47. fejezet: Belita és Rebekka
A következő napokban természetesen egy cseppet sem enyhült az izgalom és a felháborodás sem.
- Láttátok a jelvényeket? - kérdezte egyik ebédnél Scarlett.
- A „béna Pottereset"? Hát persze – bólintott Raven. - De engem most nem tud érdekelni. Elég volt belőlük, én csak pazarlom az energiámat, ha ezen puffogok.
- Jó, ebben igazad van. És te, Severus?
- Hagyd, most nincs itt - legyintett Raven, ugyanis bátyja evés közben balra tekintgetett elég intenzíven, és valószínűleg nem is hallotta a lányok beszélgetését. Scarlett nevetett. – Egész biztos vagyok benne, hogy alapesetben felkeresné Pottert és biztosítaná róla, hogy ő hisz az ártatlanságában. Aztán eltűnne. Viszonylag sokszor beszélt már vele, de biztos, hogy Potter még mindig nem tudja, ki ő és melyik házból. Hát, most Severus túl elfoglalt – kuncogott.
Raven tűrőképességét egyébként nem kicsit próbára tette, mikor a negyedéves mardekárosok a hasukat fogva mesélték másoknak, mi történt egyik bájitalóra előtt. Tisztában volt vele, hogy nagybátyja természetéből adódóan képes eddig elmenni, megalázni egy griffendéles lányt, akinek megnőttek a fogai egy átok miatt, de az igazságérzete kicsit bezavart. Nem agyalt rajta sokat, de szerette volna megbeszélni Severusszal.
- Te mit gondolsz? - kérdezte, mikor ketten ültek a klubhelyiség egyik sarkában.
- Hát… szerintem is messzire ment. De Per bá' ilyen. Most nem mondom, hogy nem érdekel a lány megaláztatása, de attól ő még Per bá'. Nekem nem igazán meglepő. Biztos több ilyen történik, csak nem tudunk mindről… nálam is rendszeresen talál kifogásokat azoknak a griffendéleseknek a munkájában is, akik amúgy szerintem jól dolgoznak. Nem értem, miért, és nem is értek vele egyet. De valahogy úgy érzem, ez olyasmi, ami csak rá tartozik. Nem akarok érzéketlennek tűnni, de ezért nem gondolkoztam el ezen eddig nagyon.
- Jó, ebbe persze nem szólhatunk bele – bólintott Raven. – Én is egész biztos vagyok benne, hogy a griffendélesekkel szembeni utálata valahol máshol gyökerezik, minthogy ők egyszerűen egy másik ház. Ezt gyanítottam egy ideje, és ennél az esetnél most nagyon érzem.
- Igen, ez megalapozottnak tűnik. Megkérdezném, de biztos kidobna a szobájából. Hát, Per bá' csak… Per bá'. Van olyan része, amivel nem értek egyet, de hát elvégre nem vagyunk egyformák, és a többi részét meg imádom.
- Igazad van - mosolyodott el a lány. - Figyelj, nem mész oda ahhoz a lányhoz? Legalább a nevét tudd meg.
- Jó, ez ennél bonyolultabb. - Severus arca kicsit pirosabbra váltott a szokásosnál. - Már csomószor elképzeltem, hogy kéne, de nem merem…
- De hát nincs ebben semmi! Te nem ilyen vagy, megvan a terved és odamész.
- És ha belebotlok a mondandómba zavaromban és kinevetnek?
- De te nem azt akartad eddig, hogy rajtad nevessenek? Ebben vagy a legjobb! Ki tudod ebből húzni magad viccesen. Figyelj, csak… szerintem csináld úgy, hogy ne a lányra figyelj, hanem úgy összességében a társaságra. Vagy ha egyedül van, akkor meg ne arra, hogy kinevethet. Sőt, inkább viccelődj, szerintem azt a legtöbb lány értékeli - vigyorgott Raven.
- Jó, köszi - mosolyodott el Severus is. - Még mindig kicsit új nekem, de jó lenne, ha beszélnék vele… Majd még átgondolom, és majd ha kint leszünk, odamegyek. Raven, ha neked tetszik majd valaki, te is elmondod nekem?
- Ja, persze - bólintott a lány. - Efelől ne legyen kétséged.
Volt egy cikk a Reggeli Prófétában, amin először Scarlettnek akadt meg a szeme. Egy egészen regényes életrajzi írás volt Harry Potterről.
- Figyeljetek, ez szerintetek… de milyen már, hogy nem is figyelnek a tényekre! – mutatta meg Ravennek és Severusnak. – Cedricről egy szó sem, és nincs, aki átnézi, hogy nincs-e benne hiba? Nézd meg, mit írtak Viktor Krum neve helyett…
- Hadd olvassam el – vette át Raven az újságot. Gyorsan átfutotta, aztán az asztalok fölött átpillantva Harry Potterre nézett, majd vissza a cikkre. – Ez kamu – hajtotta össze a lapot. – Nézzétek meg, ki írta.
