Szerzői megjegyzés: Feltöltök, mert a magánéletem elvileg egyenesbe került és lesz időm ilyen marhaságokra is, mint mondjuk írásban kiélni kreatív énemet. Talán nem fogok a falra mászni.

Ma egy ilyen kis szöszt kaptok, a tegnapi (tegnapelőtti, de tegnap írtam) vezető hírek margójára. Lehet, hogy egy hasonló nyúlfarknyi szösszel még megörvendeztetlek titeket a közeljövőben, leginkább azért, mert önmarcangoló hangulatomban ismét Szolzsenyicint olvasok. Nem kéne.

Une grande perte

Mattet nem nagyon érintette meg az ENSZ aznapi tárgyalása. A megbeszélés előtt egy órával a kezeit tördelve járkált fel-alá, miközben Alfredet sürgette.

– Szerinted eljön?

– Miért nem hívod fel?

– Al, te se vetted fel a telefont az ikertornyok után, pont ő tenné?

– Jogos. Hallod, akkor inkább menj el Franciaországba, majd falazok neked.

A fejét rázta.

– Majd utána. Csak ha nem jön el.

– Mattie, ahogy őt ismerem, szerintem rózsavizes borogatással döglik otthon és Byront szaval.

Francis? Iylen vészterhes időkben? Ugyan már. Matt látta a lelki szemei előtt, ahogy sápadtan, karikás szemekkel rohan és segít, ahol tud, kifogyhatatlannak tűnő energiával, egészen addig, míg össze nem esik. Cselekszik, mert muszáj neki, mert az nélkül megőrülne.

Ehelyett Francis már benn ült a tárgyalóban, mikor megérkeztek. Élénk társalgásba merült Kikuval. Még mosolygott is, csak a szája sarka feszült, elárulva az idegességét.

– Papa! – kiáltott fel Matt.

Alfredet megelőzve rohant oda hozzá Francishez, aki a szólításra feléjük fordult. Matthew láttán őszinte mosollyal állt fel és ölelésre tárta a karjait.

– Matthieu, mon cher! Mi ez az aggódó arc, gyöngyöm?

Megölelte. Megremegett, mert a férfi hajából rózsaillat helyett a füst csípős szaga áradt.

– Papa, hallottuk, mi történt. Azt hittük… azt hittem…

– Ah, olyan kis aranyosak vagytok! – nevetett fel a férfi. – Nem most fogok összetörni, fiúk.

– De hát a Notre Dame… – hebegett Matt.

Nem értette. Francis, a mindig oly büszke Francis, hogy állhat most ilyen érzéketlenül a francia gótikának eme ikonikus képviselőjének pusztulásakor?

– Drágám, az élet viharai jönnek és mennek. A Notre Dame felújításra szorult már évek óta, kilincseltem is érte éppen eleget. Ilyen az élet; vagy így, vagy úgy mindig eléri, amit akar. – Nevetett, és megrázta a haját. Matt pislogott, mikor újra az orrába mart a füstszag. – Engem az per pillanat jobban zavar, hogy emiatt valószínűleg visszaesik majd a Párizsba érkező turisták száma.

– Az Eiffel-torony még áll – jegyezte meg Kiku. – Még mindog okozhatsz lelki törést a fiaimnak.

– Oui, csakis ere törekszem. – Francis ragyogó pillantást vetett rá. – Ne nézz így, aranyoskám! A népem végre összefog egy jó ügyért, és elvileg öt éven belül helyreállítják azt a csodálatos katedrálist. Szeretném szaván fogni a kivitelezőt, ami azt illeti.

Ezzel a kijelentésével végre sikerült mosolyt csalnia Matt arcára. Ott helyben megígérte, hogy máshoz öt évre ott lesz, mikor a felújítási munkálatok befejeződnek. Francis incselkedve mondta, hogy őt is a szaván fogja.

A megkönnyebbülése kérészéletűnek bizonyult. Már messze járt, mikor a helyére menet Alfred vigyorogva vállon veregette.

Francis az egész tárgyalás alatt mosolygott. Hiába azonban a pozitív hozzáállása, meglepő türelme, mikor Arthur belekötött valamibe, Matt nem tudta teljesen lerázni a tegnapi kétségbeesés megragadt foszlányait. Valahányszor Francis felszólalt, valahányszor megrázta aranyszínű fürtjeit, Matt újra érezni vélte a füstszagot és ismét látta a lángoló Notre Dame-ot.

Vége