III;
Már régen magam mögött hagytam a várost és a közeli erdőben bolyongtam. A kopár fák nem sok védelmet nyújtottak, a hóban pedig minduntalan ott hagytam az árulkodó lábnyomaimat. Az első két nap még tejesen nyugodtan telt. Kissé már aggasztó volt, hogy semmi sem történik. Mégsem mertem hamis reményekkel áltatni magam.
Ha nem a némítók, akkor majd a hideg végez velem. Még a hálózsákban is reszkettem a hidegtől, de nem mertem tüzet gyújtani.
A harmadik nap reggelén pokoli fejfájásra ébredtem. A hasam pedig veszettül korgott. Ha ezt nem hallják meg, akkor semmit. És én még azt gondoltam, hogy kaja nélkül simán kibírom egy hétig. Ohh na persze. De erről senki sem tájékoztatta a hasamat, sem pedig a lakómat.
Ha én éhezek, akkor ő is.
Próbáltam minél kevesebbet gondolni rá. Nincs értelme olyasmihez ragaszkodni, ami nem lesz a tiéd.
Az éhség mellett a szomjúság is kínzott, rosszabb volt mint nyáron. A magammal hozott palackok hamar kiürültek, de a hó még ott volt alternatívaként.
A kísértés hatalmas és voltak pillanatok amikor marok számra tömtem magamba, míg teljesen át nem fagytam. Féltem, hogy tüdőgyulladást kapok, ha folytatom - de nehéz volt megállni. Ezekben a gyenge pillanataimban inkább hasonlítottam egy ovisra, mint egy érett nőre – de ennyi tellett tőlem. És hol voltam én egy éretten gondolkozó felnőttől? Fényévekre.
Az értelmes felnőtt nem zúg bele az ellenségbe.
Hosszas menetelés után tisztulni kezdett az erdő és egy kisvárost vettem észre.
Ez rendesen feladta a leckét.
Nagy kockázatot jelent egy egy ilyen portya. De ahogy az előző alkalommal, most sem volt választásom.
Fél napomba került, mire kellőképpen megközelítettem.
Tipikus kis előváros. Unalmas és élettelen. De ha itt is fel tudok tankolni némi munícióval, egy szavam se lesz.
Ahogy egyre közelebb értem, úgy erősödött a paranoiám. Minden pillanatban készen álltam a menekülésre.
A házak itt is elhagyatottan álltak és rengeteg autóroncs volt szerte szét. De határozottan tisztább volt, mint a nagyváros.
Pont ez zavart. Egy ilyen helyen érdemesebb menedéket keresni, mert kevesebb látogatót vonz.
A hó megint sűrűn hullott, ez nagyobb védelmet jelentett, mint a verőfényes idő, de épp csak annyival ami még pont elég volt hozzá hogy levadásszanak.
Már délutánra járt az idő, és még nem találtam esti alvó helyet, a kajáról nem is beszélve. A fejem újból megfájdult, amit az émelygés még pluszban megfejelt.
Annyira beleéltem magam a nyűglődésembe hogy szinte észre sem vettem az utca végén álldogáló idegent.
Jó harminc méterre állt tőlem és engem figyelt. Néma csendben.
Eddig állandó készültségben voltam, de most tanácstalanul álltam.
Ha futok megöl, ha maradok megöl.
Biztos hogy nem lehet egyszerű ember, akkor már rég halott lenne. De fegyvert nem láttam nála. Amíg magamban morfondíroztam, ő döntött helyettem is.
Elindult felém.
Nem sietett. Sima egyszerű léptekkel közeledett felém. Az arca nyugalmat sugárzott, mint akinek tényleg semmi félnivalója a világon.
Patthelyzetben voltam.
- Szia – szólított meg, amikor már csak néhány méterre volt tőlem.
- Szia - köszöntem vissza nagy kínomban. Egyetlen porcikám se kívánta a társaságát. És amikor elmosolyodott, csak még rosszabb lett.
- Mi szél hozott erre? – nézett rám kíváncsian. Nem pont egy ilyen kérdésre számítottam. Nem illett ebbe a szituációba.
Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna. Vége a világnak, ő meg egy kihalt lakóparkban sétafikál halál nyugodt arccal. Ez sehogy sem állt össze.
- Nem fázol? – kérdeztem vissza. Eddig fel se tűnt, hogy csak egy hosszú ujjú ing van rajta felül. Ránéztem és még jobban vacogni kezdtem.
Elnevette magát.
- Dehogyis, most van a legjobb idő.
- Ha te mondod – hagytam rá. – Nekem nincs túl melegem.
- Hmm... akár csatlakozhatsz is hozzám. A szállásomon biztonságban leszünk és ételt is tudok adni. Biztosan éhes lehetsz. És ne félj, nem élek vissza a bizalmaddal, tisztességes férfi vagyok.
Az, maga a megtestesült ártatlanság.
Ahogy óvatosan felmértem, egyre biztosabb voltam benne hogy csapdába kerültem. Egy ember nem viselkedik így. Inkább lelőnek minden mozgó célpontot, legyen barát vagy ellenség. Egy hulla fölött biztonságosabb tanakodni.
Barátságosan viselkedett, túlságosan is. De ezzel nem győzött meg.
