A wc előtt térdelt, és hányt. A ruhái csatakosak voltak az izzadtságtól, a teste tüzelt, a gyomra fájt. Még soha nem volt ennyire rosszul. Annyiszor verték már el, de ez a mostani túltett az eddigieken. Mintha áttörtek volna egy gátat benne, ami megvédte a betegségektől.
Soha nem volt beteg! Azokat a csöppnyi náthákat leszámítva, meg a másnaposságokat...
A mostani helyzetet ahhoz tudta volna hasonlítani, mikor kicsiként először hoppanált vele az édesanyja az Abszol útra, mondván, hogy neki nincs arra ideje, hogy a kölyök miatt átfurikázzanak az egész városon. Azonnal hányni kezdett, ahogy megérkeztek a Foltozott Üstbe. Persze édesanyja rögtön letorkolta, hogy hogy merészel ilyen illetlenül viselkedni, ráadásul közönség előtt...

Szemhéja elnehezült a fáradtságtól. A homlokát az alkarjára támasztotta. Nem evett már elég régóta, nem is értette, hogy mi jöhetett még ki belőle? Az újabb hullám mégsem érte váratlanul. Egy ideig csak száraz öklendezés kínozta, aztán már csak savas nyál jött fel a torkán, végigmarva a nyelőcsövét.

Egy hideg kéz csúszott a tarkójára, majd fel a hajára. Összefogta a szétzilált holló tincseket, és hátrahúzta a hosszabbakat, hogy ne akadályozza a fiút. Sirius erőtlenül nézett fel segítőjére. Az ismerős alak volt az. Barna hajába ősz tincsek vegyültek, arca vékony, sápadt volt, mint bőrének bármely más része. Arcán kisebb-nagyobb hegek húzódtak. A szemei, amelyek borostyánszínben pompáztak, aggódva vizslattak. Olyan ismerős volt! Csak Remusnak volt ilyen színű szeme, haja, de az lehetetlen, hogy...

Újra görcsbe rándult a gyomra, de úgy érezte, hogy szétmart torka nem bír el még egy támadást. Csukott szemmel mélyeket lélegzett, és úgy tűnt, ez végre hatott.

A férfi nedves törülközőt hozott, és megtörölte az arcát, aztán várt még egy kicsit, hogy biztosan elmúlt-e a hányinger. Mikor úgy látta, hogy nincs veszély, felnyalábolta a fiút, és a hálószoba felé vitte. Sirius ernyedten hagyta, hogy a férfi cipelje, pedig utálta, ha valaki gyengének látta. Megtanulta rég, hogy sosem szabad kimutatni a fájdalmat, a félelmet, az érzéseit, de most olyan jó volt, hogy törődtek vele. Dumbledore és ez az ismeretlen ismerős...

Érezte, hogy valami nincs rendjén! Tudta, hogy ennek nem így kéne történnie, hogy valami elromlott, vagy talán helyrejött, de valami biztosan megváltozott. Talán ő maga, vagy a környezete, vagy az idő, vagy a jövő, amit magában már annyiszor végigjátszott, figyelembe véve a lehetőségeit. Tudta, de megpróbálta kirekeszteni a gondolatai közül. A paranoia nem tesz jót, főleg egy tizenévesnek.

A férfi csöndben lefektette az ágyra. Takarót terített elfáradt, meggyötört testére, majd megszorította a vállát, és leült mellé. Csak ült ott a semmibe meredve. Sirius gyanakodva fogadta, elvégre nem is ismerte, de a kimerültség győzött elméje felett. Nézte a leszakadt baldachint félig leeresztett szemhéja alól, míg egy vörös hajú nő – akit a konyhában is látott már – be nem lépett a szobába. Még végigpillantott a nő kezeiben sorakozó tárgyakon – lavór, gézek, bájitalos üvegek, pálca –, aztán elszenderült.

