Az események felgyorsultak és egyetlen végtelen pillanatba sűrűsödtek.
Riley felbukott és bezuhant a pult mögé, mire én repültem is felfelé az emeletre.
Az ajtón nem juthattam ki, azt szinte bebetonozta, de talán a nagyobbik háló ablakán. Már kifigyeltem, hogy ott van közvetlenül az ablak alatt a tornácot védő előtető. Onnan pedig alig két és fél méter a talaj. Azt túl fogom élni. És utána nincs megállás, mert Riley él, ebben biztos voltam – és amint felkaparta magát a földről, a nyomomban lesz.
Pánikszerűen magamra rángattam még egy felsőt és a cipőt, amit korábban elrejtettem. Óvatosan kimásztam az ablakon. Igyekeztem nem lenézni, de a csúszós tetőt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, arról pedig szó sem lehetett, hogy pont most törjem össze magam.
Bent a házban a földkerekség egyik legbrutálisabb ragadozója csak arra várt, hogy az ereje visszatérjen és a prédája nyomába eredjen.
Most először igazán irigyeltem őket az erejükért, a gyorsaságukért és legfőképpen a bátorságukért.
Nekem nem maradt semmim, csak a remény. És az vajmi keveset ért ebben a szörnyű új világban.
Meg se éreztem, ahogy a hóba huppantam. Igazából nem érdekelt semmi más, csak hogy gyorsan elhúzzam a csíkot. Nagyon messzire akartam menekülni, ahol nem érnek utol a szörnyek.
Csak élni akartam.
Futni kezdtem keleti irányba. Minél nagyobb távolságot teszek meg, annál jobb. Ha lemegy a nap, még annyi esélyem se lesz, mint most.
Pár száz méterre távolodtam el a háztól, amikor az első golyó becsapódott a mellettem parkoló autóba. Az üveg ezer darabra tört, a reményem pedig semmivé foszlott.
A lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak a némítóm arcán. Fehér volt mint a hó, csak a szája széle volt véres ahol elharapta a fájdalomtól. Az ingje friss vértől vöröslött. Volt benne annyi erő, hogy a kést kiszedje magából és utánam jöjjön.
Zokogva hullottam a földre. Nincs többé Isten vagy ember, csak ezek az emberbőrbe bújt farkasok.
- Ez nagy hiba volt Kicsim – suttogta a fülembe, miközben eltette a fegyvert és felrángatott a földről. A hangja most korántsem volt olyan magabiztos, de nem mertem újból próbálkozni. A sebesült állat is azonnal támad ha veszélyt érez, Riley pedig még azelőtt kitöri a nyakam hogy felfognám mi történik.
Némán sétáltunk vissza a házhoz. Riley erősen tartotta magát, de azért látszott rajta hogy megviselte a támadás. Most nem volt beszédes kedvében, már nem érdekelték a titkaim.
A gyámoltannak vélt bárányka, akit eddig madzagon rángatott – elszakította a zsinórjait és rátámadt. Gyanítottam ez jobban megviselte, mint a mellkasán tátongó seb.
- Menj a szobádba, majd később beszélünk! – mordult rám és magamra hagyott. Visszament a konyhába hogy eltakarítson maga után.
Lefeküdtem az ágyra és magamra húztam a takarót. Sírni szerettem volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Csak feküdtem és arról a jövőről ábrándoztam ami már sosem fog eljönni. A kezem a hasamra tévedt, óvatosan végig húztam a kezem az apró domborulaton.
- Sajnálom – motyogtam magam elé.
Arra ébredtem, hogy Riley az ágy mellett mászkál.
- Kelj fel, kész a vacsora.
A hangja jóval hűvösebb volt mint korábban, de ez legyen a legkisebb gondom.
Letette a tálcát elém, ő maga pedig leült a foteljébe és továbbra is tüntetően levegőnek nézett, amit én cseppet sem bántam.
