Riley;

Órák teltek el és nem akadtam a nyomára. Olyan dühös voltam, mint még soha. Tudtam, hogy átvert és kicsúszott a kezeim közül. Ilyen még sosem fordult elő velem. Az egész erdőt átkutattam és semmi. Mint akit a föld nyelt el.

Más megoldás kell erre a problémára. Az ő fejükkel kell gondolkodnom. Le kell süllyednem az emberek szintjére. Hol keresnék menedéket, ha megsérültem és egyedül vagyok?

Megálltam egy pillanatra, mert eszembe jutott egy őrült ötlet. Elmosolyodtam és a vállamra vettem a puskát.
Magam se tudtam, mire lesz ez jó, de egy belső megérzés – a bennem élő ragadozó sugallata erősebb volt, mint a tizenkettedik rendszer tiltakozása.

Északnak fordultam és futni kezdtem, mint sem törődve a szakadó hóval és viharos idővel. Kevés ez ahhoz, hogy bennem kárt tegyen.
Szerencsére az idő most nekem dolgozott. Nem kellett visszafognom magam, mint amikor a zsákmányomat üldöztem. Az inkább csak vánszorgás volt.

Ahogy Haileyre gondoltam, megint elfogott a harag. Az enyém volt és meglógott. Őrjöngtem a gondolattól, hogy kint mászkál valahol és meghal.

Nem az életét féltettem, hanem az elszalasztott lehetőséget.
Hosszú idő után végre olyan prédám akadt, aki egy kis izgalmat is csempészett a vadászatba.
Amíg mások csak visítottak és könyörögtek, ő legalább megpróbált védekezni.

Ahogy egyre közeledtem a katonai bázishoz, úgy lett egyre hangosabb a rendszer tiltakozása. De mint mindig, most is figyelmen kívül hagytam. Az a dolga hogy megerősítsen és védjen. De ez csak egy átmeneti állapot, egy báb. A lényeg nem károsodhat, az biztos helyen van elmentve. Ezt mind tudjuk.

A kapuk zárva, ahogy azt előre vártam. De be fognak engedni, ebben biztos voltam. Azt is tudtam hogy utána jön Csodaország, mert roppantul érdekelni fogja őket hogy miért hagytam el az őrhelyemet.

Néhány perc telt csak el és megnyílt a lehetőségek ajtaja. Egy csapat kölyök katona rohant ki elém, állig felfegyverkezve.

- Ereszd le a puskát te parazita, vagy kiloccsantjuk az agyadat - acsarkodott rám az egyik, alighanem az őrmesterük.

Ez igazán érdekes erőpróba lenne, de most nincs rá időm.
Ledobtam a fegyvert a lábuk elé.

- Vigyetek az ezredeshez. Beszélni akarok Vosch ezredessel! - vetettem oda neki.
- Mi dolga lenne egy fertőzöttel?

Próbált velem kekeckedni, de ha elfogy a türelmem, az egész rajt kiirtom. Rajtam ne múljon, én be fogok jutni.

- Híreim vannak a számára - feleltem, miközben oldalra biccentettem a fejem és felvettem a szemkontaktust.

Erre nem válaszolt azonnal, de láttam rajta hogy agyal. Erősen próbálta hasznosítani azt a csökevényt, amit agynak csúfolt.

- Na, mi lesz? Meddig várjak? Lassan ránk virrad és az idő roppant véges.
Széttártam a karom és meg sem próbáltam elrejteni a gúnyos vigyoromat.
Te jó ég. Ezektől reméljük a segítséget a pusztításban. Nem többek egyszerű idomított majmoknál.

- Beviszünk - adta ki az engedélyt az őrmester. - De ha trükközni próbálsz, kinyírunk.
- Eszembe se jutna kikezdeni veletek. Esélyem se lenne így egymagamban, fegyver nélkül - heherésztem.

Képtelenség komolyan venni őket.

- Bilincseljétek meg!

Engedelmesen nyújtottam a kezem. Ha ez megnyugtatja őket.
Nem sokat ért a bilincs, de azért kellőképpen idegesített.

És minden más is.

Úgy bámult a sok állat, hogy majd kiesett a szemük. Biztos nem túl gyakran vannak ilyen váratlan vendégeik.

Folyosók és emeletek tucatjain haladtunk végig, és nagyon zavart a vánszorgásuk.
Minél előbb beszélni akartam Voschal. Csak ez érdekelt.

