Két hónap. Már két hónap telt el, mióta Sirius átesett a függönyön, mégis mintha csak tegnap lett volna. Remus Lupin még mindig maga előtt látja az egykor oly' jóképű arcot, ahogy a mosoly ráfagy, majd eltűnik… örökre.

Hogy elterelje a gondolatait, inkább az üres konyhát vette szemügyre. A fekete tapétákon kopottabb, szürkés foltok jelezték a képek egykori helyét. Szerencsére innen le tudták szedni az idegesítő rokonok portréját. A vitrinekből eltűntek a méreggel teli fiolák és a porcelán étkészletek. A mérgeket Perselus kapta meg, persze anélkül, hogy tudta volna, honnan is származik. Bizonyára az üvegcsékhez sem ért volna hozzá, ha tudja, hogy azok egykor Sirius tulajdonát képezték. Az ép porcelánokat áthelyezték a faliszekrényekbe, miután megszabadultak a penésztől, a törötteket, vagy hibásakat Mundungus vitte el. Ő aztán mindenben a pénzt látta. Talán már nincs is nála az a sok apróság, amit a házból – engedéllyel, vagy anélkül – elvitt.

– Remus? – hallotta meg Molly Weasley aggódó hangját. Észre se vette a szoba szemlélése közben, hogy az asszony belépett a szobába. – Készítsek egy teát?

– Igen, köszönöm. Az most… Jól esne – bólogatott a férfi. A csönd újra elmélyült, csak a csetreszek hangját lehetett hallani, ahogy egymáshoz koccantak. Az asszony pár perc múlva letett egy csésze gőzölgő teát elé, majd újra visszafordult saját bögréjéhez, hogy azt is megtöltse. Remus a körmével kaparászta a porcelán szélét. Kényszertevékenység. Minden jobb, mint ez a közéjük ült csönd.

– Siriuson gondolkodtam… – kezdett bele végre Molly.
– Én is. – Az asszony pislogott párat, hogy együttérző könnyeit elfedje.

– Nem így kellett volna… Szóval ő…

– Mindenkinél jobban ismertem őt – vágott a nő szavába –, tudtam mik az álmai, hogy mik a félelmei. Tudtam, hogyan akart meghalni! Nem így! – Remus a teába kortyolt, majd magában bólogatni kezdett, mintegy megerősítve, amit mondott.
– Nagyon rossz dolgok történtek vele. Nem igazán ismertem azelőtt, de úgy gondolom, hogy nem ezt érdemelte.
– Tényleg nem – a férfi hangja elcsuklott, lélegzete szakadozottá vált. A sírás olyan erővel tört rá, hogy képtelen lett volna visszatartani. A jelképes temetés óta egyszer sem ejtett könnyet. Harry előtt erős akart maradni, hisz semmit sem segített volna, ha csak magát sajnáltatja az újabb elvesztett barát miatt. Most azonban a fiú odafent volt az emeleten, egy kicsit elengedhette magát… Az asztalra borulva rázta a néma zokogás. Hallotta az óvatos lépteket a széke mögül, érezte a hátára, majd mellkasára simuló kezeket és most az egyszer azt kívánta, bárcsak ne Tonks lenne az, hanem Sirius.

