Az ajtó becsukódott mögöttem. Úgy álltam ott, mint egy elcseszett robot. Moccanni sem mertem, csak vártam a megsemmisülést.
- Kérlek tedd le a tálcát a másik asztalra, itt csak útban lenne. Az étel megvár.
A hangja barátságos volt, minden felsőbbrendűségtől mentes. Nem parancsolt, csak kért. És én bolond azt hittem, ennyivel megúsztam.
- Ülj le ide! - mutatott a már jól ismert székre. Nem tetszett a helyzet, de nem volt olyan jó indok a tarsolyomban, amivel kimenthettem volna magam.
Ha itt helyben leszáll az űrhajó és az E.T. horda bejelentkezik a bázisra, még akkor se kapnék felmentést, ebben tökéletesen biztos voltam.
- Így mindjárt kényelmesebb, nem gondolod? – kérdezte és megeresztett egy mosolyt, hogy oldja a feszültséget.
- Igen, azt hiszem. Illetve köszönöm, uram – kapkodtam a szavak után. Annyira összezavart. Nem akartam itt lenni. Elég volt csak ránéznem és összezavarodtam. Féltem, de kíváncsi is voltam, hogy mit akar ezzel az egésszel elérni.
Mint aki kihallgatta a gondolataimat, rögtön a lényegre tért.
- Látom hogy ideges vagy, de semmi okod rá. Nem akarlak bántani, csupán kíváncsi voltam, hogy érzed itt magad. Hogy haladsz a beilleszkedéssel?
- Megtaláltam a helyemet és igyekszem elkerülni a bajt, ahogy ígértem magának is – feleltem óvatosan.
- Ezt örömmel hallom – bólintottam. – De beszélgessünk kicsit közvetlenebbül, ha ez még belefér neked.
- Rendben – feleltem dermedtem. Dehogyis fért bele. A tekintetünk egy pillanatra találkozott, aztán az asztalt kezdtem fixírozni. Most sem tudtam tovább elviselni, mint a legutóbbi alkalommal. Tökélyre fejleszthette, hogy kicsináljon érzelmileg másokat egyetlen pillantással.
- Mesélj arról miként éled meg, hogy új világ születik itt az orrunk előtt?
- Ezt nem értem – vontam vállat.
- Pedig olyan egyszerű – kezdett bele a magyarázatba. – Jöttek ők, a látogatóink és célba vették a Föld minden lakosát. De mindenkit mégsem irthatnak ki. Mit gondolsz hova fajul még ez az egész? Meddig mernek még elmenni az idegenek, hogy kiiktassák az emberi fajt? Eddig roppant kreatívnak bizonyultak.
Erre felkaptam a fejem és elöntötte az agyamat a vörös köd.
Nagyon dühös lettem. Annyira tárgyilagos volt, mintha csak egy kémiai egyenletről kérdezett volna. Milliárdok haltak meg, és őt ez kicsit sem rázta meg.
- Most viccel velem? Honnan tudnám, mi jöhet még? – csattantam. - Talán folytatják az öldöklést, vagy nem. Felrobbantják a bolygót a Halálcsillaggal, vagy ami csak nekik tetszik. De az is lehet, hogy leereszkedik közénk a követük és tárgyalni akar – folytattam tovább, mit sem törődve a következményekkel. Ennyit a nyugodt beszélgetésről. Elérte, hogy tomboljak a dühtől. Teljesen kizökkentett. Ő bezzeg maga volt a megtestesült nyugalom.
- Ez érdekes elképzelés – közölte higgadtan. Még talán egy mosoly árnyéka is bujkált a szája szegletében. – Te akarsz lenni a mi nagykövetünk, Hailey? – kérdezte kíváncsian. Szinte leste a reakciómat, de bölcsen visszavonulót fújtam. Túlságosan belelovaltam magam a szócsatánkba. Nem akartam folytatni, de Vosch már nem eresztett el.
- Így ahogy elnézem, te nem szeretnél tárgyalni velük, még akkor sem, ha esélyt kapnál rá – ütötte tovább a vasat.
- Ugye jól gondolom?
- Megölném őket – feleltem szárazon és komolyan is gondoltam. Eddig nem gondolkodtam ennyire végletekben, de most elkapott a harci kedv.
- Miért gyűlölöd őket ennyire? Tőled mit vettek el? – tette fel a kínos kérdést.
- Mindent. Az egész életemet, minden lehetőséget töröltek. De hol van ez ahhoz, amit másoknak kellett átélniük? Családok szakadtak szét, gyermekek maradtak árván.
- De élnek – vetette ellen. – Talán még így is jobb nekik, mintha a föld alatt rohadnának.
- A bujkálást és a folytonos rettegést nem lehet életnek nevezni.
- Az emberi faj mégis remekül alkalmazta ezeket igen hosszú ideig. Talán nem is értünk volna a fejlődésünk csúcsára, ha nem tanulunk meg együtt élni a félelemmel – dobta vissza a labdát.