- Na mi van? Körbe sétáljuk az egész bázist? - Kérdeztem az élen haladó kölyköt, de válaszra sem méltatott.
Jobb, ha nem szórakozik velem. Nem tűröm, hogy így figyelmen kívül hagyjanak.

Még pár perc feszült séta, aztán bekísértek egy üres szobába és rám zárták az ajtót. Tipikus kis kihallgató szoba, egyetlen asztallal és kettő darab székkel.

Biztos voltam benne hogy alaposan bekamerázták és hogy lehallgatnak. Hát csak tegyék, nekem nincs félnivalóm. Féljenek az emberek, másra úgy sem képesek.

Az idő telt és nem történt semmi. Nagyon dühített, hogy így semmibe vettek, pedig ha tudták volna… ha csak sejtésük lett volna, hogy miért jöttem.
De mit is akarok pontosan? Töprengtem. Vissza akarom kapni a zsákmányomat, ez még rendben is volt. De volt még valami. Amire csak egy valaki tud válaszolni. És meg is fogja adni a választ.

A higgadtabb énem persze most is résen volt.
Na de mi van, ha nem kapsz választ? Mi van, ha csak te is a hullák táborát fogod népesíteni?

Nem, az nem lehet. Én mindig meg kapom, amit akarok. Mindig. Csak türelmesnek kell lennem.

Leültem az asztal szélére és lehunytam a szemem. Az elmúlt órákra gondoltam, aztán az elmúlt hétre.
Valami nem stimmelt ezzel a lánnyal, ha így hülyére tudott venni.

Az órák csak teltek rendületlenül, ami rendesen kikezdte a türelmemet. Nem lehet, hogy ennyire mellőzhető vagyok. Talán ha csinálok egy kis felfordulást, szóba állnak végre velem. De ezt gyorsan elvetettem. Megölnek, még mielőtt kiejthetném a kicsikém nevét a számon. Mindennek flottul kell mennie. Rendezetten és csendben. Ez az egyik legfontosabb szabály.

Az elmélkedésemet az ajtó nyikordulása zavarta meg. Felkaptam a fejem és önkéntelenül is támadó pozíciót vettem fel. Ritkán reagáltam így. Talán utoljára akkor volt szükségem a 12. rendszerre úgy isten igazán, amikor elkezdődött az apokalipszis. De most nagyon más volt a helyzet. Nyolc katona meredt rám gyilkolásra készen és kétségem se volt afelől hogy ők nem azt a kiképzést kapták, mint a kölykök. A kilencedik egész más volt.

Vosch ezredes.

Nem értettem, hogy tudott Hailey hónapokig életben maradni ebben a közegben. Végig ez motoszkált a fejemben, miközben azt vártam mikor adja ki a tűzparancsot.

Lassan kivált az katonák közül és magabiztos léptekkel megindult az asztalhoz, majd helyet foglalt. Intett nekem is, hogy csatlakozzak hozzá. Aztán jött az idegtépő csend, amit végül én törtem meg.

- Nem fog megszólalni? – szegeztem neki a kérdést.
- Azt vártam, hogy majd te előadod, hogy pontosan mit is keresel itt Riley.
Semmi bosszankodás, ellenben sugárzott az egész lényéből a hideg közöny.

- Szóval tudja, hogy ki vagyok…
- Ne húzzuk egymás idejét. Pontosan tudod, hogy az idő a legnagyobb érték manapság – felelte. – Bökd ki, amit akarsz!
Hát jó. Te akartad.

- Az elmúlt hetem nagyon tartalmas volt, sőt – úgy is mondhatnám izgalmas – kezdtem bele, miközben próbáltam kizárni a jéghideg tekintetét. – Elkaptam egy túlélőt, aki betévedt a körzetembe.
- Folytasd! – biztatott, az érdeklődés legkisebb jele nélkül.
- A lány egészen különleges volt. A gondolatai rejtve voltak előlem, de azért így is elárulta néhány titkát. Persze nem önszántából – mosolyodtam el gonoszan.

- És hol van ez a lány? Egyáltalán mi dolgom nekem vele?

Azt hittem az ideg széttép. Hogy tud valaki ennyire halvérű lenni? Vagy Hailey hazudott, amit egyre inkább gyanítottam – vagy pedig tényleg ennyire nincs képben ez az idióta.

- Megszökött tőlem, de ez már nem is fontos.
- Akkor? – kérdezett vissza. Végre úgy tűnt rákapott a horogra.
- Azt mondta nekem, hogy ebben a táborban élt és maga engedte szabadon. Tudni akarom, hogy miért!

