Három nap telt el eseménytelenül. Riley jó hangulatban volt és nem emlegette fel az éjszakai ébresztőt.

Reggeli után bevonult a konyhába, én pedig mentem utána. Letelepedtem az ablakpárkányba egy pléddel és néztem ahogy az étellel bíbelődik.

Egyenesen döbbenetes volt, hogy milyen remekül feltalálta magát. Ő szó szerint a jég hátán is megélt.

- Szeretném, ha folytatnád a történetedet, onnantól hogy bekerültél a táborba!
Szólított meg váratlanul.

- Fürödhetnék előbb? - kérlek! - Tettem hozzá gyorsan.
- Hát persze, Kicsim. Melegítek neked vizet - felelte mézesmázos hangon.

A fürdő most is kifogástalan állapotban volt. Riley saját bevallása szerint is imádta a rendet és a tisztaságot. Magán és a környezetében is – kár hogy a lelki egyensúlya nem volt rendben.
Legszívesebben a fürdésben is segített volna, de nem kértem a részvételét.

Végre magamra maradtam és bemásztam a kádba. A forró víz égette a bőrömet, a sebek is fájtak még - de élveztem, hogy tiszta leszek. Mintha tudat alatt Rileytól is megtisztulnék.

Nem mertem túl sokáig húzni az időt és a fürdőben töltött rossz emlékek sem marasztaltak.

Gyorsan megtörölköztem és már nyúltam volna a kikészített tiszta ruhához, amikor a tekintetem megakadt a tükörképemen.
Szép nagy egész alakos tükör volt a káddal szemben, eddig nem is törődtem vele. De most darabokra akartam törni. Na nem mintha az bármin is segített volna.

Kezdett láthatóvá válni a megváltozott állapotom. Még nem volt túl látványos, csak egy egészen kis domborulat, ami eddig nem volt ott. Eddig tudtam titkolni és nem tovább. Más nő örömében sikítozni, én kínomban akartam. Ha Riley észreveszi- és észre fogja, el fog intézni mindkettőnket. Egy ilyen információtól új löketet kapna az agressziója.

Szaporán kapkodtam magamra a ruhákat és reménykedtem hogy a bő pulcsitól nem fog látszani a kis titkom.

Két perc múlva már újból a konyhában voltam és épp letelepedtem volna a szokott helyemre, amikor Riley váratlanul letámadt.

Egyik pillanatban még a konyhapultnál volt, a következőben már mellettem. Felhúzta a felsőm úját és a gyógyuló sebeket vizslatta. Elégedettnek látszott. Aztán az arcomat kezdte tapogatni. Reszkettem minden mozdulatától.

- Ezt nem kellett volna. Nem kellett volna az arcodat is megütnöm...

Nem tudtam mit feleljek erre, de úgy tűnt nem is vár választ. Ehelyett neki nyomta az arcát az enyémhez. Miközben végig húzta a kezét a hajamban és beleszagolt.

Jobban undorodtam tőle, mint eddig bármikor. Ezzel az intim szférám legmélyébe gyalogolt. Még annál is rosszabb volt, mint amikor arra kényszerített, hogy levetkőzzem előtte. Még az is jobb lett volna, ha megüt. Ehelyett tudatlanul azokból az emlékekből űzött csúfot, amikhez leginkább ragaszkodtam.

- Nagyon csendes vagy...

Persze, mert épp azon gondolkozom, hogyha elkapom az asztalról a csontozó kést és torkon szúrlak vele, hajlandó vagy-e meghalni? Mert abban se lehettem biztos, hogy ennyi elég lesz neked.

- Csak elgondolkoztam az életemen.
- Oh ez egy remek téma, oszd meg velem is! - lelkesült fel és elhúzódott tőlem. Visszament a pult másik oldalára.

Muszáj volt teljesítenem az óhaját. Mint az ezer egy éjszaka meséiben. Amíg le tudom kötni a figyelmét, addig talán nem fog bántani.

