Reggel arra ébredtem hogy látszik a leheletem és fázom. Egy pillanatig nem voltam képben hogy miért és hogyan, aztán eszembe jutott hogy szingli lettem.

Mostantól kezdve magamról kell gondoskodnom, a nagy testvér figyelő tekintete nélkül. Túléltem az éjszakát és azt terveztem, hogy szétnézek a városban.

Perpillanat csak egy vadászkés volt a zsebemben és szánalmasan kiszolgáltatottnak éreztem magam. A kaja egyelőre nem aggasztott, még sok is volt a konzerv vacsi. Vacakolt a gyomrom, egy falatot se tudtam volna most enni.

Kint szikrázóan sütött a nap, de még halvány tippem se volt hogy ez jó nekem, vagy rontja az esélyeimet. Mindegy, mennem kellett tovább.

Mindenhol üresség és bűz. A hideg konzerválta a holtakat, és a tüzek is kialudtak már. Ropogott a hó a talpam alatt, és képtelen voltam kizárni azt a koránt sem elképesztő gondolatot hogy követnek. Csak az volt a kérdés hogy barát vagy ellenség?
Ezen a ponton kiröhögtem magam. Nekem már csak ellenségeim maradtak ezen a világon.

Az egyetlen barátnőm halott, Alexander pedig rosszabb volt mint maga az ördög.
Nem. Csak én maradtam és az ostoba gondolataim.

Fél óra tempós séta után egészen megszoktam a városi mocsok szagát. Már a hullák sem taszítottak. Ott feküdtek, ahol a végzet utolérte őket és szerencsére nem akartak felkelni mint a béna zombis filmekben. Annál inkább aggasztott hogy a város nem akart elfogyni. Mindenhol a pusztulat és az enyészet. A boltok kirakatai betörve, az üzletek kifosztva. Hogy fogok így életben maradni?
Megint havazott és a szél is feltámadt. A hőmérséklet rohamosan csökkent, pedig még dél sem volt. Az éjszakát nem akartam kint tölteni, ahhoz pedig már túlságosan nagy távolságot tettem meg, hogy visszatérjek a rejtekhelyemre.

Amikor a tél először megmutatta a zordabbik arcát, Alexander visszavonta a csapatait. Nem volt több iskolabusz, vagy kósza járőr. Mindenki visszavonult, hogy biztos helyen vészelje át a telet. Akik kint maradtak, azok jó része már nem éri meg a tavaszt.
És most én is közéjük tartoztam.

Veszélyes terepre tévedtem, a valóságban és a lelkem mélyén is. Ha nem figyelek oda, megölnek. De ha nem fejezem be az önmarcangolást, a saját belsőm fog szétszaggatni.

Nem fogok meghalni! Túl fogom élni! A járvány nem tudott legyőzni, Camp Haven nem tudott legyőzni, Csodaország sem tudott legyőzni. Túléltem eddig mindent, ami másokat már kinyírt volna. Nem fogom most feladni. Le fogom győzni önmagamat is.

"Legyőzni önmagunkat, ez az egyetlen valóságos és az egyetlen tökéletes győzelem!"

Ebből végre erőt merítettem és összeszedtem magam a folytatáshoz. Meg se néztem milyen város ez, nem is érdekelt különösebben, de végre valahára magam mögött hagytam a külvárosi gettót és ezzel a választék is bővült az üresen álló épületekből.
Kis bolt, nagy bolt, felhőkarcoló, még nagyobb bolt, lerobbant autók roncsai és plázák.

Plázák. Hmm… talán érdemes lenne ott körülnézni. Több az üzlet, több a lehetőség alapon. De ezzel egyidejűleg a kockázat is nőtt. Nem csak nekem jelenthetett csábítást egy több ezer négyzetméteres vadászterület, ahol minden boltban világvégi 100%-os leárazást tartottak – amíg a készlet tart alapon. Egy ilyen akciónak pedig senki sem tudna ellenállni.

Meg kellett kockáztatnom.

