A szokásos reggeli ébresztőmbe új elem csatlakozott. Ez volt egy félelem.

Reszketett egy térdem, miközben elhaladtam a őrök mellett, holott ügyet sem vetett rám.
Mariah átadta a reggelimet, de nem igen volt étvágyam.

Nem kérdezett semmit a tegnapről. Úgy sejtem, ő már tudja.

- Ha végeztél Hailey, kérlek segít a zöldségek pucolásában - szólított meg. Egy pillanatra lefagytam, aztán csak bólintottam.
Visszatértem a napi rutinhoz.
Jöttem - mentem, elvégeztem egy munkámat. Beszélgettem a munkatársaimmal. De többé nem kért meg, hogy én osszam ki az ételt. Kicsit sajnáltam, mert titkon bíztam benne, hogy újra látom a kisfiút. Aggódtam érte. Reznik biztos megtalálta a módját, hogy megtorolja az őt ér sérelmet.
Elhessegettem a gondolatot. Rossz vége lesz, ha tovább feszítem a húrt. A legtöbbet meg kell húznom magam.

Az egész napos kemény munka és a sok agyalás megtette a hatását. Sorban peregtek le a napok. Egyik a másik után. Na, nem mintha holmi dátumoknak lett volna értelme.
Igazából teljesen mindegy volt, hogy hétfő van vagy péntek.
Minden nap ugyanúgy telt el és elkezdett besokallni a bezártságtól.

Zombiként kóboroltam az üres folyosón. Aznap én zártam a konyhát és elég késő voltam már.
Egy csendet csak egy bakancsom monoton zaja törte meg. Már majdnem elértem a szobámhoz vezető folyosót, amikor hallottam a sírást. Egy kisgyerek sírását.
Megtorpantam és fülelni kezdtem, miközben kételkedtem, hogy újra bajba fogok kerülni, ha nem dübörögök innen azonnal.
Aztán meggyőzhetett volna egy jobbik énem után, hogy lódultam a hang irányába.

Nem kell messzire mennem, csak egy emelettel lejjebb és egy olyan ajtó, amely mindig zárva van. A legtöbb viszont nyitva. Ez a zöld jelzésnek ítéltem meg.

Bedugtam a fejem és óvatosan körbe sandítottam.
Senki sehol. Biztos csak haluztam.
Aztán megláttam egy kislányt. Ott kuporgott tőlem pár méterre. Olyan aprócska volt, hogy alig észrevettem.
- Szia! - köszöntem rá barátságosan.
Nem válaszolt, csak nézett rám rémült, könnyes szemmel.
- Ne félj, ne foglak bántani
- Vigyél az anyukámhoz! - vágott a szavamba és próbált felállni, de erősen visszacsúszott. Aztán köhögni kezdett és reszketett.
Beteg volt ő. Nagyon megsajnáltam.
Már fel akartam venni egy földről, amikor megállítottak.

- Inkább hagyd ott. Elég beteg szegény. Csoda hogy idáig eljutott. Nem figyeltünk egy percre és meglógott. De mindjárt visszakerül a többi közé. Intett az egyik emberének, aki felhúzta a kicsit a földről és bevitte az egyik szobába.

Egyedül maradtunk.

Parker volt az. Aki a buszra invitált. Rossz érzésem támadt, hogy itt találtam. Nem akartam hogy a közelemben legyen, sem akkor, sem most.
- Meghallottam a hangját és azért jöttem ide - mentegetőztem előre, rosszat sejtve.
- Miattam nem kell aggódnod. Én nem foglak beárulni, ha tilosban járkálsz kislány - elnevette magát, amitől nem könnyebbültem meg. Épp ellenkezőleg. A hideg futkosott a hátamon.

- Ez nagyon kedves tőled - válaszoltam félénken és az ajtó felé tekintgettem. Már-már szándékosan nem akartam észrevenni, ahogy gusztustalanul méricskél.
- Látod, csak összefutottunk megint. Pedig már azt hittem nem látlak többé. Olyan gyorsan cserélődnek itt az emberek

Nagyon lazán adta elő magát, de a tartása olyan volt, mint aki karót nyelt.
- Azt hiszem szerencsém van, hogy egy ismerősbe botlottam bele - próbáltam oldani a feszültséget. Majd a távozásra tereltem a hangsúlyt.
- Talán jobb, ha nem kísérletezünk tovább a mai estére - mondtam határozottan és kihátráltam az ajtón.

