A kényszerpihenő nem is olyan rossz dolog. Gondolta Remus, miközben kis menyasszonya segítségével óvatosan learaszolt a lépcsőn. A nő illata betöltötte az orrát, érintése melegséggel árasztotta el fáradt, meggyötört testét. Boldog volt. Egyrészt azért, mert túlesett az átváltozáson, és senkit nem bántott. Nem is kell egy jó ideig a farkassal problémáznia. Másodszor pedig ott volt neki Dora és a kölyök, Sirius.

Lassan értek csak le a lépcsőn. A fájdalom még ott volt a tagjaiban, és bár Piton bájitala könnyített az átváltozáson, a farkas eszét még sem vehette el teljesen, és a magány csak még ingerültebbé tette, maga ellen fordult.

A konyha felől Molly a nőt szólította, és Tonks bocsánatkérő mosollyal hagyta magára a sebesültet.
- Sietek vissza, várj meg! - mondta és még a mutatóujjával játékosan megfenyegette a férfit.
Remus, a fenyegetésre fittyet hányva a falnak támaszkodva vonszolta tovább magát, míg a nappaliba nem ért. A konyhába való jutáshoz keresztben le kellett vágnia az utat a szobán keresztül, de csak egy helyen tudott megállni pihenni. A kanapénál. Nagy levegőt vett, és megemberelte magát, majd elengedte az ajtófélfát, amibe merengése során kapaszkodott. A kanapé messze volt, ő pedig csoszogó léptekkel indult neki a nagy útnak. A lábai sajogtak, a térde meg-megroppant, míg elérte első célját. Lihegve megkapaszkodott. Fájó tagjainak jól esett az újabb támaszték Még a látása is elhomályosodott pár pillanatra, ahogy teste felsírt a még előtte álló út láttán.

Csak lassan tért újra észhez, már nem remegett, a tüdeje végre rendesen levegőhöz jutott. Lepillantott a bútorra. Jó ötletnek tűnt, hogy leüljön rá, de meglepetésére az ülőalkalmatosság már foglalt volt.

Sirius összegömbölyödve feküdt. Feje alatt egy párnát szorongatott, a takaró, amit magával hozott, már félig a földre csúszott. Remus óvatosan megkerülte a bútort, majd leereszkedett.

Odébb tolta a fiú lábát, aki meg sem moccant az érintésre. A kialvatlanság csak úgy sütött róla, és a férfi nem is kételkedett abban, hogy csak a fáradtság gyűrhette le Siriust annyira, hogy napközben aludjon.

Talán az ablakon beszűrődő enyhe fény is segítette, ha másban nem is, de elűzni a rémálmok démonait egy időre.

Remus lenyúlt a takaróért, és az alvóra terítette. Óvatosan eligazgatta a vállán, aztán kisimította arcából a haját, és elmosolyodott. Tényleg nem érdekelte, hogy a fiú az igazi Sirius, vagy sem. Egyszerűen érezte, hogy meg kell óvnia.

Sirius mintegy végszóra felnyögött. Összevonta szemöldökét, és forgolódni kezdett. A férfi tovább simogatta Sirius arcát, és halkan csitítgatta, míg az újra csendesen pihent.

- Álmodj szépeket...

Piton nyugodtsága nem ismert határokat. Legalábbis Black halála óta. A régi ellenség elhunytával az idegei egy cseppnyit lecsillapodtak, persze a Nagyúr jelentette fenyegetést még ez sem söpörhette félre.
Az ostoba kis kölykök tanítása, az új mérgek keverése, a kémkedés annyira kimerítették a szervezetét, hogy kénytelen volt valami erősítőt készíteni magának, de ehhez a Grimmauld térre kellett utaznia, hogy az ott összegyűjtött doxyk mérgéből lefejthessen egy keveset. Elővette a kis cetlit, amire a bűvös szavak voltak írva, melyek megnyitották előtte a rejtekhelyet. A ház kikúszott a többi közül.

Az öreg kúria különálló épület volt, saját kerítéssel, hatalmas fákkal övezve. Ahogy közelebb lépet, megcsapta a fekete mágia édes-keserű illata. Több ezer varázslat, talán több millió született ezen a helyen, és olyan erős, visszavonhatatlan nyomot hagytak hátra, mint a rozsda, a vízben felejtett vason.