- Nem értem, miért engedik újságíróként dolgozni – mondta Severus. – Persze, biztos vonzza az olvasókat…
- Ahhoz el kell hinniük. És az a poén, hogy elhiszik – tekintett körbe a lány. Szinte mindenfelől a cikkről beszélgettek a diákok, vagy gúnyolódtak Harry Potter „érzékenységén", vagy épp sajnálták. – A mardekárosoknak meg mindegy, ők akkor is céltáblának fogják használni mostantól Pottert, ha tudják, nem igaz. Van mivel gúnyolni. Kreatív banda.
- Jobban lefáraszt ez az egész, mint amikor az elszabadult furkászt hajkurásztuk Hagridnál – sóhajtott Scarlett.
Telt az idő és elérkezett az első próba napja, ami előtt az iskolák idegesen baktattak a helyszín felé. Ahogy elérték a nézőteret, a hangulat valamennyire oldódott már, az idegességből izgatottság lett. A hatalmas tömeg miatt nem válogathattak a helyek között, és Severuséknak sikerült azok mögött a mardekáros lányok mögött helyet foglalni, akikkel legutóbb az az összeszólalkozásuk volt. Severust ez nem érdekelte, mert ő szüntelenül a durmstrangos lányt kereste a szemével, Raven és Scarlett viszont lemondtak a tervükről, miszerint minden versenyzőnek egyformán szurkolnak. Inkább nem akartak balhét, de Severus, aki tulajdonképpen nagyon nem figyelt oda, belekiáltott pár ilyet a hangzavarba:
- Hű! Jó volt! - A francia lánynak. - Így tovább!
A mardekáros lányok sötét pillantásokat vetettek rá.
- Szép volt, szép volt! - Krumnak.
Ez annyira nem zavarta őket, mert ők folyamatosan arról beszélgettek, milyen helyes Krum, Raven és Scarlett meg teljesen értetlenül bámult egymásra.
- Gyerünk Harry! Menni fog!
Na, erre már nagyon gyorsan fordultak hátra. Severus valószínűleg észre sem vette, Raven a kezébe temette az arcát és lejjebb csúszott az ülőhelyén, Scarlett pedig felnevetett. Potter győzelmekor azért mind visszafogottan tapsoltak, és nagy valószínűséggel csak a többi háztársuk nem mutatott semmiféle örömöt a pontok kihirdetésekor sem, amire épp Harry kapta a legmagasabb értékelést Krummal egyetemben.
- Azért jó volt - mondta Scarlett, mikor visszafelé mentek a kastélyba.
- Izgalmas volt, szerintem nem kell értük aggódni - bólintott Raven. - Egyikükért sem. Bár összességében szerintem a tusa hülyeség. Megértem, miért volt olyan sok halálozás. Legalább mama örül, hogy most egy verseny köt le minket, és nem valami újabb rém. És Sev, meglett a lány?
- Nem láttam - fordította el a fejét kicsit elpirulva a fiú.
- Majd legközelebb – veregette meg a hátát finoman Raven.
A mardekárosok többnyire Harry Potter miatt panaszkodtak egymásnak szokás szerint, így a hármas nem a klubhelyiségben tervezte tölteni az idejét. A lányok a könyvtárat javasolták, Severus viszont azt mondta, fáradt, és felment a szobájába.
- De… most tényleg fáradt? – nézett Ravenre Scarlett értetlenül.
- Hát, lehet, hogy csak egyedül akar lenni.
- Mert nem látta a lányt?
- Nem, szerintem csak… nem tudom, fogalmam sincs, milyen szerelmesnek lenni, de biztos jó érzés, ha néha csak úgy vagy és a szerelmedre gondolsz. – Raven elvigyorodott. – Nem tudom, néha kicsit úgy érzem, jobban örülök Severus szerelmének, mint ő – nevetett. – Annyira jól hangzik.
Raven és Scarlett végül elmentek a könyvtárba, Severus pedig fent a hálótermében ledőlt az ágyára, és a mennyezetet bámulta. Valóban fáradt volt, de nem aludni akart, csak gondolkozni. Felidézte a lány arcát és teljesen elmerült abban, hogy rá gondolt. Azt sem hallotta és nem is látta, hogy bejött néhány szobatársa, átöltöztek, majd kimentek. Pedig még megjegyzéseket is tettek rá: „Szerintetek alszik?" „Nyitva van a szeme, te barom, viszont lehet, hogy valamitől elkábult."
Aztán kicsit később Severus eszébe jutott, hogy valahogy tényleg beszélgetnie kéne a lánnyal. Legalább csak hogy a nevét megtudja… Raven szerint nem lesz baj abból, ha kinevetik, és ebben már ő sem kételkedett így átgondolva a dolgokat. Hirtelen felpattant.
