Olyan volt, mintha elnémították volna őket.
Kissé sok lehetett nekik az információ. És folytatnom sem kellett, kitalálták ők a lényeget.

- Vosch gyerekét várod, ugye? - kérdezte Adu.
- Igen

Cassie dühösen felmordult, megragadta Sammy karját és kiviharzott a szobából.
Meg sem kellett kérdeznem tudtam, hogy Cassie - akárcsak a többiek, szenvedő áldozatai annak a rémuralomnak, amit az exem teremtett.

- Ő tudja, hogy terhes vagy? - kérdezte Ben.
- Dehogyis - szögeztem le gyorsan. - Amikor eljöttem, még én sem tudtam. Ha tudja, biztos nem enged el.

- Bántott téged? - tette fel a kényes kérdést.
- Nem. Nem erőszakolt meg, ha erre vagy kíváncsi - feleltem epésen. - Mindig nagyon udvarias volt és sosem tett semmi olyat, amit én ne akartam volna.
Ezen a ponton elpirultam, mert mégis csak a magánéletembe engedtem bepillantást. Kifejezetten örültem, hogy senki sem tud turkálni a fejemben.
Az emlékeim maradjanak csak az enyémek.

Nem tetszett nekik a válaszom. Jobban örültek volna, ha egy gonosz szörnyetegként festem le Alexandert. Aki nem csupán halomra öli az embereket, de nőket is bántalmaz. Viszont ebből egy szó sem igaz.

Nem kellett volna, hogy érdekeljen, mit gondolnak most rólam. De még nem váltam totál érzéketlenné és épp eleget küszködtem a saját lelkiismeretemmel is. Nem hiányzott a további vádaskodás.

- Velem nagyon figyelmes volt az első pillanattól kezdve. Pedig igen zajosra sikerült a bemutatkozás – próbáltam mentegetni.
- Mesélnél erről? - kérdezte Ben.
- Persze. Nem vagyok egy nagy mesélő, de ezzel talán megbirkózom.

És tényleg. Ez sokkal kellemesebb téma volt.
Egy időre felmentést nyertem a komolyabb vallatás alól, de örök időkig nem ódázhattam el.

- Ez abban az időben történt, amikor épp csak a támaszpontra kerültem – kezdtem bele életem történetének újabb fejezetébe. Igyekeztem kerülni a pillantásukat és többnyire a térdemnek beszéltem. Így könnyebb volt.
- Engem és néhány kis barátomat begyűjtöttek a legközelebbi lelencházból – ezen a ponton gyors pillantást vetettem Adura, aki bólintott, hogy folytassam. – Mindig is ott éltem és amikor beütött a vírus, nem volt hova menni.

A bázison mindenkinek hamar leesett a tantusz, hogy feltűnést keltenék a gyerekek között, így a konyhán kötöttem ki. Pár nap alatt beilleszkedtem és szép lassan elfeledkeztek rólam. Megcsináltam a kiosztott napi munkát, nem kérdeztem és nem szúrtam szemet senkinek.
Ez a szürkeség ötven árnyalata – nevettem el magam keserűen. – Egész életemben ezt csináltam, nem volt ez újdonság, csak a közeg lett más.

- Inkább arról mesélj, hogy miként lettél Vosch kedvence! – mordult rám Cassie, dühösen. Épp akkor jött vissza a szobába, és dúlt fúlt mint a kora tavaszi vihar. Csak remélni mertem, hogy a szobát egyben hagyja.

- Az ételt osztottam ki a kantinban. Ezt csak ritkán osztották rám, de aznap valahogy mégis oda keveredtem. Sorban jöttek a csoportok, egyik a másik után. Aztán megjelent az a fafej Reznik és mindent elrontott.

- Ő az aki annyi bosszúságot okozott nektek? - Szavait Benhez intézte.
- Az nem kifejezés – értett egyet.

- Reznik kifejezetten a kisebb és gyengébb ellenfelekre utazott, és pont belebotlott az öcsédbe – néztem Cassiere. – Ő pont az a típus volt, aki mások szadizásából élt meg, ebből töltekezett fel. Sok hasonló embert láttam, de ő aztán tényleg a fajtája legrosszabbja volt.