Borzongva lépett be a kiskapun, vágott át a valaha pompázatos virágokkal telehintett előkerten, a törött járólapokon keresztül az ébenfekete ajtóig. A kilincs egy harapós fenevadat ábrázolt, és a tapintása alapján valamikor tényleg ádáz dísz lehetett, aki a hívatlan vendégeket zavarta el. A fém enyhén pulzált az ujjai alatt, de a fáradtság legyőzte a kíváncsiságot. Megint...

Benyitott az előszobába. Csendesen levette a kabátját. Lépteivel nem kellett törődnie, mindig is észrevétlenül osont. A portrék a falon tovább szunyókáltak. A nemes és nagy múltú Black család címeres ökrei...
Tisztelet a kivételnek. Ott van például Phineas Nigellus. Holtában a világos oldalt segíti, de míg élt, keménykezű iskolaigazgató volt, nem olyan lágyszívű, mint Dumbledore. Aztán ott volt még Bellatrix apja, aki három lány utódot nemzett, és bár egy selejtnek számított az aranyvérű társadalomban, kettő igenis megbecsült volt. Narcissa a csendes szövetkező, aki csak a fia érdekeit nézte. A naiv kislányból cselszövő asszony lett. Jól kitanulta a mesterséget a férje mellett.
Bellatrix egy teljesen más eset. Egy vad, rakoncátlan ringyó, a legjobb talpnyaló a világon. Már azelőtt is őrült volt, hogy Azkabanba került volna, de utána már csak a Sötét Nagyúr volt képes megzabolázni. Egyetlen jó pontot írhatott fel Piton Bella számára. Megölte Blacket!

Erre a gondolatra szinte elmosolyodott, de azonnal le is varázsolta a képéről a kárörvendő kifejezést, ahogy áthaladt a nappalin. A bentiek nem vették volna jó néven, ha vigyorogva üdvözölte volna őket, sejtve, hogy mi okozta jókedvét.

Megtorpant. Mintha lett volna valaki a nappaliban. Visszasétált, és érdeklődve pillantott a hosszú kanapéra. A háromszemélyes bútoron egy nyurga fiú hevert, nyakig betakarózva, a háttámla felé fordulva. Itt maradt volna a Potter fiú? Tudomása szerint már egy ideje a Dursley család életét boldogította...

Közelebb lépett a halkan szuszogó alakhoz. A lába alatt megnyikordult a megviselt parketta. A fiú felmordult, és átfordult a másik oldalára, a takaró lecsúszott a válláról, így a kezében tartott csücsök már nem takarta el az arcát.

Piton nem hitt a szemének. A kanapén ott feküdt Sirius Black kicsinyített mása. Nyugodtan pihent, mellkasa le-fel mozgott, ajkai enyhén szétnyíltak. Még egy lépést tett a jelenés felé. Talán csak az az idióta Lupin akarta megtréfálni. Már kezdte azt hinni, hogy leszokott a hülyeségekről!

A fiú még jobban elfordította a fejét, arcát már majdnem eltakarta a párna.
Az álla alatt egy apró kis heg éktelenkedett. Tőle kapta egy párbaj során...

Nagy levegőt vett, eddig előredöntött felsőteste hirtelen egyenesbe ugrott, és egy pillanat alatt megszédült. Behunyta a szemét, hátha csak rossz álom, hátha csak a képzelete játszik vele, vagy a fáradtság? Igen, ez az! Csak a kimerültség lehet! Mikor kinyitja a szemét, semmit nem fog látni a kanapén! De tévedett. A kölyök még mindig békésen feküdt a bútoron, mintha csak őt akarná idegesíteni. Képtelen volt hinni azonban azt, amit lát. A fiú mellé lépett, és a takaróért nyúlt, hogy lerántsa róla. A keze remegett. Csak lassan tudott közeledni a másik felé, nem is értve, hogy a kölyök megérintésétől undorodik-e jobban, vagy attól, hogy ez a valami tényleg él?

- Perselus! - suttogta Lupin a konyhába vezető ajtóból kinézve.

- Ez... Mi? - kérdezte pár másodperces gondolkodási idő után. Az élő, lélegző emberi lényre mutatott maga előtt. Érezte, ahogy a pumpa elkezdett felszaladni benne.

