Unatkoztam. Ez a világ egyre unalmasabb. Kéne valami izgalom.

- Hé, Miria! – suttogta a nevem Alexy. Unottan néztem rá, hogy mi nyűgje van már megint.

- Mi nyűgöd van? – kérdeztem fejemet támasztva.

- Jössz suli után a szokásos helyre? – kérdezte.

- Attól függ. Kik lesznek ott? – kérdeztem vissza.

- Kentin, én, Armin, Lysander, Rosaly, Melody, Viola, Kim. Azt hiszem ennyien leszünk csak. – válaszolt. Csak. Miért nem elég ennyi? Velem együtt kilencen leszünk. Már kész tömeg lesz ott. Na, jó nekem már három embernél kezdődik a tömeg, szóval lehet, hogy csak én fogom sokallani.

- Egy fene. Ott leszek. – válaszoltam. Úgy is szocializálódnom kellene. Lassan antiszoc leszek…

- Oké, mi rögtön suli után megyünk, ha gondolod, velünk tarthatsz.

- Nem, megy. Suli után rögtön megyek haza Dragoért. A szüleim nem látják szívesen és már jó párszor próbáltak túladni rajta. Szóval előbb érte megyek, aztán megyek titeket boldogítani.

- Oké. – válaszolt, majd visszafordult. Ezután piszok lassan telt el az idő. A délután szinte el se akart jönni. Amikor kicsöngettek az utolsó óráról is nagyot nyújtózva álltam fel a padból és léptem le. Nem siettem sehova, szép komótosan ballagtam hazafelé. Amint Alexinek mondtam csak félig meddig volt igaz. A szüleim egyszer tényleg megpróbáltak megszabadulni Dragotól de akkor megfenyegettem őket, hogy ha még egyszer megmerik csinálni, elmondom minden üzlettársuknak milyen mintaszülők. Persze amikor felháborodtak, hogy is merek én így beszélni velük, a saját szüleimmel a képükbe vágtam, hogy ők nem a szüleim és sosem voltak azok. Egyetlen percet sem törődtek velem, nem érdekelte őket, hogy mi van velem még akkor, se amikor eltűntem. Nem is értem, miért bíztak rájuk a szüleim. Még azt is a fejükhöz vágtam, hogy sajnálni fogom azt a szerencsétlent, aki egyszer a gyerekük lesz. Erre persze anyám sírva fakadt apám pedig majdnem felpofozott. Mindig is saját gyereket szerettek volna, de ez sose jöhetett össze nekik. Hogy megbántam – e hogy ennek tudatába ezt a fejükhöz vágtam? Nem. egy cseppet sem. Megadatott nekik az esély még sem éltek vele. A nagymamám volt az egyetlen, aki törődött velem és tényleg unokájának tekintett. Ő tett értem mindent, amíg ezek ketten semmit sem.

- Megjöttem! – kiáltottam fel drága kutyámnak azonban arra nem számítottam, hogy a szüleim is itthon lesznek.

- Vendéged van. – közölte velem apám. Azóta amióta megmondtam nekik a magamét még jobban utált. Ráadásul ezt nem is titkolta. Egyedül azért nem rakott még ki a házból, mivel ez a nagyi háza volt és a végrendeletében rám hagyta. Szóval ez a ház az enyém, ergo akinek kipaterolási joga van, az csak én vagyok. Na, de ennyit erről. Meglepetten mentem be a társalgóba ahol egy idős banya… pardon, néni ült.

- Jó napot! – köszöntem neki miközben beljebb mentem. Az öregasszony erre felnézett és alaposan végig mért.

- Nagyon hasonlítasz anyádra. – állt fel és elém jött. Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak –e vagy nevessek kínomban…

- Ha maga mondja. – hagytam végül rá. – Egyébként honnan ismer? – kérdeztem, miközben helyet foglaltam. Drago megjelent az ajtóban és amint meglátott oda rohant hozzám és az ölembe könyörögte magát. Na, jó annyira nem kellet megerőltetnie magát, mivel elég volt egy ugatás farok csóválás és kölyökkutya szemekkel kisérve és már is az ölemben volt. Nagyon jól tudta, hogy szeretem elkényeztetni és ezt ki is használta.