Erre már nem tudtam mit mondani. Legszívesebben az asztalra csaptam volna dühömben. Annyira kikezdhetetlen volt a logikája, hiába támadtam folyamatosan, könnyedén hárított.
És élvezte. Már nem is próbálta elrejteni hogy mennyire jól szórakozik a bénázásomon.
Talán máshogy kell megközelítenem.
- Engem nem tudtak úgy kifosztani, mint másokat ezt elismerem. Hiszen akinek semmije sincs, attól nem is tudnak elvenni semmit sem.
De mindenkinek vannak veszteségei. Talán még magának is. Igyekszik palástolni a fájdalmat, de akkor is nyugodt és tiszta marad-e a lelkiismerete, ha a tükörbe néz?
- Idegen emberek halálát könnyű lenyelni, vagy másokat a halálba küldeni. Ami kívül esik a privát zónánkon, az már nem számít, ugye?
Mire a mondókám végére értem, egészen lehiggadtam, ami róla nem volt elmondható.
Apró győzelem, ami miatt még megüthetem a bokámat.
- Azt teszem, amit helyesnek vélek. Még ha ez neked túl durvának és elhamarkodottnak tűnik is.
- A gyerekek fiatalok a harchoz – ellenkeztem tovább.
- Már nincsenek fiatalok vagy öregek. Csak túlélők vannak, akik bizonyították a rátermettségüket. Mindenki kiveszi a részét a küzdelemből, és segíti az ügyünk előmenetelét.
Nem mondtam erre már semmit, csak felsóhajtottam. Ez nagyon nem tetszett neki.
- Minden erőmmel azon dolgozom, hogy helyreállítsam a világ rendjét. De nem fog menni egyik napról a másikra. Nagyon sok problémát kell elsimítani, így a türelmedet kell kérnem – felelte, csevegő hangon.
Elég gyorsan felvette a pókerarcot, de biztos voltam benne hogy mélyen magában, azért most is forrong.
Elszégyelltem magam. Nagyon nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek is beszólogassak. Még akkor sem, ha ő kezdte az egészet és nem értek vele egyet.
Le kell állnom, mielőtt a nagy szám bajba sodor.
- Sajnálom, megint sokat beszéltem – mentegetőztem.
- Nem bántottál meg. Valakinek őszintének is kell lennie, ritka kincs az manapság.
Ezzel ismét sarokba szorított. Ez kezdett idegesíteni. Azt hinném nyerésben vagyok és abban a pillanatban megszorongat. Visszaszorít a saját térfelemre, mintha csak sakkoznánk.
Feszengtem a széken, mert annyi mindent tudtam volna még mondani és legalább kétszer annyit kérdezni, de nem tudtam meddig mehetek el.
Miért állt szóba velem? Mit akar tőlem?
- Könnyebb lenne, ha kimondanád amit tartogatsz magadban. Ahogy eddig. – Kissé oldalra biccentette a fejét és úgy várta, hogy megnyíljak neki. Oh mennyivel egyszerűbb lenne, ha így működni a világ. De régen se volt tanácsos túl sokat fecsegni, most pedig még inkább nem. De már elkéstem. Óvatlan voltam és hagytam, hogy az érzelmeim elragadjanak.
Régen szerettem bírálni a rendszert, a döntéshozókat, de annak már vége. Most Vosch ezredes volt a rendszer és lehet akármilyen kedves, nem fogja értékelni ha, felülbírálom a döntéseit.
- Azt gondolom, a legjobb ha óvatosak vagyunk és kivárunk még egy ideig – böktem ki egy szuszra. Nem pont erre gondoltam, de ez is része volt az egésznek. Féligazság.
- Hm. Azt mondod, hogy nem vagyok elég óvatos, amikor kitervelek egy újabb bevetést? – kérdezte, miközben felvonta a szemöldökét.
- És előbb még nem voltál elégedett a visszafogottsággal sem. Nem tetszett, hogy bujkálnunk kell – emlékeztetett arra, amit fennhangon hirdettem. De én nem is így értettem. Most nem tehetünk mást, de ez nem is igazi élet. Szánalmas pótléka a valódi életnek és semmi más.
Megint ingoványos talajra tévedtünk. Ez pedig elégedettséggel töltötte el. A tekintete élénken csillogott, hiszen nála volt most is a helyzeti előny.
- Nem tudom mi a jó döntés uram, én csak magamért felelek.
- Na látod, pont ez okozza a nézet különbségeinket – mondta vidáman. – Én sok - sok emberért felelek. Talán nem látod át azonnal, de figyelembe veszem az embereim jólétét is, mielőtt harcba küldöm őket. De tudod, hogy van ez. Aki mer, az nyer. Ha nem merészkedünk ki a komfortzónánkból, sosem tudjuk meg mire vagyunk képesek.
Ezen eltöprengtem. Vosch nem várt azonnal választ, megadta az időt, hogy szárnyaljanak a gondolataim.
Még mindig nem láttam az értelmet minden lépésében, de kezdtem érteni, hogy miért kedvelik mások.