- Ez – hangsúlyozza ki a szót a férfi. - Egy gyerek.

- Ez Black...
- Még nem biztos, és kérlek, hagyd aludni! Gyere! Bent elmondok mindent – kérte nyugodtan. Piton már ettől képes lett volna orrba gyűrni a fickót...

- Mi az, hogy még nem biztos? Akkor mit keres itt? Bár nem tudok róla, de mi van, ha kém? Erre nem gondoltál?
- De gondoltam. Én is, Dumbledore is. Mordon állandóan figyeli – mondta, miután beinvitálta a konyhába.
- És mikor szándékoztok kideríteni, hogy ki ez? Hogyan? - A hangja önkéntelenül emelkedett fel, ahogy becsukódott mögötte a konyhaajtó. Odabent Mordon, Tonks és Molly foglalt helyet az asztalnál. Mrs. Weasley már állt volna fel, hogy hozzon valamit Pitonnak, de ő leintette. A legkevésbé étvágya volt ebben a pillanatban...

- Ötletünk van a személye kiderítésére, de bonyolult – morogta Mordon.

- Mi az?

- Az animágus alakja. Azt senki nem tudja leutánozni. - Piton eltöprengett. Kérdőn nézett az asztaltársaságra.

- És ez miért probléma? - Széttárt karokkal állt az enyhén idióta társaság előtt. Ennél könnyebb megoldás nem is létezett! Talán csak az, ha direkt megkérdezik. Mondd csak, te tényleg Sirius Black vagy?

- Mert nem kérhetsz meg egy traumán átesett gyereket, aki téged nem is ismer, hogy változzon át abba az alakba, amit a törvény, engedély nélkül tilt!

- Trauma? Ugyan már! Annak a kölyöknek semmi baja! Soha nem is volt! - kiáltott fel önmagából kikelve.
- Perselus, Siriust megverte az apja! Valószínűleg nem ez volt az első alkalom, de... Nézd! - Lupin nekitámaszkodott az egyik széknek, és gondterhelten sóhajtott fel. - Sirius abból az időből ugrott át ide, mikor még otthon lakott. Az előtt, hogy téged megtréfált. Nem tudtuk, hogy miért szökött el a Grimmauld térről, de valószínűleg azért, mert a családja nem csak szellemileg bántalmazta.

- Nonszensz... - morogta most ő, de legbelül tudta, hogy Lupin igazat mondott. Szinte sajnálta a Black fiút, de csak szinte. Az ő fájdalma soha nem törli el azokat a bűnöket, amelyeket ellene követett el. - Most mi lesz, hm? Ha nem ő az igazi?

- Elhiheted Piton, hogy nem csak te aggódsz emiatt – csattant fel az öreg auror. - De itt a kínálkozó lehetőség, hogy újra bebizonyítsd bájitaltani tudásodat. Kezdhetnéd egy Azonosító főzettel, vagy egy Igazságszérummal!

- Vérfarkas vagy... Nem igaz? - Sirius olyan magabiztos felállással tette fel a kérdést, mintha nem is kérdezett volna, hanem egyből kijelentette volna, ő bizony tudja. Valami súlyos is volt a hangjában, valami megfoghatatlan. Talán egy cseppnyi düh, egy cseppnyi csalódottság, egy cseppnyi kétely.

- Hallottál tegnap? - Remus nem akart tagadni, teljesen fölösleges lett volna. A Roxfortban James és ő közösen találták ki a titkát, de Siriusnak volt annyi esze, hogy maga is rájöjjön a dologra előbb-utóbb.

- Igen. De nem ez az egyetlen dolog, ami egy kicsikét furcsa, elvégre Remus rokonának állítottad magad, és ugyebár ő is vérfarkas. - A fiú Piton távozása után kelt fel, és önmagához képest túlságosan éber volt így az ébredés után öt perccel. Talán hallotta a veszekedésüket is...

- Mi a furcsa még? - kérdezte Remus. A mellette ülő Mordon persze azonnal bokán rúgta, és Tonks is idegesen ragadta meg a karját, ezzel is egyel több jelet adva Siriusnak, hogy igaza van. Talán szándékosan akarta rávezetni a fiút a megfejtésre. Gyűlölt titkolózni. Tizenvalahány éve is ez volt a probléma. Ezért kellett Potteréknek meghalnia.