Molly nehéz szívvel lépdelt lefelé a lépcsőn. A karjai közt egy vízzel teli tálat vitt. A tál szélén véres kendő. Az anyagból áradó nedv vörösesre festette a vizet. A nő a mosogatóhoz lépett, és megdöntötte a tálat. A kiloccsanó félig átlátszó, félig vörös folyadék megfestette még a lefolyót is. A nő a rongyot kezdte el kimosni. A vér nehezen tűnt el az anyagból, és mindent bemocskolt maga körül. A gyógyítással még mindig nem végzett, de van, amihez nem is értett igazán, kísérletezni pedig nem akart, legkevésbé pedig még több fájdalmat okozni.

Minden, amit meg tudott tenni, hogy lekezelte a sebeket, újra felkötötte a fiú karját, és adott neki egy láz elleni főzetet, valamint Álomport. Bár tudomása szerint az Álompor kevésbé hatásos, mint a folyékony állagú rokona, de ebben a házban csak régimódi gyógyszerek akadtak. Sajnos a törésekkel sem tudott mit kezdeni, bár Frednek és George-nak volt jó néhány – ugyanolyan rosszcsontok voltak, mint amilyennek Siriust is képzelte – de azokat általában a Roxfortban szerezték, vagy ha mégsem így történt, akkor a Mungóba vitték el őket Arthurral, ott pedig ugyebár a gyógyítók látták el az ikreket.

Az a szerencsétlen fiú! A fejét rázva tovább küzdött a makacs folttal. A vér nem válik vízzé. Még az aranyvér sem. Felnézett, hiszen valahol a feje felett lehetett a fiú szobája az emeleten. Remélhetőleg éppen nyugodtan aludt. Sirius… Nem véletlen, hogy ennyire fiaként szerette Harryt, hiszen azt akarta megadni neki, amiben neki nem lehetett része.

Az lesz kemény megrázkódtatás még mindkettejük számára, mikor majd rájönnek az egészre. Sirius - ha tényleg ő az, hiszen még ő is kételkedett kicsit – azért, mert egy új világba került. Harry pedig… Harrynek még egyáltalán nem szóltak. Azt kellett hazudniuk, hogy a halálfalók próbálták megtámadni a házat, azért érezte azt a hullámot. Molly talán most először örült, hogy Harry visszament délután azokhoz a muglikhoz, Dursleyékhez, mielőtt összefuthatott volna keresztapjával, aki nos… Most annyi idős, mint ő maga.

Miért kell ennyi mindent elszenvedniük a jó embereknek? Voldemort tönkretette oly' sokuk életét, és soha, semmit nem bánt meg! Az a gonosz, megátalkodott gazember! Már ha lehet embernek hívni egy ilyen testi és lelki roncsot.

A fiú apja se volt jobb, mint a Sötét Nagyúr. Kényszeríteni olyan eszmék követésére a gyermekét, amiben nem hitt, amivel nem értett egyet, és az őrületig hajszolni, verni! Molly képtelen volt még elképzelni is, hogy ő ilyet tegyen a saját gyermekeivel.

Amire most fény derült, az sok mindent megmagyarázott Siriusszal kapcsolatban. A forrófejűséget éppen úgy, mint hidegvérűséget, hiszen ez a két tulajdonság, bár gyökeres ellentétei egymásnak, mégis jelen voltak a férfi lényében. Most már értette, hogy miért volt olyan bizalmatlan mindenkivel a másik, talán egy kicsit azt is megértette, hogy miért nem bízott Remusban, mikor a Potter-ház titokgazdát cserélt. Kétségbeesetten vágyott a szeretetre, amit csak barátainál kaphatott meg, és mikor Pettigrew elárulta, többszörösen is összetört.

Ebben az állapotában még más okozta a legtöbb problémát. A család eltaszítása, a döntés, hogy mindent maga mögött hagyjon. De mi lesz majd akkor, ha az évek alatt a férfiban felgyülemlett keserűség és bánat, amiről ez a fiú még mit sem tud hirtelen a nyakába szakad? Mi lesz majd, ha rájön, hogy egy barátja elárulta, és ezt kettő meg is sínylette? Mi lesz, ha ez a szerencsétlen fiú egyszer azt hallja majd, hogy barátainak nagy része halott, hogy a testvére szintén, hogy a család, amely sajátjaként nevelte fel, már nem él? Hogy már csak Remus maradt meg neki...