Akkor is épp áldozat után kutatott. Neki aztán nem számított a sor. Végig trappolt vagy kétszáz lábon, hogy előre törjön. És pont átcsörtetett Sammyn. Kicsi volt és félt. A többiek már résen voltak és inkább elhúzódtak, de ő csak állt a helyén és türelmesen várta, hogy megkapja a fejadagját.
Reznik pedig neki ment. Innentől kezdve beindult a láncreakció.
Sammy félelmében hátrahőkölt, de nem volt elég gyors és ez volt Rezniknek a vörös posztó.

Egyre jobban belemerültem az emlékeimbe.

Fogalmam se volt mi üthetett belém, amikor a kissrác védelmére keltem. Jött a belső késztetés hogy meg kell védenem. Olyan védtelenül aprócska volt. Ez a Reznik nevű fazon pedig egy igazi gyökér. Már máskor is láttam, ahogy kínozza a gyerekeket. Egy igazi szadista féreg, aki ezeken a szerencsétleneken töltötte ki a mérgét.

A kisfiú a földön feküdt és sírt. Csupán annyi bűne volt, hogy ő volt a gyengébb. Azt még lenyeltem valahogy, hogy szidalmazza, de amikor megtaszította és ezzel a földre lökte – elpattant bennem is a cérna.

- Fejezze be! – mordultam rá, miközben úgy helyezkedtem hogy takarjam a kis védencemet.

Úgy tűnt Reznik fel se fogja, hogy valaki – és főleg egy nyeszlett csaj ellent mond neki. De amikor mégis kezdte kapizsgálni hogy ez nem az ő napja, vészesen elkezdett vörösödni a feje.

Tudtam, hogy hatalmas bajban vagyok. Most kicsinál, mert őt senki sem alázhatja meg.

- Tudod, kivel szórakozol ribanc?! Van róla fogalmad, hogy ki vagyok én?!

Úgy fröcskölt a nyál a szájából, hogy már azon voltam kérek egy esőkabátot. Az volt a baj velem, hogy csak ritka pillanatokban eresztettem ki a hangomat, de akkor nem fogtam vissza magam. Határtalan magabiztosságot éreztem miközben leütöttem a magas labdát, amit ő maga rúgott fel.

- Alighanem egy igazi őskori tahóval.

Ettől egy pillanatra elnémult, tovább vörösödött a feje. Megindult felém, hogy helyre tegyen, de úgy döntöttem hogy én fogom helyre tenni őt.

A bakancsom sarkát teljes erőből belevágtam a vádlijába. Csúnyán telibe találtam. Nem rogyott össze, erre számítottam is, de előrébb hajolt én pedig bezúztam az orrát. Éreztem, ahogy törik a porc és már dőlt is belőle a vér.

Ordított tehetetlen dühében és előkapta a fegyverét. Hallottam a kattanást, de a lövés elmaradt.
Nem rajta múlt. Tucatnyi katona rohant felénk hogy véget vessenek az őrületnek és lecsendesítsék Rezniket. Velem egyáltalán nem törődtek.

Reznik még távozóban oda kiáltott:

- Ezzel még nincs vége ribanc, a parancsnokhoz foglak vitetni.

- Menj és árulkodj nyugodtan, dedós - legyintettem felé.
Végre arra is volt időm, hogy a hátam mögött hüppögő kissráccal foglakozzak. Felé nyújtottam a kezem, ő pedig a karomba vetette magát. Újból zokogni kezdett, alig győztem csitítgatni.

- Ne félj, már vége, elmúlt a veszély - hazudtam neki, mert valamit mondanom kellett, amitől megnyugszik. Igazság szerint egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nem kerültünk még nagyobb bajba, de vannak pillanatok, amikor muszáj hazudni, és ez főleg olyan pillanat volt.

- Hogy hívnak? - próbáltam kicsit faggatni, hogy eltereljem a figyelmét.
- Mazsola - válaszolta szipogva.
- Kedves neved van kölyök - borzoltam meg a haját. - Én Hailey vagyok.

- Hogy kerültél ide Mazsola?

Tudtam hogy ez ostoba kérdés, de nem igazán jutott eszembe jobb.

- Értünk jöttek a katonák a táborba. De csak én szállhattam fel a buszra… Cassie ott maradt és apu is. És Maci is.