- Kezdjük a házzal. Pár nappal ezelőtt még nem volt ilyen romos. Márpedig, hacsak nem aludtam át több évtizedet, akkor képtelenség, hogy egyik napról a másikra csak úgy hasson az idő vasfoga – a végén már szélesen gesztikulált, és Remusnak mosolyognia kellett, ahogy meglátta az ismerős fejrándításokat és karlendítéseket.

- De ez még nem minden! Hajnalban összefutottam Siporral, és ahogy anyámat ismerem, ilyen kinézettel, ennyire öregen, a házi manó feje már ment volna a falra. Ott van persze a folyton eldugdosott Reggeli Próféta és a ti mindannyian! Mégis, mi a franc folyik itt?

Még akkor is képtelen volt elhinni a mesét, amit Lupin mondott neki, mikor a Nagyúr előtt állt, és az újabb jelentését tette. A kölyök nem lehetett Black! Képtelenség, hogy az a mázlis balfácán egyszerűen csak visszajöjjön a halálból, de nem ám úgy, ahogy elment! Nem! Neki fiatalon, egészségesen kellett visszatérnie! A kölyök még akkor is aludt, mikor ő gyűlölködve elviharzott mellette.

A jelentést legszívesebben gyorsan elhadarta volna, de a Nagyúr bizonyára észrevette volna, hogy valami nincs rendjén. Mély lélegzetekkel lelassította a szívverését, nyugalmat erőltetett az idegeire, a hangjára, remegő kezére. A Lord elé már szinte teljesen tiszta fejjel lépett. A varázsvilág egyik legnagyobb emberét azonban ritkán lehet becsapni...

- Aggaszt valami, Perselus? - Az a negédes hang, ami kijött a torkán, felborzolta a szőrt a hátán. Félig meghajlott tartásán mit sem változtatva, óvatosan megfogalmazott szavakkal válaszolt.

- Csak régi problémák léptek fel, Uram, de ne aggódj, nem gátolnak meg a tevékenységemben.

- Vagy úgy! - dőlt előre Voldemort. - És mik lennének azok a... Problémák?

- Régi sérelmek csupán egy csapat suhanc és köztem. - végül is igazat mondott. Nem hazudhatott. Itt nem...

- Kik azok a suhancok? - Az álérdeklődés a sima, kígyószerű arcon rémisztően hatott.

- Lupin és a bandája, Nagyuram. - Megacélozta az elméjét, mert tudta, mi következik. A szavak ritkán voltak értékesek a sötét mágus számára, de az emlékek és az érzések annál inkább.

A tudatába hatoló erő olyan volt, mintha hideg ujjak vájtak volna utat a koponyájába, majd a szembogara mögött kotorászott volna. Az emlékek folyamát viszont ő irányította. A veszekedést mutatta Lupinnal, de a témát nem lehetett kivenni. Régebbi civakodásokból is szemezgetett, csakhogy teljes legyen a kép.

Ő irányított! Aztán idegességében beugrott a kép, ahogy meglátta a kölyköt ott heverni teljes nyugalomban. Nem! Nem mutathatja meg, ezzel ártana csak... Nem!

„Megtorpant. Mintha lett volna valaki a nappaliban. A háromszemélyes bútoron egy nyurga fiú hevert. A Potter fiú? Közelebb lépett. Megnyikordult parketta. A fiú felmordult, és átfordult a másik oldalára. Sirius Black. Talán csak az az idióta Lupin akarta megtréfálni. A fiú elfordította a fejét. Az álla alatt kis heg. Tőle kapta. Felsőteste hirtelen egyenesbe ugrott. Hátha csak rossz álom, csak a képzelete. Csak a kimerültség lehet! A fiú mellé lépett, és a takaróért nyúlt. A keze remegett. Csak lassan tudott közeledni a másik felé, nem is értve, hogy a kölyök megérintésétől undorodik-e jobban, vagy attól, hogy ez a valami tényleg él?"

Zihálva kapkodta a levegőt, ahogy az erőszakos behatoló elhagyta az elméjét. Felpillantott a Sötét Nagyúrra, és csak az ördögien elterülő vigyort látta az arcán, ahogy újabb rettenetes terveit kezdi szövögetni, még arról is megfeledkezve, hogy megbüntesse az előtte állót.