- Még a nevedet sem tudom – húzni akartam az időt, hogy kiagyaljak valamit, miközben megcsapott a kellemes férfias illata. Kicsit sem hasonlított egy űzött vadként menekülő emberére. Én tutira bűzlöttem és a ruhám is mocskos volt. Ő bezzeg kifogástalan, ápolt külsővel jelent meg előttem – mint akit skatulyából húztak elő.
- Riley. Riley Turner – pislogott rám.
Piszkosul jóképű volt, maga a földre szállt angyal. A sötét hajában megcsillant az olvadó hó, a szeme pedig mogyoró barna – a szebbik fajtából. Egyre csak azon agyaltam, itt valami nagyon nincs rendben. Nincs nála fegyver – de vannak, akik pisztoly nélkül is képesek halomra gyilkolni embereket. Ezt a saját szememmel láttam Csodaországban.
- Én Hailey vagyok – suttogtam.
- Ez remek! Most már ismerjük egymást, így igazán nincs mitől tartanod – próbálkozott tovább.
Mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy tudtam – de igen, tőle pont hogy tartanom kell.
- Lehet, hogy ma estére elfogadom a meghívást, de holnap tovább kell mennem.
Ez inkább volt könyörgés, mint egy határozott kijelentés részemről.
- Semmi akadálya, Hailey – mosolygott rám. – Csak nagyon örülök hogy újra lesz kivel beszélgetnem, már annyira unatkoztam egyedül. Hetek óta senki sem járt erre – panaszkodott, miközben visszasétáltunk a „menedékéhez".
- Még szerencse hogy erre jártam.
Próbáltam humorral oldani a feszültséget, de sehogy se akart működni. Én túlságosan féltem, ő pedig túl komolyan vette minden kijelentésemet.
- Valóban szerencse. El se tudod képzelni milyen unalmas egyedül egész nap. Pedig annyira szeretek beszélgetni, és roppant jó hallgatóság vagyok – bizonygatta hevesen, közben végig tartotta a szemkontaktust.
- Azért majd mesélj te is magadról!
- Mire vagy kíváncsi?
- Csak a szokásos, amit minden túlélőtől megkérdeznék – feleltem tűnődve. – Te hogy élted túl a támadásokat?
- Megérkeztünk – mutatott az előttünk lévő házra. A kérdésemet meg se hallotta és végig mögöttem jött, szorosan a nyomomban.
- Az ajtó nyitva, menj csak be! – utasított, és én engedelmeskedtem.
Amint bementünk már zárta is az ajtót, kulcsra – amit zsebre vágott és beljebb tessékelt.
A kandallóban vidáman lobogott a tűz, de még mindig reszkettem.
- Ülj le! – intett a kanapé felé.
- Kérhetek inni?
- Persze. Mit kérsz? - most megint olyan szívélyes volt, de már cseppet sem érdekelt. Bezárt a lakásába, úgy viselkedett mint egy őrült. Talán tényleg az is volt.
- Jó lesz a víz is, tudod már nem lehet válogatni – és még nem válaszoltál a kérdésemre. Azt mondtad szeretsz beszélgetni – emlékeztettem.
- Ez tényleg így van – helyeselt, miközben átnyújtott egy pohár vizet.
- Helyezd magad kényelembe Hailey. Itt nem érhet semmi baj.
Az utolsó szavaknál már úgy vigyorgott mint egy pszichopata. Én moccanni se mertem.
- Ugye milyen béna kis hazugság ez? Itt nem érhet baj senkit, minden rendben lesz. Ostoba néphülyítés és mégis mindenki bevette.
- Ahogy én is…
- Igen, még te is – értett egyet.
- Hogy éltem túl a támadásokat? – kérdezett vissza. – Elég nehéz volt.
Miközben belefogott a mondókájába, fel alá sétált a szobában.
- Nehéz volt az ébredés, és még nehezebb volt színlelni, hogy az vagyok aki nem. Ellenben nem volt nehéz megölni a családomat és mindenki mást, aki túlélte a vírust.
Olyan tárgyilagosan beszélt, minden érzelem nélkül, hogy az iszonyattól voltam rosszul.
- Miután kipucoltam a környéket, minden olyan unalmas lett. Nem volt más elfoglaltságom, csak az a néhány szerencsétlen, aki alkalom adtán erre tévedt. De ez kevés.
- Hány embert öltél meg Riley? – kérdeztem, rettegve a választól.
- Nem tudom pontosan. Egy idő után nincs értelme tovább számolni – felelte vidáman.
- Engem is meg fogsz ölni?
- Igen – vágta rá minden megingás nélkül, aztán leült mellém. – De még nem most. Előbb még mindenről kifaggatlak, az utolsó apró kis titkodig.
- Lehet, hogy nem akarok majd mindenre válaszolni – suttogtam magam elé.
- Ne aggódj, előbb vagy utóbb te sem tudod megtartani a titkaidat. Megvannak a módszereim a vallatásra. Időnk pedig van elég.
Potyogtak a könnyeim, amit egy elégedett mosollyal nyugtázott.
Tényleg olyan volt, mint egy angyal. Egy angyal a pokolból.
Moneszomnak 3
Ezt a fejezetet egy olyan embernek ajánlom, aki roppant fontos helyet tölt be piciny szívemben. A bíztatásod nélkül nem jutnék egyről a kettőre, sem itt, sem pedig a valós életben. Köszönöm, hogy elviselsz és bízom benne, hogy még nagyon sokáig zaklathatlak ;)
