A gyanakvása nem apadt el benne a ház vendégei iránt. A félszemű, paranoiás öreg folyamatosan figyelte, ha egy szobában voltak. A vénség már akkor rajta tartotta a nagyobbik szemét, mikor ő még alig tette be a lábát a szobába, a konyhába, bárhová! Mintha minden lépéséről tudott volna, vagy átlátott volna a falon!

Ettől aztán ismerős érzés fogta el. Olyan, mint mikor McGalagony már akkor tudta, hogy rossz fát tettek a tűzre Jamesszel, mikor ők még csak az előkészületekkel végeztek...

Mindenesetre egyetlen emberről tudott, akinek hasonló mágikus szerve lehetett, de Rémszem Mordon, az auror jelenléte teljesen irreális volt ebben a házban. Hacsak az apja nem tett valami törvényelleneset – márpedig tett, csak eddig nem fedezték fel -, és azért menekítette ki a családot a kúriáról. Ez persze azt is megmagyarázná, hogy őt miért hagyták itt. Egyrészt, mert nem igazán számított, hogy vele mi fog történni. Másrészt viszont ha őt elviszik innen, és megverik, talán megjön az esze, és végre belátja, hogy mugli imádókra pazarolni az időnket nemcsak undorító, de veszélyes is. De ha tényleg az a helyzet, hogy az apját kőrözik, minek maradt volna itt Mordon? Na meg a többiek. Nonszensz.

Zavartan lépett be a konyhába, és idegesen fordította el a tekintetét, mikor az a kidülledt, undorító szem rászegeződött. A mozdulatait leste, ahogy nyikorgó lábakkal húzta ki a széket, ahogy leült, és viszonozta a haragos pillantást, ahogy Sirius feltekintett rá.

Ebédidő volt, és neki muszáj volt lefáradnia a társasághoz! A vörös hajú asszony, Molly, nem hagyta, hogy odafent egyen. Azzal magyarázta, hogy összemorzsázna mindent, és akkor takaríthatna napestig utána, de Sirius érezte, hogy csak azért nem engedték sokáig egyedül ücsörögni, mert attól féltek, hogy megszökik a házból. Milyen igazuk is volt...

Molly letett elé egy tele tányér levest, mellé kanalat és egy pohár vizet. A gőzölgő étel pár pillanatig elfeledtette vele a problémáit, a felkötött karját, az eltűnt családját, barátait, de a vizslató varázslót is. Az illatok körbelengték az egész konyhát. Nem is emlékezett, hogy a Roxforton kívül mikor evett utoljára egyszerű borsólevest, hiszen a nagy múltú Black házhoz nem illett ilyen pórias ebéd. Ez volt az egyetlen dolog, amit kifejezetten szeretett az otthonában, mikor nagy ritkán hazatévedt. Az étkezésekkor hatalmas volt a választék, persze ezzel együtt a pazarlás is, na de két növekedésben lévő kamaszfiúnál a kidobott ételek száma jóval lecsökkent. A díszesen megterített asztalon különböző sültek, vadak, halak, pikáns, régi borok, különleges ínyencségek foglaltak helyet. De hiába kedvelte az itteni kosztot, a Potter család egyszerű, de szeretettel készített ételei mindig is közelebb álltak a szívéhez... Gyomrához.

A családias hangulatot Molly is megpróbálta létrehozni. A többi ismeretlen jóízűen beszélgetett egymással, készségesen adták át egymásnak a nagy tálat. Egy lila hajú fiatal nő felszisszent, ahogy a forró tál alja megégette a kezét. Egy nagydarab, néger varázsló gyorsan átvette tőle, és halkan kuncogva tette le az asztal közepére, ahol mindenki elérhette.

- Mondd csak Sirius. Ízlik a leves? - kérdezte kedvesen Molly. Az asszony a háta mögött állt, dolgos kezét a vállára tette, és mosolyogva tekintett le rá.
- Igen, nagyon finom – helyeselt rögtön. Visszafordult a tányérjához, és tovább kanalazott.

Nyílt a bejárati ajtó, aztán nehéz léptek indultak a társaság felé. Sirius reménykedett, hogy egy ősz, hosszú szakállú mágus lép be majd a konyhába, de csalódnia kellett, nem az igazgató érkezett. Dumbledore még nem nézett be hozzá, de hiszen alig telt el két nap. Az elsőt majdnem végigaludta, a másodikban pedig Molly vette a szárnyai alá. Azért nyugodtabb lett volna, ha az igazgató olykor-olykor benéz, ahogyan ígérte, de egy ilyen elfoglalt ember nem érhet rá berezelt kölykök után nézni állandóan.