- Szóval könnyen bejutottal a táborba? - tért rögtön a lényegre.
- Azzal nem volt gond, mivel már a buszon ültem.

Utáltam belemélyedni a múltba. De azt se akartam, hogy ő mélyesszen belém újból egy kést, így inkább beszéltem. Szerencsére a fejembe nem látott bele, és ebből előnyt is kovácsolhatok.

- Még mindig nem értem, hogy kerültél oda. Már ne értsd félre, de nem úgy nézel ki mint egy iskolás kislány.

Sejtettem, hogy faggatni fog, és pont ez volt a lényeg. Húzzuk el a mézesmadzagot.

- Egy percig se gondoltak iskolás lánynak. Nem, nekik egészes más tervük volt... - kiszárad a szám. Túl élénkek voltak az emlékek.
- Pontosabban?

Ránéztem. A keze megállt a késen, de nem mozdult. A tekintete szinte lángolt, úgy élvezte hogy uralkodhat felettem. Teljesen rám koncentrált.

- Sok féle vágy van ezen a világon. Még egészen alantas vágyak is - suttogtam.
- Azt hiszem értem. Inkább arról mesélj, hogy fogadtak a táborban.

Örültem, hogy maradt benne annyi tapintat, hogy ne firtassa ezt a témát.

Belekezdtem hát a történetembe.

Camp Haven egy kisebb fajta erődítménynek is elment volna.

Hatalmas falak, szögesdrót és katonák mindenhol,nem beszélve a drónokról. Egy lélek sem juthatott volna be, vagy ki -, úgy hogy ne vegyék észre. Ettől nem lettem boldogabb. Ha eddig nem voltam igazán bezárva, na majd most.

- Gyere Hailey! - veregette meg a vállamat Parker. Amint leszálltam a kezembe nyomtak egy azonosító bilétát. Ha még chipet is kapok, na akkor leszek csak igazán boldog.

T-67 – olvastam a sorszámomat. Ez lettem én, egy szám a tömegben.
Leültem a kicsik közé és vártam a soromra, ami nagyon nehezen akart elérkezni.
Mi a fenét csinálhatnak ezek ott bent, ami ennyi ideig tart?

Végül nagy sokára engem szólítottak. Felpattantam a helyemről és idegesen beléptem az ajtón.

Innentől futószalagon ment az egész. Dobjam le a ruháimat és irány a zuhany. Szerencsére elsőre is felfogták, hogy nincs szükségem segítségre. Aztán jött a kellemetlenségek tömkelege. Kérdések milliói.

- Honnan jöttél? Van családod? Vannak testvéreid?

Mire a sokadik a családomat firtató kérdéshez jutottunk, bedurrant az agyam.

- Már mondtam, hogy senkim sincs és soha nem is volt. Egy embereknek fenntartott sintértelepen nőttem fel. Remélem ez elég kielégítő válasz lesz magának - förmedtem rá a goromba ápolóra. Vágta a pofákat, de egy cseppet sem érdekelt. Végig ilyen bunkó volt, csak akkor hűlt el egy pillanatra amikor megtudta hogy bőven nagykorú vagyok már.

- Korod? 16 - 17? - tippelgetett.

- Inkább 19.

- Ezt majd közöld a soron következő vizsgálatokon is!

- Majd észben tartom - morogtam halkan, miközben átkísért egy másik vizsgálóba. Itt aztán tényleg volt minden, amitől borsódzott a hátam. De csendben tűrtem. Hamar megtanították gyerekkoromban, hogy minden elviselhetőbb, ha nem nagyon ellenkezem.

Végül bekísértek egy utolsó szobába, ahol volt egy fogorvosi szék féleség, meg egy számítógép a mellette lévő asztalon. Hmm... na, ezt titkoltátok eddig. Fogászati vizsgálat. Ohh még szíjak is vannak. Az én esetemben kell is.

