Filozofálós RusAme (b)romance.

Gravitáció

Emlékszem a napra, amikor végre beleegyeztek, hogy menjünk. Az izgalomra, ami a végletekig felpörgetett, Kanada aggódására, hogy talán vissza kéne mondani, vagy szóljak Angliának, hogy ne utólag kapjon sokkot. Emlékszem, hogy milyen képet vágtál, mikor megjelentél a nagy nap reggelén. Ragyogott a szemed, és igazi volt a mosolyod, olyan, amilyennek utoljára vagy fél évszázaddal azelőtt láttam.

A testvéreinket nem engedték be az indulásra. Csak mi ketten, egy kupac utolsó utáni vizsgálatra beszaladt orvossal meg a ruhát ránk adó technikusokkal. Igazából tömeg volt, de nem láttam őket. Csak te voltál és a várakozás.

Úgy tudom, az emberek nehézkesen mozognak ebben a ruhában. Tény, elég nehéz volt, de mi ketten országok vagyunk, a két legnagyobb mind közül. Nagyhatalmak. Erő és befolyás, ezek vagyunk mi ketten. Mégis gyermekek voltunk abban a pillanatban, ahogy beszíjaztuk magunk az űrsiklóba, és a szívünk kalapált, a lélegzetünk hangos volt, a fülünkbe csengett a visszaszámlálás hangja.

– Tíz… kilenc…

Ez volt az a pillanat, amikor elbizonytalanodtam.

– Rendben leszünk, ruszki?

– Nyolc… hét…

Láttam, hogy felém fordulsz, és te érted, miért aggódom. A vezetőinknek nem mondjuk el, de a határaink átlépése minden esetben fájdalmas dolog. Elveszítjük a kapcsolatot az otthonunk földjével, az egészből résszé leszünk. Bazsalyogva rázunk kezet idegen politikusokkal, vezetőkkel, aláírjuk a szerződéseket, és fogadjuk a másik ország szánakozó mosolyát, mert ők is tudják, milyen rohadtul fáj az ellenség földjére lépni.

– Hat… öt…

– Az űr nincs egyikünk birtokában sem – mondtad. – Nemzetközi vizek, jenki.

Nemzetközi vizeken csönd van. Ott megszáll minket a belső béke, és sehol annyit nem tudok filozofálni, mint a Csendes-óceánon egy lélekvesztőn. Aztán jön a kikötés, a borotvaélen sétálás, a tüzes levegő magamba szívása, és már értem, miért ment haza Anglia mindig olyan gyorsan, mikor eljött hozzám látogatóba, miért nem vitt magával soha, amikor hazament.

– Négy… három…

– Ha nem engedték volna, hogy együtt menjünk, felmentem volna magamban.

– Heh, mert azt hiszed, én nem? Haha! Egy hős nem veszít!

– Azért örülök, hogy itt vagy, jenki.

– Kettő… egy…

Nem válaszoltam. Kinyújtottam feléd a kezem, te pedig megragadtad. A kilövés bejelentését elnyelte az életre kelő rakéták robaja, a fülemben doboló vér hangja. A gyorsulás belepasszírozott a székbe, és be kellett hunynom a szemem, mert attól féltem, hogy ha nem teszem, a szemgolyóim egészen a koponyám leghátuljába nyomódnak.

Egyre nehezebb volt fogni a kezem, és mintha hallottam volna, hogy hörögsz a nehézségtől. Vagy az is lehet, hogy én voltam. Esetleg mindketten.

Hirtelen lett vége. A súly eltűnt a mellkasomról, fellélegezhettem. Kinyitottam a szemem, és elakadt a lélegzetem. Odalenn nappal van, szikrázó napsütésben indultunk, egy darab felhő nem volt az égen, most viszont csillagok közé jutottam. Olyan élénken láttam őket, mint még soha. Akkor sem ragyogtak így, mikor gyerekként kimentem Kanadával a prérire, hogy az eget bámuljuk, és formákat keressünk bennük.

Felnevettem, és rád néztem, hogy téged is annyira elbűvöl-e, mint engem, de hirtelen… nem zuhant rám, mert nem volt gravitáció. Az egész testemben éreztem, egyszerre támadt kívülről és fakadt belülről a fájdalom. Elhagytuk a hazánk földjét, olyan területre merészkedtünk, ahová nem szabad.

Elengedted a kezem. A mellkasodhoz kaptál. Hallottam, hogy nyöszörögsz, szenvedsz te is, akárcsak én. Nem tudtunk értelmesen válaszolni a rádió hívására. Odalenn pánikba estek – gondolom. Az óceán végtelen csöndjét az idegen terület fájdalma itatta át.

– Gemini, jelentkezz! Gemini, ha hallasz minket, válaszolj! Gemini, jelentkezz!

Izzik, megfagyaszt, dörzsöl és darabokra vág, miközben belülről mar és széjjeltép. Egyszerre éreztem a fájdalom minden lehetséges formáját. Nem tudtam a rádió gombjához érni, a kín megbénított.

– Gemini, lefújjuk az akciót, visszahozunk titeket! Gemini, jelezzétek, ha veszitek az adást!

Odalenn önállósították maguk. A siklónk után nyúltak, megfordították azt, az űr végtelen sötétjétől vissza a Föld felé.

