- Tessék? - meredt rá értetlenül az angyal olyan arccal, mint aki nem egészen érti, miért parancsolgathat neki egy ember.
- Azt mondtam, menj el! - kiáltotta Dean, torka kapart, szeme égett, ahogy elfordult az angyaltól.
Ám Castiel nem mozdult, csak nézte Deant, arcán sajnálat és szeretet váltogatta egymást.
- Tűnés! - ordította Dean, és ököllel esett neki Castiel szárnyának. - Menj már! Hagyj itt, és mentsd az életed, te szentimentális barom!
Castiel felemelkedett, arca érzelemmentes volt, ahogy a földön kuporgó Dean fölé magasodott. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd az angyal elrugaszkodott a földről, és magával vitte a kellemes hűvöst is. A forróság gyomron taszította Deant, aki most megtörten terült el a hamuban. Elgyötörten grimaszolva fogadta az érkező démonokat.
- Nyugi van, haver - tápászkodott fel a térdére Dean. - Már elment, ni...
A démon egy századmásodperc alatt fojtotta belé a levegőt, ujjait Dean nyaka köré fonva.
- Ne szemtelenkedj, öcsi! - hörögte az arcába, tüzes leheletétől Deannek csípni kezdett a szeme.
A démon intett a társainak.
- Úgy gondoltuk, ideje egy kicsit megleckéztetni.
Dean rémülten pillantotta meg a közeledő pokolfajzatok kezében megcsillanó pengéket, és rögtön összeállt a kép.
- Neem. Nemnem. Ugye ezt nem gondoljátok... Ááh!
Dean ordított, kapálózott, amíg képes volt rá, a fájdalom maga alá gyűrte, és ezúttal nem volt menekvés. Tűzvirágok borították megszaggatott testét, agya elborult, de nem tudott elájulni. Ez volt a legrosszabb. A démonok őszinte örömmel húzták végig meztelen testén pengéiket újra meg újra, míg le nem telt a nap. Dean saját vérében feküdt tehetetlenül, csak a szeme járt ide-oda, ahogy a kárhozottak kiáltásai feltűntek és elhaltak körülötte. Egész teste lüktetett, agya tiltakozott, lelke elméje legtávolabbi zugába fészkelte magát, rémülten ringatózva a sarokban.
A démonok pedig minden nap eljöttek érte Minden egyes nap megkínozták, szétszaggatták, Dean pedig tűrt, pedig hiába várta a megmentő szárnyakat. Castiel nem jött többet. Dean egyszerre remélte, hogy nem látja többet, hogy ezzel megmenti az angyal életét, és várta minden nap végén, hogy érintése enyhítse fájdalmát, szavai megnyugtassák háborgó lelkét. Ám hiába várt, és ez egyszerre töltötte el kétségbeeséssel és megnyugvással. Úgy érezte, még pár nap, és egyszerűen az elméje daravokra szakad. A tűz időtlennek tűnt, a forróság sosem apadt, és Dean egyre kevesebb ideig bírta ordítás nélkül. Minden nappal jobban lerombolták védőbástyáit.
Vér, iszony, szenvedés, fájdalomkönnyek, pofon, penge,vér, vicsor, szaggató fájdalom, éber kábulat, újra meg újra, kárhozat,vér, sikoly, zakatoló gondolatok, végtelen idő, kitartás, egy utolsó kiáltás, míg végül...
- Elég!
A démonok elégedetten elvigyorodtak, és az eddig saját húsát szabdaló kést az ő kezébe adták.
- Tudod, mit kell tenned - mondta a démon, és a démonok serege szétvált előtte. Két pokolfajzat durván a földre taszított egy lányt, egyenest Dean lába elé. Szőke haja csomókban lógott, kezén véres zúzódások húzódtak, ahol a démonok érintették. Szeme könnyben úszott, gátlástalanul zokogva markolta meg Dean lábát.
- Kérlek, nee... Könyörgöm...
Dean kezében megremegett a penge, ahogy harcot vívott a lelkiismeretével. Szívét megkeményítette, és lehajolt a nőhöz.
- Sajnálom - mondta, de nem nézett a szemébe.
A penge húsba vágott, sikoly hasított a levegőbe, a démonok pedig ezúttal megkegyelmeztek Deannek.
Reszketeg lélegzetvétele volt az egyetlen zaj körülötte, a pokol lakóinak kiáltása elhalt, mielőtt Dean füléhez jutott volna. Remegve és rettegve kuporgott a földön, feje lüktetett az erőlködéstől. Próbálta kizárni a sikolyokat, a könnyeket, az érzést, ahogy a kezében tartott penge beleszalad a megkínzottba, ám hiába. A kép csak egyre élénkebben élt emlékeiben, és lelke nem nyugodhatott. Hajába tépett, kínjában fogait csikorgatta, tüdeje sípolt. Rémülten kapta szeme elé a kezét, amikor a tűz felcsapott előtte.