Évekkel ezelőtt éjszaka megfájdult a fogam és a kedves nevelőim egy nem túlságosan kedves dokihoz vittek. Az a tipikus Hannibal Lecter feeling. Volt egy pont amikor telibe találta a fúróval a fájós fogamat - fájdalomcsillapítót meg nem adott, mert minek az. Na akkor nem hogy csillagokat, hanem az egész konkrét tejutat láttam, annyira szaggatott a fájdalom.

Az egyetlen dolog amit tehettem - mivel a visításom nem hatotta meg. "Ohh nem fáj az annyira". Konkrétan ráharaptam a kezére.

Akkor már szitkozódott rendesen, de legalább eleresztett. Ezután nem igazan tudtam megkedvelni a fogorvosokat és úgy alapvetően az orvosokat sem.

Ez a szitu is annyira bizarr volt. Ahogy alaposabban körülnéztem, egyre inkább kételkedtem a fogászati kezelésben.

Nincsenek hozzá eszközök. De mihez kell a számítógép?

- Hailey, szólított meg egy kedves hang az ajtóból.

Azonnal felpillantottam.

Egy középkorú, rokonszenves arcú nő nézett rám. Félénken bólintottam.

- A nevem Dr. Pam - mutatkozott be és nyújtotta a kezét. Tőlem szokatlan módon, minden visszakozás nélkül kezet fogtam vele.

- Megnéztem a kartonodat és úgy látom, hogy minden rendben veled. Már csak egyetlen vizsgálat vár rád és végül egy teszt. De ne aggódj, egyik se fog fájni, maximum kicsit kellemetlen lesz.
Láthatta rajtam hogy megijedtem, így inkább bele is vágott a közepébe, nehogy meggondoljam magam.

- Kérlek, foglalj itt helyet! - mutatott a "fogorvosi" székre.

Már majdnem elhelyezkedtem, amikor megállított.

- Kérlek döntsd előre a fejed és ne mozdulj!
- Mit akar csinálni?

A hangom még nem remegett, de már csak centiken múlt, hogy totál kibukjak.

- Ez csak egy chip, amivel beazonosítható leszel...

- És lekövethető - vágtam a szavába.
- Ne így fogd fel. Ez csak növeli a biztonságodat.

Aha, na persze. Nekem csakis jó lehet, hogy olyan emberek mindig tudják épp merre járok, akiknek fegyver van a kezében. Ahogy jobban megnéztem a nőt, láttam hogy a tekintete nem őszinte. Lehet hogy mosolyog, de a szeme elárulta.

- Ha szükséges, nem vitatkozom - egyeztem bele és hagytam hogy felcímkézzen. Egy kicsi szúrást éreztem, de nem foglalkoztam vele. Inkább az érdekelt, hogy miért akar leszíjazni.

- Nyugodj meg! Ez csak a vizsgálathoz szükséges. Ígérem nem fog tovább tartani néhány percnél és nem lesz fájdalmas.
- De azért lekötöz - vetettem ellen.

- Elég élénken fog hatni a testedre és jobb ha nem mocorogsz.
- Miért kell ez a vizsgálat?
- Ez az egyik feltétele, hogy itt lehess. Így szűrjük ki a fertőzötteket. A program feltérképez. - próbálta megtartani a normális hangnemet, de már nagyon küzdött.

- Ohh értem, akkor rendben - egyeztem bele, pedig továbbra sem értettem semmit.

Leült a számítógép elé és pötyögött egy sort. Talán most akart belépni a Mátrixba. Még két perc és kiderül hogy az egész életem egy hazugság volt. Elmélkedtem, miközben ő egyre dühödtebben püfölte a billentyűzetet.

- Hogy haladunk Dr. Pam?
- Még egy perc - csattant fel. És én vártam tovább. Újból behunytam a szemem, kinyitottam –semmi se történt. Viszont egyre kellemetlenebbül éreztem magam az ágyra szíjazva.