Parker követett.
- Visszakísérlek a körletedbe, úgy sokkal biztonságosabb.
Nem örültem a társaságnak, de leépíteni se tudtam. A hallgatás csak tovább növelte a feszkót. Szóval kellett tartanom.

- Mi lesz a kislánnyal? - kérdeztem tőle.
- Már mondtam. Megy vissza a többi gyerek közé - vont vállat.
- Nem veszélyes a többire, hogy fertőzött?
- Ugyan már. A fertőzés már kigyomlálta a gyengéket
- Hát nekem nem úgy tűnik - jegyeztem meg kétkedve.

Végre elértem a körletemhez. Gyorsan le akartam lépni, mielőtt még kitalálja hogy "hazáig" kísér.
- Innen már megtalálom a szobámat. Köszi hogy velem jöttél Parker - búcsúzkodtam gyorsan. Ő azonban még elkapott egy végszóra.
- Legközelebb inkább maradj ezen a szinten és ne kóricálj. Nem mintha nem örülnék a látványodnak, de sajnos a szabályokat be kell tartanunk.
Fuh ez az álszent duma, miközben majd levetkőztet a szemeivel. Csak azt kívántam, hogy húzzon már el innen, de tartanom kellett a számat.
- Nem lesz több gond, te vagy a főnök - vihogtam bután és neki ennyi elég is volt.
- Helyes. Viselkedj jól, kislány - itt megeresztett egy újabb sunyi vigyort. - A fertőzés miatt ne aggódj, mi mindent kézben tartunk. Itt nem érhet baj.
- Kösz hogy ilyen figyelmes vagy, hogy időt szakítasz rám - mosolyodtam el.
- Ugyan, ez a dolgom - szerénykedett. - Most már vissza kell mennem, de hamarosan újból találkozhatunk.
- Úgy legyen. Jó éjt!
Megindult visszafelé, nekem pedig eltűnt az arcomról a kényszeredett műmosoly.
Azaz, találkozzon veled az, akinek két anyja van és mindkettő édes.

Nehezen aludtam el. Csak nyugtalanul forgolódtam az ágyamban. Ennek meg is lett az eredménye.
Másnap reggel durván elaludtam.
Azt se tudtam hová kapjak hirtelen és átkoztam a bakancsokat. Nagyon hiányzott egy laza kényelmes cipő, amivel nem kell vacakolni. De lehúzhattam a wc-n a laza cipőt és a többi kényelemre vonatkozó igényemet.

Arra gondoltam, hogy gyorsan végig slisszolok a központi folyosón, senkinek se fog feltűnni.
Majdnem így is lett, de két emelettel a körletem felett belefutottam egy újonc csapatba.
Átfurakodtam közöttük és rohantam tovább, hogy a következő sarkon bele fussak egy vezetői delegációba. Úgy torpantam meg, mint aki üvegfalnak ütközött.

Mindenki itt volt persze aki számít, az ezredessel az élen.
- Jó reggelt Hailey - köszönt vidáman.
- Jó reggelt, uram - válaszoltam gyorsan, de a hangom megremegett.

- Menjenek csak előre - engedte el a beosztottjait. Ettől nem lett jobb a kedvem. Nem akartam kettesben maradni vele.
- A konyhára igyekszel ugye? - kérdezte tőlem. Hmm mintha nem tudná.
- Igen.
- Remek. Akkor mehetünk együtt.

Én nem éreztem ezt olyan remeknek, de a kocsonyába hajló lábaim és a kipirult arcom pont elég koncentrációt igényelt. Másra nem maradt energiám. Arra meg főleg nem, hogy felvegyem a póker arcot.

Nagyon idegesített a feszült csend, de semmi sem jutott eszembe, amit mondhattam volna neki.
És őt szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy nem beszélgetünk. Távol állhatott tőle az üres fecsegés.
Ez még szimpatikus is lett volna, ha nem érzem fenyegetőnek a jelenlétét.
Egy tetten ért bűnösnek éreztem magam mellette. Vagy még ennél is kevesebbnek, egy porszemnek.

Őt itt mindenki tisztelte, ő volt a megmentőjük. Vagy valami ilyesmi. De nekem nem akart ez az egész átjönni.
Óvatosan rá sandítottam, épp csak a szemem sarkából. Amit pont észrevett és elmosolyodott.
A mosolya cseppet sem hasonlított azokéra, akik összeszedtek.
Ebben a reakcióban nem volt semmi mögöttes tartalom, csak a fensőbbséges nyugalom.
Megborzongtam. Ez sokkal nyugtalanítóbb volt, mint eddig bármi.