Akadozva beszélt, még mindig a sírással küszködve. - Macit otthagytam, hogy vigyázzon Cassiere. Azt ígérték hamarosan utánunk jönnek - bizonygatta hevesen.

Az arca annyira elgyötört volt, hogy abba a szívem belesajdult. A családja nyilván halott már, de ő nem akarja elfogadni a szörnyű valóságot. A kicsik ilyenek és ez az egyik legcsodálatosabb bennük. A világ széthullik a szemük láttára, de a hitük megtörhetetlen.

- Bátor vagy Mazsola, nem sokan mertek volna egyedül elindulni.

Ezután csak ültünk ott kettesben, míg az étkező lassan kiürült. Már magam se tudtam hogy kinek jelentett nagyobb megnyugvást a másik jelenléte. Mindketten család és otthon nélkül maradtunk és végtelenül igazságtalan az élet, hogy neki ilyen fiatalon kellett ezt átélnie.

Felkaptam a fejem amikor megláttam közeledni egy kamasz srácot. Igen határozottan felénk tartott, így jobbnak láttam ha felébresztem Mazsolát.

- Kellj fel kishaver! Úgy látom, érted jönnek.

Álmosan pislogott rám, de egyből felderült a képe amikor meglátta a jövevényt.

- Már mindenhol kerestelek közlegény - szólította meg.

- Jobb lesz, ha legközelebb nem veszed le róla a szemed – figyelmeztettem a srácot.

- Köszönöm, hogy gondját viselted – felelte. Nagyon zavarban volt, tipikus kamasz.
- Részemről az öröm. De azért vigyázzatok Reznikkel. Most nagyon nincs jó kedvében.

- Ő sosincs jó hangulatban, kivéve ha kölyköket bánthat – felelte egykedvűen.
- Jobb ha mentek, nehogy büntetést kapjatok – zártam le a beszélgetést.

Visszamentem a konyhába és próbáltam nem észrevenni a szúrós tekinteteket. Gyorsan kerestem magamnak hasznos elfoglaltságot, hogy minél távolabbra halaszthassam a leszúrást. A kezem is veszettül fájt, sőt már vérzett is. Mi a fene? Kőből van ennek a hülye Rezniknek a feje vagy mi?
Megütöm és még nekem szakad fel a kezem.

- Gyere Hailey, tegyük rendbe a kezed! – szólított meg Mariah – a legkedvesebb munkatársam.
- Rendben – egyeztem bele.

- Ugye tudod, hogy butaságot csináltál?
Ezen túl kell esnem, és Mariah legalább nem az a durván letámadó típus.

- Tudom, de ez volt a helyes. Nem tudtam megállni, hogy ne segítsek a kisfiún.
- Ezt mind értem, de ennek most biztos hogy komoly következménye lesz.

- Reznik egy féreg – duzzogtam tovább, miközben ő a fertőtlenítős kendővel törölgette a kezemet. Csípett mint a veszett fene, de ha ezáltal megúszok egy csinis kis fertőzést… ennyit bőven megér. Ki akar Reznik kórban szenvedni? Ezen már muszáj volt elmosolyodnom.

- Min nevetsz? – kérdezte Mariah.
- Azért elég csúnyán elintéztem az őrmestert. Erre biztos nem számított.

- Nem mondom, hogy nem érdemelte meg – értett egyet Mariah. – De ha azzal fenyegetőzik hogy jelentést tesz az ezredesnek, abban biztos lehetsz hogy meg is fogja tenni. Ilyesmivel nem szokott viccelni.
- Ha ettől jobban érzi magát, akkor menjen és köpjön be – vontam vállat.

- Azért ne vedd ezt olyan könnyedén. Az egy dolog hogy Reznik pikkel rád, de az ezredessel inkább ne húzz ujjat. Ha valaki magára haragítja Vosch ezredest, annak annyi. Áshatja is a gödröt magának.
- Oké felfogtam – sóhajtottam. – De már úgysem tudom visszacsinálni a dolgokat. Lesz ami lesz.

- Bízzunk benne, hogy Reznik kiadja a mérgét valahol máshol.

Láttam Mariah-án hogy még magát se tudta meggyőzni ezzel, engem meg végképp nem. De azért bizakodott. Nem tudom mivel értem el nála, hogy ennyire megkedvelt, de határozottan örültem, hogy akadnak még kedves emberek ezen a léleknyomorító helyen.