Végül megkegyelmezett és levette a béklyóimat.

- Elkészült a vizsgálat? Nem vagyok ufó? - kérdeztem nagy merészen. De nagyon nem volt vevő a humoromra, mert igen csak ronda grimaszt vágott.
- A vizsgálat rendben zajlott - felelte szűkszavúan. Most pedig még van egy utolsó teszt, aztán mehetsz.

Ennek igazán örültem. Nem hiszem, hogy kibírtam volna további kínzásokat ebben a patkánylaborban.
- Gyere utánam!

Nem tehettem mást, mint követtem lefelé a nyúl üregébe.
Beszálltunk egy liftbe és isten tudja hány emeletnyit mentünk lefelé mire végül elértük a kívánt szintet.
A levegő állott volt, de én már annak is örültem hogy volt levegő. Egész életemben viszolyogtam attól, hogy a föld alá kelljen mennem, egyszerűen nem bírtam.

Ez persze jelen esetben senkit sem érdekelt, főleg nem Dr. Pamet.
A folyosó amin végig haladtunk, tele volt katonákkal. Épp csak egy pillantást vetettek ránk és mentek is a dolgukra.
- Ne bámészkodj, és ne maradj le!
Itt aztán nehéz lenne eltűnni, de csak parancsolgass nyugodtan.
- Erre gyere – mutatott az egyik ajtóra és már nyitotta is. Nem tudom hogy tudta megkülönböztetni a többitől, mert még egy szám se volt rajta. De hát ő van itthon, én csak vendég vagyok.

- Ülj le ide! - mutatott a számítógép asztal melletti székre. Megtettem, majd kérdően néztem rá.

- Most megmutatom neked az ellenség valódi arcát. - mondta és bepötyögött valamit a gépébe, amitől a szemközti fal átláthatóvá vált.

Kivételesen örültem hogy ülök, mert az agyam erősen kezdett leállni a sokktól.
Mindenre számítottam, a kis zöld lényektől kezdve E.T.-ig, de erre nem.

- Ez egy gyerek – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ne tévesszen meg a látvány – figyelmeztetett a doktornő és azzal a spéci kütyüvel kezdett babrálni, ami már az én fantáziámat is izgatta, mióta csak beléptem az ajtón.
- Ezen át nézd meg! – tolta felém a lencsét.

Nagyon elbizonytalanodtam. Egy felől látni akartam hogy milyenek ők, az ellenség, a megszállók. De egy belső hang nem hagyott nyugodni. Ez nem normális.

A látvány iszonyatos volt. A kisfiú koponyájában, az agyához tapadt valami – aminek biztos nem kellett volna ott lennie. Mint egy béna science fiction film, csak ez a valóság volt. És a horrornak még nem volt vége.

Dr. Pam elém tolt egy másik kütyüt és ki sem kellett mondania, tudtam mit akar. Mire akar rávenni. A kezembe adta a választás lehetőségét. Legalábbis így értékeltem a viselkedését.
Ha nincs más út, miért én tegyem meg, miért rám rója ezt a terhet?

- Nem ölöm meg – jelentettem ki határozottan és ellöktem a gyilok gombot.
- De ő az ellenség – vetette ellen.
- Akkor sem.
- Ő tehet róla hogy sok ártatlan ember meghalt világszerte.
- Csak egy kisgyerek, nem fogom bántani – feleltem fásultam.
- Az ott nem egy gyerek, hanem egy idegen civilizáció egy példánya, az ellenségünk!

- Tudja mit? Az sem érdekel, ha ő a nyolcadik utas. Nem gyilkolok gyerekeket, ez nem az én stílusom.

Ezzel befejezettnek tekintettem a vitánkat, de láttam a doktornőnk hogy ő nem így gondolja.