És az is kezdett idegesíteni, hogy elkapta a pillantásomat.
Kiszáradt a szám az idegességtől.
Engem nem tudott úgy lenyűgözni a motivációs beszéde, mint másokat.
Túlságosan szkeptikus és gyanakvó voltam a nevelőim szerint. De olyan pletykák is a fülembe jutottak, hogy egy engedetlen bajkeverő vagyok, aki senkit és semmit sem tisztel.
Akkoriban nagyon haragudtam ezért, de mára tudom, hogy részben igazuk volt.

De ez most nem fog kimenteni innen.
Piszok hosszúnak találtam az utat a kantinig. Máskor fel se tűnt, ellenben most.
Megérezhette, hogy feszengek mellette, mert a következő elágazásnál közölte, hogy dolga van máshol és nem tud tovább kísérni.
- Legyen szép napod! - köszönt el.
Úgy lefagytam, hogy alig tudtam egy halk - köszönöm-öt kinyögni.

Amikor eltűnt a szemem elől, rohanni kezdtem. Már nem érdekelt, hogy ez is kihágás.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor becsuktam magam mögött a konyha ajtaját és oda somfordáltam Mariah-hoz.
- Akarom tudni, hogy hol voltál és ki elől futottál? - kérdezte a zilált külsőmet látva.
- Hidd el, nem - szusszantottam és leültem egy székre, mert éreztem, hogy elmegy az erő a lábaimból. A szívem őrülten kalapált és nem a futástól.

Be voltam gyulladva, de nem akartam Mariah-nak elmondani, mert múltkor is olyan rosszul reagált.
Ebből egyedül kell kimásznom.

- No, mi lesz hölgyeim? Nem akar haladni a munka - jegyezte meg Christopher aki épp most toppant be az ajtón. Tele volt a keze üres tálcákkal, és tányérokkal. Oda ugrottam és elvettem a felét.
Felettes létére folyton dolgozott, sosem láttam pihenni, megállni.

- Köszönöm Hailey - mosolyodott el. De ez csak átmeneti állapotnak minősült, mert a tányér rakomány felét laza mozdulattal a földre dobtam, hála a kapkodásnak. A következő pillanatban pedig tört a többi is, miután megcsúsztam a vizes kövön és lendületből landoltak a mosogatóban.

Miután véget ért a csörömpölés és a főnök totál megsemmisülve távozott, elkezdtem kiszedegetni a törött cserepeket a vízből. De alig hogy neki kezdtem, az egyik éles darab elvágta a kezemet. Ömlött a vér végig a kövön, amit már Mariah sem hagyhatott szó nélkül.

- Oh, istenem te lány – ugrott oda egy halom törlőkendővel és a sebre szorította, majd leültetett a pult mellé.
- Sajnálom – mondtam lehorgasztott fejjel. Fájt a kezem és még mindig vérzett, de mégis totál máshol jártam. Nem akartam arra gondolni, hogy megint túlságosan reflektorfénybe kerültem. De folyamatosan a történteken pörögtem. Mennyire szokványos, hogy egy ilyen magas rangú katona szóba elegyedik egy hozzám hasonló senkivel? Biztos, hogy nem túl gyakori eset. Nem bírtam elhessegetni a gondolatot, hogy talán nem ok nélkül akar „barátkozni".
Összerezzentem, amikor Mariah ráöntötte a fertőtlenítőt a kezemre és vastagon átkötözte.

- Jól vagy kislány?
- Persze – feleltem azonnal, de nem győztem meg.
- Mi történt veled? Úgy futottál be ide, mint akit kergetnek és most is totál zavarodottan viselkedsz. Nem szoktál ilyen szétszórt lenni.

- A te figyelmedet semmi sem kerülheti el, ugye? – kérdeztem vissza.
- Majd ha ennyi idős leszel mint én, megtanulsz olvasni az emberek arcáról is.
Ezen elmosolyodtam. De ez olyan keserédes mosoly volt. Én sosem fogom megérni életem delét. Talán a következő heteket sem, ha így folytatom.
Vettem egy nagy levegőt és kiböktem, ami a szívem nyomta:

- Bajban vagyok Mariah. Szerintem mégsem maradt következmények nélkül, hogy összeakaszkodtam Reznikkel. A parancsnok nem felejtette el ezt nekem – itt már szinte suttogóra vettem, így közelebb jött.
- Mit beszélsz? Mi történt?

