Hallottuk a zajt, tudtam hogy jönnek. Már fentről láttam hogy a katonai konvoj, azokkal a nevetséges iskolabuszokkal, a környéket járja. Nem tudtam mi lenne a jobb – lapulni és bízni a lehetetlenben, hogy talán ide nem jönnek be. Vagy önként adom magunkat a kezükre.
Aztán úgy gondoltam legyen a köztes megoldás, megvárjuk őket bent, de nem bujkálunk.
Sorban felkeltettem a gyerekeket. Nem értettem miért pont az éjszaka közepén kell ez a huzavona, de úgyse tudtam semmit se tenni ellene.
Amikor berúgták az ajtót és sorban benyomultak, nagyon elbizonytalanodtam. Utáltam a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot.
Visszahúzódtam, és leültettem a kicsiket a nagy nappali közepén elterülő szőnyegre. Előtte sebtében meggyújtottam néhány gyertyát.
Hátborzongató volt abban a félhomályban várni azt amit majd a sors ránk mér.
Csak másodpercek kérdése és itt lesznek. Nagyon rossz érzésem lett, de innen már nincs kiút. Még ha el is tudnék futni, mi lesz a többiekkel? Néztem le rájuk. Rettegtek, mint én. Pedig ők még alig fogtak fel bármit is. Az emberek jöttek és mentek, ha beteg lett valaki azt átvittem egy távolabbi helyiségbe hogy ne terjedjen olyan könnyen a járvány. De így is több volt a halott mint az élő, és jó részük még nyolc évet sem élhetett. Csak ők maradtak az intézetben, mindenki más lelépett vagy meghalt. Nekem nem volt szívem magukra hagyni őket, és amúgy se találtam jobb menedéket. Az ajtók erősek, a falak magasak. De az élelem egyre fogyott és gyógyszerre is szükség lett volna.
Már a lépcsőn trappoltak fel. Időm se volt összekapni magam.
Nyílt az ajtó és az első dolog amit láttam, egy gépfegyver csöve volt, ami pont felénk mutatott.
Nyeltem egyet és újból ránéztem a gyerekekre. Az ujjamat a szám elé tettem, hogy emlékeztessem őket, most bármi is lesz, csendben kell maradniuk.
Teljes harci felszerelésben, sisakban, maszkban vonult elénk az első vendégünk.
Alighanem szürreális látványt nyújthattunk számukra. Hat kisgyerek és a bébi csőszük, aki maga is épp csak kilépett a kamaszkorból.
Az elsőt egy egész osztag követte, ez pedig elvette a kedvemet az őrültségektől. Inkább megadtam magam és vártam hogy ők tegyék meg a kezdő lépést.
Már egy ideje pletykálták a sorstársaim, hogy a hadsereg összeszedi az árva kölyköket és menekülttáborokba viszik a túlélőket. Ott nincs betegség, éhezés és mindenki biztonságban van. Sejtettem, mi is sorra kerülünk, de szerettem volna még elodázni amíg csak lehetséges.
Az aggodalmam átragadt a kicsikre is és az egyik kislány sírva fakadt. A feszültséget tapintani lehetett volna, gyorsan közbe kellett lépnem. – Mandy fejezd be a sírást! – noszogattam.
Tartottam tőle, hogy fegyveres barátaim nem szeretik túlságosan a gyerekek nyafogását.
- Nem lesz semmi baj, csak azért vannak itt a katonák hogy segítsenek - mondtam neki, de valahogy nekem se volt túl hihető. Viszont a túlélés érdekében mindent be kellett vetnem.
- Ugye így van? Segíteni jöttek? - szegeztem neki a kérdést a hozzánk legközelebb álló katonának.
Ez végre megtörte a jeget. Levette a maszkot és elmosolyodott.
-Természetesen! - vágta rá azonnal. Kissé túlságosan is heves volt, amit mosollyal próbált kompenzálni, ettől csak még bizarrabbá vált.
– Branch tizedes vagyok – mutatkozott be. - Szeretnénk biztonságba helyezni a gyerekeket minél hamarabb – mondta határozottan.