Nagyon udvarias volt és érdeklődő. Úgy elbeszélgetett velem, mintha csak régi ismerősök lennénk. Ez volt az a tulajdonság, amit sosem szerettem az emberekben. A hozzám hasonló csigaházasok nem bírják a bizalmaskodást. És volt itt még valami.
Vosch nem volt kezdő. Egész komoly összegeket fel mertem volna tenni rá, hogy másként is kiszedhette volna belőlem az információt, akár kínzással. De ő ennél többet akart.
Nem csak az információ kellett neki, hanem a bizalmam is.
Már így is megcsúsztam, mert kezdtem besétálni a hálójába. Felültem az érzelmi hullámvasútra és ha nem szállok le időben, még most is jártatnám a számat. Ilyen fegyvert nem adok megint a kezébe.
- Na, mire jutottál Hailey? – szólított meg, miután látta hogy eljutottam a konklúzióig.
- Az lesz a legjobb, ha mindenki marad a saját szakterületénél. Nem szerencsés, olyan embert felülbírálnom, aki több információval rendelkezik a hadviselés terén mint én.
- Ez elég udvarias kitérő válasz volt – csóválta a fejét szinte csalódottan. – Egész biztos, hogy elfogadod az utasításaimat minden helyzetben?
- Igen uram – vágtam rá azonnal és felvettem a szemkontaktust.
- Még abban az esetben is, ha tudod hogy ezzel komoly kárt okozok nektek? – faggatott tovább. Nem akartam feleselni vele és igyekeztem visszafogni magam. De az őszinte válaszom nem tetszene neki.
- Csak ismételni tudom magam. Én csak önmagamért felelek, és senki másért.
- Ha ez az utolsó szavad, akkor elfogadom. És elengedlek mára.
- Köszönöm.
Örültem hogy elszabadulok innen, de szöget ütött a fejemben a záró mondata.
Megálltam az ajtóban és onnan kérdeztem vissza.
- Csupán mára függesztjük fel a beszélgetést?
Felállt az asztalától és megállt mögöttem. Fenyegetőbbnek éreztem a közelségét, mint eddig valaha.
- Igen. Jól értetted. Hamarosan folytatjuk a mi kis eszmecserénket. Emiatt ne aggódj.
Vosch:
A beilleszkedéssel tényleg nem volt gondja a lánynak. Persze nem csak az ő szavára hagyatkoztam. Azzal nem sokra mennék. Ehelyett behívattam Hailey közvetlen felettesét, Peterson századost és kifaggattam.
- Mit gondol az új beosztottjáról, Sheperdről? – szegeztem neki a kérdést.
- Oh, Hailey? – kérdezett vissza.
- Igen ő – sóhajtottam türelmetlenül.
- Vele az égvilágon semmi gond nincs, uram. Szorgalmas és megbízható munkaerő. Még csak pár hete van itt, de nem okoz problémát.
Bólintottam és azon kezdtem törni a fejem, hogy elég lesz-e ez így, vagy lássam a saját szememmel Hailey kis ténykedéseit. Peterson megérezhette, hogy nem győzött meg. És elébe akart menni a bajnak.
- A múltkori incidens óta nem tapasztaltam semmilyen kihágást nála. Nagyon igyekszik, hogy betartsa a szabályokat – mentegette, de elhallgattattam.
- Rendben, elég lesz százados. Egyelőre hiszek magának, de nyomatékosan kérem, hogy tartsa rajta a szemét. Hailey szabadon mozoghat a körletétől a kantinig. Azon túl, csak az én engedélyemmel.
Nem válaszolt, csak bólintott, de remélhetőleg így is megértette, hogy ez most véresen komoly. Az ő vére fog folyni, ha újabb problémák merülnek fel, de ezt egyelőre nem kötöttem az orrára.
- Megkérdezhetem, hogy miért kell ilyen kiemelt figyelmet fordítani a lányra? – próbált puhatolózni.
- Nem, egyáltalán nem kérdezheti meg. Elégedjen meg annyival, hogy jó okom van rá.
- Értem. Elnézést kérek ezredes, a tiszteletlenségemért.
- Kivételesen elnézem magának. Most pedig távozhat – engedtem útjára nagylelkűen.
Szolga lelkű kis senki. Nem voltam elvarázsolva a gondolattól, hogy ilyen emberekre kell támaszkodnom. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy ez sem tart örökké. Már visszafelé számlál az óra, de az utolsó percekig még rengeteg dolgom lesz. Mindent el kellett intéznem, és úgy zárni, hogy tisztán köszönhessek le.
Hailey csak egy volt a sok elintézendő közül.
Mit fogok veled kezdeni kislány? Miért pont most bukkantál fel?
Újból elővettem a kartonját, és átfutottam. Nem tartogatott semmi újat, de nem szeretek hibázni. Ezt is meg kell oldanom. Percekig erősen töprengtem, és igyekeztem minden oldalról megközelíteni a problémát.
Aztán ahogy a fényképére pillantottam, be is villant a tökéletes megoldás, amitől kénytelen voltam megereszteni egy alattomos mosolyt.
Ne félj Hailey, megtalálom az utat hozzád is.