- Azt még nem kell tudnod. – válaszolt a banya. – Hamarosan újra találkozunk. Egyelőre csak azért jöttem, hogy meggyőződjek arról, valóban visszatértél. – felelte, aztán fogta magát és távozott.

- Ez aztán a furcsa vendég. – néztem utána. – Van kedved velem jönni a pizzázóba? Rosaék megint összeülnek ott és engem is elhívtak ismét. – kérdeztem kutyusomat, miközben a füle tövét vakargattam. Azt nagyon imádta, de csak, ha én vakargattam neki.

- Vaú. – vakkantott válaszul és nagy nehezen feltápászkodott.

- Ezt igennek veszem. – mosolyodtam el, majd felálltam. Felmentem az emeletre és elő kotortam a kedvenc converse torna csukám. Felhúztam a lábamra, majd indultam is. Drago hűségesen követett. Amikor a parkon haladtunk át, megláttam, hogy Castiel egy lánnyal csókolózik. Minő véletlen az a lány nagyon hasonlított Deborárah, csak úgymond ártatlanabbul nézett ki. Miután magamhoz tértem megráztam a fejem és tovább indultam. Ugyan miért lepődök meg ezen? Sose vette észre az érzéseim. Nem, mondom, hogy könnyű… hiszen mindezidáig tényleg szerettem annak ellenére is, hogy egyszer már összetört. Nem, vagyok én törhetetlen, emberből vagyok én is! Nekem is megvannak a saját érzéseim. Igen is van szívem, ami most tört darabokra másodszor ugyan az- az ember. Gyorsan unott arcot erőltettem magamra. Nem hiányzik, hogy a többiek aggódjanak értem. Amikor beértem a kajáldába a többiek már vártak rám.

- Szia Miria! – köszöntött Rosa.

- Hali! – ültem le Hófehérke mellé.

- Már azt hittük el se jössz! – „üdvözölt" Armin fel sem nézve a ps-éből.

- Neked is, szia Armin. Ugyan miért ne jöttem volna? Ha azt mondtam, hogy jövök, akkor jövök. – válaszoltam. Nem kaptam normális választ, csak terelő témákat. Végül aztán feladtam és rendeltem egy pizzát. Kb. a felét tudtam megenni, amikor teli lettem. Épp, hogy befejeztem az ajtó kinyílt és Castiel lépett be azzal a lánnyal, akivel a parkban láttam. Igyekeztem nem kimutatni az érzéseimet.

- Sziasztok. Ő itt a barátnőm Deborah. – mondta, mire a többiek ledöbbentek. Még én is félre nyeltem azt a falatot, ami a számba volt. Rosa hátba ütögetett, de az se segített. Végül a pincér fiú könyörült meg rajtam és hozott egy pohár vizet.

- Azt hiszem, nekem ki kell mennem egy kicsit. – álltam fel és kimentem a mosdóba. Megmostam kicsit az arcom aztán kimentem. – Bocsi, mennem kell. A szüleim hívtak, hogy haza kell mennem. Rosa majd elhozod a maradékot? Sietnem kell! – vágtam aggódó arcot.

- Persze. – felelte bizonytalanul.

- Köszi! – mondtam, majd sietősen leléptem. Amikor távol értem a pizzázótól már nem siettem, látszólag nyugodtan gyalogoltam. Drago hűségesen követett, miközben én a gondolataimba merültem. Úgy látszik, van, ami nem változik. Hirtelen valaki elkapta a karomat, mire majdnem lekevertem egy pofont az illetőnek ijedtemben. – Megőrültél? – morrantam Castielre. Tényleg nem sok kellet, hogy felpofozzam.

- Neked mi bajod van? – morgott ő is, miközben a karomat szorította.

- Nincs semmi bajom, szóval eressz el! – igyekeztem szabadulni.

- Akkor miért rohantál el olyan gyorsan mos is meg a parkban is? – kérdezte mérgesen.

- Nem mindegy az neked? – kérdeztem dühösen. – Ne avatkozz bele a dolgaimba!

- Deborah az oka igaz? Még mindig nem bírod elviselni? Pedig már megváltozott! – mondta, de itt félbe szakította.