- Wright Pattersonra gondol? - vágtam a szavába. Láttam, hogy ideges lett és bár próbálta a mosolyát és a nyugalmát megőrizni, egyre forróbbá vált a talaj a lábunk alatt. Taktikát kellett váltanom. Mandy még mindig sírdogált és a többi rémült arcocska is mind rám szegeződött. Tőlem várták a megoldást.
- Bocsánat - szabadkoztam pirulva, - kissé udvariatlan voltam és túl sokat locsogok.
Megpróbáltam az összes női praktikát bevetni, de féltem hogy nem fogják bevenni.
- Nem történt semmi. De elég feszült kint a helyzet, és jobb lenne minél hamarabb mindenkit biztos helyre vinni.
Ezzel nem vitatkozhattam, de az én világomban a fegyveres katonák nem épp a biztonság manifesztálódását jelentették.
- Gyertek gyerekek! – intettem a kicsiknek. Kivételesen egyből mindegyik menetkész volt, valószínűleg annyira be voltak gyulladva hogy még az ablakon is kiugrottak volna, ha azt kérem tőlük.
Egyenként baktattak utánam én meg mentem Branch utána, Mandyvel a karomban.
Az épület elhagyása nagyon gyorsan zajlott, de ahogy a buszhoz értünk éreztem hogy valami nincs rendben. A paranoiám azt mondatta velem, hogy becses személyem lehet a probléma forrása. A félelmem beigazolódni látszott, amikor Branch félre vonult és elmélyülten társalogni kezdett az egyik társával.
- Szálljatok fel a buszra! – utasítottam a gyerekeket, hogy addig is időt nyerjek.
A lelki szemeim előtt már lejátszódott a cseppet sem derűs jelenet, amiben Branch valamilyen mondvacsinált indokkal visszakísér az épületbe és agyonlő. Ezért igyekeztem levakarni magamról Mandyt.
- Menj te is a többiek után! – biztattam.
- Nélküled nem akarok – dacoskodott. Fél szemmel a Branchot lestem, aki elindult vissza hozzánk. Az időnk vészesen fogyott.
- Menj előre és foglalj egy helyet nekem is! - kacsintottam rá cinkosan. Erre mindig vevő volt.
Amikor láttam hogy felszalad a lépcsőn és eltűnik a szemem elől, kinyit megnyugodtam. Jobb ha távol van tőlem, úgy több az esélye a túlélésre.
- Mindenki felszállt uram – adtam Branch tudtára amivel eddig is tisztában volt.
– Vigyázzanak rájuk, kérem! – a hangom megremegett. Szerettem volna egy lépést hátrálni, aztán beszáguldani a házba. De tudtam, ha csak megmoccanok, azonnal tüzelni fognak. Esélyem se volt elszaladni és ezzel ő is tisztában volt.
- Alapvetően az a parancs, hogy a gyerekeket vigyük elsőként, mert ők a legfontosabbak. Gondolom, ezt nem kell megmagyaráznom – nézett a szemembe. Nem tetszett a tekintete, egy ragadozó nézett így a zsákmányra.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam – értettem mindent, túlságosan is.
Aztán folytatta.
– De ez esetben eltekinthetünk a szabálytól. Innen már nincs több kitérő, Wright Patterson vagy mostani nevén: Camp Haven a végállomás. A busz gyakorlatilag üres, miért is hagynánk itt?
Megint mosolygott, én pedig próbáltam nem észrevenni a bujkáló hátsószándékot.
Átkarolta a vállamat és a buszhoz vezetett. Ez kicsit sem volt normális viselkedés egy hivatásos katona részéről, de belementem a játékba.
Fent keresett nekem egy szabad helyet, direkt nem a fogadott kölykeim közelében és magamra hagyott. Fél perc múlva feldübörgött a motor és indultunk is. Valahogy nem akart elfogni az a katartikus élmény, hogy végre kiszabadultam a kóterból. Az elmúlt 19 év egy pillanat alatt tűnt el mögöttem.