A reményünk estére semmivé foszlott. Amikor is beviharzott a közvetlen felettesünk, a konyhafőnök Peterson százados és közölte, hogy van egy kis probléma és most azonnal menjek vele.

A kantinban két fegyveres katona várt rám.

- Jöjjön velünk kisasszony, Vosch ezredes már várja! – szólított meg a magasabbik, én pedig engedelmeskedtem.

Nem gondoltam volna, hogy akkora fenyegetést jelentek, hogy ketten is kísérjenek, de legalább a kezemet nem bilincselték meg. Úgy éreztem magam, mint egy tetten ért bűnös. Ez az érzés egész addig kitartott, míg át nem léptem annak a szobának az ajtaját, ami után az életem fenekestül felfordult.

Kiszúrtam Rezniket. Alig telt el fél nap, az orra tökéletesen rendben volt. Ezen máskor tutira kiakadtam volna, de elég volt egyetlen pillantást vetnem arra az önelégült pofájára és egyből elkapott az ideg. Csak mentem előre és mielőtt végig gondolhattam volna, hogy hol vagyok és milyen következményekkel járhat, ha most igazán őszinte leszek, már toltam is az arcába az ívet.

- Látom betartottad az ígéretedet - a hangom csordultig telt rosszindulattal, de ez még nem volt elég. Még helyre akartam tenni a lelkét. Meg akartam alázni. - Azért remélem a harminc ezüstöt megkaptad az árulkodásodért.

- Mi a jó francról beszélsz?! - fortyant fel. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak látványra egy buta tahó. Ízig vérig gyűlöltem, mert az emberi faj legmocskosabb képviselőit testesítette meg. Mindegy hogy vége a világnak, mindegy hogy hányan haltak meg és talán nem lesz holnap, ő ragaszkodik a saját alpáriságához.

- Az ifjú hölgy a Biblia egyik kultikus jelenetére utalt. Júdás harminc ezüst pénzért árulta el Jézust az ellenségeinek. Az persze mellékes hogy utána felkötötte magát, a tanulságból nem von le cseppet sem.

Megdermedtem a hangjától. Hűvös és kimért volt, amitől az a cseppnyi magabiztosságom is eltűnt, amivel addig rendelkeztem. Az asztalánál ülhetett, ami kiesett a látókörömből, de már előttem állt, Reznik mellett. A mindenki által félve emlegetett ezredes. Én meg pont most kezdek balhézni. Ez nagyon rossz kezdés volt részemről.

Szerettem volna lesütni a szemem és a földet bámulni, mert azt az égető pillantást amivel szinte a földhöz szegezett, azt nem lehetett sokáig állni.

Úgy éreztem a lelkemet vizslatja, itt már nem volt helye hazugságoknak és ostoba poénoknak.

Sokszor és sok különböző indokkal hazudoztam életem során, de most határozottan éreztem, hogy nem lesz célravezető.

Egy ideig némán figyeltük egymást, amihez Reznik folyamatos morgása adta a háttérzajt.

- Na ugye megmondtam, hogy egy pimasz kis liba - szitkozódott csípőre tett kézzel. Úgy összességében gáz volt az egész lénye.

- Elég lesz, Reznik! - intette le

Úgy úgy, elég lesz Reznik, már a saját felettesed is utál téged. Kajánkodtam magamban.

- Sem a hely, sem az idő nem alkalmas ostoba vitákra. Fogjanak kezet és tegyék félre az ellentéteiket! - jött az ellentmondást nem tűrő legfőbb utasítás. Ezen mindketten kiakadtunk, de nem volt mit tenni.

Reznik olyan erővel szorította meg a kezemet, mint akinek feltett szándéka, hogy összeroppantsa. Amúgy is fájt mióta bezúztam vele az orrát. De már csak azért sem engedtem el, inkább közelebb hajoltam hozzá.

- Ha még egyszer hozzám érsz, vagy meglátom hogy gyerekeket bántalmazol, akkor megöllek.
A hangom teljesen érzelemmentes maradt, csak a hideg céltudatosság hajtott, mint mindig ha már eldöntöttem valamit.