Lupin lélekben visszautazott az időben. Akkoriban nagyon nehéz holdtöltéi voltak. Minden nap úgy kelt fel, hogy a padló vértől lucskos volt. Sokszor nem csak az övétől. Az év végi RBF vizsgák is közeledtek és a pubertás kort a farkas sem tűrte túl jól. Az, hogy lelkileg és idegileg is lassan összeomlott, nem kifejezés arra, amit akkor érzett. Nem akarta, hogy a többiek rájöjjenek, mi is emészti állandóan és még kevésbé akart beszélni róla, de Siriusnak olyan mindig is olyan megérzései voltak, amilyenek másoknak nem. Megérezte, ha a barátainak szükségük volt rá. Olyankor nem szólt egy szót sem. Leült melléjük és hallgatott. Olykor, mikor Remus már azt hitte, nem bírja tovább, Sirius megjelent a semmiből és vigyázott rá. Néha megmasszírozta a vállát, hogy kiálljon belőle az a sok görcs. Aztán mikor végzett, kviddicsben edzett kezeivel végigsimított a hátán, majd a mellkasára tévedő ujjakkal átölelte a másikat. Neki nem kellettek szavak ahhoz, hogy valakit megnyugtasson. Dora? Ő pont olyan volt, mint a nagybátyja. Bolondos a külvilág felé, de belül a világ legérzékenyebb embere.
– Remus – suttogta élete párja. Molly még egy csésze teát hozott, a mosogatnivalót egy kupacba gyűjtötte, majd diszkréten magukra hagyta a gyászolókat.

A férfi megfordult az ölelésben és magába szívta a nő megnyugtató illatát. Tonks ujjai a haját simogatták. Érezte, ahogy a ruhája átnedvesedik a kibuggyant könnyektől, de nem törődött vele. Támaszt nyújtott a vérfarkasnak, aki falkája elhullott tagját siratta. Nem kellett szavakat váltaniuk, hogy megértsék egymást…

Két hónap telt el a végzetes éjszaka óta, Harry Potter pedig megörökölte a Grimmauld tér 12-t, a Black kúriát, a főhadiszállást, a komor tömlöcöt. Bizonyra soha nem lengte körül családias hangulat a szobákat. A berendezés, már ami megmaradt belőle, arisztokratikus, zord, hideg.

A ház ügyeivel foglalkozva a nyáron többször is ellátogatott keresztapja régi otthonába, azonban Sirius szobájába csak egyszer ment be, akkor is majd' megszakadt a szíve. A helyiség atmoszférája a szüleit juttatta eszébe. Azt az időt, amikor még a Tekergők a Roxfort köveit koptatták. A falakon képek, vörös-arany színek mindenütt, bohó szertelenség a ruhásszekrényben. Minden tárgyon végigfuttatta az ujjait, mintha ezzel megtarthatna valamit a férfiből. Megsimogatta az ágy bársony baldachinját, becsukta a nyitva felejtett könyvet – Bathilda Bircsók a Mágia története - és az asztalra tette. Ez a bútor sem különbözött a helyiség többi részétől. Papírok hevertek mindenütt, elkezdett, de meg nem írt levelek, régiek és újak hevertek a felületen. Könyvek, jegyzetek és egy régi kis sárkány modell, a fiókban kicsi, díszített kulcs. Talán egy titkos kis ládikát zárt, amibe Sirius a kincseit rejtette még gyerekként. Egy törött penna és egy másik ép, cukorka régi csínyek tervei. Sok száz kacat és lom egyetlen fiókban. Annyi mindent akart még megtudni a keresztapjáról!

Az asztal alatt egy ütött kopott papírdobozt talált, tele fényképekkel. Vegyes érzelmekkel vette kezébe a szerzeményt, majd saját szobája felé vette az irányt. Miről mesélnek majd? A szülei is rajta lesznek a képeken? Vajon elárulnak bármit is erről a titokzatos rabról? Hisz Sirius rab maradt azután is, hogy kiszabadult Azkabanból. Nem, nem a szülei házának rabja, hanem saját magáé. Az emlékei - főleg a rosszak - nehéz vaskulcsa zárta a lakatot a megtört szív törhetetlen rácsain.