Ezzel bombát is robbanthattam volna, vagy egyenesen a halálos ítéletemet írtam alá. De nem. Vosch egyetlen reakciója csupán annyi volt, hogy összevonta a szemöldökét és újabb néma perceknek néztünk elébe.
Ne játssza a hülyét, látom rajta hogy kamuzik. Hailey is pont ilyen zárkózottá vált, ha túl sok kellemetlen kérdést zúdítottam a nyakába. Volt kitől tanulnia.

- Ha jól értem, most épp azzal vádolsz, hogy civileket engedek szabadon – a háború kellős közepén, a totális megsemmisítés határán – szólalt meg végül.
A feszültség szinte tapinthatóvá vált a teremben. Még a fegyveresek is mind a jelre vártak, a jelre – ami a létezésem végét jelentette volna, ebben a formában legalábbis.

- Csupán felmérem a kockázatot, ami engem is érinti – feszegettem tovább a határokat.
Ezzel akartam sarokba szorítani, kicsit megizzasztani – de még csak a hangját sem emelte fel.
- Senkinek se tartozom magyarázattal a tetteimért, főleg nem egy eltévelyedett gyereknek.
Ezen a pontos az arcomba szökött a vér és a körmeimet a saját tenyerembe vájtam, hogy a fájdalom lecsillapítson. Simán a torkának ugrok, ha a 12. rendszer nem fog vissza.

Felállt a helyéről.

- Gyere utánam Riley! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon.
- Hová visz?
- Meg akarom tudni az igazat, mindent és még annál is többet.

Némán követtem, a nyúl üregének legmélyére. Tudtam, hogy csak percek kérdése és mindenről tudni fog. Ezt akartam elérni, erre hajtottam. De mégsem úgy sült el, ahogy kigondoltam.

Vosch megőrizte a nyugalmát, Hailey megszökött. Én pedig szélesre tárom az elmém legsötétebb zugait is az ezredes kíváncsi tekintete előtt.
Hamarosan mindent átélek amit régen elfejeltettem már és azokat is, amiket el akarok felejteni.

Ebben a játszmában a józan énem nem nyerhet, ideje szabadjára engednem a másik felemet.

Vosch;

Már akkor felhúztam magam, amikor megláttam Rileyt. A legtöbb némítóval szemben, őt jól ismertem, amiről persze nem tudott.

Elég bosszúságot okozott így is a folytonos túlkapásaival. Kérdés nélkül megölt mindenkit, aki a körzetébe tévedt. Ezzel is növelte a lebukás kockázatát.

Reméltem, hogy Hailey elkerüli őt, de a remény nem több ostoba emberi álmodozásnál.

Látnom kell hogy mi történt.

- Gyere utánam Riley!
- Hová visz?
- Meg akarom tudni az igazat, mindent és még annál is többet.

Eddig egészen engedelmes volt, de Csodaország majd kifacsarja.

A vizsgálóban már ott várt Dr. Connell és három ápoló. Teljes volt a csapat, némi emlék csapoláshoz.

- Feküdj a vizsgáló ágyra! – szóltam Rileynak, aki még most sem ellenkezett. A nyomkövetőt is elviselte, de amikor le lett szíjazva, kezdte elveszíteni a fejét. És valóban el is fogja, ha nem nyugszik le.

- Nem tart sokáig, de nem lesz kellemes - figyelmeztettem.
- Nem számít- ellenkezett.

Most még nem.

Alig kezdtünk bele a műveletbe, egyből reagált. És nagyon rosszul.

- Nem fogják kibírni a szíjak - nézett rám aggodalmasan a doktor.

Egyet értettem vele.
- Kapjon némi nyugtatót, mielőtt nekünk támad.

Riley őrjöngött. Teljes erőből tépte a szíjakat.

A múltat újból átélni cseppet sem kellemes és nem rajongtam az ötletért, hogy mindjárt bele mászhatok a fejébe, de tudnom kellett hogy mit művelt.

Pár perc alatt vége lett a műsornak és Rileyt elvitték. Hatan kísérték, és a nyugtató is kezdett hatni, de még így is veszélyes volt.

A ruhája a szíjak mentén elszakadt és véresre horzsolta magát, olyan erősen küzdött. Kitartó kis mocsok.

- Biztos hogy ez jó ötlet ezredes? - kérdezte óvatosan Dr. Connell.

- Persze hogy nem, de az információ fontosabb, mint a biztonságom. Kezdjünk bele!
Nem helyeselte, de kénytelen volt engedelmeskedni.

Elmerültem az emlékek sokaságában.