Láttam rajta hogy a pokolba kíván, és legszívesebben megütne, de a parancs egyértelmű volt így ő sem tehetett semmit.

- Ezt nem felejtem el... - nézett rám dühösen. Vállat vontam, mit számított egy halálos fenyegetés. Bármikor mind elpusztulhatunk, ez már csak hab volt a tortán.

- Jól felmérgesítetted - jegyezte meg az ezredes, miután Reznik elhagyta a szobát.

Nem tudtam mit feleljek erre, mert nem tudtam mi a jó válasz. Ő már nem Reznik volt.
Szerettem volna távozni, de még nem kaptam rá engedélyt. Visszaült a helyére az asztala mögé.

- Kérlek, ülj le! - nem emelte fel a hangját, elég volt a tekintélyt parancsoló pillantása.
Elhelyezkedtem vele szemben és rémültem vártam az ítéletet.

- Látom kissé megrémültél. Én félelmetesebb vagyok számodra, mint Reznik őrmester?

Ezzel igazán a lényegre tapintott. Mit lehet erre felelni egyáltalán? Úgy kalapált a szívem hogy majd kiszakadt a helyéről. Persze hogy féltem.

- Nem vagy túl bőbeszédű - jegyezte meg. - De talán udvariasabbnak kéne lennem veled. Kezdjük az elején. Az én nevem Alexander Vosch ezredes, én vagyok ennek a létesítménynek a parancsnoka - mint ahogy ezt már sejthetted. De igazság szerint fogalmam sincs, hogy te ki vagy és nem emlékszem, hogy bármelyik egységben láttalak volna.

Várakozóan nézett rám, muszáj volt beszélnem.

- A nevem Hailey Shepherd, és nem tartozom egyik egységbe sem.

- Ez igazán érdekes - hümmögött. – Hány éves vagy és hogy kerültél ide? – Faggatott tovább.

- Charlestonban születtem és eddig ott éltem. Amikor ránk találtak a katonák, már csak néhány gyerek maradt az intézetben, akiknek én viseltem gondját. Szinte mindenki meghalt a járványban…

- De ti nem lettetek betegek – vette át a szót. Bólintottam és az asztalt kezdtem fixírozni, miközben ökölbe szorult a kezem. Ez fájdalmas téma. Borzalmas volt tehetetlenül végignézni a halálukat.

- Amit lehetett megtettem a gyerekekért, de az a semminél is kevesebb volt – sóhajtottam. – Most pedig kiveszem a részem az itteni feladatokból. Mikor mit kell csinálni.

Eddig érdeklődve hallgatott. Nem is jó szó rá hogy hallgatott, szinte kielemezte a hallottakat.
- Hány éves vagy? – tette föl megint a kínos kérdést. Fene se értette, hogy ez miért olyan fontos mindenkinek, de folyton ez volt a kulcskérdés.

- 19.

Ő nem kapta fel a fejét, nem mutatott semmilyen érzelmi reakciót a válaszomra.
- Rendben – Teljesen tárgyilagos üres válasz. Kezdjek vele amit akarok.

Na ezzel se lettem okosabb. Még mindig nem vehettem biztosra, hogy túlélem a mai napot. Felpillantottam Voschra, most kivételesen a falat tanulmányozta a röntgen tekintetével. Néma csendben vártam tovább. Nála meg sem próbáltam bevetni a női praktikákat, valahogy biztosra vettem, hogy lepergett volna róla. Aki ilyen magas rangot ér el, az se nem hülye, se nem gyenge. Agyaltam tovább.

- Azt hiszem az lesz a leghelyesebb, ha most visszatérsz a körletedbe és folytatod a napi feladataidat.
Megkönnyebbültem amikor végre elengedett.

- De nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy tartsd tiszteletben a feletteseid utasításait és kerüld el Reznik őrmestert, csak a problémák elkerülése végett.
Ezzel nem szállhattam vitába. Nekem is jobb volt, ha szürke egérként meglapulhattam a szürke falak között. Ha nem látnak, nem is létezel irányelv alapján.
- Úgy lesz uram! – siettem a válasszal. – Nem fogok több gondot okozni - szögeztem le.

- Nagyon helyes. Akkor most elmehetsz.

