– Az apámat keresik? – kérdezte bizonytalan hangon Sirius Black. A fiú teste tele volt sérülésekkel, de valahogy ez volt az utolsó dolog, amit a rendtagok észrevettek abban az elképesztően hihetetlen pillanatban. Sokan nem ismerték Siriust Azkaban előttről, de akkor sem tévesztették volna össze mással a tinit. A Blackekre oly jellemző vonások, a fekete haj és a nemesi arcél messziről üvöltötte származását. A mélységes kék szemek pedig kétséget kizáróan Siriuséra hajaztak, habár több fény, több élet volt még bennük.

– Mondjuk – A döbbenetből Mordon tért magához elsőként. Botjára támaszkodva közelebb evickélt a fiúhoz, hogy jobban szemügyre vehesse az ismeretlen ismerőst.

– Gondolom, fent van az emeleten, a fogadószobában megvárhatják – mondta egyre bizonytalanabbul. Megtette az utolsó pár lépcsőfokot, majd sietve elhaladt az őt bámulók mellett az éléskamra felé. Pár pillanat múlva egy kisebb csomaggal a kezében indult újra a fel az emeletre. A nagy bámulást a sebeinek tudta be, egészen addig, amíg az egyik sebhelyes férfi el nem állta az útját. Olyan komor tekintettel nézett rá, amitől azonnal balsejtelem kúszott fel a gerincén. A hideg is kirázta a gondolattól! Csak nem halálfalók, akik azért jöttek, hogy erőszakkal is ha kell, de beavassák? Márpedig az akkori helyzetben ez igen valószínűnek tűnt. Észrevétlenül áthelyezte testsúlyát a hátsó lábára, hogy könnyebben kitörhessen. Az apjával szemben még tiszteletet mutatott, de a vendégei iránt korántsem fog…

Egy pillanat műve volt az egész. Az összekészített batyut a vele szemben álló képébe hajította és a pálcája után kapott. Már az ajkain táncolt a varázsige, mikor lendülő kezét a rémisztő, mágikus szemű alak elkapta. Az, amelyik válaszolt neki. Az öreg egy jelentőségteljes pillantást vetett a többiekre, majd a pálcára.

– Eresszen el! – A fiú rángatni kezdte a karját és menekülni próbált a szorításból, amire egy erős csavarás volt csak a válasz. A pálca kiesett a kezéből. Fájdalmas szisszenését még a tárgy koppanása sem nyomhatta el.

– Ki vagy és hogy jutottál be?
– Rémszem! – szólt rá a másikra a sebhelyes arcú, aki annyira ismerős volt valahonnan Siriusnak. A férfiak csak a szemükkel üzentek egymásnak, de úgy látszott összeszokott csapat volt. A fiút azonban a legkevésbé sem érdekelte, hogy azok ketten mióta ismerték egymást, vagy hogy mennyire értenek egyet egy ideában, adtak-e egymásnak szülinapi ajándékot… Felfortyanva rázta meg a fejét, hogy megszabaduljon az idióta gondolatoktól és már mondta is a magáét.

– Én ki vagyok? Hogy jutottam be? Én történetesen itt lakok! – Alastor kezéből kicsúszott a fiú karja. Felkapta a pálcáját és gyors iramban megcélozta az emeletet. Fent volt a seprűje és a ládája. Úgy gondolta, onnan könnyűszerrel kimenekülhet és akkor…

Meglátta azt a személyt, akit ebben a házban még soha. Nem azzal vonta magára a figyelmet, hogy megszólalt, vagy megátkozta volna, egyszerűen csak úgy, hogy ott volt. Márpedig ahol Albus Dumbledore van, ott nem lehetnek sorozni vágyó halálfalók. A ronda alakra tekintett maga mellett. A Rémszem név is ismerős volt számára valahonnan.

– Igazgató Úr? - Az idős férfi, mintha tudta volna, hogy tőle várja az ésszerű választ az előbb történtekre, megszólalt. Dumbledore hangja lassan megnyugtatta. Elvégre sok mindent elintézett már az öreg. Öreg… Így jobban megnézve még fáradtabbnak, idősebbnek tűnt, mint az évzárón a suliban. Lehet, hogy beteg volt a nyáron? Albus Dumbledore?