Amint beért a szobába felnyitotta a dobozt és az első képen rögtön meglátta a szüleit. Lily együtt hócsatázott a Tekergőkkel. Akkor ez már hetedikben lehetett, előtte szóba se állt volna velük, hacsak nem azért, hogy megszidja a neveletlen fiúkat. A kép tanúsága szerint a Tekergők csapata állt nyerésre, bár jócskán vizesek voltak már ők is. Lapozott. A fotó mugli készítésű volt. Merev, nem mozdult. Vajon ki készíthette? A fiatal férfi a felhőket nézte mélykék szemeivel. Tekintete olyan szabad volt és felhőtlen, mint amilyennek Harry soha nem láthatta és már nem is fogja... Szomorúan tette asztalára a képet és egy máskért nyúlt. A szőnyeget és az asztallapot is kezdték lassan ellepni a kiterített művek. Volt amelyiken Sirius egyedül volt. Ezek profi munkának tűntek. A legtöbb a csibészes mosolyt és a gyönyörű szemeket hangsúlyozta ki. Azok a képek, amelyeken a Tekergők négyese állt meghaladták az előbbiek számát. A vidámság csak úgy sugárzott minden egyes darabból. Még azokról is, amelyek eredetileg komolynak indultak, így például a tablóképek is.

Az utolsó darabon a férfi egy nővel az oldalán állt. Rámosolygott, majd csiklandozni kezdte a szőkeséget. Harry elmosolyodott. Sirius soha nem mesélt neki a Lupin által csak nőügyeknek nevezett eseteiről… Annyira sajnálta, hogy nem tölthettek együtt több időt, hogy nem volt alkalmuk igazán beszélgetni és még jobban gyűlölte ezért Peter Pettgrewt, amiért elvette tőle a családját és még jobban gyűlölte Bellatrix Lestranget aki megölte azt az embert, aki megadhatta volna neki a hiányzó apát. A felhőtlen diákévekből szemezgetett képek saját életét idézték vissza. Legalábbis azokat a pillanatokat, mikor nem kellett Voldemort fenyegetéseitől rettegnie. Az állandó kalandok alatt nem is volt idejük, hogy képeket készítsenek a hármas fogatról. Bár a Prófétában való szereplések is elégnek bizonyultak Harry életében ahhoz, hogy utálja a kamerát. Colin volt az első és utolsó, aki nem egy újság számára készített róla fényképet, s bár soha nem kapta meg azokat a felvételeket, nem is bánta. Ahogy vissza tudott emlékezni, a hirtelen döbbenettől nem is vághatott valami bizalomgerjesztő arcot…

Az ajtó előtt elhaladt valaki. A lépte alapján nem ismerte fel, hogy ki az, de igazából nem is foglalkoztatta. Lassan itt az ebédidő és Molly megharagudna, ha üres gyomorral indulna vissza Dursley-ékhez. A képet a lánnyal a zsebébe süllyesztette, a többit visszatette a helyére és nehéz érzésekkel elindult az ebédlőbe.

Csendesen telt el az ebéd. Csirke volt és raguleves. Mint ahogy mindig, most is ízletes, laktató és hatalmas mennyiség… Amikor Molly csomagolni kezdett Harrynek – hogy a hazaúton se éhezzen szegény pára – nem is látszott, hogy igazából milyen sokat fogyasztottak el az asztalnál ülők.

A nők leszedték a tányérokat és evőeszközöket, majd magukra hagyták a gondolataiba merült Remust, aki vajsört iszogatott és a kíváncsiságtól fűtött Harryt. A fiú többet akart megtudni szülei és keresztapja gyerekkoráról, de eddig nem tudta, hogy kezdjen neki az egésznek. Most azonban, hogy Sirius meghalt, sürgős késztetést érzett arra, hogy kifaggassa az egyetlen életben maradt igazi Tekergőt. Az ebédet is alig tudta nyugton végigülni, nemhogy ezt a pár pillanatot, amikor nem történt semmi… Azonban ahogy elnézte Remus semmibe révedő tekintetét, meggondolta magát. Talán mégsem most kéne… Talán nem kéne felszaggatni a sebeket. Zsebre tett kézzel felállt, hogy magára hagyja a másikat, aztán mégis megtorpant. A kezében gyűrött kép… Ha most nem teszi fel a kérdéseit, talán soha többé nem lesz rá alkalma és mersze, hogy megtegye! Nem szalaszthatja el a lehetőséget! Lassan megfordult hát és letette az asztalra a fotót.