A sápadt, sebhelyes férfi lépett be helyette. Aranysárga szemei először rá szegeződtek. Tekintete végigszaladt Siriuson. Az eredménnyel elégedett lehetett, mert halványan elmosolyodott, aztán letette a kabátját az egyik székre, és leült maga is. Üdvözölte az asztaltársaságot. A metamorf mágussal – hiszen a fiatal nő bizonyára az lehetett, ha a fájdalomtól vörösre váltott a haja – csak egy csókot váltott, így nem tudta meg a nevét.

A fülét megütötte a saját neve, és a bambulásból feltekintve kereste a hang forrását. Persze, hogy az újonnan érkezett volt az.
- Még be sem mutatkoztam. A nevem John Lupin, hívj csak Johnnak – intett a kezével. Lupin? Remus?
- Öhm. Sirius Black - válaszolt, de nem hitte, hogy ezzel újat mondott Lupinnak. - Ismeri Remus Lupint? Az évfolyamtársam.

- Igen, elég jól ismerem Remust – mosolyodott el az említett. Az előtte ülő fiú soványabb volt, mint az emlékeiben, de már visszanyerte egészséges színét, és az alsó ajkán lévő seben, meg a felkötött karon kívül más már nem mutatta, hogy nemrég hatalmas verésben volt része.

Amíg Sirius aludt, végig mellette volt. Fogta a kezét, mikor rosszat álmodott, vagy éppen lefogta, mikor hánykolódott a fájdalomtól.

Furcsa érzés volt felnőtt szemmel látni a barátját. Egy nemes vonású fiút látott maga előtt, egyenes háttal ülve az asztalnál. Buzgón kanalazta a levest, de közben mélykék, kutakodó szemei lopva körbekémleltek.

Azt tudta, hogy anno minden a közelükben lévő felnőttből erős érzelmeket váltott ki, már a megjelenésével is. McGalagony mindig somolygott az orra alatt, Dumbledore elgondolkodva tanulmányozta, Lumpsluck pedig a gyűjteményei közé szánta. Olyan is akadt, aki első ránézésre gyűlölte. Például az a Sötét Varázslatok Kivédése tanár, aki leszerelt aurorként érkezett a Roxfortba, és azonnal előítélettel tekintett a fiúra, csak a neve miatt.

Egyszer találkoztak Lucius Malfoy apjával is. A férfi semleges arccal tekintett végig a fiún, aki hasonló merevséggel bólintott az idősebb felé. A Malfoy ház feje nemcsak fogadta a köszöntést, de viszonozta is azt, ezzel bebizonyította Remus számára, hogy létezik különbség ellenség és ellenség között. A kettejük között feszülő tiszteletteljes távolságtartás okára soha nem jött rá, nem merte akkor a fiút kérdezni. A kérdései nélkül is napokig furcsán bámult a semmibe.

- Hogy van most? - kérdezte Sirius, ezzel zökkentve ki őt az emlékek sűrű kavalkádjából. Remus eltűnődött, hogy vajon kire is gondolt a fiú, de hamar rájött, hogy tulajdonképpen rá.

- Egész jól... Úgy hallottam – tette hozzá gyorsan. Az érzés, hogy becsapja Siriust, keserű gyógyszerként szökött a torkára, és ott is maradt. A fiú csak bólogatott, aztán felállt az asztaltól.
- Köszönöm az ebédet. - Remus egészen az ajtóig követte a szemével a fiút. Menekült. Egyértelmű volt, hogy zavarta a helyzet, a hely, hogy gyengének látták, és még annyi sok minden. Egy tinédzser, méghozzá ilyen múlttal, nehezen kezeli az érzelmeit. De a beavatatlan szem számára tökéletesen képes elfedni azokat. Betanult álarc, családi szokás...

