Nem mehetnénk inkább golfozni?
Ludwig megdörgölte az arcát.
– Kezdem úgy érezni, hogy csak azért költözött ide, hogy engem idegesíthessen.
Fél kilenckor estek haza, és szembesültek az állapotokkal. Gilbert volt olyan drága, hogy segítsen neki. Ő mosogatott, Ludwig pedig megpróbált élhető állapotokat teremteni a nappaliban. Hogy lett itt ekkora rendetlenség, ha a bejárónő hatkor adja le a szolgálatot? Hogyan?
– Hah, mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben a fickóval – válaszolt a bátyja. – Küldd el Svájchoz, a területeit meg tartsd meg.
– Na persze. Kell a segítsége, nehéz ennyi földet felügyelni.
– Nekem ment. És akkor nem kéne a ronda képét bámulnom.
– Még nem is találkoztál vele, ne sírj.
– Pont jól van ez így. Meglátom és elmegy az életkedvem. Vagy csak rám tör a hirtelen vágy, hogy megüssem.
– Kérlek, ne tedd.
Kezében egy ölnyi használt ruhával – hogyan termelte ide, mikor, miért ennyit, és miért pont itt hajigálta szét, Gott, a szobája a kúria másik felén van – kiballagott a mosókonyhába és belehajította a szennyeskosárba.
Roderich hangja ütötte meg a fülét. A férfi hangosan beszélt, nem is, kiabált, pontosabban azt a hangerősséget ütötte meg, amit ő kiabálás helyett használt.
Csípőre tett kézzel állt a mosókonyhában és arra gondolt, hogy egy kicsit még itt marad. Úgy száz évre. Olyan szép ez a háztartási helyiség, száz év alatt talán meg tudja jegyezni a mennyezete a pókhálószerűen szétfutó repedések mintázatát.
Gilbert mennydörgésébe beleremegtek az ablakok. Ha Roderich tovább idegesíti, a bátyja puszta kézzel bontja le a házat, hogy abból építse meg az osztrák mauzóleumát. Se így, se úgy nem bámulhatja a repedéseket.
Rezignált sóhajjal indult vissza a nappaliba. Nem túl gyorsan. Gilbertnek kell egy kis idő, hogy a begyakorolt jellemszilárdító beszéde végére érjen.