- Lehet, hogy tévedtünk veled kapcsolatban és most neked kéne ott ülnöd.
- Akkor küldjön hadbíróság vagy sortűz elé. Ahogy a katonaságban szokás. Én nem vagyok gyilkos, ezt meghagyom maguknak.

Nem tudom mi tartotta vissza attól, hogy a fenyegetését valóra váltsa, de visszafogta magát.
- Rendben, ha nem tudlak meggyőzni, nem is próbálkozom tovább. Meg fogod még bánni, hogy most gyenge voltál,de az már a te gondod lesz.
Csöndben maradtam, mert már érett a válasz, amit nem tett volni ki az ablakba.

- Visszakísérlek abba a körletbe ahol dolgozni és lakni fogsz. Remélem az ellen nem lesz kifogásod.
- Semmi gondom a munkával, nem fog letörni a körmöm – vágtam vissza kissé erélyesebben.
- Helyes, mert lesz dolgod bőven.

Volt bennem némi aggodalom az új munkahelyemmel kapcsolatban és végig azon morfondíroztam hova kerülök, miközben csendben követtem őt vissza a lifthez.
Dr. Pam nem szólt hozzám még a tekintetemet is kerülte. Úgy tippeltem nem lettem a szíve csücske.

Közben rácsipogott valaki és az annyira lekötötte, hogy majdnem túl mentünk a kívánt emeleten. Az utolsó pillanatban kapott észbe.
Nyílt az ajtó és rögtön egy kisebb csoportba botlottunk bele, szó szerint.
- Elnézést uram – szabadkozott az élen álló pasasnak. Biztosra vettem hogy igen magas rangja lehet, ha a doktornő így behúzza a vészféket. És az az egy néhány kitüntetés se volt elhanyagolható tényező, ami a ruháján sorakozott. De ezen felül semmi extra. Magas, jó kiállású, középkorú férfi. Az összes katonai vezető így nézett ki a megítélésem szerint. Mint akik futószalagról jöttek le.
Gyors újratervezés. Bárki is ő, vele nem akaszkodsz össze Hailey!

- Jöjjenek csak, doktornő! - engedett minket előre.
Hmm. Úgy tűnik a magas ranghoz udvariasság is társul. Ritka kivétel.
Szemlesütve követtem Dr. Pamet.

Miután bezáródott a lift ajtaja, akkor vett elő a doktornő.
- Benned tényleg nincs egy szemernyi tisztelet sem, ugye?
- Miért is? Meg sem szólaltam. Mit kellett volna tennem, tisztelegni?

Elkapta a ruhámat és megráncigált. Ettől rendesen megijedtem, ki nem néztem volna belőle hogy van benne ekkora erő.
- Fogalmad sincs semmiről. Örülj hogy itt lehetsz buta csitri.
- Akkor legalább árulja el hogy ki előtt is kellett volna tisztelegnem, nehogy legközelebb is vétkezni merészeljek – az irónia nagy dózisban ömlött belőlem, a doktornőt meg majd szétvette az ideg.

- Vosch ezredeshez volt szerencséd, te kis nyomorult. Ha másra nem is vagy képes, legalább vele szemben tarts tiszteletet – a saját érdekedben!

- Rendben, így lesz – hagytam rá. Nem értettem mitől pörgött rá a témára. Egy szót se szóltam az isteni feletteséhez, és épp hogy csak szemrevételeztem, utólag is bocsánat, amiért néhány percig elpocsékoltam az oxigént előle. Bocsánat hogy élek baszki.

Az együtt töltött időnk utolsó szakaszában Dr. Pam már hozzám se szólt, ami mindkettőnknek jót tett.