– Beszédünk van édesapáddal. – A Rend tagjai meg se mertek mukkanni. Dumbledornak nyílván volt már terve, nem akarták elrontani már az elején. – Megvárnál, kérlek odafent? Veled is szeretnék beszélgetni.

– R-rendben – bólintott rá végül nagy nehezen. Miközben egyre feljebb haladt, nem fordított hátat a társaságnak. A veszélyesebbnek tartottakat végigmérte, nem nyúlnak-e a pálcájukért, de szerencsére ilyen nem történt. Az utolsó fokokat már futva tette meg.

Mordon magában elismerően mormogott, bár a pálca nem megfelelő helyen való tárolásáról tudott volna mesélni egyet, s mást. Amint Sirius, vagy a „Siriusnak látszó valaki" eltűnt, Remus a székére rogyott.

– Ezt nem hiszem… el… – meredt maga elé, mintha kikapcsolta volna minden érzékszervét. Pedig igenis figyelt! Farkas érzékeivel az emeleten fel-alá járkáló fiú mozgását figyelte, nehogy eltűnjön, elszökjön, vagy kárt tegyen magában.

– Tényleg ő az? – Dumbledore az auror parancsnokra pillantott.

– Nem hazudott…

– Alastor, szerintem egyikünk sem éppen erre a válaszra számított. Mégis mit akar az jelenteni, hogy nem hazudott? – Remus úgy érezte, hogy Tonks a szájából vette ki a szót.
– Azt, hogy lehet ő is, de lehet, hogy csak nem tud arról, hogy ő valójában valaki más…
– Úgy érted, valaki megbabonázott egy fiút, hogy azt gondolja magáról, hogy ő Sirius Black? – fakadt ki a farkas élesen. – Egyáltalán mi értelme lenne, hogy…

– Hogy összezavarjon minket és elterelje a figyelmünket a toborzásról és esetleg egy nagyobb támadásról? – Mordon jelentőségteljes nézése, valamint összefont karjai sok mindent elárultak abban a pillanatban. Gyanú, kíváncsiság, hitetlenség. – Mindenesetre, ha ő nem a mi Siriusunk, akkor valaki nagyon jó munkát végzett! A pálcája a régi! A mozgása, a beszédstílusa és az idegesítő merészsége is az övé.

– És a hangja, a kinézete, a szeme…

– Azt könnyen le lehet hamisítani! – legyintett ingerülten Mordon.

– Nem! Ezeket a szemeket nem…

– Remus, a szentimentalizmusod igazán megható, de itt most nem segít!

– Nem érted Rémszem! Több ezerszer, több milliószor láttam Siriust emberi és…

– És?

– Állati alakban! Ha ő Sirius, akkor át kell tudnia kutyává transzformálódni! – Remus lelkesedése átragadt Tonksra is, mert rögtön bólogatni kezdett. – Ilyen idős korára, már régen megtanulta az animágiát!

– Remus, nem akarok beleszólni, de… Ha ő is az igazi, nem hiszem, hogy ezzel kéne letámadni. Szerintem nem csak a teste lett egy tinédzseré. Nem ismert fel senkit, csak Albust! – fejtette ki véleményét Kingsley. – Márpedig ha nem tudja, hogy ő most egy későbbi időben van, akkor azt sem tudja, hogy nem csak a Tekergők ismerik a titkát. Nem hiszem, hogy megbízna bennünk, ha minden ok nélkül arra kérnénk, változzon át.

– Ti mind csak azzal foglalkoztok, hogy ő az igazi, vagy sem, de eszetekbe se jutott, hogy mi történhetett vele! Tele van sebekkel! Ha egy idegenről is van szó, akkor is el kell látni a sérüléseit és ez az első! – Molly mindig is az anyai ösztöneiről volt híres és most sem tagadta meg természetét. Már indult is a másik szobába kötszerért és főzetekért, azonban Dumbledore szavai megállították.

