehet elmehet majd kertésznek, miután kijut innen, az anyja biztos értékelné. – Pakoljatok el! Ha meglátom, hogy bárki is csak úgy behányja a felszerelését, holnap betűző versenyt tartunk! – fenyegetőzött az apáca. A kikiáltás után, mintha nyomasztóbbá vált volna az addig sem épp kellemes csönd. Kezdte vitatni, hogy pusztán egy egyszerű megmérettetéstől tartanak társai. – Az ebédig vonuljatok vissza a szobáitokba, ha meglátok valakit a folyosókon csámborogni, azt nem fogjátok megköszönni! Utána, pedig mindenki egyenesen az első emeletre menjen! – nem vesztett semmit vészterhes hanghordozásából. Tekintetét végig is vezette az egész termen, ezt Álmos nem tudta mire vélni. Lehet fáradtsága tette komikussá, vagy a hölgy túlzott próbálkozása, akármelyik is követte el alig bírta kezével elrejteni mosolyát. Amennyiben elejtett volna ott egy halovány vigyort is, úgy hitte, nem köszönte volna meg. – Fejezzétek be a munkát, aki eddig nem tudta, az ezután se fogja! Lopott tudásra, pedig nem vagyok kíváncsi! – Álmos most először értett teljesen egyet Daisyvel, alakult, mint púpos gyerek a prés alatt. Ez a gondolata sem éppen hervasztotta mosolyát, most kellett eszébe jutnia ennek is?! – Arthur, senki sem állít meg! Odafáradhatsz a szekrényhez! – A szürke tekintet majd átdöfte, és az első pillanatban nem is értette miért. Egyre csak megfelejtkezett arról, hogy átevezték.
Mikor elérte az isteni sugallat, kirúgta maga alól a széket, hogy utána felszerelésével a kezében elveszetten tekintgessen a teremben. Hirtelenjében nemigen rémlett neki, hogy honnan is származott palapálcája és táblája. Szerencséjére a vezér irány a rendelkezésére állt, hiszen a helyiség mindkét szekrénye a terem végében állt. Lassan lépkedett – inkább totyogott –, Daisyért nem érte meg sietnie.
Elbotorkált további asztalok mellett, szépen cikk-cakkosan, közben elméjében lapozgatott felületes emlékei között. Kezdte megbánni, hogy nem fordult meg, mikor bizonyságot adott tudásáról. Mostanság mindig rossz döntéseket hozott, mintha átok ült volna rajta.
A termetes szekrények, mint iker óriások magasodtak felette, talán csak a fa erezete nem egyezett meg rajtuk. Ajtajaik semmilyen mintával nem büszkélkedhettek, nyerségük illett hozzájuk.
Míg próbált legjobb képessége szerint tippelni, kicsit legeltette a szemét, valamit kellett csinálnia. A hátán tanyázó tekintetek ezt váltották ki belőle, akár égethették is volna. Megkérdezni mégsem akarta, rendkívül jól gazdálkodott szavaival, talán túl remekül is.
A jobb az – vékony suttogás hallatszott a háta mögül. Egy vézna kislány állt mögötte, unott kifejezéssel az arcán. Rá várt, nem akarta tudni, mióta. Válaszul haloványan bólintott, és nyúlt is az ajtógombért.
Kölcsönzött dolgai helyét hamar megtalálta, pár maradék tábla tornyot képzett, míg a használaton kívüli pálcák egy dobozba sorakoztak. Helyet is engedett a soron következőnek. Lány nála jóval sebesebben mozgott, gyakorlottságát könnyen észrevette. Be se kellett várnia, pár lépes után megelőzte, és már csak szőke hajfonatait láthatta. Az ajtó felé haladt a kishölgy, így ő sem tett másképp, meg sem kérdőjelezte. Ő ma nem akart mást tenni csak sodródni az árral, hiszen csöppnyi fogalma sem volt semmiről. Talán egyedül az bántotta kicsit, hogy nála jóval apróbb gyerekek nyomában járt. Ezt a napot csak kibírja.
Ahogy teltek a percek, egyre csak gyűlt a tömeg az ajtó mellett. Rendezetlen sorkezdeménybe fejlődtek, ő pusztán egyre hátrábbra akart szivárogni. Denem is valahol ott időzött, úgy látszott ő sem akar a kötelezőnél jobban keveredni. Aszociálisak voltak mindketten.
Mégsem lesz olyan rettenetes szobatárs, kölcsönösen ignorálják majd a másikat és minden békés lesz. Túl szépnek tűnt ez ahhoz, hogy igaz legyen.
Rendeződjetek! Nem állatok vagytok, nem járhattok csürhében! – Álmosnak már kezdett hiányozni ez a rikoltozás, majdnem abbamaradt a fejfájása.