Nem akartam agyalni, még nem. Nekidőltem az ablaknak és próbáltam figyelmen kívül hagyni a busz zötykölődését.
Fogalmam se volt róla hova tartunk, a magam részéről cseppet sem bíztam abban hogy Camp Haven jobb lesz mint az intézet. Minden olyan nevetséges volt és természetellenes. Mosolygó katonák, a minden rendben lesz - folyamatos hangoztatása. De kétségtelenül az volt a legerősebb amikor gumicukrot kezdtek osztogatni. Előtte megnézték hogy nem-e lázas valaki és kaptam egy csinos piros pecsétet attól a fazontól, aki Parkerként mutatkozott be. A gumicukrot inkább nem kérdezte meg. Látta rajtam hogy nagyon nem szimpatizálok a cukros bácsikkal és inkább tovább ment.
Csak meredtem magam elé és is igyekeztem hegyezni a fülemet. Percek óta rólam folyt a csevej, még oda is pillantottak néha. Az ügyeletes doktor bácsi Parker és perszer Branch tizedes.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volt elhoznod azt a csajt - bökött a fejével felém Parker. A másik csak vállat vont. - Talán nem lesz gond. Szépen befogja a csinos kis száját és azt csinálja amit kell. Ha pedig mégsem működik a dolog, úgyis megölik.
Ezen a ponton ledermedtem. Kényszerítenem kellett magam, hogy továbbra is nyugton üljek a helyemen.
- Elég jó bőr, kár lett volna otthagyni - folytatta.
- Akkor legalább vitted volna hátra és miután végeztél, elhallgattatod! - dorgálta Parker. Mindezt csevegő hangon, mintha csak az előző napi meccsről beszéltek volna.
Levegő be! Levegő ki! Utasítottam magam, mert a pánik kezdett úrrá lenni felettem.
A hátsó sorok egyikéből sírást hallottam. Egy szemvillanással később pedig Parker rohant el mellettem. Magamra erőltettem a közömbösség álcáját. Ha bármit kiszúrnak rajtam, nekem végem.
Nem tartott sokáig és a sírás elnémult, aztán már hallottam is a katonai bakancs szapora dübörgését a padlón. Pechemre megállt mellettem. A hajam az arcomba lógott a fejemet pedig lehajtottam, szó szerint gubbasztottam az ülésen, mert így maradtam leginkább észrevétlen.
Amikor megérintette a vállamat, összerezzentem az undortól, amit ő azonnal félreértett.
- Nem akartalak megijeszteni - szabadkozott, én pedig előhalásztam a legmegnyerőbb arcomat. Erre a legtöbb még nem elkallódott intézetis kölyök képes. Az a tipikus picit szégyenlős, picit megszeppent tekintet egy cseppnyi bujkáló mosollyal.
- Nem történt semmi, kicsit elkalandoztam - a hangomból ömlött a cukormázas szivárvány. De ő bevette.
- Biztos nem kérsz inni? – kérdezte újból, mert elsőre elutasítottam.
- De talán mégis. Egy kis vizet, ha van - kuncogtam
- Máris hozom - vágta rá azonnal és előre ment.
Jó kutya, adjál pacsit is a gazdinak! Gondoltam magamban. A férfiak mind egyformák… egyformán szánalmasak.
Nem is egyedül jött vissza, és hogy még jobb legyen, leültek mellém.
- Itt maradunk veled, ha nem zavarunk - mosolygott rám Parker teli pofából, a pszichopata tizedes barátja szaporán bólogatott hozzá, miközben átnyújtott egy üveg vizet.
- De ugye nem rabolom az időtöket? - rebegtem tettetett zavarral. Gyorsan átmentem haverkodós stílusba, hogy még meggyőzőbben játsszam a szerepemet. Buta pláza ribit akartok? Megkapjátok.
- Ohh dehogyis! Most már csak Camp Havenben állunk meg, van időnk kicsit lazítani.
