Azt hittem nem fogok tudni elaludni, de mint sok másban – ebben is tévedtem.
Az étel illata ébresztett fel. Egyetlen nyomorult pillanatig azt hittem minden rendben van, otthon vagyok – biztonságban.
- Jól aludtál Hailey?
A gyomrom összerándult ahogy ráébredtem a valóságra. Már nem a táborban vagyok, és baromira nem vagyok biztonságban. Szerettem volna belefulladni a takaró halomba, amit Riley tett rám, de ez képtelenség volt.
- Hát persze Riley, minden oké – feleltem óvatosan. Két napja élveztem a vendégszeretetét, de folyton az alkalmat lestem a szökésre.
Nem pusztán egy hidegvérű gyilkos volt, azokból láttam eleget. De tőle komolyan féltem.
Úgy viselkedett mint a skizofrének. Volt a kedves Riley, aki ételt adott és tiszta ruhát. Még forró fürdőt is csinált és hozott plusz takarót hogy ne fázzak éjszaka. És volt a nem túl kedves énje, aki folyton faggatózott, hol durvábban hol kevésbé. Hátborzongató mosolyát késsel se lehetett volna levakarni a képéről.
Apropó kés.
Az egyetlen fegyveremet azonnal elszedte tőlem, mielőtt még esélyem lett volna kárt tenni benne.
Az első vitánk is ebből indult ki.
Ültem a kanapén és próbáltam kitalálni hogy épp melyik Rileyval beszélek, míg ő a kést vizslatta.
- Jó fajta vadászkés, ilyet biztos nem veszel egy mezei fegyverboltban – jegyezte meg csak úgy mellékesen. Ezzel máris vékony jégre kerültem.
- Ez még hagyján… de van rajta egy név. A pengébe gravírozva. Nem akarsz erről egy kicsit többet mesélni nekem?
Jól eltalálta, tényleg nem akartam neki se erről, sem semmi másról beszélni. De muszáj volt.
- A táborban szereztem a kést.
Tudtam hogy ez nem lesz elég neki.
- Mármint loptad ugye? – lépett elém, miközben a késsel játszadozott és már folytatta is. - Nem. Sose feltételeznék egy csenevész kis madárkáról, hogy meglop egy némítót.
Kirázott a hideg. Ő tudta hogy kié volt a kés. És én még mindig rettenetesen hazudok.
- Tényleg nem loptam, Serena adta nekem.
Erre biztos nem számított, mert megdermedt álló helyében, még a kést is leeresztette.
- Utálom ha hazudozni próbálnak nekem. Ne akard kitapasztalni a türelmem határát!
Nagyon mérges lett, amitől csak még jobban összezavarodtam.
- Kérlek Riley, hidd el hogy nem loptam meg Serenát. Ő a barátom volt, az egyetlen barátom és nekem ajándékozta mielőtt elment.
Most értem el első ízben a türelme végét. Egy villámgyors mozdulattal szájba vágott, aztán már szorította is a torkomat a szabad kezével, a másikkal pedig a kést feszítette neki.
- Ne hazudj nekem te kis mocskos dög. Serena Ryden az egyik legjobb némító volt. Gyűlölte az emberi fajt és kérdés nélkül kinyírt volna téged.
Rettentően féltem, de feldühített amit mondott. Tudtam nincs igaza és sosem tűrtem hogy igazságtalanul vádoljanak olyanokat, akik ott sincsenek hogy megvédjék magukat.
- Semmit se tudsz Serenaról, se rólam te agymosott barom – fröcsögtem bele az arcába. Ettől csak még mérgesebb lett. Belemarkolt a hajamba és leszorított a kanapéra. Tudtam mire készül, a mozdulataiból, ahogy próbál lenyugodni és koncentrálni. Legszívesebben a képébe röhögtem volna. Próbálkozz csak hülye gyerek.
Éreztem ahogy támad. Hiába nem tud beférkőzni a tudatomba, a mentális behatolás így is kellemetlen mindkettőnknek. Percekig küzdött hasztalanul. Azon a falon nincs bejárat az ő számára.
Végül elengedett és elhúzódott.
- Hogyan tudsz kizárni?
- Ahogy mindenki mást. Nem te vagy az első, aki hiába próbálkozik – válaszoltam rekedtes hangon, mert a fojtogatása sajnos nagyon is az elevenembe talált.
- Képtelenség. A Csodaországot nem tudod átverni, akármilyen trükköt is használsz.