A gyilkosom letette elém az utolsó vacsorámat és elvárta hogy jó ízűen megegyem. Legszívesebben a fejére borítottam volna az egészet, de nem tettem. Az emberi gyarlóságok mindig legyőztek.
Ettem, mert éhes voltam.
Lefeküdtem az ellenséggel, mert vágytam rá.
Barátkoztam a szörnyetegekkel, mert nem akartam egyedül lenni.
Lehunytam a szemem, hogy megkíméljem magam a valóságtól.
Beleszerettem az ellenségbe, mert szeretni akartam és azt, hogy engem is viszont szeressenek.
Nincs már mentségem, én se vagyok jobb mint ők. És az ítélkezés keze most utolért.
Amikor befejeztem a csendes vacsorát, Riley elvette előlem a tálcát.
- Köszönöm.
Csak bólintott és némán bámult. Tudtam hogy most mérlegel. Na nem azon, hogy elengedjen-e, hanem hogy mikor öljön meg.
- Most pihenj! – szólalt meg végül. – Már nincs több kérdésem.
Ezen a ponton összeszorult a gyomrom. Tudtam, mi következik, csak a módját nem.
- A holnapi lesz az utolsó együtt töltött napunk.
- Amikor te megölsz – feleltem fásultan.
- Igen. Mert nincs más lehetőség, az emberi fajnak ki kell pusztulnia végérvényesen. Az időnk hamarosan véget ér.
Nem értettem mindent abból amit mondott, de a lényeg átjött. Holnap vége a kétségeknek. Most Riley is egészen más volt. Se nem a gondoskodó és végletekig kíváncsi srác, sem pedig az őrült gyilkos. Most jobban emlékeztetett rájuk, az idegen látogatóinkra. Egészen kivonta a saját személyiségét és érdekeit az egyenletből, és nem maradt más csak a program, aminek futnia kellett. Mert a saját fajuk túlélése felülírta az egyént.
Végső soron Riley is csak egy volt a néma arctalan gyilkosok közül, mielőtt megismertem.
Mielőtt az én némítómmá vált volna. A második számúvá.
Az éjszaka hosszúra nyúlt. Eddig is rettegtem, de az egészen más volt. Tudtam, hogy bármikor meghalhatok. De várni azt, hogy valaki megöljön, mint egy vágó állatot - az egész más.
Valamikor mégis elaludhattam, mert megint Riley keltett fel. Ő már felöltözött. Kivételesen félretette a gentlemant, helyette inkább vadász ruhát húzott.
- Neked is előkészítettem a ruhádat - nézett végig rajtam, de gyorsan elkapta a tekintetét. Talán most is azon hezitál hogy jó döntést hozott-e. De volt annyi eszem, hogy rájöjjek ez is csak róla szól.
Meg kell ölnie, mert ezt kapta parancsba. És mert kezdek gondot okozni neki. Viszont a halálommal elveszíti az egyetlen szórakozási lehetőségét is.
- Kérsz reggelit? - kérdezte, miközben letette elém a holmimat. Megráztam a fejem. Egy falatot se tudtam volna lenyelni és amúgy is csak pocsékba ment volna.
- Akkor gyere le, ha kész vagy! - Azzal magamra hagyott.
Reszketett a kezem, miközben öltözködtem. Minek ez a cécó? Tegye meg azonnal, ne húzza tovább az időt. Egyikünkét se. De mégsem mertem szembeszállni vele, mert az túlságosan végleges lett volna.
A reménybe csak a totális bolondok kapaszkodnak - mondta egyszer Alexander. Hát én most megmutatom neki is, hogy mekkora erő rejlik a vak reményben, némi őrülettel fűszerezve.
Riley az ajtóban várt, kezében egy mesterlövész puskával. Megértettem. Ma én leszek a vad, akit űzni hajtani érdemes.
- Látom felkészültél - kommentáltam a szitut.
- Nyugi, megkapod az előnyt - ahogy a többiek is.
- Ez igazán megnyugtató - szúrtam oda, amit elengedett a füle mellett.