Úgy pattantam fel a helyemről, mint aki darázsfészekbe ült. A kedélyes társalgásnak is vannak határai, és én bármikor kész voltam lecserélni a kényelmetlen bakancsot, a kevésbé elegáns nyúlcipőre.

Le nem vette volna rólam azt a jeges kék szemét, alig mertem hátat fordítani neki.

A kezem már kilincsen volt, de bunkóságnak éreztem volna, ha nem köszönök el tőle.

- Jó éjt uram!
- Jó éjt Hailey! – felelte csevegő hangon.

Dermedten léptem ki a szobájából.

Ki a fene lehet ez a lány?

Tűnődtem magamban. Az életkora alapján nem is kéne itt lennie, és nem csak hogy nem tagja egyik egységnek sem, de még csak nem is lehetne kiképezni. Első pillantásra láttam rajta hogy totál alkalmatlan bármi ilyesmire.

Miért hozták ide? A parancs teljesen egyértelmű, valaki mégis hibázott. Sőt, többszörösen.

Kezdtem dühös lenni. Hiába a tökéletesen kigondolt terv, mindig lesznek hibák. Hibák, amiket nem kalkuláltam be.

Mindegy. Megnézem a profilját és úgyis minden kiderül.

- Doktornő! Küldje el nekem az egyik újonc kartonját és a Csodaország profilját is! A neve Hailey Shepherd.
- Az nem fog menni - felelte. Hallottam a hangján hogy azonnal ráismert.
- És ugyan mi akadályozza meg abban hogy teljesítse az utasításaimat? - mordultam rá.
- A lánynak nincs Csodaország profilja. Nem készült, a gép nem működött az ő esetében.

Azt hittem hogy rosszul hallok.

- Ismételje meg!
- Hailey Shepherdnek nem készült el a profilja, a rendszer nem tudta feltérképezni.
- Most azonnal kaparja össze róla az összes anyagot, az utolsó cetliig és hozza ide nekem!

Nem gyakran húztam fel magam ennyire, de most szét tudtam volna verni valamit.

Három perc nem telt el, már kopogtattak az ajtómon.

- Jöjjön!

A nő hullasápadt volt és reszketett. De ha két másodpercen belül nem tud nekem kielégítő magyarázatot adni, valóban hulla lesz.

Átnyújtotta az aktákat, majd várakozóan rám nézett.

- Üljön le és kezdjen csicseregni, hogy kik és hol hibáztak!
- Nem tudom miért hozták be. Túlkoros volt és végig furcsán viselkedett.
- Oh igen azt tapasztaltam, amikor Reznik panaszt tett rá.

Ezek szerint beengedtük az ellenséget a támaszpontra. Lekövethetetlen, engedetlen és kockázatot jelent.

Órákig lapozgattam az aktákat, de semmivel sem jutottam közelebb a megoldáshoz. A sötétben tapogatóztam és ez felettébb bosszantott.

Túlságosan is a technológiánkra alapoztam, de már oly jól kiismertem az emberi faj gyengeségeit. Ezt a tudást csak még inkább elmélyítettem az évek során, amihez nagy segítséget nyújtott a tizenkettedik rendszer.

Közéjük születtem, éltem köztük, családom lett - az emberi társadalom nézőpontja szerint, aztán amikor eljött az idő azt tettem amit kell.

Hamarosan vége a hazugságoknak, a bolygó megtisztul az emberi parazitáktól és végre rend lesz.

Eddig abban hittem, hogyha tartjuk magunkat a tervhez minden flottul megy majd. És most porszem hullott a gépezetbe.

Dr. Pam szerint ez maga az evolúció. A gazdatest egy fajta védekező mechanizmusa, de ez ostobaság. Egyetlen embernél mutatkozott meg eddig a tiszta ellenállás, így semmit se lehet biztosra venni.

- Boncoljuk fel - indítványozta.
- Nem. Egyelőre élve kell.
- De Ezredes, a kockázat - próbált ellenkezni. Egyetlen pillantással elhallgattam.
- Ne essen bántódása - utasítottam. - Innen úgysem tud megszökni és napi 24 órában az orrunk előtt lesz.

- Szükség lesz még további vizsgálatokra? - kérdezte a doktornő.

- Tehetünk még egy próbát a Csodaországgal.

- És ha az sem sikerül?

- Akkor majd én megtöröm.