Remusról senki nem tudta, hogy mit érzett ebben a helyzetben. Visszakapott valamit, miután elvesztette, de vajon tényleg ő az igazi? Vajon tényleg visszakapták?
Annyi kérdés, és nincs egy helyes, igaz válasz. Talán majd az idő megadja őket. Az idő, ami összekuszálódott ezen a napon, és mindent megváltoztatott örökre.

Molly kicsavarta a kendőt, és még egyszer átdörzsölte az anyagot. A rongy lassan visszanyerte fehérségét, és a maradék víz eltűnt a lefolyóban, mintha mi sem történt volna…

Sirius a hátán feküdt. Nyugtalanul mocorgott, de valamennyire mégis gondtalannak tűnt abban a csendes pillanatban. Arcán lázrózsák virítottak, de már sokkal haloványabban, mint mikor először összetalálkoztak a konyhában. Ajkai szétnyíltak, azon keresztül vette egyenetlenül a levegőt. Rosszat álmodhatott, mert összevonta a szemöldökét, és felmorrant. Az ébenfekete haj pár csepp víztől hullámosan terült szét a párnán, amire Molly friss huzatot húzott, miután ellátta a sebesültet. Óvatosan átfordult a másik oldalára. Először lerúgta magáról a takarót, aztán pedig álmában magára rántotta, egészen a feje búbjáig.

A szobában hatalmas káosz volt. Semmi kétség, hogy a mágikus hullám innen indult ki. A falakról leszakadtak a képek, a keretek eltörtek. A baldachin sebzetten lógott az ágyról, a fekhely lábánál Sirius ládája állt. Az ablak és a függöny sértetlen volt. Remus felemelte a láda tetejét. Csak a legfontosabbak voltak beledobálva és néhány emlék talán. Szökés kellékei? Tehát arról az éjszakáról ugrott át ide a fiú, mikor megszökött otthonról. Se James, se Sirius nem meséltek arról az estéről. Sem arról, hogy miért szökött el a fiú pont akkor, sem arról, hogy miért hagyta ott az öccsét. A jelek alapján Sirius nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást. Furcsa… mindig is őt tartotta a legerősebbnek négyük közül…

Az ágy melletti éjjeliszekrényről – el volt törve az egyik lába – elvette a fiú pálcáját. A sötét színű fába vésett mágikus rúnák annyira illettek Siriushoz. A megszokotton kívül nem talált rajta semmilyen varázsigét, vagy bűbájt. Nem ez a tárgy okozta a mágikus anomáliát. Tovább kutakodott. A saját pálcáját húzta elő, és a forrást kereste. A nyom az ágyból indult, így nekilátott a tárgy vizsgálatának. Óvatosan és halkan dolgozott, nehogy felébressze az alvót. A díszített faszerkezeten nem talált semmi kivetnivalót. A baldachin hibája is csak az volt, hogy szétszakadt. A paplan vizsgálata közben Sirius felmorrant, összevonta szemöldökét, majd az oldalára fordult.

Remus tanácstalanul ült le az ágy szélére. Nem talált semmit, holott a hullámok forrása innen indult. Talán… Mi van, ha? Hirtelen a fekete üstökre tekintett. Csak annyi látszott ki a takaró alól. Mi van, ha magából a fiúból indult ki a hullám? Pálcáját a fiú testére merőlegesen tartotta, és végighúzta a takaró fölött. Érezte a bizsergést a tenyerében, amit a pálca markolata okozott. Érzett valamit, de… Hogyan lehetséges ez? Még soha nem hallott olyanról, hogy ehhez hasonló varázsrobbanás egy emberből eredt volna.