A házban a megérkezése óta nem lehetett Reggeli Prófétát látni. Sirius a Roxfortban mindig azzal kezdte a napot, hogy elolvasta a legfrissebb híreket. Néha dohogott, de volt, hogy csak lecsapta az asztalra az újságot, és feldobott egy új témát a beszélgetésbe.
A nevükre is nagyon ügyelniük kellett. Molly nem mondhatta meg a családnevét, Remus a keresztnevét. Mordont hiába tagadták volna le, mert Sirius ismerte a munkásságát. Mindig tisztelettel adózott az auror parancsnoknak, és mikor bekerült az akadémiára, azért hajtott, hogy az ő parancsnoksága alá kerülhessen.

- Utána megyek – morogta, és ő is feltápászkodott a székről. Mordon mágikus szeme bizonyára tovább követte a fiút, mert hirtelen megfeszült a teste.
- Jól teszed, ki akar menni... - morogta most az öreg auror. Gyorsan összekapta magát, és a bejárati ajtóhoz sietett. Még időben elérte az indulni készülőt, és elkapta a kutakodó pillantást is, amit Sirius a házra vetett. Tudta, hogy valami nincs rendben. Mindig jó érzéke volt a titkok felfedezéséhez.

- Mit szólnál egy sakkpartihoz? - Tette fel az első mentőkérdést, ami eszébe jutott. Gyenge kis próbálkozás volt, de meg kellett próbálni.
Mindenáron távol kellett tartania Siriust a valóságtól, de ha kiengedték volna az utcára, az egyszerűen szembe sétált volna vele! Elég lett volna megnéznie egy újságot. A dátum, a cikkek, az ismerősök nevei a lapban mind árulkodó jelek voltak, és Remus meg akarta tartani Siriust abban az óvó burokban, amit jelenlegi tudatlansága hozott létre. Tudta, hogy képtelen lesz végig fenntartani a látszatot, de elodázhatta a rideg tényeket egy darabig.

A Dumbledorral folytatott beszélgetés egyszerűen katasztrofális volt. Az idős mágus mindenféleképpen meg akart győződni arról, hogy ez a Sirius az ő Siriusuk, vagy egy igazán remek hasonmás? Elvégre ha a második eshetőség állt fent, nagy veszélyt is jelenthetett a Rendre.
Aztán ott volt Harry. Tőle is távol kellett tartani. Életében először örült annak, hogy a fiú a Dursley család vendégszeretetét élvezi, így nem kellett még külön erre is figyelmet fordítaniuk.

- Rendben van – rántotta meg Sirius a vállát, és elindult Remus után. A katasztrófát elkerülték. Egyelőre.

Egy hét telt el Sirius felbukkanása óta, és Remus alig akart eltávolodni mellőle. A fiú teljesen rendbe jött, csak a csuklóját fájlalta még, de ez nem akadályozta meg abban, hogy apró kis tréfákat kövessen el a ház lakói ellen. Eleven volt és megállíthatatlan. Mindenki szívébe belopta magát, és még Mordon is képes volt mosolyogni egyik másik csínytevésén. Már persze, ha azzal nem éppen az ő falábát lopta el a tekergő. Kingsley is imádta a fiút, és ügyes kis rejtvényeket, tréfás feladványokat csináltatott vele. Csodálta az ifjú eszét és leleményességét. Tonks és Sirius mindig is rokon lelkek voltak. Az ebédlőasztalnál borzasztóbbnál borzasztóbb arcokat talált ki Sirius és Dora örömmel alakított bajuszos nőt, lófogú, kacsaszájú, malacfülű alakot.

Felhőtlen napok voltak, és bár a fiú sejtette, hogy valójában semmi nincs rendben, egyelőre nem foglalkozott vele. Sokak örömére...

Ő mindenben segítette, így abban az ominózus láblopásban is. Újra fiatalnak érezte magát a kölyök mellett. Nem zavarta, hogy még mindig nem tudják az igazat Siriusról, és lassan arról is megfeledkezett, hogy hogyan is került hozzájuk. A köztük kialakult kapocs erős volt, de persze nem olyan erős, mint régen. Remust a lelkiismeret furdalás gyötörte, és Sirius is bizalmatlan volt még. Mégis – ahogy Tonks felvilágosította erről vőlegényét – olyanok voltak egymásnak, mint apa és fia.

Siriust minden éjjel rémálmok gyötörték, és a vérfarkas képtelen volt nyugodtan aludni, mikor hallotta a szomszédos szobából átszűrődő neszeket. Dora többször is megakadályozta, hogy átmenjen a fiúhoz, elvégre neki magának kell megküzdenie a démonaival.