- Fogd már be!- kiabáltam rá. – Nem érdekel, mit csinálsz és kivel! Megmondtam, felőlem azt csinálsz, amit akarsz. – válaszoltam, miközben próbáltam kiszabadítani a karom.

- Akkor mi a bajod? Miért nem tudod elfogadni, hogy végre boldog vagyok? – kérdezte dühösen, mire felment bennem a pumpa.

- Mi közöd ahhoz, hogy mi bajom van? Sose érdekelt mi van velem! – vágtam a képébe, mire meglepődött. – Se most, se egy évvel ezelőtt! Nem érdekel, most már mit csinálsz! – téptem ki a karom, majd elindultam.

- Mi ütött beléd? Mi a franc bajod van? – kapta el újra a karom.

- Te! – üvöltöttem a képébe. Az álarcom lehullott, nem bírtam tovább. A könnyeim eleredtek. – Mindem bajom forrása te vagy! Amióta csak visszajöttem! Utállak! – üvöltöttem könnyezve, majd kitéptem a karom és elfutottam. Egy lepukkant lakás lépcsőjén foglaltam helyet. A fejemet s térdemre hajtottam és úgy sírtam. A sok fájdalom, amit eddig elfojtottam most tört a felszínre. Nem is tudom mikor sírtam utoljára így. Talán egy évvel ezelőtt. Pedig amikor megtudtam, hogy az igazi szüleim halottak még akkor sem sírtam. De most nem bírom. Egyszerűen nincs erőm már továbbra is fent tartani a maszkom.

- Miria… - halottam Castiel hangját. A gyűlölet és a szomorúság lángja erősebb lett bennem.

- Hagyj békén! – mondtam fel sem nézve.

- Nézd, sajnálom, oké? – mondta, mire elöntött a méreg.

- Sajnálod? Azt hiszed, egy szimpla bocsánatkéréssel le van rendezve az egész? – kérdeztem dühösen.

- Miria? – kérdezte döbbenten.

- Hagyj békén! – kiáltottam rá.

- De… - tett egy lépést felém.

- Takarodj! – üvöltöttem össze szorított szemekkel és lekuporodtam a lépcsőre. Hirtelen úgy éreztem, valami hideg, de nyugtató vesz körül.

E/3-as szemszög

A fiúnak még reagálni se volt ideje, amikor hirtelen egy sötét ködszerű anyag csapott felé. Épp hogy, ki tudott térni előle.

- Mi a… - kezdte, de a szava is elakadt, amikor felnézett a lányra. Az előbbi sötét anyag most védelmezően vette körül.

- Mi a… - jelentek meg Rosa és Alexy. – Mi a franc ez?! – kérdezte kiakadva.

- Nem úgy volt, hogy ebben a világban nincs ereje?! – szólalt meg a lefékező Rosa.

- Te meg miről beszélsz? – kérdezte a vörös hajú, de a fehér hajú nem törődött vele. – Miria hallasz? Miri! Magadhoz kell térned! – kiáltotta a lánynak, de semmi. Továbbra is a térdét átölelve, fejét pedig ráhajtva ült a lépcsőn. – Ez nem lesz jó! – nézett aggodalmasan.

- Mond már el, hogy mi folyik itt! – dörrent rá Castiel.

- Nem tudom pontosan én se! – kiabált vissza. Mielőtt leálltak volna vitázni egy idegen hang szólt közbe.

- Én tudom. – meglepetten nézetek hátra. Egy hosszú fehér hajú asszony volt a hátuk mögött, aki most elindult a sötét köd felé.

- Várjon veszélyes oda menni! – szólt utána Rosa.

- Ellenben veletek nekem nem tud ártani, szóval vissza kölykök, ha nem akartok megsérülni. Már így is jobban benne vagytok eléggé abban, amiben nem kellene! – nézett hátra szigorú pillantással, mire a három fiatal engedelmeskedett. – Emlékszel még rám? – fordult a lány felé. – Nem gondoltam, volna, hogy ilyen hamar találkozunk. – mondta és elindult közelebb. A köd egy kis ideig nem mozdult, aztán amikor már támadni készült a banya újra megszólalt. – Nem szégyelled magad? Te vagy a sötétség őrzője és ilyen gyerekesen viselkedsz? Hát ezt tanították neked odaát? – mondta szigorúan, mire a köd csáp megdermedt. – Fejezd be a hisztit, még sok dolgunk van! Igyekeznünk kell és a húgod is aggódik érted!- mondta, mire olyan volt, mintha a csáp elgondolkozott volna. Az öregasszony közelebb ment, majd hirtelen eltűnt a ködben és a lány mellet jelent meg. – Fejezd be a hisztit! – koppintott egyet a lány fejére, mire az kissé meglepetten, de dühösen nézett fel a banyára. A ködfal eltűnt és nyoma se maradt.