- 5 mérföldre a városhatártól egy elágazáshoz érsz. Onnan még 15 mérföld északra a bázis. Csak annyi a dolgod, hogy élve oda juss és akkor elengedlek.
Nem mondtam neki semmit. Ez teljesen esélytelen. Láttam, hogy mire képesek. Még fél nap előnnyel is utol fog érni. És én amúgy sem futhatok vissza a bázisra.
Riley elmosolyodott, mert tudta csőbe húzott. Pontosan megértette, hogy nagy valószínűséggel megvédenének, ha ott keresnék oltalmat. Őt csak az érdekelte, hogy ki és miért védene egy emberi lényt. De az is lehet, hogy mindketten tévedünk és azonnal lepuffantanak az őrök.
- Mennyi előnyt adsz nekem?
- Az attól függ, hogy hajlandó vagy-e válaszolni egy utolsó kérdésemre - felelte titokzatosan. - Kérdezz!
Ez roppantul tetszett neki, mert az eddig feszes testtartása is lazult némiképp.
- A Csodaország fedőnév alatt működő bázis jelenlegi parancsnoka Alexander Vosch. Tehát csak ő engedhetett szabadon. Mond meg miért! Ezt a feltételt szabom.
Ez tényleg hatalmas ár volt. A titkom egy része, amit semmiképp sem akartam a tudtára adni. Muszáj lesz hazudnom valamit.
- Talán csak próbára akart tenni...
- Téged? Miért? - vágott a szavamba.
- Inkább titeket, némítókat. - Ez nagyon gyengén hangzott. Riley sem hitte el.
- Kivételesen eltekintek a bénázásodtól, de most végre az igazat akarom hallani!
Újból visszatért az arrogáns stílusához, megszorította a karomat és húzott maga után, ki a városból. Innen nincs kiút, muszáj lesz mondanom neki valamit, amin elrágódhat. Így hát kiböktem.
- Elengedett, mert már nem érdekeltem eléggé.
Lélegzet visszafojtva hallgatott. Igyekeztem lépést tartani vele.
- A kurvája voltál?
- Valami olyasmi… - suttogtam és igaznak éreztem az állításomat.
- Ez olyan romantikus - vihogott fel. - Bármibe lefogadom, hogy még bele is zúgtál, az is olyan szükségszerű emberi reakció. Nem feleltem, csak a könnyem csordult ki, ami nem kerülte el a figyelmét.
- Ennyire buta vagy Hailey? – nézett rám gúnyosan.
- Csak egy ember, aki hitt a mesékben.
Percekig némán sírtam mellette. Most értem el ahhoz a ponthoz, amikor már nem tudtam tovább magamban tartani a fájdalmat. De meg is könnyebbültem.
Elkezdődött a vég, ideje volt elengednem az érzéseimet.
Lassan elértük a városhatárt és Riley megállt.
- Tudod min gondolkoztam Kicsim?
Egyáltalán nem érdekelt hogy mi futott át a beteg agyán, de úgyis meg fogom tudni. Kár lenne tiltakozni.
- Oszd meg velem Riley…
- Csupán csak elmélet, de mégis – egyre betegesebb volt az arckifejezése. – Ha személyesen oda kísérlek a táborhoz és fegyvert szorítok a fejedhez, a lovagod vajon megmenteni az életedet? Vagy nyugodtan végignézi, ahogy meghalsz?
Nem akartam magamra haragítani, de nagyon bosszantó volt a kisded játéka.
- Csak a tisztán látás érdekében – kezdtem bele. – Ha visszamegyek, biztos hogy megölnek. És téged is. Ne legyenek illúzióid Riley. Egy percig se lenne esélyed Vosch ellen. Csak egy elkényeztetett kölyök vagy, aki azt hitte felnőtt már ehhez a világhoz. De nagyon távol állsz attól az embertől, akinek hiszed magad. Csak egy láncszem vagy a gépezetben, semmi több.