Félve léptem be a bejárati ajtón. Mindenhol üvegszilánkok és a pusztítás jellegzetes nyomai. Csak annyi fény volt, amennyi kintről beszűrődött. Ezzel nem számoltam. Annyira hozzászoktam a támaszpont kényelméhez, hogy elfelejtettem hogy a kerítésen túl megszűnik az infrastruktúra.

Elkezdtem fejben összeírni a bevásárló listámat csakis a legszükségesebbekről. Először is kell egy hátizsák amibe minden belefér. Aztán új szerelés, mert ez a military dizájn nehezen kimagyarázható, na nem mintha új barátságokat akartam volna kötni.
Beolvadni és meglapulni – ez legyen a mottó.

Szükségem volt az alapvető higiénia megteremtéséhez szükséges kellékekre. Zseblámpára, gyufára és minden egyéb szarságra ami melegen fog tartani vagy fényt ad. És vízre. A kaja szorult leghátulra a listán. Étel nélkül legalább egy hétig elvagyok, víz nélkül két napig se.

És a fegyver. Az tényleg csak egy kósza gondolat volt. Még az emberi világ csúcsán se osztogatták a pisztolyokat minden sarkon. Miután beütött az alien apokalipszis, elsőként fosztották ki a fegyverkereskedéseket. De azért majd nyitva tartottam a szemem.

Eddig szerencsém volt. A városban senki sem támadt rám, a pláza is üres volt. És végre megtaláltam az első nekem való üzletet. Túrafelszerelés kezdőtől haladóig. Ez sem úszta meg a fosztogatók rohamát. Nagyon kellett figyelnem az üvegszilánkokra és a szanaszét dobált ruhákra, felborogatott polcokra. De azért elboldogultam.

Tudtam, hogy itt el fogok időzni egy darabig. Kezdésnek ittam egy korty vizet a magammal hurcolt szűkös készletemből. Aztán neki fogtam a kutatásnak. Most nem lehettem válogatós. A leértékelésnek hála eléggé kifogyott a készlet, de azért csak találtam egy rendes téli túracipőt és hozzá való kabátot meg nadrágot. Vízálló kivitel – olvastam a címkén mielőtt letéptem volna róla. Legalább golyóálló lenne, azzal most többre mennék.
A morgolódás helyett gyorsan átöltöztem. Egész furcsa érzés volt megint civil öltözetben lenni, habár a bakancsot nem bántam. A túracipő ezerszer kényelmesebb és könnyebb volt, ez utóbbi igen hasznos tulajdonság ha üldözik az embert. És kétségem se volt, hogy fognak még üldözni.

Végül még sálat, sapkát és minden egyéb kacatot is találtam. Ez a bolt kincset ért. Jelentősen rövidült a listám, de még így is komoly hiányosságaim voltak.

Mentem tovább egyre beljebb, ahol már csak félhomály volt. Ettől féltem a leginkább. Ha bárki volt még az épületben rajtam kívül, kitűnő célpontot jelentek neki.

Minden lépésnél, minden sötét saroknál ellenséget sejtettem. Nem akartam egyre beljebb menni ebben a beton útvesztőben, de muszáj volt. Kockáztatnom kellett.
Végül szerencsét próbáltam egy lenullázott Walmartban. Mindenhol üres polcok fogadtak.
Vittek mindent ami mozdítható, alig találtam néhány szelet csokit és müzlit. De ami a legjobban kellett – a víz nem volt sehol.

És mi lenne ha megnézném hátul is? Ötlött fel a gondolat, miközben megindultam a raktár irányába. Először a bűzt éreztem meg, a halál semmivel össze nem téveszthető szagát. Utána már láttam a vérfoltot a padlón és végül a holttestet is.

Már jó ideje itt lehetett, mert nem volt a legjobb állapotban. De nem is ő keltette fel a figyelmemet, hanem a készlete. Itt rejtőzött el, de a pestis elől nem tudott elbújni.
Tudtam hogy sajnálnom kellene, de az ő halála az én túlélésemet növelhette. Mindent többször is ellenőriztem, de bontatlanok voltak a vizes palackok. Öt üveg víz, ami tíz napot jelentett nekem – ha be tudom osztani őket. És néhány konzerv gyümölcs. Ez baromi kevés volt ahhoz, hogy tartósan kihúzzam, de minden apróságnak örültem. És ami a legfontosabb, még éltem.