- Akkor megnyugodtam - feleltem vigyorogva. Olyan gusztustalanul vizslattak, mint egy vágó állatot. Ezt meg is fejelte Branch a következő kérdésével.
- Volt barátod az intézetben Hailey?
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza.
- Tudod, pasid. Úgy értem, gyakran randiztál srácokkal?
Gyorsan a lényegre tért, de ha játszani akar - tőlem megkaphatja.
- Nem igazán. Dolgoztam az iskola mellett és a kicsikre vigyáztam, ha az időm engedte.
- De azért csak volt valaki aki tetszett egy kicsit, vagy akinek te bejöttél - ütötte tovább a vasat.
- Ne nyaggasd.., erről nem szeretnek beszélni a lányok - Parker próbált lovagiasan viselkedni, de az a lehetőség már elúszott.
- Igazság szerint még nem találtam senkit, aki megfelelő lett volna… de talán majd most több lehetőségem lesz ismerkedni - kacsintottam rá.
Ezen jót heherésztek, én meg csak somolyogtam magamban. Higgyetek csak amit akartok. Akkor se kellenétek, ha nem lenne több pasi ezen a sártekén.
- Mindjárt megérkezünk Camp Havenbe és még össze kell szedni a srácokat - közölte Parker, miközben feltápászkodtak.
- Megkapod majd az eligazítást bent - tette hozza Branch, - de majd később még összefutunk.
- Remélem is - mosolyogtam rá. Aztán amint előre mentek, le is olvadt a vigyor a képemről.
- Max a temetéseteken akarlak újból látni titeket - morogtam az orrom alatt, amit ők már nem hallottak.
Már kelt fel a nap, amikor végre megpillantottam a tábort. Messziről is olyan volt, mint egy erődítmény. De amikor áthaladtunk a sokadik ellenőrzőkapun, rá kellett jönnöm hogy az intézet csak a kezdet volt.
Szinte sokkolt az ébredés. Az egyik pillanatban még Camp Havenben voltam, a következőben pedig Riley ágyában – a valóságban. Az említett szörnyeteg békésen aludt mellettem. De ez csak a látszat volt. Biztosra vettem, hogy a legkisebb mozdulatomra felébred. És nem akartam újból okot adni, hogy bántson.
Hátat fordítottam neki és próbáltam visszaaludni, de már az álmoktól is féltem. Nem akartam újból átélni az elmúlt hónapokat, felejteni akartam. De nem hagyták, a rendszer nem ereszt el.
Összerezzentem amikor megnyikordult az ágyrugó, jelezve – hogy a lakótársam is felébredt.
Moccanni se mertem, miközben ő bemászott a takaróm alá és a karjával átkulcsolta a derekamat. Nem is olyan régen még valaki más tette ugyanezt, de ő ellene egy percig se tiltakoztam. Ő, aki olyan távol volt most tőlem, mintha egy másik bolygón élne.
Nem maradt más, csak Riley és a rettegésem. És persze a baba, akit már nem tudok túl sokáig elrejteni előle.
- Felébredtél? – suttogta a fülembe. A lehelete csiklandozta a bőrömet, miközben a hideg futkosott a hátamon a közelségétől. Minden porcikám tiltakozott ellene, de megbénított a félelem. Ebben a pillanatban bármit megtehetett volna velem. Amit csak akar.
- Csak rosszat álmodtam, de már vége.
Reméltem, hogy most megelégszik ennyivel. Akartam még pár órát a szadista énje nélkül.
- Ez olyan édes – kuncogott sötéten. – Az emberek és a buta képzelgéseik. Félnek a sötéttől, félnek a rémálmoktól. De nem félnek a valóságtól és a valódi szörnyektől, sőt észre sem veszik őket.
Nem válaszoltam, mert kivételesen tényleg igaza volt. Az emberiség vesztét nem az idegenek okozták, hanem a „vakságunk". Senki sem vette észre az intő jeleket, csak amikor már késő volt. Vagy még azután sem.
- Most aludj Kicsim, itt semmi baj nem érhet. Senki egy újjal sem érhet hozzád… rajtam kívül.