Láttam hogy nem esik le neki, vagy csak képtelen beletörődni hogy néha a csótányok is győznek.
- Pedig ez a helyzet. A program is elfüstölt, Vosch sem tudott megtörni és most neked se jött össze – kicsit aggódtam, hogy már így is túl sokat mondtam neki.
- Hát jó, ha így állunk, lesz más megoldás – jelentette ki és újból visszatért a magabiztos mosolya. – Ez volt az egyszerűbb út, de ha így nem megy, jöhet a második próba. Azt úgyis jobban szeretem.
Miközben nekem duruzsolt, megint a kést dajkálta és már kétségem se volt hogy a következő próbálkozását nem fogom tudni olyan könnyen kivédeni.
- Vetkőzz! – förmedt rám.
Nem reagáltam. Úgy éreztem még az agyműködésem is leállt. Egyszerűen képtelen voltam engedelmeskedni neki. Ezt nem, erre nem voltam képes.
- Na mi lesz? Megmozdulsz, vagy nekem kell leszaggatnom rólad a göncöt?
A hangja telve volt a legsötétebb rosszindulattal.
Annyira reszkettem, hogy csak nagy kínokkal tudtam lehámozni a felsőt és amikor a nadrágnál jártam már kibuggyantak a könnyeim. Ez volt a legmegalázóbb dolog, ami valaha csak történt velem. Rá se mertem néztem, de tudtam hogy nagyon elégedett a szenvedésemmel.
Aztán amikor a melltartó csatjával vacakoltam, megállított.
- Azt és a bugyit hagyd magadon. Nincsenek ilyen típusú vágyaim veled szemben.
Mielőtt felfoghattam volna hogy mit mond, megragadta a karomat és vonszolt maga után, fel az emeletre. Be a fürdőbe. Ott a derekamnál fogva bependerített a kádba.
- Maradj nyugton Kicsim, mindjárt visszajövök!
Összekucorodtam a kádban és reszkettem. A fehérneműn kívül nem volt rajtam semmi, ami elrejtett volna Riley tekintete elől. Mardosott a szégyen és tudtam hogy ez csak a kezdet.
Mintha csak megérezte volna, már jött is vissza. A lépteitől megreccsent a padló, de még most sem siette el. Őt nem szorongatta az idő, az csak az én ellenségem lett.
Belépett a fürdőbe, és becsukta maga után az ajtót. Nem mintha itt bárki megzavarhatta volna, talán csak egy rögzült rossz szokás azokból az emberi időkből, amikor még el kellett rejtenie valódi mivoltát.
Időközben kibújt az ingéből és csak egy atléta volt rajta felül. De jobban érdekelt az amit a kezében tartott. Egy közepes nagyságú barna bőr aktatáska, legalábbis annak gondoltam, amíg lepakolta maga mellé a földre és ki nem nyitotta.
Elővett egy ezüstösen csillogó vékony kést, egy szikét.
Csak egy halk nyüszítésre futotta az erőmből – amit ő egy bólintással nyugtázott. Számára minden rendben volt. Csak egy átlagos hétköznap, amikor azt tehet amit csak akar.
- Félsz ugye Hailey? – kérdezte bársonyos hangján.
Nem akartam megszólalni. Valahol a tudatom legmélyén abban bíztam, hogyha lapulok és meg sem mukkanok, észre sem fog venni. Ez egy újabb nyilvánvaló baromság a részemről, de az emberi ösztön ezt diktálta.
- Kérdeztem valamit, Kicsim! – mordult rám és ököllel rácsapott a kád szélére, amin vékony repedés futott végig.
Felpillantottam rá, bele a kárörvendő tekintetébe.
- Akkor most elmondom mik lesznek a játékszabályok. Ajánlom hogy figyelj nagyon, és ne ellenkezz – különben nagyon elnyújtom a szenvedésedet. Ugye megértettél?
- Igen – suttogtam.
- Nem hallom
- Igen Riley.
- Helyes. Látod nem is olyan bonyolult ez, ha szót fogsz nekem Kicsim – susogta a fülembe és leült a kád szélére.
- Mit akarsz tőlem Riley?
- Csak a titkaidat Kicsim, semmi mást – felelte és hittem neki. – Ha válaszolsz, nem lesz semmi baj. Viszont ha ellenkezni fogsz, vagy hazudni próbálsz… - itt megeresztett egy kuncogást – akkor kipróbálom hogy milyen magas a fájdalomküszöböd.
