7. – a kéklő hold himnusza

Mostanában egyre nehezebben tudom megjátszani, az bugyuta lányt. Túlságosan megváltoztam odaát. Nem tudom, mi van velem. Régebben könnyebben el tudtam játszani, akkor most miért nem? Miért érzem az, hogy az álarcom lehull? Sietős léptekkel haladtam a mosdó felé, hogy kicsit megmossam az arcom. Amikor a tükörbe néztem nem a szokásos arcom fogadott. Sápadt voltam, és a szemeim alatt alig észrevehetően látszottak a sötét karikák, amik a kialvatlanságom jelei voltak. Nagyot sóhajtva támaszkodtam meg a mosdó kagylón. Amióta csak visszajöttem el kell viselnem azt, hogy a szüleim szinte levegőnek néznek, a félelemmel, hogy bármikor újra elveszíthetem a barátaimat. A Deborah-s esett rávilágított arra, hogy egyedül voltam mindig is. Aztán amikor Eldaryába kerültem végre volt egy hely, amit boldogan hívtam az otthonomnak. Jó, kibékültem Melodyékkal de az érzés, hogy bárki bármikor ellenem tudja, őket fordítani megőrjít. Félek. Félek, hogy egyszer őket is elveszítem, mint a fiúkat odaát. Hiányoznak nagyon, és ha tudnám, hogy térhetnék vissza az idő múlásával egyre biztosabb, hogy nem haboznék. Egyedül talán Sophie hiányozna. A kis csajszi rövid idő alatt olyan lett mintha a húgom lenne. Tudom most hülyének meg paranoiásnak néztek, de értsétek meg. Egyszer már elveszítettem az itteni barátaimat, aztán amikor végre ujjakat kaptam, akik soha nem árulnának el, visszakerültem ide és visszakaptam a régi barátaimat. Örülnöm kéne, de még sem tudok. Aztán még itt van Castiel is. Bár kívülállónak úgy tűnhet, hogy minden olyan, mint régen, de valójában ez nem így van. Valójában a helyzet olyan, mint az álmom, ami már egy ideje kísért. Egy sötét szakadék két szélén állunk egymással, háttal. Sötétség vesz körül minket még is, ha megfordulnánk, látnánk egymást. Ha kinyújtanánk a kezünket, elérhetnénk egymást. De nem tudok lépni, vagy megfordulni. Szorosan fogom az egyik kezemmel az álarcom, a másikkal pedig egy köpenyszerű anyagot, ami lágyan és oltalmazón körül ölel. Néha mintha másokat is látnék, mintha nyújtanák felém a kezüket. Olyan mintha ki akarnának húzni a sötétségből. Utoljára akkor volt ilyen álmom, amikor elsőnek és utoljára elmentem egy jósnőhöz. Meg is bántam.

*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*

- Most komolyan egy jósnőhöz megyünk? – néztem fel Ezarelre. Mostanában már nem martuk egymást és abba hagytuk azt is, hogy keresztbe tegyünk egymásnak. Így pedig tök jól kijöttünk.

- Igen. Ő egy nagyra becsült sámán. Talán tud valamit a kristálydarabokról. – válaszolt a kék hajú.

- Értem. – válaszoltam. Valójában nem értettem, hogy mire jó a banya, de rá hagytam.

- Nem érted mi? – kérdezte enyhe mosollyal.

- Ennyire látható? – kérdeztem halkan nevetve.

- Nem, csak már ismerlek. – mosolyodott el ő is. – De majd megérted, hogy miért is van szükségünk a sámánra. – mondta én pedig ráhagytam a dolgokat. Bár mióta itt vagyok sok dolgot megtudtam, azért vannak még dolgok, amiket még nekem is nehéz felfognom.

Nem sokára megérkeztünk egy különös helyre. Valahogy olyannak képzeltem el ezt az egészet, mint valami indián tábort, de ez nem volt az. Szimplán olyan különös volt, mint a kastély vagy bármelyik épület ebben a világban.

- Már vártalak titeket! – szólalt meg egy idős hang, majd egy hegyes fülű, hosszú hófehér hajú koros néni lépett elő.

- Üdvözletem Kaede anyó! – köszönt illedelmesen Ezarel.

- Öhm, hello? – köszöntem bizonytalanul. Az anyó felnézett rám, majd elém lépett és elkezdett körül vizsgálni. Egy idő után már elég kellemetlen volt ezért segítségkérően néztem fel a kék hajúra.

- Azért jöttünk… - kezdett bele, de az anyó félbe szakította.

- Tudom miért jöttetek fiacskám. Nem tudok semmit sem a kristály darabokról. – válaszolt, de továbbra is engem méricskélt.

- Akkor mi nem is zavarjuk tovább. – mondta a fiú és már készültünk lelépni, amikor az anyó közbe szólt.