A férfi döbbenten húzta magához a pár kicsinyített mását. Elmélyülten tanulmányozta, aztán mintha megkönnyebbült volna, hogy a kép előkerült, elmosolyodott.

– Ő volt Jenna. Jenna Heist, egy hatodikos Hugrabuggos. Sirius még csak tizenöt volt, de már bomlottak utána a lányok, még a felsőbb évesek is! Nem is hinnéd, de az első barátnőjét már másodikban felszedte. Harmadikban pedig elindították az SB rajongói klubbot… Őrület! – Harry nem is döbbent meg azon, hogy a másik mndenféle kényszer nélkül már bele is kezdett a mesélésbe, hisz Remus Lupin okos volt, empatikus, megértő… – Alig hittem el, hogy… Tudod Harry, Siriusszal mi voltunk a legjobb barátok. Azért mi és nem apád Siriusszal, mert ők már többek voltak. Nem csak szinte, de teljes mértékben testvérek. Főleg, miután elszökött otthonról. Két olyan lókötőt – rázza mosolyogva a fejét. – Egyszer, mikor James éppen nem próbálkozott Lilyvel, Tapmancsot vitte el sétálni, hogy ezzel is imponáljon a roxmortsi lányoknak.

– És bevált?

– Hogyne! Mindenki megcsodálta a mi hatalmas, fekete szőrcsomónkat. Holdtöltékkor kifejezetten örültem, hogy két erős állat is visszatart attól, hogy valami bajt okozzak. Ők persze annál több gondot csináltak! Mégis szerette őket a roxforti diákok és a tanári kar többsége is. A csínyeik csak a Mardekárosok felé durvultak el olykor. – Mindkettejüknek Piton legrosszabb emléke jutott eszébe.
– Kár, hogy mindezt nem mondhatta már el nekem.

– Hidd el, ha lett volna alkalma, másról se beszélt volna, mint a régi szép időkről. – A szomorkás mosoly, ami Remus védjegyévé vált már, újra az arcára került. Kezébe vette a képet és újra csak a fejét rázta. – Csibészvér.
– Tényleg olyan sok barátnője volt?

– Valóban sokan kajtattak utána. Nem csoda! Nem csak a kinézete volt őrjítő, de az iskola csillagainak egyike is volt. A kviddics csapat terelője, gazdag, aranyvérű, aranyifjú. Úgy tudom még ma is nagy divat levadászni a híresebbeket a suliban, hogy nagyobb presztízshez jusson valaki.
– Volt valaki, akit igazán szeretett? – Remus hallgatott. Elmélyedve simította ki a kép gyűrődéseit.

– Talán. Nehéz volt megmondani, hogy éppen mit érez. Mindig egy fal mögé rejtette a lelkét, hogy senki ne láthassa azt a sérülékeny, sokszor tanácstalan fiút, aki valójában volt. Nem akarta megmutatni senkinek, hogy a nagy, szívtipró Sirius Black is csak egy ember.

– Bárcsak minden máshogy történt volna! – sóhajtotta Harry.

– Bárcsak… – helyeselt Remus és kihűlt vajsöre fölött kitekintett az ablakon túli sötét világra.

Odakint lassan szemerkélni kezdett az eső. A téren fáradt nyári szellő suhant át egy közeli vihar ígéretével, felváltva a meleg, fülledt levegőt. A baglyok és más éjszakai állatok valamivel élénkebben indultak el aznapi vadászkörútjukra. Siettek, nehogy megázzanak. A fák megkönnyebbülten és egyben félve kezdtek hajlongani. A padok és az oszlopok hosszú árnyékot vetettek a lámpafényben, néha eltűnve, ahogy a kiégni készülő égő el-elszunnyadt, míg végül örök nyugalomra tért. Az éjszaka elárulta magát. Valami készülődik…