Mindent bepakoltam a zsákomba és már menni készültem, amikor eszembe ötlött, hogy a Walmartban tulajdonképpen minden van, legalábbis minden volt a támadások előtt. Talán még nem pártol el a szerencsém és kihúzhatom az utolsó tételeket is a listámról.
Gyufát találtam, az már pipa. Fertőtlenítőkendő, zsebkendő, folyékony fertőtlenítő. És végül jobb ha számításba vesszük hogy nőnek születtem, havonta bekövetkező problémákkal. Ebből a szempontból is gondoskodnom kellett magamról. Már nyúltam volna a kis kék dobozokhoz – furcsa módon azokból bőven maradt, amikor megláttam a szemközti polc kínálatát. Tesztek egész sora. Terhességi tesztek.
És akkor elkezdtem fejben visszaszámolni. Mikor is volt szükségem utoljára tamponra? Egyszerűen képtelen voltam visszaemlékezni. A támaszponton minden nap egyforma volt, az idő elveszítette a jelentőségét. Mikor kaptam utoljára injekciót? Több mint két hónapja. Ez még Camp Havenben volt, de azóta nem. De miért nem? Miért vagyok ilyen rohadtul feledékeny? Reggel hányingered volt, és már akkor is jelentkeztek a tünetek amikor még a támaszponton voltál – emlékeztettem magamat.

Nem. Ez biztos nem lehet az. Ez képtelenség. Ki se mertem mondani, mert attól csak még valóságosabbá vált volna.
Az injekció ellen semmi kifogásom se volt.

- Ez nem az a világ, ahová gyereket akarok szülni – fejtettem ki Alexandernek. És egy percig se tiltakozott.

Biztosra kellett mennem. Levettem három különböző tesztet a polcról és visszamentem öt sorral hátrébb, ahol a műanyag evőeszközök és poharak voltak.
Nem éppen a leggusztusosabb megoldás, de vészhelyzetben bármi megengedett – egyezkedtem magammal.

Kibontottam az első tesztet és tettem egy próbát. Vártam egy percet, és miközben az izzadságot törölgettem a homlokomról, - meg is született az eredmény.
Pozitív.
Ne! Ez nem lehet igaz.

Nyúltam a következőért is, és az is pozitívat mutatott ahogy az azután következő is. A bolt egész készletét felhasználhattam volna, akkor se változott volna semmi.

Tévedtem a helyzetem eddigi megítélésével kapcsolatban. Eddig csak szarban voltam, de most már el is merültem benne.

Ebből a helyzetből már tényleg nincs kiút, mert vissza nem mehetek. Oda nem, most meg már főleg nem.

Szinte menekültem a boltból, mintha a gondjaimat is magam mögött hagyhattam volna. Pedig azok csatolt áruként velem tartottak. Szó szerint.

Feljebb mentem két szintet, itt legalább láttam az eget és azt hogy megy le a nap. Muszáj lesz itt éjszakáznom – határoztam el. Jobb híján bementem az első ruha butikba. Halomba szedtem le a polcokról a kabátokat, felsőket. Ezek se voltak túl kelendőek. Mindegy hogy mi akadt a kezembe, úgyis csak aludni fogok rajta.

Behúzódtam a leghátsó sarokba és „megágyaztam". Majdnem elnevettem magam – már a totális idegösszeomlás szélén táncoltam, amikor észrevettem hogy sok ezer dolláros dizájner ruhákon fekszem. Régen irigykedve néztem azokat a nőket, akik ilyesmit megengedhettek maguknak. Mennyit változott a világ és milyen rövid idő alatt. Tegnap még minden rendben volt, most homeless terhesen kell kivárnom hogy milyen pofont kapok még a sorstól.

És még mindig éltem.

Még mindig.