Tudtam, hogy most túl messzire mentem. De jól esett visszavágni és a saját fegyverét ellene fordítani.
- Hát jó. Én tartom magam az egyességünkhöz. Megkaptam a választ, te pedig megkapod a jutalmat érte.
Nagyon küzdött önmagával. Viszlát önuralom, helló elmebaj - elértem a célomat.
- Mennyi időt kapok?
- Nyolc órát. Amint lement a nap, a nyomodban leszek. Azt ajánlom, húzz bele rendesen, mert amint lőtávolban leszel – véged. Bárhogy is próbálkozol, bárhol bújsz meg, megtalállak. Folyton a nyomodban leszek. És miután végeztem veled, elviszem a tested és lerakom a tábor bejárata elé – lássa csak Vosch hogy mekkorát hibázott.
Ez tényleg kattant. Riley maradék agya is parkoló pályán végezte.
- Nem hiszem hogy érdekelni fogja, engem pedig még annyira sem – de kedves tőled, hogy ennyit vesződsz velem Riley.
Megragadta a torkomat és magához rántott.
- Azt hiszed ez egy vicc? Ennyire jól szórakozol Hailey? - Szinte vicsorgott, áradt a harag az egész lényéből.
- Egyáltalán nem – feleltem higgadtan. - De miért most zuhanjak szét, és miért pont miattad? Akkor sem menekülök meg, ha sírva könyörgök neked. Abban csak te lelnéd örömödet.
Kitéptem magam a karmai közül és úgy folytattam.
- Egy életem van. Most a végéhez közeledve, engedd meg hogy úgy haljak meg ahogy nekem tetszik. Nem leszek egy rettegő állat, még a te kedvedért sem.
- Na, azt majd meglátjuk – felelte magabiztosan. – Most pedig fuss!
Szót fogadtam neki. Az első pár száz méter volt a legrosszabb. Ösztönösen minél messzebb akartam tőle kerülni, de tartalékolnom kellett az erőmet. Ha már az elején kifulladok, nagyon szánalmas véget fogok érni.
Eszembe jutottak Serena szavai, amikor együtt edzettünk. A versenyszellem heve gyakran elragadott, de nem győzhettem le egy némítót.
- Vizsgáld meg az ellenséget és mérlegelj, mi a leghelyesebb döntés az adott pillanatban – mondta Serena. – Ne akarjon egy kismacska futásban legyőzni egy gepárdot.
- Akkor hogyan győzhetek? - kérdeztem elkeseredetten.
- Az eszeddel – felelte ő. – Mérd fel a környezetet, keresd a lehetőségeket amik téged segítenek a túlélésben.
De mi segíthet most engem? Nincs nálam fegyver, még egy kés sem. Ennél védtelenebb már nem is lehetnék.
Kezdtem bepánikolni, amikor rájöttem hogy hiába futottam már percek óta, szinte alig haladtam előre. A hó is elég mély volt, az erdő pedig lehetetlenül távolinak tűnt.
Fáradtnak éreztem magam és elgyötörtnek. Talán könnyebb lenne most feladni és visszasétálni Rileyhoz. Gyorsan vége lesz a szenvedésnek.
Nem. Ez egy baromság. Riley nem tesz nekem szívességet, sokkal rosszabbul járok ha most elgyengülök. Dühös lettem magamra. Többször is lehetőséget kaptam másoktól, hogy élhessek és most elpocsékolnám egy kis siránkozásért.
Ebből merítettem erőt és összeszedtem magam. Lassabban futottam, egyenletesebben vettem a levegőt és végre úgy éreztem haladok is.
Amikor beértem a fák közé, csak akkor mertem megállni egy pillanatra és kifújtam magam.
Igazság szerint nagyon örültem volna egy pohár víznek, de az erdőben ritkán tesznek ki efféle ajándékokat a megfáradt utazóknak. Maradt a hó. Abból volt dögivel.