Nappal játék és kacagás – az az ugatós fajta, a régi, önfeledt -, éjjel a múlt szellemei és Remus jelenének, Sirius jövőjének árnyképei. Talán álmodott Azkabanról és a Függöny mögötti világról is, de nehéz csaták folytak a fiú fejében.

Hajnal volt. Odaát Sirius éppen felhagyott a hánykolódással és a fojtott kiáltásokkal. Dora megszorította a kezét. Megértette az utalást, és inkább menyasszonya felé fordult, megnyugvást keresve. Behunyta arany szemeit, és csókot nyomott a nő homlokára.

Fülét ekkor bizonytalan léptek zaja csapta meg. Idegesen felült, és hallgatózott. A meztelen talpak az ajtajuk felé csattogott, és megálltak előtte.

Remus maga előtt látta a bizonytalan fiút. A nagyra nyílt mélykék szemeket, és a kócos fekete tincseket. A léptek visszafelé indultak. Felpattant, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta azt, és a folyosón csámborgóra nézett.

- Sirius? - kérdezte, de a fiú mögött már becsukódott az ajtó, és Remus nehéz szívvel ugyan, de visszafordult a szobába, hogy nyugovóra térjen. Persze nem aludt jól...

- Hová mész? - kérdezte talán a kelleténél kicsit élesebben. Két nap múlva holdtölte, és a farkas egyre jobban eluralkodott az elméjén. Nyugtalan volt. Egy kellemetlen szagtól is képes volt dührohamot kapni, és ez nem volt nehéz annak fényében, hogy érzékszervei kiélesedtek. Az pedig, hogy a fiú már megint el akarta hagyni a házat, egyszerűen...
A feszültség csak úgy száguldozott az idegrendszerében. Sirius kérdő tekintetével találkoztak saját, vérben forgó szemei.
- Csak ki a parkba... - mondta, megrántva a vállait.
- Nem kéne kimenned, főleg nem egyedül. - A fiú arca elfelhősödött, és harag szaladt végig a finom vonásokon.
- Talán házi őrizetben vagyok, vagy mi? - csattant fel. Széttárta karjait, és még a fejét is rázta enyhén, mintha képtelen lett volna elhinni azt, amit már amúgy is tudott.
A válasz késett. Hiszen mit is mondhatott volna neki Remus? Azt, hogy igen? Azt, hogy a saját érdekében bent kell maradnia? Az igazságot? Egyik rosszabb ötlet, mint a másik.

Míg ő a választ kereste sietősen, Sirius az ajtógombért nyúlt.
- Ne menj ki! - A felszólítás nem hatott. Nyikorogva nyílt ki a bejárati ajtó. A védővarázslat egy pillanatra megrezdült, ahogy a fiú átlépett rajta, aztán még egyszer, ahogy Remus utánavetette magát. Elkapta a fiú karját, és maga felé rántotta. A farkas markával szorított. Érezte, ahogy Sirius megrezdült az érintésére, ahogy megpróbálta kiszabadítani magát. - Azt mondtam, ne menj ki! - A feszültség eluralkodott az egész testén. Meredten nézte az ellenkező fiatalt.
- Eressz el! - Félreseperte a haragját, mielőtt a fiú ellen fordította volna. Engedett. Sirius hitetlenkedve bámult rá, de már csak a válla fölött visszanézve. Haragos léptekkel indult meg az utca túloldalára.

- Ostoba kölyök... - mormogta a vérfarkas. Legszívesebben hagyta volna, hogy Sirius menjen a saját feje után. Egyrészt annyira mérges volt, hogy a feje is belesajdult már, másrészt pedig az a kis pukkancs az utca túloldalán mindig is önfejű volt, és sosem tartotta be a szabályokat.

Nagy levegőt vett, és a fiú után sietett. Nem hagyhatja magára. Nem hagyhatja magára! Veszélyes a kinti világ, és ő képtelen lenne még egyszer elveszíteni Siriust.
Egy kisebb távolságból követte a másikat. Sirius besétált a parkba, és gondterhelten leült az egyik padra. Térdeire könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát.

Szégyenkezve kullogott közelebb, aztán leült a fiú mellé. Csak csöndben ücsörögtek egy ideig. A parkban futkározó gyerekeket nézték, aztán a galambokat, a fákat, a fénypászmákat, amelyeket a nap és a felhők festettek a tisztásra.

- Minden rendbe fog jönni Sirius. Minden...