A gyermekkora unalmas és semmitmondó volt. A kamasz éveivel egyetemben. Az erőszakra való hajlama viszont szemet szúrt. Szükségtelenül és feltűnően agresszív volt. Ha lett volna beleszólásom az ügynökök kiválasztásába, ő biztos nem megy át a rostán.

Egyre nagyobb koncentrációt igényelt, hogy figyeljem és felfogjam a látottakat.
A személyiségzavara csak tovább rontott a helyzetén. A végére akartam érni, de féltem attól amit látni fogok.

Őrületes volt átélni amit ő érzett. Az emberi elme tényleg bármire képes ha szétesik. Még azt is elfelejti ami valóban fontos volt neki. Mindenkinek van gyenge pontja, Rileynek is. És hiába próbálta az agya eltörölni, Csodaország előkaparta a mélyből. Ez még jó lesz későbbre, ha nem akar közreműködő lenni. Sosem hittem a fizikai kínzásban. A lassú, de biztos győzelem titka, az elme és a lélek megtörése és átformálása.

Riley nem értett egyet velem.

A képek olyan erővel taroltak le, hogy levegőt is alig vettem. Haileyt láttam Riley szemével. Mindent úgy láttam és éreztem ahogy ő megélte. A haragja, az öröme, a vágyai.

Ott voltam a kihalt utcán és egy tökéletesre fejlesztett ragadozó szemével vizslattam a zsákmányt. Aki igen hamar belátta, hogy nem menekülhet.

Utána következett a bántalmazások változatos sora.

Brutális volt, minden szempontból. A fizikai bántalmazáson túl, lelkileg is próbálta megtörni Haileyt. Teljesen belemászott a személyes terébe.

Újból és újból emlékeztetnem kellett magam, hogy azzal nem mentem meg őt, ha Rileyt megölöm. Még szükségem van rá egy ideig.

Az emlékek folyama oly hirtelen szakadt meg, ahogy kezdődött.
Forrtam az indulattól, ami már kiülhetett az arcomra is, mert senki sem mert hozzám szólni.

Ültem némán és önmagammal viaskodtam. Szívem szerint azonnal Hailey nyomába eredtem volna. Gyötrelmes volt látni a szenvedését.

De emellett átkozottul büszke voltam rá. Megvédte magát, amennyire csak tőle tellett – harcolt önmagáért.
Átverte Rileyt, meglógott előle. Talán még engem is lóvá tett volna. Meg kell őt találni, mielőtt...

Nem, arra gondolni sem akartam. Már akkor megbántam, hogy elengedtem, amikor kivettem a nyomkövetőjét. Túl önző vagyok, túlságosan emberi. Nem tudok lemondani róla, még akkor sem, ha ez teljesen összeegyezhetetlen a létezésem értelmével, a célommal.

Ő volt az utolsó próba és én elbuktam.

Ha az emberek többsége csak fele olyan elszánt lett volna, amilyen ő - talán most nem itt tartanánk.

- Uram! – zavarta meg a merengésem Dr. Connell.

- Tessék? - néztem rá kérdőn.
- Megvannak, uram.
- Kik? - hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Annyira jelentéktelenné zsugorodott a külvilág.
- A szökevények, az 53-as raj plusz egy fő. Most eggyel több személy észlelhető a hőkamera alapján.

Ez némiképp változtat a dolgok menetén.

Evan Walker és kis csapata. Köztük a teremtményemmel, aki rútul ellenem fordult. Nem számít már. Ha Hailey velük van, én győztem.

Behozatom őket, de előbb meg kell bizonyosodnom róla, hogy Hailey nincs veszélyben.

- Menjen ki egy csapat és nézzenek körül, de jó alaposan. - szavaimat Pates hadnagyhoz intéztem. Benne még nem csalódtam és felesleges kérdései se voltak.
- Sértetlenül hozzák be őket! – tettem hozzá gyorsan.
- Értettem uram! - vágta vigyázzba magát.

- Maga pedig a foglyot tartsa szemmel! – néztem Dr. Connellre.
- Lehetek őszinte? – kérdezte, miután magunkra maradtunk.
- Elvárom, doktor.

- A srác, ez a Riley egy pszichopata.
- Annál is rosszabb, nekem elhiheti.
- Miért tartja őt életben, ezredes?

- Mert még meg akarom büntetni. A halál megváltás lesz neki.
Elég meggyőző lehettem, mert nem volt több kérdése.

- Visszavonulok, a legkisebb fejleményről is értesítsenek!