Csak öt percet engedtem magamnak, egy perccel se többet. Legyőztem a pánikomat, de ha egy pillanatra is engedek a kísértésnek, nem biztos hogy lesz megint annyi lelkierőm hogy folytassam.
Felvettem egy lazább kocogós tempót, de közben a környezetemet figyeltem. Valahol meg kell találnom azt a menedéket, ami elrejt Riley elől.
Egyelőre azonban nem volt szerencsém, így mind beljebb haladtam a sűrűbe.
Most bezzeg nem esett a hó, amikor a leginkább szükség lett volna rá hogy elrejtse a nyomaimat. Duzzogtam magamban.
Az idő ellenem dolgozik, de úgy éreztem, jól haladok. Talán egy óra telhetett el mióta elváltam Rileytól és még bírtam erővel.
Megint lassítottam kicsit, hogy felmérhessem a terepet, de csalódnom kellett. Az erdő mindenhol egyforma volt. Fák és fák mindenhol, némi bokros átmenettel. Itt bizony nem fogok elrejtőzni.
Vajon Riley tényleg betartja az ígéretét, és kivárja az estét? Kezdtem agyalni, de gyorsan elvetettem a gondolatot. Semmit se tehetek ellene, max utoljára beszólok neki. Többet nem tehetek.
Miközben ezen morfondíroztam, nagy meglepetésemre elértem az elágazáshoz.
Az út mellett egy félig kidőlt tábla mutatta az utat a katonai tábor irányába. Már csak a camp felirat volt olvasható, a többiről lekopott a festék.
Egy pillanatig küzdöttem a kísértéssel hogy északnak forduljak, de aztán erőt vettem magamon. Az már nem az én utam. Eljöttem onnan és lezártam a múltat. Senkin sem segítek, ha visszakuncsorgom magam. Van, amin nem lehet változtatni.
Ideje volt tovább állnom.
Az árnyékok kezdtek megnyúlni, ahogy ment le a nap. Az időm lassan letelt és csak remélni mertem, hogy Riley nem talál rám túl gyorsan.
Egy ideje már felhagytam a futással. Teljesen kimerültem és szörnyen bántam, hogy kihagytam a reggelit, most jól jött volna valami kis plusz energia.
Régen milyen egyszerű volt minden. Csak beszaladtam egy gyorsétterembe és máris kaptam a kaját. Ma max egy gyors golyót kapnék a vesémbe, véresen tálalva.
Még tűrnöm kell egy kicsit.
Beesteledett és nem találtam menedéket, ez kezdett aggasztani, miközben egyre többet gondoltam az üldözőmre. Elindult már? Talán most is a közelben ólálkodik.
Ha túlélem ezt az éjszakát, és lekoptatom Rileyt, talán mégis lesz esélyem a jövőben.
Egy cseppnyi pozitív szemlélet, amit a tőlem fél méterre fába csapódó golyó szabdalt szét.
Azt sem tudtam honnan jött a lövés, de azt igen – hogy csak játszik velem. Ki akarja és ki is fogja élvezni a küzdelmünket, az utolsó pillanatig.
Letértem az útról és berohantam az erdőbe. Ezt el akartam kerülni, mert a hó is mélyebb volt és a talaj is egyenetlen. De a túlélés felülírta a józan ész diktálta szabályokat.
Futottam a lejtős talajon, vagy talán inkább botladoztam, az lett volna a pontos kifejezés rá. Nagyon szánalmas látvány lehettem.
A lejtő egyre durvább lett, vagy csak én voltam felkészületlen és pont egy szakadékba készülök belefutni.
A következő pillanatban újból golyó csapódott be mellém. Úgy megugrottam, hogy elvétettem a lépést és felbuktam egy kiálló kőben.
Tehetetlenül csúsztam lefelé a fagyott havon, át a köveken, ágakon és végül egy sűrű bokrosban álltam meg. Minden tele volt tüskékkel.
Ez fájdalmas lesz.