- Dean Winchester! - dörrent egy hang, amit ő túl jól ismert, és legszívesebben arcba köpte volna a démont. - Úgy véljük, készen állsz.
- Készen? Mégis mire? - ült fel Dean, egyenesen a démon fekete pupillájába tekintve. Annak tekintete mindent elárult. - Oh. Oooh.
- Állj fel, és lépj közénk, vagy maradj itt, és az örök kárhozatra leszel ítélve!
Dean habozott. Titkon reménykedett, hogy megmenekülhet, ám egyre inkább ráébredt, hogy hiába áltatja magát, magára van utalva. Nehézkesen feltápászkodott. Legalább visszamehet partizni a földre, amíg le nem vadásszák. Lelke tiltakozott, rémülten kutatta a kibúvót. Teste nem akart engedelmeskedni, de nagy nehezen kipréselte magából a három szót:
- Mit kell tennem?
- BUKJ LE!
A démonok döbbent tekintetének kereszttüzében Dean a földre vetette magát, szája hamuval lett tele. Mennyei fény robbant mellette, a démonok a fájdalomtól vicsorogva görnyedtek össze. Tarkóját ismerős hűvös cirógatta meg, és ő reménykedve fordult hátra.
Pár méterre tőle Castiel állt, hatalmas szárnya felől vakító, fehér fény áradt, ahogy felé nyújtotta a kezét.
- Dean! - hívta őt, és Dean egy pillanatig moccanni sem bírt. Mind meghalnak itt, mi a fenéért jött vissza? - Dean! - csattant fel az angyal türelmetlenül. - Erre nincs idő!
A tűz kitartóan ostromolta Castielt, a fényburok egyre szűkebben ragyogott alakja körül. A démonok tehetetlenül álltak, fejüket fogva ordítottak a fájdalomtól, izzó szemük egyenesen Deanre meredt.
Dean megrázkódott, és az angyal felé vetette magát.
Robbanás, fény, valós, szemfájdító ragyogás, majd csend. Süket, végtelen csend, egy icipici lélegzetvétel sem hallott, sem tűzropogás, kiáltás, zümmögés, semmi.
Aztán hirtelen levegő áramlott a tüdejébe, és szemei kipattantak. Porhanyós föld szaga szökött orrába, feje felett tömör fát tapintott. Lélegzetvétele kapkodóvá vált, ahogy Dean rádöbbent, hol is van.
Eközben valahol messze Castiel lógatta a lábát egy magas falról. Alatta végtelen mélység, bodros felhők takarták a lelátást, és békés csend vette körül.
Lehunyt szeme mögött látta a sírt, látta Deant, ahogy magához tér, érezte a rémülettel vegyes reményt a szívében, érezte minden egyes szívdobbanását, ahogy a szabadulásért küzd. Szárnya megrebbent, ahogy ösztönösen indult volna segíteni neki, ám visszatartotta magát. Tilos. Keze megremegett ölében, ahogy a tenni akarás vágya ellen küzdött folyamatosan.
Örült, hogy Dean kiszabadult, boldogan fogadta magába a felőle érkező hatalmas megkönnyebbülést, majd a röpke boldogságot.
Ám ő maga nem volt teljesen boldog. Bár a fiú kiszabadult, a legfontosabb dolgot nem hozhatta magával: Őt. Vagyis az emlékét. A Pokol kínjainak minden perce megmarad benne, csendben, titokban emésztve lelke legmélyét, de rá, a segítségre, amit kapott tőle, nem fog emlékezni. Az összes pillanat, tekintet, hangtalan eszmecsere, a szárnyai óvó védelme alatt töltött nyugalmas percek emléke mind elveszik, és egyedül ő, Castiel fogja tudni, mitkelleneéreznie Deannek vele kapcsolatban. Ám ennek ezután is titokban kell maradnia, és ez fájt a legjobban. Dean úgy fog tekinteni rá, mint egy ismeretlenre, mint a vadászata egyik alanyára, és nem mint a megmentőjére.
Castiel döbbenten pillantott a kézfejére hulló könycseppre. A mennyei fény megcsillant a felszínén, ahogy lerázta a felhők közé. A könnycsepp zuhant, zuhant lefele, magával ragadva fájdalmat, szeretetet és reményt, és valahol messze Amerikában zuhogni kezdett az eső.