Pár suta bólogatáson kívül nem telt többre a gyerekektől, majd tettek néhány lépést jobbra vagy balra. Kis tesze-toszán, ahogy az lenni szokott. Álmos besorolt Tom mellé, úgy gondolta ezzel eleget tett.
Lehetetlenek vagytok! Induljatok, ne is lássalak titeket! És ha egy pisszenést is meghallok…! Tudjátok, mi lesz! – fenyegetőzött az apáca. Álmos nem tudta, mi lesz, és érthetetlen módon, most ez nem is zavarta.
Amorf kígyóként hagyták hátra tanítójukat, lassan, voltaképp totyogva. Ő rendkívül értékelte ezt, valakivel ellentétben. Míg ő békésen pakolgatta lábait egymás után, az egyik mögöttük haladó kislány elsodorta Denemet. Mint a dominók, úgy dőltek egymásra. Észre sem vette, mikor kapta hátra a fejét, fáradtságában nem bírta követni kíváncsiságát. Az indító ingerrel nézett farkasszemet, a szürke tekintet arrogánsan nézett le rá. Nem értette, az ilyen miért állt apácának.
Rövidke szörnyülködését követően, nyomban kezet nyújtott az elesetteknek, elsősorban a kisasszonynak. Szegény lány elég kétségbeesettnek látszott, erre jobb bizonyíték nem is lehetett volna más, minthogy ő is észrevette, ő, az érzelmi teáskanna. Barnás szeplői voltaképp világítottak halovány arcán, és szeme is egy galleon méreteit próbálta magáévá tenni, ezenkívül egész testében remegett. Álmos kicsit értetlenül állt a helyzet előtt, hiszen ennyire nagyot mégsem esett a kishölgy. Mégis, az a barna szempár kétségbeesetten tekintgetett pár kósza vörös hajszál rejtekéből. Száját hol ki, hol bezárta, mintha makogott is volna valamit, de képtelen volt kivenni bármit is. Végül remegő kacsója megtalálta az övét, így talpra bírta segíteni. Munkája végeztével, mint aki jól végezte dolgát fordult oda Denemhez, ezzel elengedve a lány kezét. Ez egy rossz döntésnek bizonyult, erről már akkor tudomást szerzett, mikor valami megragadta az ingét.
Denem ében tekintetét sem találta meg, mielőtt bekövetkezett a tragédia, elkezdett dőlni. Hátrakapta fejét, hogy szembe nézhessen merénylőjével, mintha egy őzike bámult volna vissza rá. Kétségbeesetten próbált nem rázuhanni a lányra, aki még így is bőszen markolta felsőjét.
A burkolat kemény karjába zárta, válla hamar sajgásnak indult. Ép végtagjával sebesen felsegítette magát, mintha kergették volna. Valamilyen fokon űzték is, Daisy bárkit fellökött volna, akit elért. Legalábbis Álmos így gondolta.
Szaporábban! – rivallta az apáca.
Igenis – suttogta. Követte az utasítást, a lehető legmesszebb szeretett volna kerülni a nővértől.
Denem – úgy tűnt – nem osztozott vágyain, ő meg sem erőltette magát. Siethetett ő bármennyire, a kettes sort felbontani nem volt joga.
A kellemetlen csendben csak Daisy fújtatását és a padló nyüszítését lehetett hallani, egy gyerek sem vetemedett beszélgetésre. Ezelőtt mindig is taszítónak találta a pletykákban úszó roxforti folyosókat, noha így, a félelem bűzében sétálva, kezdte hiányolni őket. A kellemetlen hangulatot pedig mágiája fura viselkedése koronázta meg, az is valami rettenetes történést ígért. Keze önkénytelenül kúszott gallérja alá, körmével mélyre merülve húsába. Ő ekképpen – is – vezette le a stresszt, rosszabb napjain véresre bírta marni hátát. Hegei ilyenkor – számára – előnytelen vörös kabátot öltöttek, csak úgy ragyogtak benne.
A felsodródott képre rögvest véget vetett bőre kínzásának, régóta próbált leszokni. Szerencsétlenségére annyi tartás volt benne, mint egy patkányban. Valószínűleg halála napjáig élni fog ezzel a függőségével, ahogy körme minden tekintetben való terrorizálásával is. Jelenlegi helyzete sem fog mást tenni, mint elmélyíteni kapcsolatát rossz szokásaival. Az élet remek, ahogy általában.
Daisy a lépcsőig kísérte őket, majd egy kemény pillantással vált el tőlük. Álmos furcsálta, hogy nem próbálta megfélemlíteni őket, számított rá. A nő könnyű lépéseinek zaja hamar elhalt a folyosón, a gyerekek dübögése korán megfojtotta. Komótosan baktattak felfelé, Denem ismét nem erőltette meg magát, nem mintha ő megkockáztatta volna a gyorsabb haladást. Egyszer sem engedhette meg magának, hogy bizonytalanul fektesse le talpát, hiszen úgy hamar megízlelhette volna a burkolatot. Így lehajtott fejjel, a lehető legnagyobb odafigyelésben mászta meg a fokokat, a környezetében levőket önkénytelenül kizárta.