Miria szemszöge

Hangokat hallok. Vagy csak képzelődöm? Biztos. Ugyan ki keresne engem? Szomorúan felsóhajtottam és még szorosabban karoltam át a lábaim. Halkan kezdtem el dúdolni.

Áruld el nekem, áruld el nekem, hogyan működik ez mind.

Van- e valaki, aki bennem lakozik?

Megtörtem, megtörtem- e világ közepén

De a nevetésed elfeledtette ezt velem.

Megtörtem ezért nem lélegzem tovább.

Nem szakad el, Nem, nem szakadok el az igazság feltárásától a fagyban!

A megtört, megtörhetetlen

Megörülök, de nem vesztem el a fejem, mert egyszer úgy is megtalállak

Itt állok ebben az eltorzult és feldúlt világban

De senki sem láthatja a valódi énem

Kérlek, ne találj meg

Ne is nézz rám

Ebben a világban, melyet valaki csak elképzelt egyszerűen nem akarok ártani neked.

Szóval kérlek, emlékezz rám.

Olyan elevennek, amilyen voltam.

Kiterjedt végtelen, összefonódott az elszigeteltség

Nevető ártatlanok, megrekedt emlékek

Mozdíthatatlan, szétszakíthatatlan, mozdíthatatlan, szétszakíthatatlan, mozdíthatatlan

Nem bírok, mozdulni

Leleplezett Ghoul!

Átalakulni

Képtelen vagyok változni

A kettő, összefonódott majd mindkettő elpusztult

A megtört, megtörhetetlen, megörülök, de nem vesztem el fejem

De úgyse foglak bántani

Ebben az eltorzult és feldúlt világban senki sem láthatja a valódi énem

Kérlek, ne találj meg!

Ne is nézz rám!

Ebben az elszigetelt csapdában, melyet valaki készített, a jövőm előtt, lelepleződöm

Szóval kérlek, emlékezz rám olyan elevennek amilyen voltam.

Ne felejtsd el, ne felejtsd el, ne felejtsd el, ne felejtsd el

Minden megváltozik - Ettől megbénulok- csak az nem, ami nem tud, - Ez tán mennyei is-

Szóval kérlek, emlékezz rám

Áruld el, áruld el

Van- e valaki, aki bennem lakozik?

Hitelen valaki a fejemre koppantott. Gyilkos tekintettel néztem fel a délelőtti banyára.

- Ez mos mire volt jó?! – kérdeztem felháborodottan.

- Most, hogy végre befejezted a hisztit mehetünk. – mondta, mintha meg se halotta volna a kérdésem.

- Hisztit?! – háborodtam fel. Erre elkezdett a fülemnél fogva húzni. – Aú, aú, aú! Van, két lábam tudok magamtól is menni! – méltatlankodtam. Amikor elengedte a fülem rögtön oda kaptam a kezem. – Különben is, hova akar maga engem vinni?

- Természetesen vissza oda ahova igazából tartozol. Oda ahol a húgod vár rád. – válaszolt.

- Honnan tud a húgomról? Egyedül azok tudnak róla akik… - kezdtem bele, de nem fejeztem be csak hihetetlenkedve néztem rá. – Nem, az nem lehet. Magának nem lehet itt. – döbbentem le.

- Már miért ne lehetnék? Boszorkány vagyok. – válaszolt nyugodtan, majd a hajamnál fogva kezdett el húzni. – Sok dolgunk van, mielőtt visszamennénk. Először is meg kell tanulnod normálisan uralni az erőd.

- Rendben, de eressze már el a hajam! – nyavalyogtam.

Vége

A dal amit Miria énekelt:

Tokyo Ghoul opening1 – unravel