– Molly, egyetértek veled, de mindenképpen tisztáznunk kell a helyzetet. Kingsleynek is igaza van. Nem támadhatjuk le azzal, hogy ő voltaképpen halott. Pánikba esne, de ami valószínűbb, hogy megszökne. Ezt semmiképp sem engedhetjük meg! Addig kell titokban tartanunk előtte, amíg csak lehet…

– Sirius nem bolond. Soha nem is volt az. Rá fog jönni – replikázott a vérfarkas. – De abban igazad van, hogy elmenekülne – látta be végül ő maga is.

– A következő lépés, hogy kiderítsük a valódi kilétét. A többit a későbbiekben tudjuk csak megoldani.

– Engem az is érdekel, hogy hogyan került ide – Mundungus eddig csendben figyelt, de persze saját kíváncsiságát képtelen volt elnyomni.

– Egyszerre csak egy dolgot! Derítsünk fényt arra, hogy ki is valójában a vendégünk. Molly, mielőtt felmennél hozzá, szeretnék én beszélni vele…

Sirius képtelen volt tisztán gondolkodni. Úgy száguldoztak a kérdések a fejében, mintha egy mentális autópálya lett volna az agya. A harmadik lehetőségnél forduljon balra… Újratervezés… Mi a francot keres Dumbledore az ő házukban? Mi volt az a népünnepély odalent? Mit akarnak megbeszélni az apjával? Most hogy fog eltűnni innen?

A rengeteg megválaszolatlan kérdéstől már megfájdult a feje. Az aggodalom olyan súllyal nehezedett a vállára, hogy már szinte fizikailag is érezte a mázsás nehezékeket.

Csend… Már megint az a Merlin átkozta, rohadék csend! Mintha minden ellene szövetkezett volna, hogy véletlenül se tudjon másra figyelni, csak a gondolataira. Eldőlt a hatalmas ágyon és magában elkezdte felmondani a bemagolandó anyagot, amit Legendás Lények Gondozása órából kaptak házifeladatként: Kelpi. M. M. osztály négy x.

Bár az RBF éve igazán jól sikerült, mégse hagyták nyugton a tanárok egy percre sem. Az egyik azzal kereste meg, hogy menjen gyógyítónak. Na persze! Pont ő… A másik Idomítót akart belőle faragni. Na ez még érdekelt is volna, de túl sok LLG-t kellett volna tanulnia rá…

Ez a Nagy-Britanniában és Írországban honos vízidémon, amellett hogy rengeteg féle alakot képes ölteni, leggyakrabban hínársörényű ló képében jelenik meg. A hátára csalogatja a gyanútlan vándort, majd nyomban beugrik a lakóhelyéül szolgáló folyóba vagy tóba, s a mélyen elfogyasztja lovasát.

Madam Hooch szerint remek kviddicsjátékos lehetne, ha kicsit jobban odafigyelne. Igazság szerinte erre ő maga is gondolt, de képtelen lenne olyan komolysággal edzeni, mint James. Ez nem az ő világa.

A kelpi oly módon győzhető le, hogy elhelyező bűbáj segítségével felkantározzuk. Ettől megszelidül, és kezessé válik. A világ legnagyobb kelpije a skóciai Loch Nessben él.

Talán McGalagony professzor ötlete volt eddig a legnormálisabb. Állítása szerint remek auror válhatna belőle. Ahhoz azonban megfeszített tanulás kell. Főleg bájitaltanból kéne kicsit belehúznia, amit őszintén megvallva… Nem igazán akart. Kedvenc megjelenési forma, bla bla bla… A Mágusok Nemzetközi Szövetségének megfigyelői bla bla bla…

Még egy gonddal több. Fogalma sem volt, hogy mit kezdjen magával. Nem voltak tervei a jövőre nézve. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztatta, hogy ellenálljon aranyvérének és távol tartsa magát a sötétebb, gonoszabb oldaltól. Eddig remekül haladt vele, de a mai nap eseményeit végiggondolva kételkedett benne, hogy a végjáték is sikerülhet.

Lépteket hallott a lépcső felől. Valószínűleg Dumbledore volt az, de jobb az elővigyázatosság. Pálcája markolatára fonta az ujjait és várt. Az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Többé az ajtó sem fogja már idegesíteni, ha eltűnik végre ebből a sötét házból…

Az idős mágus lépett be az ajtón és hosszú, hófehér szakállát simogatta mindkét kezével. Mintha érezte volna, hogy másképp a fiú talán rátámad. Sirius leeresztette a pálcát és karba font kézzel várta az igazgató mondandóját, a férfi azonban váratott magára. Többször és végignézett a testén, mielőtt végre a szemébe nézett volna. Alig bírta állni azt a mindent tudó halványkék tekintetet.