Ki kellett vergődnöm innen is, Rileyt nem fogja megállítani néhány karcolás - ahogy engem sem. A ruhám tele volt ággal-boggal, szakadásokkal. Az arcomról és a nyakamról dőlt a vér, a kezem pedig tele ment tüskékkel - mikor belemarkoltam az egyik szúrós gallyba, kapaszkodót keresve.
Nagy nehezen feltápászkodtam, és rögtön Rileyt figyeltem. Tudni akartam, mennyi előnyre tettem szert.
Ő még fent volt a domb tetején és láthatóan eszébe sem jutott ezt az utat bevállalni utánam. Ehelyett a vállára vette a puskáját és eltűnt a fák között.
Ha egy kicsivel is több erőm maradt volna, visszafutok arra, amerről jöttem. De az lehetetlen volt. Már lefelé is vánszorogtam. Riley bárhol lehet, akárhol bevárhat.
Most már ő irányít. Az is hosszú percekbe telt, hogy kivergődjek a mély hóból és fel tudjak kelni a földről.
Itt már nem volt út, csak egy vadcsapás, de az is több a semminél. Akkora zajt csaptam, miközben bukdácsoltam a fák között, hogy azt egy közönséges ember is meghallotta volna. Néhány száz méter után feltűnt, hogy követ. Meg sem próbáltam elfutni, úgyis beér.
Békésen sétált mögöttem, épp csak annyira lemaradva, hogy még megszólíthasson, és persze bőven lőtávolban.
- Ugye még nem akarod feladni Kicsim? Még nagyon fiatal az este.
Nem válaszoltam, mert azzal is csak a saját erőmet pazarlom. Ő is tudta, amit én - ez a játék már véget ért.
- Nem állsz már szóba velem, Hailey? - próbálkozott tovább.
- Hagyj békén, Riley! - suttogtam erőtlenül és tovább vonszoltam magam.
- Akarsz egy kicsit pihenni?
Már mellettem volt és nekem fel se tűnt mikor mozdult meg. Túlságosan gyors volt.
- Ne jótékonykodj, nem áll jól neked – morogtam az orrom alatt, de ez sem szegte kedvét. Baromira elemében volt.
- Ne legyél már ilyen morcos, inkább élvezd ki az utolsó perceidet – viháncolt tovább.
- Te tényleg undorító vagy, Riley.
Szerettem volna elhúzódni, sőt, egyenesen megsemmisülni, de ő tovább kínzott.
- Keresünk egy szép helyet, ami illik hozzád – ahol majd bevégzed.
Ez a világ tényleg megérett a pusztulásra…
Nem is érdekelte, hogy nem válaszolok neki, csak folytatta.
- Ne félj, nem fog sokáig tartani és fájni sem fog.
- Legyen ahogy akarod, Riley – sóhajtottam fáradtan. Ez már kevésbé tetszett neki, mert csalódottan ráncolta a szemöldökét.
- Azt hittem te is legalább annyira várod, mint én…
Szinte már esdeklően nézett rám, muszáj volt mondanom valamit.
- Én téged jobban sajnállak, mint magamat – kezdtem bele, és erre egyből ráharapott. Megragadta a kezemet és úgy sétáltunk tovább, hogy bárki azt hihette volna – van köztünk valamilyen kapcsolat.
Végül is volt is, ő a vadász – én az áldozat. Minden más csak részletkérdés.
- Miért sajnálsz Kicsim?
Kihallottam a hangjából a várakozás izgalmát. Ideje lesz letörni a lelkesedését.
- Milyen rossz lehet neked, hogy egész életedben zsinóron rángatnak. Azt teszed, amit a nagy testvér mond. Nincs benned annyi bátorság, hogy megszegd a szabályokat és a saját érdekeidet se mered érvényesíteni. Nincs egy önálló döntésed, vagy gondolatod.
Gyáva vagy. Senki vagy.
Az utolsó szavak már csak épp hogy a fogaim között szűrődtek ki. Dühében úgy rászorított a karomra, hogy el is törte.
