A már kiismert lépcsőn baktatott felfelé, a burkolat még mindig ocsmány volt, ahogy lépései is instabilok. Az elmúlt pár hete monotonon telt, ugyanazt csinálta, ette és gondolta. Unta, másra vágyott, egy kis változatosságra. Annyival is megelégedett volna, ha egyszer Daisy kelti Agnes nővér helyett. Tényleg nem követelt sokat. Mintha egy napot élt volna át több tucatszor, egybemosódott minden, követhetetlenné vált. Egyedül a Hold árulta el neki, hogy az idő nem állt meg, hiszen éjszakai barátja egyszer már elfogyott és lassan ugyanakkorára hízott, mint mikor ideérkezett.
Keze elmerült jobb zsebében, mélyre, egészen az aljáig pusztán azért, hogy szövetet találjon, ballal is ugyanezt tette. Időnyerőjét keresete, szerette pár óránként meglesni, hogy nem tervezi-e visszavinni idejébe. Fogalma sem volt, miképp állapította volna meg ezt, de csinálta. Legalábbis csinálta volna. Hazaútjának kulcsát nem találta.
Önkénytelenül megtorpant a sötét folyosón, csakhogy hidegverejték szánkázhasson le hátán. Remegő tagokkal vizsgálta át újra ruhája minden rejtekét, semelyik sem bírt azzal, amire vágyott. Keze rögvest átkúszott hátára, vakarózni kezdett. Tekintete elveszetten ténfergett a félhomályban, csupán egy-egy elvétett csillogásra várva.
Fejében számtalan kérdés megfordult, közel ugyanannyi megrovással karöltve. Az utóbbiak könnyen elnyomták a tényleges haszonnal bírókat. Már nem tartotta jó ötletnek, hogy mindenhová magával vitte, hogy nyílt zsebben tartotta, és hogy nem ellenőrizte gyakrabban. Körmei egyre mélyebbre hatoltak húsában, a levegőt jóval hangosabban nyelte, és a gyomra felkavarodott. Legszívesebben ráokádott volna a sápadtsárga csempére. Érezte, miképp szaladt fel torkán gyomorsava, égő ösvényt hagyva maga után. A helyiség is el-elbillent, lépni sem mert. Már nem jut haza.
Itt fog maradni, hogy ugyanazt a napot a végtelenségig újraélhesse. Felkelhet, vajaskenyeret ehet, … Vajas kenyeret evett, amíg valaki az ölébe nem lökte azt.
Nadrágot váltott vacsora után. Legszívesebben felképelte volna magát, viszont inkább csak elindult. Minél hamarabb visszatér a szobájukba, annál hamarabb tarthatja majd kezében időnyerőjét.
Magához képest sebesen elérte ajtajukat csak, hogy annak ellenkező nyikorgása ellenére berobbanjon a helyiségbe. Egyenesen pedánsan összehajtott nadrágjához sietett, majd tapogatni kezdte annak zsebeit. Szívverésének ideje sem volt megnyugodni, érezte, miképp próbál kirobbanni bordái alól, ahogy egyre kevesebb lehetőség maradt hátra. Egyikben sem érzett semmit. Elkezdte elvetemülten rázni levetett ruháját, mintha a semmi kibírt volna esni belőle. Legszívesebben falhoz csapta volna, viszont pusztán visszaejtette az ágyra.
Körme hamar foga alá csúszott, kisebb és nagyobb darabok is leharapott, viszont mindegyiken érezte a vér sajátos ízét. Sikerült felsértenie hátát. Ez egy kicsit helyre rakta. Valószínű, vakrémülete nem viszi majd sehová.
Megkísérelte egyenletesen nyeldekelni a levegőt, miközben próbálta felvázolni az eshetőségeket. A legjobb esetben a szobában zuhant ki, mikor vetkőzött, és becsúszott valami alá, a legrosszabban pedig a dologház legsötétebb zugában, vagy egy árva kezében volt. Arra nem is mert gondolni, hogy már használták is.
Azt se tudta, működik-e még.
Elhűlt tenyerébe temette homlokát, majd elmormolt egy imát.
Tennie kellett valamit. Térdre borulva nézett be saját és Denem ágya alá, majd négykézláb elevickélt a szekrényig, hogy ott is ugyanazt tegye. Az apró, sötét rés mindent vastag árnyéklepelbe öltöztetett, még egy porcicát sem látott, pedig azok jelenlétében biztos volt. Kezét erőszakoson próbálta bepréselni a keskeny hézagon, alkarja felét sem bírta bejuttatni. Ujjai puha mocskon kívül semmit sem találtak, noha ez nem állította meg. Lábra kecmergett és teljes súlyával a masszív bútornak feszült. A megmozdításra tett kísérlete csúfos kudarcba fulladt. Nem pusztán azért, mert egy alultáplált gyerek erejével rendelkezett, hanem Denem ágya is tervei útjában állt. Inkább másnapra halasztotta a lakberendezést.