Végül a kantinban kötöttünk ki. Aha, szóval a konyhán fogok robotolni. Állapítottam meg.
Itt gyorsan lepasszolt egy betegesen sápadt kinézetű férfinak, aki Christopher Peterson százados néven mutatkozott be. Technikailag ő lesz a közvetlen felettesem. Nem volt túl bőbeszédű, csak a legfontosabb dolgokra szorítkozott.
- Holnap reggel 5-kor kezdesz a konyhán. Majd a többiek eligazítanak. Ruhát és egyéb ellátmányt a szállásodon találsz. Ha valamire még szükséged van, vagy nekem szólj, vagy a közvetlen munkatársaidnak. És asszem ennyi – fejezte be, miközben a szobámhoz vezetett.
- Öhh.., - lenne egy kérésem, ha még belefér az idejébe. – Próbáltam tényleg udvarias és visszafogott lenni, de ez is váratlanul érte.
- Miről lenne szó?
- Kérhetek valamit enni?
Ez a kérdés annyira meglepte, hogy kellett neki pár másodperc hatásszünet, mire reagálni tudott.
- Persze, mindjárt hozom. Nyugi, itt nem fogsz éhezni.
Biztos nem ilyen hétköznapi kívánságra számított, vagy alapból ideges típus.

Pár perc múlva visszatért egy tálcával, amin nagy örömömre valódi ételt találtam. A kezembe nyomta és elköszönt.

A gyors távozásától én fagytam le egy pillanatra, de a korgó gyomrom visszahúzott a valóságba.
Leültem az ágy szélére és boldogan kanalaztam a ki a konzerv levest. Volt olyan jó fej, hogy egy egész tisztességes szelet kenyeret is mellékelt, amivel a leves maradékát tunkoltam ki.
A világ tényleg nagyot lépett vissza, ha egy vacak konzerv leves így felvillanyozott, de az éhség nagy úr – ez tény.

Körülnéztem a szobában. Inkább volt egy kis zug, mint rendes szoba, de tartozott hozzá egy picinyke fürdő is. Volt vezetékes víz, meleg víz és fűtés. Már ettől majdnem könny szökött a szemembe. Aztán amikor már az ágyban feküdtem, tényleg elsírtam magam.
Csak ott, teljes magányomban mertem sírni. Sosem voltam az a sírós fajta, főleg nem mások előtt. Az intézetben nem nézik jó szemmel az ilyet, és volt egy olyan érzésem hogy itt sem fogják.
De túl sok volt a mai este, még nekem is. A gyerekekre gondoltam, és arra a kisfiúra akit velem akartak megöletni. Vajon mi lehet vele? Dr. Pam megölte? Nem tudtam elhinni hogy tényleg fertőzött, még azután se hogy láttam az ufó-figyelő spéci szemüveggel. A saját védenceim miatt is nagyon aggódtam. Ötletem se volt, hogy mit tudnak kezdeni ilyen kisgyerekekkel. A legrosszabbra pedig gondolni se akartam. Túlságosan is bűzlött ez a hely.

Valahogy ki fogom deríteni az igazságot, ki kell derítenem.

- Úgy tűnik te nem vagy az a gyilkos fajta, ellenben jól alkalmazkodsz – állapította meg Riley.
- Mindenki a túlélésre hajt.

- Ez valóban így van – értett egyet. Már egy ideje végzett a hús felszeletelésével, de annyira lekötötte az élettörténetem, hogy nem kezdett bele a főzésbe.
Leszálltam az ablakpárkányról és közelebb léptem hozzá, már csak a konyhapult választott el tőle.

- Jól alkalmazkodom, de nem gyilkolok gyerekeket.
Elmosolyodott és ő is közelebb hajolt. Éreztem,hogy szinte izzik a levegő, talán mégis meggondolta magát és enged a vágyainak, mielőtt megöl.

- Riley…

- Hmm? Mond!
Végig húztam az ajkamat az arca bal oldalán és megálltam a fülénél, megremegett és várta a folytatást.

- Én sosem gyilkolok gyerekeket… de te már nem vagy gyerek – suttogtam a fülébe, majd megragadtam a pulton fekvő kést és a bordái közé szúrtam, oda ahol a szívét sejtettem.