Belenéztünk anyánk arcába.

A fájdalom mellékessé vált.

– Olyan gyönyörű – rebegted mellettem.

Ott volt előttem a Föld, rajta a kontinensekkel és az óceánokkal, zöld és sárga földdel, felhők tömkelegével. Én mégis egy mosolygó női arcot láttam, ami egyszerre volt fiatal és öreg, energikus és megfáradt, boldog és szomorú. Az ellentmondás maga. Fehér felhőhaja lobogott, ahogy gravitáció-karjaival utánunk nyúlt, hogy az ölelésébe húzzon.

Éreztem őt. Az érintését az arcomon, a hajamon, pedig törhetetlen üveg választott el az űrtől, és még mindig szkafanderben ültem a székbe szíjazva. Simogatott. A nevemen szólított, az elsőn, amit kaptam, ahogy Kanada szólított, és amit már réges-régen elfelejtettem. Alig mondta ki, már ki is csúszott az emlékezetemből újra, azzal a tudással együtt, hogy milyen a hangja. Magas vagy mély? Zengő vagy simuló? Tiszta, mint a hegyi patak vagy kásásan robajló, akár a Niagara?

Az arcomon legördült egy könnycsepp. Te anyánk felé nyúltál, utánakiáltottál.

Anyánk ölelésébe vont. A gravitáció ismét a karjaiba vett minket, és alant a kékség rohamosan közeledett. A rádiós könyörgött, hogy jelentkezzünk, valamennyi műszer vészhelyzetet jelzett. Mi pedig boldogan tártuk karunk anyánk felé.

Éreztem forró csókját a homlokomon. Később azt mondták, hogy csak a tengerbe csapódástól ripityomra zúzódó űrsikló fejemnek csapódó darabját éreztem, de egészen biztos vagyok benne, hogy tévedtek. Akkor is, ha a mentőhajó érkezésekor még halottak voltunk mind a ketten.

hr

– Mr Jones! – kiáltott utánam a NASA egyik beosztottja, Magas rangú valaki lehet, ha ismeri a nevem – akkor is, ha csak a polgárit.

– Ki vele, pajtás! – vigyorogtam rá.

– A múltkori fiaskóról lenne szó, uram. Megtaláltuk a probléma gyökerét. Átsiklottunk az ellenőrzéseknél egy fontos ponton, a NASA és az RKA már keresi a felelősöket. Elnézését szeretnénk kérni a múltkori malőrért, bármikor megismételheti az űrsétát, ezúttal természetesen veszélytelenül.

Végighallgattam, mert kötelességem volt. Elnézően mosolyogtam rá, mert nem tudta szegény, milyen bolondságot beszél.

– Nem ragaszkodom az újabb túrához. Elértem, amit akartam, köszönöm.

Otthagytam az elképedt férfit. Rohanni akartam, de moderálnom kellett magam. Várni a megfelelő pillanatig, még egy kicsit, még egy kicsit, remek, már nem érdeklem őket, most mehetek.

A préri nem változik. Fűtenger, ameddig a szem ellát. Ebbe a tengerbe hevertem bele, próbáltam átfogni a karjaimmal a világot. Önmagam után nyúltam, és mélyebbre ástam. Önmagamon túl ott találtam őt. Rám mosolygott és megsimogatott.

Azt mondod, te is több időt szánsz újabban találkozni vele. Elmeséltem Angliának, ahogy te is a többieknek. Anglia csak a fejét csóválva mosolygott, mint régen, amikor szaladtam hozzá, hogy felfedeztem a világot, és nem akart kinevetni. Kanada magyarázta el, hogy ők már mind megtalálták anyát, csak mi ketten voltunk vakok. De már mi is látunk. Felnőttünk.

– Életem legjobb döntése volt ez a tévedés – hangoztattad. – És örülök, hogy ott voltál te is.

Rád mosolyogtam, és egy intéssel bátorítottalak a folytatásra.

– Kerestem a szavakat, amikkel leírhatnám a testvéreimnek, mit láttam. Hogy tudnám leírni nekik magát a nagybetűs Ellentmondást, ami mégsem az. Hogy tudom nekik leírni anyánk édes-bús arcát.

– Hogy érted, hogy anya nem ellentmondás? Nekem annak tűnt.

– Ha van egy fix pontja, akkor már nem ellentmondás – ráztad a fejed.

– Leírni is teljesen egyszerű – vontam vállat.

Mindkettőnknek volt egy kérdése, amire a másikunknál volt a válasz. Magam elé húztam egy lapot, kitapogattam a zsebemben a tollat, és kattintással életre keltettem. Egyetlen vonal.

– Rajzolj egy kört – toltam elé a lapot. – Ez a Föld.

Kérdőn pillantottál rám, de széttártam a kezem. Ez a válaszom. Kör. Végtelen alakzat, se eleje, se vége. Bezár vagy elszeparál, mégis magában hordozza a végtelenséget. A pi miatt legalább egy pontja van, ahol a számok csak követik egymást tovább és tovább, mégis ez a legtökéletesebb alakzat. Ellentmondás.

Bólintottál, hogy érted. A te válaszod is egyszerre volt egyszerű, mégis nehéz.

– Anyának van két állandó tulajdonsága,

Kettő.

Vonz és szeret.