- Kérlek Riley, ne tedd ezt velem – könyörögtem hasztalanul. Nem maradt benne irgalom vagy könyörület. Semmi emberi nem maradt benne.
- Csitt! Majd akkor beszélj ha kérdezlek! – mordult rám, de azonnal megenyhült, most nem volt dühös. A mosolya beleégett az agyamba. Ő még Voschnak is sok lett volna.
- Mesélj nekem arról, hogy kerültél a táborba! – adta ki az első parancsot.
Ezt nem éreztem veszélyesnek, így hát gyorsan válaszoltam.
- Egy árvaházban nőttem fel és ott éltem a támadások kezdetéig.
- Ez nem elég. Konkrétumokat kérek! – vágott a szavamba.
- Lexingtonban születtem és éltem az elmúlt 19 évben. A szüleimet sosem ismertem, az intézet volt az otthonom, ha egyáltalán otthonnak lehetett nevezni.
- Kezdetnek jó. Látom végre megtaláljuk a közös hangot – nyugtázta Riley, majd egy heves mozdulattal elkapta a jobb kezemet és a kád falához szorította.
- De azért hogy ne aludjak be a mesedélutánba, kicsit felpörgetjük a hangulatot.
Erre nem tudtam mit felelni, csak a könnyeimet nyeldestem és vártam a folytatást.
- Ez most kicsit fájni fog, és nem lesz veszélytelen művelet, de ha nyugton maradsz nem lesz baj.
Mielőtt nyikkanhattam volna, már éreztem is, ahogy a hideg penge a karomba fúródik. Éreztem ahogy felhasítja a húst és egy hosszanti vágásban felnyitja a karomat. A vér dőlni kezdett a sebből, végigfolyt a kád falán, le az aljáig. Sikítottam a fájdalomtól és a félelemtől, és próbáltam kitépni magam a szorításából.
De nem tudtam szabadulni. Olyan volt mintha satuba fogta volna a karomat. Végső elkeseredéstől hajtva, próbáltam arcon csapni a másik kezemmel, amit ő azzal védett ki hogy belevágta a szikét. Jóval mélyebbre, mint a jobb karomba. Eszelősen felsikoltottam, amit nem vett jó néven.
Csak addig volt elégedett, amíg ő irányította a játszmát, ellenkező esetben jött a megtorlás. A szikét elhajította a szoba másik sarkába és beugrott mellém a kádba.
- Miért kell ilyen hülyének lenned Hailey? Miért nem tudsz normálisan viselkedni? Olyan rohadt egyszerűek a szabályok, mégsem tartod be őket.
Minden egyes mondatának egy pofonnal adott nyomatékot. Már káprázott a szemem és a vér fémes szagától öklendeznem kellett. Istenem, csak öljön meg. Ne folytassa ezt, meg akarok halni.
De Isten aznap nem ért rá velem foglalkozni. Helyette ott volt nekem Riley, az eszelős némító fenevad. Percekig püfölt és szitkozódott, miközben én majd minden pillanatban feljajdultam. Aztán végre csillapodni látszott a haragja.
Halkan nyöszörögtem, miközben kiemelt a kádból és letett a földre.
- Most ellátom a sebeidet. Ne félj, sokszor csináltam már ilyet, rendben leszel.
Megint a kedvesebbik énje került előtérbe, de tőle ugyanúgy féltem. Féltem tőle mindenestül.
- Nem akarom hogy meghalj Kicsim, még nem. Még nagyon sok mindent el kell mondanod nekem – susogta a fülembe, miközben fertőtlenítette a sebeket és szorító kötést rakott rájuk.
- Ezzel rendben leszel. Holnap pedig ott folytatjuk ahol abbahagytuk.
De én nem akartam folytatni, élni sem akartam. Tiltakoztam magamban, mert sem bátorságom, sem pedig erőm nem volt ahhoz hogy kinyissam a számat.
Felvett a karjába és visszavitt a szobámba aztán óvatosan letett az ágyra és betakargatott. Úgy viselkedett velem, mintha a legféltettebb kincse volnék, nem pedig a játékszere.
- Most aludj Hailey, gyűjtsd az erőt a folytatáshoz – búcsúzóul kaptam egy puszit a fejemre, majd visszament a foteljébe és halkan dúdolni kezdett.
Nem akartam aludni most sem, de nem bírtam küzdeni magam ellen. Túlságosan gyenge és elkeseredett voltam.
Álmomban újra az árvaházban voltam, ott ahol minden elkezdődött.