Sikítottam a fájdalomtól, de már nem eresztett.
- Én megpróbáltam kedves lenni veled, és nem akartam hogy ez legyen a vége. De te nem hagytál más választást – üvöltötte a fülembe és a törött karomba markolva többször is megrángatott. Majd a fegyvert kezdte babrálni, ellenőrizte a töltényeket.
Folyt a könnyem a fájdalomtól és persze féltem is, de amikor elengedett és a földre estem, végre megláttam a lehetőséget. Pontosabban, meghallottam.
Annyira ideges volt, hogy nem is törődött vele, hogy jó néhány töltény a földre hullott. A hóba hullottak és mélyen elmerültek benne, egyet kivéve amit az ép kezemben szorongattam.
Ahogy arra számítottam is, felhúzott a földről, hogy majd egy neki kedvező helyen kivégezhessen.
Csak erre vártam, csak erre az egyetlen pillanatra és már mozdultam is. Ráfogtam a töltényre és a hegyes felével előre beleszúrtam Rileyba, abba a sebbe amit én okoztam előző nap és amiről tudtam hogy még nem gyógyult be teljesen.
Az én sikolyom semmi volt az övéhez képest, a dobhártyám majd beleszakadt.
Próbáltam a fegyver után kapni, de még ebben a zavaros állapotában is túl veszélyesnek ítéltem meg.
Menekülnöm kellett most azonnal, mert ez volt az utolsó utáni lehetőségem.
- Állj meg, Hailey! – károgta elfúló hangon.
Vissza se mertem nézni, csak futottam előre a sötétben.
A hangja egyre távolabbról hallatszott, de nem mertem fellélegezni. Túl szívós volt, én pedig túlságosan balszerencsés. Ezt is biztosan túléli majd és a nyomomban lesz, ahogy megígérte.
Az erdő ritkulni kezdett, de mielőtt kicsit is örülhettem volna, meghallottam a vízcsobogást.
Egy folyó keresztezte az utamat.
Ahogy egyre közelebb értem, majd óvatosan leereszkedtem a meredek parton, nem lett jobb a kedvem.
Jég borította, de még nem fagyott be teljesen – különben nem hallottam volna a vízcsobogást.
Féltem rámenni a jégre, mert másra sem vágytam most, mint egy jeges fürdőre, de nem maradt más lehetőségem.
És mint egy végszóra, fegyverropogást hallottam, aztán Riley hangját – ahogy engem szólongat. Ez mindent eldöntött.
Lassan rámerészkedtem a jégre és félig hason csúszva, már amennyire a fájós karom engedte, megpróbáltam átevickélni a túlpartra.
Először még könnyen ment, de aztán a hidegtől kezdett elzsibbadni a kezem és a tempót is túl lassúnak ítéltem meg. Legszívesebben felpattantam volna hogy átfussak, de attól féltem beszakadt alattam és akkor biztosan végem.
Az utolsó métereken már sokkal vékonyabb volt a jég, sőt, egy részen volt egy keskeny nyílás ahol a folyó sodrása megrepesztette a jeget. A víz sem volt túl mély.
Ellenben jó hideg és iszapos – állapítottam meg, miután mintát vettem.
És ekkor támadt egy őrült ötletem.
Vettem egy nagy lendületet, felpattantam és elrugaszkodtam a jégről.
Úgy repültem bele a friss hóba, mint egy macska – és pont annyira élveztem is a hideg, nedves havat, de ez is a terv része volt. Amiben a környezet is a segítségemre sietett. Sűrű bokros rész, néhány méterre a parttól. Már csak pár határozott lábnyomra volt szükségem, ami az erdőbe vezetett tovább.
Visszafelé nehezebb volt, nagyon óvatosnak kellett lennem hogy csak a nyomaimba lépjek és az idő is egyre sürgetett.
Elértem a folyót és visszamásztam a jégre, majd vettem egy nagy levegőt és leereszkedtem a már kifigyelt résen.