– Édesapád azt üzeni, hogy el kell utazniuk egy kis időre – kezdte óvatosan. – Üzleti útra. Édesanyád vele tart, Regulust pedig az unokatestvéredékhez küldték. Apád arra kért téged, hogy addig legyél méltó házigazda.

– Házigazda?

– Igen. Apukád néhány ismerőse itt fog maradni a távollétében. – Sirius abban a pillanatban elsápadt. Ha az apja barátai itt maradnak, akkor… Akkor talán tényleg meg akarják dolgozni, hogy pártolja Voldemortot! – Néhanapján én is be fogok nézni, hogy rendben vagy-e. Megfelel így? – A fiú megilletődötten és talán egy kicsit meghatottan bólintott. Dumbledore az ágyhoz sétált és leült a szélére, majd maga mellett megpaskolta a helyet. A fiút mintha kötélen húzták volna, nehézkes mozdulatokkal elfoglalta a felkínált helyet, habár kicsit el is szégyellte magát. Elvégre az igazgató a vendége és nem fordítva. – Mondd csak… Apád gyakran emelt rád kezet?

– Erről nem igazán szeretnék beszélni – jelentette ki határozottan.

– Sirius, attól, hogy nem beszélsz róla, a probléma még nem tűnik el.

– Nem fog békén hagyni, amíg nem mondom el igaz? – kérdezte pár pillanatnyi néma csend után. Kárörvendőn horkant fel és a fejét rázza. Végül is mit veszíthet, ha elmondja. – Igen, elég gyakran az utóbbi időben. Azért, mert nem értek egyet a… Politikájával.

– Őszintén szólva, ennek örülök. Tudod, nem véletlen, hogy a Süveg a Griffendélbe osztott.

– Ha nem barátkoztunk volna össze Jamesszel, meg a többiekkel, akkor nem biztos, hogy minden így történt volna. – vonta meg a vállát. Az ujján lévő gyűrűre tekintett, ami nemrég még megégette. Most sem tudta lehúzni, ahogy akkor sem. A címerállatok bőszen, haragosan védték a jelképet. – Nem érdekelt volna, hogy hova járok. Talán már rég halálfaló gyűlésekre járnék…

– De nem így történt. Mindennek oka van. Annak is, hogy te most itt vagy és hogy azzá a fiatalemberré váltál, aki nagyon sok mindent képes megtenni azokért, akiket szeret. – Sirius halvány félmosollyal válaszolt csupán. A közéjük állt csöndben Dumbledore is megszemlélhette a gyűrűt. A Roxfortban Sirius soha nem hordta, a Black családdal pedig szerencsére ritkán akadt dolga. A gyűrű mestermunka volt. A legjobbak készíthették a legjobb ezüstből és a legjobb mágusok, talán pont Sirius egy őse rakhatta rá a varázslatokat, amik az egészet körüllengték. A seb, ami kikandikált az ékszer alól arra utalt, hogy a fiúnak is meggyűlt a baja a tárggyal. – Most felküldök valakit, aki ellátja majd a sebeidet rendben? Képzett anyuka, összesen hét gyermeke van, úgyhogy sokféle módszert ismer. Ne aggódj, minden meg fog oldódni – az igazgató bíztatóan megszorította a fiú vállát, majd felállt és magára hagyta.

Minden meg fog oldódni. Minden meg fog oldódni. Minden meg fog oldódni. Mint valami mantra, úgy ismételgette magban az elhangzott mondatot, hátha elhiszi majd egyszer, de nem hitte el. Semmi sem fog rendbe jönni. Az öccsét elveszti, a családját elveszti, és ha így halad a barátait is el fogja. Örülhet, ha saját magát megtarthatja olyannak, amilyen! Az álmai egy boldog családról, nem valósulhattak meg, mert ő más utat választott. Egy sokkal nehezebb utat, ami egy zordabb, keményebb halálba vezet…