Továbbá asztaluk alatt és pár kihasználatlan sarokban matatott kicsit, hogy azt követően ismét ágya alatt kezdjen turkálni. Néhányszor még megismételte ezt az eredménytelen kört, egyre vastagabb koszrétegbe burkolva patyolat hálóruháját.
Szíve fülsértően dörömbölt, mintha egyenesen mellett lövöldöztek volna. Attól és hangos lihegésétől volt hangos apró szobájuk. A padlón ült, valahol a helyiség közepén, feladta.
Háta ismét élvezhette a törődést, az enyhe fájdalom kicsit oldotta közel elviselhetetlen feszültségét. Gondolatai kicsivel olvashatóbakká lettek, valamiféle ötlet meg is született benne.
Felállt, leporolta magát, és kezébe vette párnáját. Amióta – valamilyen csoda folytán –visszakapta személyes tárgyait, párnahuzatában tartotta pálcáját. Félt, hogy Denem felfedezi és megmagyarázhatatlan károkat okoz mind a szobában, mind magában. Az biztos megkoronázta volna az itt tartózkodását.
Remegő tagja nehezen birkózott meg a gombokkal, de kínlódása nem vezetett sehová. Nem mert tovább lépni. Mintha két tűz között rekedt volna, esélye sem volt meghozni a jó döntést. Akármerre lép meg fog égni, határozottan nem kedvelte az ilyen helyzeteket. A kockázat fojtogatta.
Egy invito, ennyi lenne. De mi lesz, ha rajtakapják, vagy ha valaki meglátja, miképp száll végig az időnyerő az intézményen egészen a markáig? Noha egy mugli időben való utazgatása sem vonzotta, nem vezetett volna semmi jóra. Az első világháborúnak csak most lett vége, sokan bármit megadnának egy új esélyért. Döntésképtelen volt.
Miért kellett felvenni? Miért nem ment egyenesen haza? Miért nem vitte egyenesen a Minisztériumba? Miért kellett ennyi mindent elrontania?
Önostorozó gondolataiból az ajtó nyikorgása rángatta ki, szobatársa megérkezett. Tekintetük találkozott, Denem kérdőn nézett rá. Biztos érdekes látványt nyújtott vánkosát szorongatva.
Denem, nem láttál egy… – Hirtelen ötlete sem volt, hogy miképpen is kéne leírnia időnyerőjét. – Egy órát?
Nem.
Nem is tudta mire számított. Denem még akkor sem adta volna neki vissza, ha a hátsózsebében lapult volna. Nem igazán kedvelték egymást.
Elkezdte visszagombolni párnáját. A varázslás gondolatát is kiirtotta Tom feltűnése.
Kibontotta bevetett ágyát, majd vékony pokrócába csavarta magát. Nyár közepén is hűvös volt az épület, valószínű a vastag falak tették. A plafont alig érte el egy szál gyertyájuk fénye, az is csak folyton táncoló árnyékokkal öltöztette. Legalább valamivel le bírta fedni a fel-feltörő aggodalmait. Feje erőszakos kiürítésé általában remekül működött, most sem vallott teljes kudarcot. A fáradhatatlan sötét alakok Denem halk matatásával karöltve hamar elaltatták.
Végre megszabadulhatott a rideg valóságból.
Sötétben ébredt, a hajnal közel sem járt. Hideg verejték öltöztette, tagjai remegtek és mozdulni se mert. Álma pusztán darabos emlékeket hagyott maga után. Tűz, akasztás és üldözés. Valószínű, nem ebben a sorrendben. A kötél, mintha nyomot hagyott volna torkán, a levegőt fájdalmasan nyelte. Zihált, míg tekintete valami ismerős után kutatott a sötétben. Az árnyékok elfedtek mindent, akár a föld alatt is lehetett volna, ez nem segített állapotán.
Mit csinálsz? – kérdezték. Nyomban felismerte Denem megszokott ingerült hangját, ez valamennyire megnyugtatta. Közel s távol nem volt senki, aki felgyújtotta volna holttestét.
Felébredtem.
Legközelebb halkabban!
Hallotta, ahogy Denem ágya nyikorgott, valószínű, ő már készenállt ismét álomba merülni. Ezt nem mondhatta el saját magáról, a szíve még mindig vadul ostromolta mellkasát. Fájt neki.
Gondolatai a többi alvásra tett kísérletét is megfertőzték, sok rettenetes végkimenetelt végignézhetett a számtalanból. A múlt és a jelen összemosódott, a boszorkány üldözések újrakezdődtek és mindezért ő volt a felelős. Ő senkit sem akart bántani, ahogy bűnözni sem szeretett volna, de az egyik elképzelését fel kellett áldoznia. Valószínű az utóbbi lesz az áldozat.
Reggel ajtajuk ismerős hangjára ébredt, furcsa módon elmaradt az addig megszokott kopogás.
Kelljetek fel!