Probléma nélkül megérkeztek szobájukba, az ajtó hangosan köszöntötte is őket. Minden izma megfeszült, ahogy másodjára elnyújtottan kornyikálni kezdett, noha így sem csapta be. Félt, véletlenül megidézi Daisyt.
Az ajtó elhallgattatása után készen állt, hogy leheveredjen. Úgy látszott Tomnak sem voltak rendkívül eltérő vágyai, hátát a falnak vetve ült a jobb oldali ágyon. Tekintetük találkozott egy pillanatra, a fiú mogorva vonásai egy cseppet sem lágyultak, szemére sötét árnyék hullott, szája fintorba torzult és homloka kelletlenül fodrozódott. Ronda felnőtt lesz, ha így folytatja, jegyezte volna meg anyja.
Mélyet sóhajtva ereszkedett le alacsony priccsére, hogy hanyatfekve bámulhassa a foltos plafont. Szüléje felderengése kicsikét felrázta, a tompa külvilág élesebbé lett, az álom nem csábította olyannyira, csupán szeme égettt keservesen. Nem habozott be is csukta.
Haza akart menni. Ez a képzet tisztán, de annál meszebb táncolt előtte, és eléréshez vezető út voltaképp kivitelezhetetlen volt.
Ő képtelen lesz megfejteni a bűbájt, eddigi életében egyedül illusztrálva látott időnyerőt. Szakavatott varázslót vagy boszorkányt pedig hiába keresett volna egy mugli árvaházban. Egyedül a szökés maradt megoldásként. A Minisztérium biztosan segítené. De míg oda elér, ki fogja támogatni? Még az az átkozott tárgy sincs nála, nem hogy terv, ami kisegíti a hat láb magas kerítésen és elvezeti a varázsvilágba.
Valószínű, hogy mágia nélkül nem megy majd semmire. Torkából ismét elszökött egy sóhaj. Tisztában volt vele, hogy abszurd mértékekig ragaszkodott a szabályokhoz, viszont eddig még nem érezte ezt ennyire fojtogatónak. Még annak tudtában is, hogy jogában állt varázsolni, sem csillapodott a nyomás a mellkasán. Egyszerűen tartott a következményektől. Nem akarta, hogy egy lapon említsék bűnözőkkel, olyanokkal, akiket időtlen idők óta megvetett. Valószínű összeroppanna. Meglehet nem is akarna hazatérni utána. Anyja szemébe sem merne nézni.
Rühellte a helyzetét, minden apró összetevőjét. Álmossága és érthetetlen nyugtalansága csak a hab volt a tortán. Mágiája gyermekkora óta nem viselkedett ilyen zabolázatlanul, mintha így szeretett volna válaszolni valami ismeretlen ingerre. Fáradtságában egyre kevésbe tudta visszatartani a kitörést, lassan nem is akarta. A teste ismét elnehezült, időnként a hideg rázta és a feje is lüktetett. Elengedte. Az addig benne tobzódó feszültség elhagyta, hogy végre beleütközhessen abba, ami eddig kitartóan zaklatta.
Amint felfogta, mivel is találkozott össze, rögvest felült, csakhogy kétkedően meredjen Denemre. A fiú is megilletődött, kicsit messzebb is kúszott tőle.
Abban a percben, akár az ég is rászakadhatott volna, nem érdekelte volna. A legnagyobb gondjának kulcsa vele szembe ült, csupán egy karnyújtásnyira.
Denem, hány éves vagy? – kérdezte. Torka száraz volt, régen szólalt meg.
Tizenegy, miért? – Zavarodottság ült Tom arcán, míg az övére roppant vigyor kúszott.
Csak szerettem volna tudni.
Mosolya lehetetlen méreteket öltött, lehet ennyire még semminek sem örült. Válláról hegyek gördültek le, a levegő finomabbnak tűnt és az addig szürke szoba is kivirágzott. Képes lett volna elveszni ebben a pillanatban, pusztán nem engedték meg neki.
Miért vágsz ilyen arcot? Idősebb vagy, vagy mi van? – sorozta meg Denem kérdéseivel. Visszatért merev vonásaihoz, mindössze egy csipet kíváncsiság keveredett beléjük.
Örülök, ennyi – válaszolta.
Ő ezzel lezártnak is tekintette a társalgást. Vissza is hanyatlott kemény párnájára, még a orrába nyomuló dohszag sem fejtette le vigyorát. Aznap semmi sem szeghette kedvét.
Boldog volt.