Talán egy használati tárgy? Valami ősi Black relikvia tette ezt? Hirtelen eszébe jutott a fiú pecsétgyűrűje. Remus maga, csak ritkán látta az ezüst ékszert, de olyankor mindig különös tekintélyt adott Sirius amúgy is feltűnő személyének.
Emlékezett még az első napokra, amikor látszólag higgadtan ült a Griffendél klubhelyiségében, és kibámult az ablakon. A szemeiben vihar dúlt akkor. Ordította, sikította, hogy ő nem ide tartozik, hogy valaki mentse ki a sárvérűek és félvérek mocskából! Aztán megjelent James, és megtörte a jeget, amennyire csak lehetett.

Sirius mindig maga volt a rejtély. A tudás, amit otthon szerzett, már eleve misztikussá tette, a vér és a mágia keveréke pedig állandóan ott lebegett a fiú körül, mint valami láthatatlan figyelmeztetés, nagy mágus közeleg!

Még a takarók között sem lehetett egy egyszerű gyerek, gondolta Remus. Egy halott ember fiatalkora, egy tönkretett gyermekkor, egy sanyarú sors. Fájdalom, kín, szenvedés, magány...

Remus ekkor fogadta meg magának, hogy nem fogja magára hagyni ezt a fiút még akkor sem, ha nem az ő Siriusuk. Ha a barátjának nem is tudott segíteni, másodszorra nem fog hibázni.

Csontfehér ujjait a fiú ébenfekete tincseire tette. Sirius megdermedt álmában, majd a lassú simogatásra óvatosan felengedett. Talán még az álma is könnyebb lett.
- Hagyd aludni szívem - suttogta élete párja a résnyire nyitott ajtóból. - Gyere, kész a vacsora...

- Köszönöm, de nem vagyok éhes. – A mosoly, ami az arcán ült, nem volt őszinte, és ezt mindketten tudták. Tonks belépett a szobába, és halkan a férfihez osont. Remus csak azért imádkozott, nehogy valamit felborítson, csak most az egyszer ne! Imádta a csetlő-botló boszorkát, ez nem kérdés, de a fiúnak szüksége volt az alvásra.

Ahogy állt volna fel, hogy megérintse a lányt, valami visszahúzta az ágyra. Egy gyermekkéz markolta a talárját erősen. Az izmos, szikár kéz inai elősejlettek a sápadt bőr alól, az erek kékesen ütöttek át rajta. Középső ujján a családi címeres gyűrű halvány, gonosz csillogása. Remus visszaült az ágyra, és a fiú kezére tette sajátját. A görcsös szorítás megenyhült, és a halvány ráncok is eltűntek a fiú homlokáról.

- Itt maradok vele – mondta a férfi, és Tonks nem ellenkezett. Megsimogatta párja vállát, és csókot nyomott a homlokára, majd az ajkaira is. A puha száj megnyugtató simogatása ellazította, feloldotta.

Talán nem ez a fiú az igazi Sirius, de szüksége van támogatásra, és segítségre. Talán csak egy árnyék, egy visszhang, de a fájdalma igazi, ahogy a félelmei is. Meg kell védenie. Ő lesz a testvére, a barátja, az apja, ha kell, de nem hagyja magára! Nem teheti, nem engedheti, hogy magányos legyen, hogy egyedül birkózzon meg mindazzal, amit a sors neki szánt. A sorsa már megvolt írva. Megpecsételték azzal, hogy hazudtak neki. Felelősek érte, védeniük kell, és szeretni. Óvni, félteni, tanítani, és szép emlékekkel helyettesíteni az eltűnteket. Ez az ő küldetésük. Az ő küldetése...

A hideg fém a tenyere alatt lassan átmelegedett, szinte égetett, de talán csak a fiú forró bőrének érzete csalta meg. Tonks egy utolsó csók után kisétált a szobából, és ők magukra maradtak ketten, két régi barát, két testvér, egy férfi és egy rémült fiú, egy szétrombolt szobában, egy halott férfi jó és rossz emlékei között rekedve.