- Csak ne olyan gyorsan fiacskám! A lánynak még itt kell maradnia! – jelentette ki, mire eléggé be paráztam. Nem szerettem idegenek közt lenni egyedül. De sajnos most sajnos itt vagyok egy idegen (és dilis?) anyóval kettesben. – Tudom ki vagy! A minap volt egy látomásom rólad. Te nem közénk tartozol! – mondta az anyó. Az utolsó mondata kicsit szíven ütött. Jó, eddig is tisztában voltam vele, hogy nem ide tartozom, de már kezdtem otthonomnak tekinteni ezt a világot. – Legalábbis még nem teljesen. Választanod kell hármójuk közül és a két világ közül! – éreztem, hogy egyre jobban elsápadok. – Add ide a tenyered! – utasított mire oda nyújtottam neki a tenyerem. – Áh, igen. Három szál fut össze, de a végén, csak egy folytatódhat. Választanod kell vagy a fekete, vagy a kék, vagy a vörös szállal kötöd össze a saját fonaladat! De bármelyiket választod, valamit el fogsz veszíteni! Ezt jól jegyezd meg! A döntésednek fájdalmas következménye lesz! – engedte el a kezem. Sokkolt állapotban és falfehér arccal léptem ki az anyó házából. Amikor Ezarel meglátta az arcom aggódva nézett rám.

- Mi történt? – kérdezte.

- Soha! Soha többet nem megyek semmilyenfajta jósnőhöz! – mondtam, majd elindultam. A kék hajú, csak vállat vont majd követett.

Nagyon jól tudtam mit takarnak a fonalak. Mindhárom egy- egy személyhez tartoznak, vagy is őket szimbolizálják. Egyelőre még magamnak sem akartam beismerni, mert képtelenségnek tartottam, de a nyanya rávilágított a helyzetre, hogy bizony nagyon is valósak az érzéseim. Miután visszatértünk napokig csak e gondolkoztam. Nem voltam önmagam és ezt a környezetem is észrevette. De senkinek sem mondtam el. Ezt nekem kell megoldanom. Egyedül Dragoval osztottam meg ezt a titkot, aki figyelmesen végig hallgatott annak ellenére is, hogy nem értette, hogy miről van szó. Ő tényleg egy hűséges társ. És innentől kezdődtek azok a sötét álmok. Nem nevezném őket teljesen rémálmoknak, mert a magányon kívül nincs benne semmi ijesztő, de azért nem is rendes álmok. Egyszer egy ilyen éjszaka közepén, amikor nem tudtam vissza aludni leültem az ablakba és néztem a kéken ragyogó holdat. Eszembe jutott egy dal, amit a nagymamám tanított nekem. Mindig ezt énekelte nekem altatóként, mert nagyon szerettem azt a dalt. Halkan kezdtem el énekelni a rég halott dalt.

/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/*/

Keserűen elmosolyodtam, majd a hajamba túrtam. Ideje lenne össze szednem magam. Nem szabad látniuk így. Ők nem érthetik meg. Megmostam párszor az arcom majd gyorsan eltüntettem a szemem alól a fekete karikákat. Nem szoktam magam sminkelni és most is csak alapozó segítségével eltüntettem a szemem alól a karikákat. Amikor végre emberi kinézettel rendelkeztem kimentem a mosdóból és visszamentem a terembe Lisanderékhez.

- Minden rendben van Miria? – kérdezte aggódva Melody.

- Igen, csak kicsit rosszul aludtam az éjjel és fel kellet, hogy frissítsem magam. – mosolyogtam rájuk.

- Biztos? – faggatott tovább.

- Igen! – mosolyogtam rá.

- Akkor jó! – sóhajtott meg könnyebbülten.

- Na, miről maradtam le? – kérdeztem a szokásos viselkedésemmel.

- Épp arról beszéltünk, hogy milyen jól énekeltél a múltkor. – mondta Armin.

- Ugyan már! – legyintettem.

- Tényleg szépen énekelsz. – mondta Melody.

- Arra gondoltunk, hogy énekelhetnétek közösen valamit Lisanderrel! – vetette fel az ötletet Alexy.

- Hogy én énekeljek? – mutattam magamra meglepetten.

- Igen. – mondták szinte egy emberként.

- Ti meg vagytok zakkanva. – jelentettem ki.

- Kapsz csokit! – vettette fel az öletett Alexy.

- Milyen csokit? – kérdeztem gyanakodva. Erre a kékség elvigyorodott és hirtelen elő vett egy Milka csokit. De nem is akár milyet! Oreosat ami az egyik kedvencem!

- ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! Neked van Oreos csokid és nem adtál nekem? – kérdeztem miközben a csokival szemeztem.

- Ha énekelsz, megkaphatod! – ajánlotta fel.

- De ez nem ér! – nyavalyogtam.

- Kell csoki vagy nem? – kérdezte a kékség és még meg is lengette a csokit.

- Kell! – nyüszítettem.

- Akkor énekelj, és a tiéd lehet! – jelentette ki, mire mérlegelni kezdtem a helyzetet. Veszíteni nem veszítek semmi, ha teljesítem a kívánságukat, de ha nem akkor elveszítem az Oreos csokit. Kemény döntés.

- Rendben, de előre kérem a csokit! – nyújtottam a kezem.

- Nem, nem! Majd csak akkor, ha énekeltél! – dugta el a csokit a kékség.

- Csokiiiiiii. - sirattam. – Gonosz vagy! – duzzogtam.

- A cél érdekében bármit! – vigyorgott.

- Rendben. – morogtam. – És mit kéne énekelnem?

- Ezt. – adott oda egy lapot Lisander. Kíváncsian olvastam át a szöveget.

- Biztos vagy te abban, hogy ezt velem akarod énekelni? – néztem fel elkeseredve.

- Igen biztos! – mosolygott rám biztatóan.

Vége