A szobámban szinte megfojtott a magány. Utoljára talán gyermekkoromban voltam ennyire egyedül. Vagy csak hozzászoktam, hogy van közvetlen társaságom. Akivel túlságosan is egy hullámhosszon voltunk.

Parancs ide, terv oda - az életem megváltozott amikor Haileyt megismertem. Az addig sziklaszilárd elveim kezdtek megroppanni. Vannak teljességgel irracionális dolgok az univerzumban, amik nem ismernek el semmilyen szabályt, még a sajátjukat sem.
Az érzelmek is ilyenek.

A várakozás a legrosszabb. Az egész életem azzal telt, hogy vártam a következő fázist. Mentem előre a kijelölt úton és végrehajtottam a parancsokat. Minden önteltség nélkül biztan állíthatom, hogy nem sok olyan ember él a Földön, akinek annyira ki van jelölve az útja, mint az enyém.

A gyermekkort magam mögött hagyva, elindultam azon a pályán, ami leginkább a célhoz segített. Végigjártam a ranglétrát, kivártam a soromat. Némán szolgáltam, szolgáltam őket - az igazi vezetőinket.

A megmentőinket.

Szerelembe estem, házasodtam és gyermekem született. Tudtam, hogy az idill csak rövid ideig tart. Az idő könyörtelen ellenség, főleg azoknak akik ismerik az igazságot.

Amikor elkezdődtek a csapások, a sors újra próbára tett. De nem küzdöttem, beletörődtem mindenbe. Elfogadtam a nagyobb jó érdekében.

Eltemettem a családomat, az emberségem utolsó szikráival együtt. Akkor még azt hittem, hogy minden kikopott belőlem. Most már semmiben se vagyok biztos.

Mindegy is, a terv flottul működött. Hajlandó voltam mindent feláldozni, hogy ne okozzak csalódást. Égesd fel a falut, hogy megmentsd. Ez örök érvényű igazságnak tűnt.

De mire mentem vele?

A hosszas töprengés és a magány egyre alattomosabb gondolatokat szült. Biztos, hogy hajlandó vagyok mindenről lemondani? Túl nagy az ár a fizetséghez képest.

Láttam mi vár rám, és most már nem volt teljesen ínyemre.

Mit ér az öröklét, ha egyedül kell eltölteni? Az örökké túl hosszú idő. Már ez a jelen létezés is túl hosszúra nyúlt, túl nagy volt a teher. De hamarosan vége. És ez felvet néhány kérdést, amin már rágódtam egy ideje. Egyedül nem dönthetek, főleg nem helyette. Holott mennyivel egyszerűbb lenne csak kiadni a végső parancsot és kiélvezni a sikert.

De még a legelsöprőbb győzelem se ér semmit, ha az bánatra építkezik. És képtelen voltam elfelejteni, kiverni a fejemből a távozása pillanatát. A tekintete telis tele volt bánattal, félelemmel és csalódottsággal.

Mindent meg fogok tenni, hogy megbocsásson nekem. Magammal kell vinnem, nem maradhat itt egyedül. Ő nem erre a világra való. Többet érdemel.

Már hajnalodott, amikor Pates hadnagy visszatért, hogy jelentést tegyen.

- A hőkamera pontos volt, ezredes. Teljesen biztos, hogy Miss Sheperd is csatlakozott Walker csapatához.
- Mire alapozza a feltevését, a hőkamerán túl?
- A fogoly által megadott koordináták alapján megtaláltuk befagyott gázlót, ahol hosszabb ideig tartózkodott. Vérnyomokkal volt tele a jég és a hó. Mintát is vettünk, de biztos hogy a vérminta egyezni fog.
- És mi történt ezután? Őt nem találták még? – faggattam tovább.
- Minden tele volt lábnyomokkal, de azért elég könnyű volt követni. Néhány kilométerrel lejjebb megtaláltuk azt a bokros részt, ahol meghúzta magát.

- Ha jól sejtem, itt találtak rá a dezertőreink.

- Pontosan. Ketten voltak, a nyomok keleti irányba vezettek. Az akció sikerét kockáztattuk volna, ha túl közel merészkedünk – mentegetőzött, de nem haragudtam rá.

- Köszönöm hadnagy, remekül csinálták – bólintottam. – Egyelőre tisztes távolból figyeljük őket. Most már nem menekülhetnek el észrevétlenül.
- Parancsára, ezredes.
- Most elmehet. Később, majd értesítem.

Gyors tisztelgés, majd ismét magamra maradtam.

Ideje, hogy belekezdjünk az utolsó felvonásba.