Nem volt ínyemre a hidegzuhany, még úgy sem, hogy a víz csak a derekamig ért.
Minden porcikám tiltakozott a hideg ellen, de ennél többre volt szükség.
Belemerültem nyakig a vízbe, bele a hideg iszapba és bentebb mentem a jég alá. Minél messzebb a lék szélétől.
Csak abban bíztam, hogy kellőképpen összevéreztem mindenhol a jeget és a havat és nem tűnik fel neki a lék szélén vöröslő bizonyíték.
A klausztrofóbiával viaskodtam, amikor újból meghallottam Riley hangját.
Teli torokból üvöltött, szitkozódott.
Ő kicsit sem gondolkozott, egyből ráment a jégre. Recsegett, ropogott alatta, én pedig reszketni kezdtem, amikor megláttam az árnyékát. Pont felettem állt.
Reméltem hogy a folyó moraja és a szétcincált idegei együttesen elnyomják a tökéletes hallását. Alig mertem levegőt venni, de még a szívverésemet is túl hangosan ítéltem meg.
Szerencsémre, nagyon lekötötte a dühe.
- Hol a fenében vagy Hailey? Hol vagy? Gyere elő azonnal, vagy élve megnyúzlak! – visította tovább, majd elkezdett fuldokolni a köhögéstől. Úgy tűnik, ő sem volt teljesen hallhatatlan.
Ekkor borult be az agya végképp és vaktában kezdett lövöldözni. A fák közé, a levegőbe és végül a folyó jegébe eresztett egy sorozatot.
Percekig zúgott a fejem fölött a pokoli hangzavar, amit kisebb megszakításokkal az őrjöngései követtek.
- Gyere elő, vagy bizony isten, szétcincállak!
Még mindig fel alá rohangált a jégen, én pedig moccanni se mertem. Inkább belefagyok a folyóba, de nem árulom el a rejtekhelyemet.
- Gyere elő Hailey, megbocsátok neked. Nem foglak bántani, csak ne rejtőzz előlem... – próbálkozott tovább, de inkább nem hittem neki. Riley már minden kártyáját kijátszotta nálam.
Végül egy utolsó tárat eresztett a fák közé, és hangosan szitkozódva leugrott a jégről. Berohant a fák közé, a kamu lábnyomokat követve.
Ez volt próba legnehezebb része. Türelmesnek kellett lennem, miközben egyre jobban reszkettem. Ha most túl hamar kimászok a vízből, meghallja és biztosan megöl. Viszont, ha túl sokáig maradok, örökre itt ragadok. Nem fogok tudni kikecmeregni.
Az idő telt, és egyre fáradtam. A hideg nem csak lelassított, hanem el is álmosított.
Nem várhattam tovább. Eljött a cselekvés ideje.
Csak azzal nem számoltam, hogy kimászni a vízből sokkal nehezebb lesz, mint bejutni oda. Többször kellett próbálkoznom, mire annyira meg tudtam kapaszkodni hogy kihúzzam magam. És nem volt kellemes kint.
Feltámadt a szél és elkezdett havazni, hogy tetézze a problémáimat.
Nesze neked Hailey, annyira hiányoltad – most majd eltemet.
Visszakúsztam a túlpartra, ahonnan érkeztem, be a biztonságot jelentő sűrűbe.
Nehezemre esett lábra állni, a sáros ruha úgy tapadt rám, mint egy nehéz páncél.
Mozgásban kellett maradnom, vagy megfagyok.
Az ereimben száguldozó adrenalin hajtott előre, és a jeges széltől a fejem is kitisztult, de néhány kilométer után kezdtem fáradni.
Túlhajtottam magam, muszáj volt kicsit pihennem.
Bekucorodtam egy nagyobb bokor alá, amit még nem lepett be teljesen a hó.
Reszkettem a hidegtől, de mélyen legbelül boldog voltam.
Legyőztem Rileyt. Legyőztem egy némítót.
Már csak önmagamat kell legyőznöm.