Nem Agnes nővér állt a küszöbön, tegnapi kívánsága valóra vált. Daisy az utasítása után nyomban elviharzott, bizonyosan felrobogott a lányok emeletére.
Nem volt benne sok erő, mintha valaki megverte volna az este folyamán. Tagjai fájtak, feje lüktetett és gyomra is kavargott. Mondhatni mély nyomot hagytak benne éjszakai élményei, pedig évente látogatta meg egy ezeknél jóval gyötrelmesebb lidércnyomás. Azon nem csodálkozott, hogy haját homlokához tapasztotta izzadtsága vagy, hogy keze idősökéhez hasonlóan remegett, ezeket már párszor tapasztalta. Noha ez a több irányból érkező kín ismeretlenként tört rá. Bizonyosan álmai nem egyedül tették ezt, bűntudata és félelem erősen közrejátszhattak.
Öltözz, ne csak feküdj ott! Mindjárt visszajön!
Tom fojtott kiabálására nem reagált sokat, pusztán rádöbbent, mit is csinált addig: bámulta a plafont. Egyedül észre sem vette volna, képzetei remekül elzárták előle a külvilágot. Végül feltámaszkodott, erre is csak Denem fújtatása vette rá. Tisztában volt vele, hogyha ő nem mozdul, akkor le fogják rántani ágyáról. Reggelente nem tartotta érdemesnek húzni Tomot, magához képest is lobbanékony volt.
Gyorsan magára kapkodta ruháit, hátát a lehető legkevesebb ideig szerette volna fedetlenül hagyni. Meztelennek érezte magát fedő bűbájai nélkül, egy rossz mozdulat és szégyene mások szeme elé kerül. Vékony inge sem segített helyzetén, egy kis izzadtság átlátszóvá tette. Hiányzott neki talárja, az remekül megőrizte a titkát.
Hamarabb végzett Tomnál, mindig hamarabb végzett Tomnál. A fiú valószínűleg szerette húzni az időt, szegényes öltözetét rendezgethette akármeddig, ahogy zsírtól csomós haját is, egyik sem lett kellemesebb a szemnek. Kicsit szoros cipőjében elballagott az étkezőig, lassan, megfontoltan. Minden sarkot megnézve, minden lépcsőfokot megvizsgálva, és legfőképpen minden útjába akadó arcát kellemetlenül sokáig fürkészve. Időnyerőjét kereste vagy egy kósza jelet annak használatára. Ő sem tudta igazán mi után kutat, de ez nem tartotta vissza. Bízott benne, hogy bármi is legyen az ordítani fog a figyelméért. Mégis mennyire lehet nehéz kiszúrni egy gyereket, aki nemrég a múltban járt? Remélte, nem nagyon.
A reggeli a megszokott volt, noha egy igen fontos tényezője hiányzott: Agnes nővér. A nap első imából kiderült, hogy láz gyötri, Rose nővér könyörgött a gyógyulásáért. Álmos csak lopva pillantott beteg nevelője üres helyére, olyan komor lett így az apácák asztala az övékkel együtt. Denem elhagyta csak az étkezőben viselt mosolyát, sápadt arcát undor uralta. Valamilyen szinten együtt tudott vele érezni, csak egy hónapja élt itt, noha már unta egyhangú étkeiket. Vajas – száraz – kenyér reggelire s vacsorára és voltaképp vízig hígított leves ebédre. Könnyen megunható, ezt ő is beismerte.
Lehetőség szerint be-bekukkantott újonnan billegő asztalkájuk alá, de akárhányszor tekintett be csupán Tom kopottas cipőit látta, az egyik cipőfűzője jóval hosszabb volt a másiknál.
A remény, hogy itt találja majd elveszett holmiját, mondhatni kiszámíthatóan halálozott el. A tegnapi vacsoránál párszor ellenőrizte zsebeit, időnyerője combja melegétől langyosan simult markába mindegyik alkalommal. Annyira örült volna, hogyha ebben a percben is megtehette volna ugyanezt. Mennyi mindent adott volna érte, mennyi mindent.
Nem hitte, hogy olyan jól ki bírja javítani hibáját, ahogy azt vétette. Eddigi életében erre még nem volt példa.
A mai nap, Agnes nővér hiányából fakadólag, igen más lesz – kezdett bele napindító beszédébe Rose nővér. A szeme alatti árkok mélyebbnek tűntek és sötétebbnek. Valószínű, nem aludt pár órácskánál többet. – Úgy döntöttünk ideje a nyári nagytakarításnak, amit Daisy nővér fog felügyelni, jómagam visszatérek Agnes nővér mellé. Mindenki a saját szobájával kezdi, majd a folyosók, lépcsősorok, mosdók, tantermek és az étkező következik. Mindenkitől szorgalmas munkát várok el!
Míg a többiek elnyújtott „igenisüket" hangoztatták, addig neki csak egy zabolázatlan mosoly terült el az arcán. Mintha miden a kezére játszott volna! Alig várta, hogy négykézláb kúszva sikálhassa a padlót, minden percét ki fogja használni.