Na, Severus, nem vagy te gyáva! Sőt! Menni fog! Nem kell zavartnak lennem amiatt, mert szépnek találom. Megkeresem és beszélek vele meg a barátaival…
Severus végre elhatározta magát, hogy odamegy a lányhoz. Hétvégén tervezte ezt, mert akkor biztosan kint vannak, gondolta, csakhogy a dolgok úgy hozták, hamarabb meg kellett látogatnia a durmstrangosokat. Piton a kezébe nyomott egy csomagot és megkérte, adja át Karkarov professzornak. Severus meg is indult az udvaron át, de ahogy egyre közelebb és közelebb ért a hajóhoz, elfogta valami, ami arra késztette, hogy hanyatt-homlok elfusson. Mi van, ha a lány nyit ajtót… jaj-jaj… én erre nem vagyok felkészülve… jaj… Ez az új helyzet teljesen kifordította önmagából Severust, ő sem értette, miért reagál erre így, ha gondolatban már eltervezte, csak magát kell adnia előttük. De nem állt meg. A lábai vitték előre… és pár méterre járt a hajótól, amikor kilépett az ajtón két lány. Az egyik az a lány volt.
Severus nem állt meg, ment előre, a durmstrangosok jöttek felé… pár lépés után a másik, egy sötétbarna hajú, alacsonyabb lány megszólította:
- Ide jössz?
A fiú megdermedt, és elég ijesztően festett, ahogy lassan, egyedül a szemét mozgatva rájuk emelte a tekintetét.
- Igen.
A két lány összenézett, majd Severushoz fordultak.
- A csomagot viszed? – kérdezte a sötétbarna hajú. – Bevisszük neked.
- Öh, Piton professzor küldi Karkarov professzornak… - mondta Severus.
A sötétbarna hajú mondott valamit Severus szerelmének egy másik nyelven, ő válaszolt, aztán odalépett a fiúhoz.
- Bemegyek vele szívesen – vette át a csomagot, és elindult a hajóhoz. Severus, egy kicsit még sokkban attól, hogy ilyen közel volt hozzá a lány, csak állt ott felemelt kezekkel, aztán megrázkódott és kihúzta magát. Severus, nem vagy te ilyen! Kapd össze magad!
- Köszönöm szépen – fordult a sötétbarna hajú lányhoz, immár a szokásos hangerejével és testtartásával.
- Szívesen – mosolygott rá a lány.
- Severus vagyok. Téged hogy hívnak?
- Belita. Ő Rebekka – bökött a fejével a hajó felé.
- Mit gondoltok a Roxfortról?
- Nekem tetszik, érdekes hely. Nagyon más, mint a Durmstrang. Legalább nincs annyira hideg, mint nálunk.
Ekkor Rebekka visszatért. Belita megint külföldi nyelven mondott neki valamit, amiből Severus annyit értett, hogy valószínűleg bemutatta neki őt.
- Szia, Rebekka vagyok – mosolygott a világosbarna hajú lány Severusra. A fiú kemény csatákat vívott az összeszűkülni vágyó gyomrával és a szívverésével, de elhatározta, hogy kívülről nyugodt marad.
- Én Severus. Hova indultatok?
- Csak sétálni egyet – felelte Belita. – Velünk tartasz? Még nem beszéltem roxfortossal, kérdezhetek néhány dolgot?
- Persze – bólintott Severus.
- Nálatok négy ház van, igaz? Ahogy az asztalok vannak bent?
- Igen, a szerint ülünk le.
- Te melyikbe tartozol? – kérdezte Rebekka.
- A Mardekárba. Ti oda ültetek le.
- Ó, értem – bólintott Belita. – Mi alapján kerül valaki, mondjuk hozzátok?
- A Mardekárról azt mondják, azok kerülnek oda, akik ravaszak és becsvágyóak. Én úgy fogalmaznék: agyafúrtság és összetartás! – mondta ünnepélyesen. – Persze én nem is kerülhettem volna máshová, nagybátyám a házvezető. A nagybátyám a legjobb bájitaltanár a világon!
A lányok elvigyorodtak.
- Igaz, hogy a Durmstrangba nem járnak mugli születésűek? – kérdezte Severus.
- Igen, de csak olyanok, akiknek egyáltalán nincs a családjukban varázsló – válaszolta Belita.
- És ti honnan származtok?
- Én az iskolához közel élek, de a szüleim spanyolok. Rebekka bolgár, mint Viktor Krum. Őt gondolom, ismered. És te mennyi idős vagy?
- Tizenhat éves. Hatodéves vagyok most.
Egészen addig beszélgettek, amíg el nem eredt az eső, aztán elköszöntek egymástól. Severus vigyorogva futott vissza a kastélyba, és sokáig nem is vett fel más arckifejezést. Aztán kicsit később elbizonytalanodott, mert összességében úgy gondolta, a beszélgetés végig elég lassú és nem túl változatos színvonalú volt, és talán be kellett volna dobnia pár poént, mert meg sem mutatta a lányoknak ezt az oldalát. Végül megrázta a fejét. Hagyjuk ezt. Beszélgetünk még. Jó volt ez így. Nem is értem, miért lettem ennyire bizonytalan. Majd viccelődöm legközelebb. Hihi.