Nyeltem egyet, mert már attól ideges lettem, hogy visszagondoltam a történtekre. Szinte éreztem a nem létező gombócot a torkomban.
- Ma is találkoztam vele…
- Reznikkel?
- Dehogyis. A parancsnokkal, Vosch ezredessel. A folyosón botlott belém, és majdnem idáig kísért. Félek, Mariah, most már tényleg félek – sírtam el magam.

- Nézd, kicsikém. Nem tudom, mit akarhat az ezredes. De nem hiszem, hogy bántana téged. Nem ismerem őt, személyesen is csak néhány alkalommal láttam. Nem szokott itt felbukkanni.
Örültem, hogy próbál bátorítani, de láttam rajta hogy ő is megrémült.
- Ne sértődj meg az őszinteségemért drágám, de neked nagyon bájos arcod van és az ezredes úr is csak férfi. Kellemesebb látvány lehetsz neki, mint a legtöbb alárendeltje.
Erre nem feleltem, csak bólintottam. Értettem, mire gondol. De úgy éreztem téved. Nem sok tapasztalatom volt eddig férfiakkal, de azok elég egyértelműen a tudomásomra adták, hogy akarnak valamit.

- Ne idegeskedj előre. Ebből még valami jó is kisülhet. Talán előléptet – mosolyodott el Mariah és megborzolta a hajamat.
- Az lenne csak a komoly előrelépés. Konyhalányból első számú mosogatósegéd lehetnék – bólintottam rá, de már nevettem.
- Látod, csak pozitívan kell hozzáállni mindenhez, kedvesem.

Én hittem a pozitív gondolatok erejében és újult erővel vetettem bele magam a tengernyi munkába. Úgy voltam vele, hogy lesz ami lesz, nem agyalok többé azon amin változtatni úgysem tudok.

A kivárásra játszottam. Lépjen ő előbb.
És lépett is, talán előbb is mint szerettem volna. Hát így teljesüljön minden kívánságom a fenébe is.

Záráshoz készülődtünk, amikor berontott Christopher, nyomában egy nem túl rokonszenves tiszttel.
Rosszat sejtve a falig hátráltam és már a védőbeszédet kezdtem fejben összerakni.
Mi az isten lesz itt megint?

- Végeztél Hailey? – nézett rám kérdőn a főnök.
- Igen, uram. Már mindent elrendeztünk.
- Remek. Akkor mielőtt visszatérsz a körletedbe, te fogod levenni az ezredes úr vacsoráját.
- Tessék? – kérdeztem cérna vékony hangon.
- Jól értette kishölgy. És én fogom elkísérni. Nehogy véletlenül eltévedjen – szólított meg a marcona egyenruhás.
– Van esetleg bármi ellenvetése?

Beletörődően csóváltam a fejem. Ellenvetés? Nekem? Oh ugyan dehogy.

- Nagyon helyes, Vosch ezredes külön magát kérte.
Erre már nem mondtam semmit, csak összenéztünk Mariah-val.

A kezembe nyomták a tálcát és elindultam a felvigyázó tisztem után.
Végtelen hosszú volt az út és mégis mintha csak egy pillanat lett volna oda érni, ahhoz a lifthez, ami a vezetőség körletéhez vezetett.

Alig éreztem a lábaimat, a kezem reszketett és gondolni se mertem arra mi lesz ha ezt a tálcát is elejtem.
Áthaladtunk az utolsó ellenőrző kapun. Kezdetem egyre jobban begyulladni. Mindenhol fegyveresek, árgus szemmel lesték minden mozdulatomat.
Nagyon nem akartam itt lenni. Őszintén szólva bárhol szívesebben lettem volna, mint itt. De ez nem szabadon választott gyakorlat volt. Csak túl kellett élnem. Bármit is akar, bármit is fog tenni velem, elviselem.

De persze könnyebb lett ez a fejben játszani, mint egy valóságban élni.

Megálltam az ajtó előtt és vártam, hogy a kísérőm bekopogjon.

Szinte azonnal érkezett a válasz:
- Szabad.

Megborzongtam a hangjától. Ezután vettem egy nagy levegőt és beléptem az ajtón.