Sirius elveszettnek érezte magát a konyhában ülők között. A feje hasogatott, annyira próbált megoldást találni millió kérdésére, annyira próbálta megkeresni, felfogni az értelmét ennek az egésznek, hogy a koponyája szétrepedéssel fenyegetett.

A kezeiben tartott Próféta többnyire Voldemortról és a halálfalókról szólt. Halottakról, minisztériumi tévedésekről, leváltásokról, de ami a legfelfoghatatlanabb volt az egészben, az a dátum, ami a címoldalon díszelgett.

Remegő kezeiben halkan zizegett a papír. Óvatosan visszahelyezte az asztalra az újságot, majd térdeire könyökölt. Kezeit összekulcsolta, és az ízületeket ropogtatta, hogy legalább egy kicsit enyhítsen saját feszültségén.

- Meg szeretnélek kérni valamire, Sirius. - A hozzá legközelebb ülő férfi, a vérfarkas szólította meg, és ő lassan fordította a fejét a hang irányába.

- Mire? - halk szavai rekedten hagyták el ajkait, meg kellett köszörülnie a torkát.

- Változz át! - Hát tényleg ő volt az! Az, akinek gondolta. Az egyetlen ember, akiről úgy gondolta, hogy képtelen hazudni. Úgy gondolta...

- Ha megteszem – kezdte óvatosan, a parkettát bámulva, majd újra a férfi szemébe nézett. - Akkor elmondod végre, hogy mi folyik itt, Remus? - Az idősebb elgondolkodva nézte egy ideig, aztán megadó sóhajjal dőlt előre, úgy válaszolt.

- Én sem tudok mindent, de... Amit tudok, azt elmondom. Így jó lesz?

Nyögve élvezett a nőbe, a rideg feleségbe, aki csak tűrt szüntelen, merev arccal, cseppnyi érzelem nélkül. A szőke démon világra hozta a fiát, de elkényeztette, eltérítette a helyes útról. Mi sem volt nagyobb büntetés számára, minthogy újra ki kellett szolgálnia a férjét, hát kiélvezte a tökéletes test minden porcikáját. Végigsimított a hajlatokon, a kecses íveken, a domborulatokon. Enyém. Dübörgött a fejében. De mégsem az...

Elhúzódott a nőtől, és meztelenül kászálódott ki a hitvesi ágyból. Rég volt már ilyen jó. Nem is élvezte a ringyók áltetszelgését, a mismásolt kéjt, a hamis nyögéseket. A feleségétől megkapta, amit látni akart. A szemekben izzó gyűlöletet és megvetést.

Az éjjeliszekrényre készített dobozért nyúlt. A drága, török dohány illata elárasztotta a szobát, ahogy felbontotta a csomagot. Papírt és szűrőt szedett elő egy másikból, és megtöltötte azt. Élvezettel emelte az ajkaihoz a sodrott cigarettát, és bekattintotta az ezüstös, kígyómintás öngyújtót. A láng hívogató melege megperzselte a papírból kilógó dohányt. Lassan szívni kezdte a levegőt. A cigaretta vége felparázslott, jó ízű füstöt hagyva a szájában, majd a tüdejében.

Leült az ágy szélére, háttal édes asszonyának. Minden percet kiélvezett ebben a csendesnek tűnő pillanatban. A gyilkos tekintetű nő a háta mögött az izgalmát fokozta, a cigaretta a szájában a luxust, a pompát varázsolta a szobába. Mosolygott. Kajánul, kéjencen, de mosolygott.

Hátrazavarta elméje mélyére a problémákat. A feladatra összpontosított, majd elindította magában a mágia csiklandozó hullámát. A teste, mint egy olvadt massza alakult át a konyhai széken. A csontjai felmelegedtek, izmai megnyúltak, vagy összeugrottak. A gerince meghajlott, majd zsugorodott, és megnyúlt. Lábait maga alá húzta, karjaival megtámaszkodott az ülésen. Tavaly... Vagy legalábbis magához képest tavaly megtanulták Ágassal, hogyan alakuljanak át úgy, hogy a ruha a visszaváltozás után is rajtuk maradjon. Átalakult sűrű, fekete bundává, egybeolvadt a testével. Persze így sokkal gyorsabban elhasználódott, mint egy átlag ruha, de megérte. Ez a csekély veszteség nem tántorította vissza őket semmitől. Soha...

A gerince után talán a koponyájának változása volt a legkellemetlenebb. Az orra megnyúlt, a homloka hátracsúszott. Fogai meghosszabbodtak, vagy szélesedtek, de élesebbek lettek. Fülei kihegyesedtek és felfelé kúsztak. A nyelve ellapult, megnyúlt. Az addig csak sejtett illatokat felerősödve érezte, mintha levettek volna egy szűrőt az orráról. Bár szaglása emberként is sokkal pontosabb lett az átváltozásoknak köszönhetően, az eredmény így is állatként volt a leghatékonyabb.

A konyhaasztal körül ülő szokásos társaság, Tonks, Mordon, Molly és Remus egyszerre sóhajtottak fel, ahogy a hatalmas kutya végérvényes formát öltött. Igen, még Mordon is...

Miután másodszor is megdöntötte édes drága feleségét, elégedetten sétált le a családi birtok hatalmas, fogadószobájába vezető lépcsőjén. Haját elegánsan hátravetette, állát magasan fent tartotta, járása büszke, magabiztos volt. Elvégre újra eljött az ő ideje.

Megint bizonyíthatott, hogy ő a leghűségesebb szolga mind közül. A zöld ezüst, méretre szabott dísztalárt elől ezüst csat fogta össze. Kígyóminta, mi más? Jobb kezében az elmaradhatatlan sétapálca. A balt a korláton csúsztatta lefelé, kényesen ügyelve, hogy egy szem por se maradjon az ingujján. Fekete nadrágját őzbőr csizmájának szárába tűrte.

Léptei kecsesek voltak, ahogy egyenként vette a lépcsőfokokat. A fogadószobában várakozó vendég idegesen toporgott. Rá várt. A varjúszerű Perselus Piton maga látogatott el a Malfoy rezidenciára, hogy elmondjon mindent, amit az új csodagyerekről tud.

Lucius végre elérte az utolsó lépcsőfokot is, majd a csiszolt parkettára lépve Pitonra fordította tekintetét.

- Egy kicsit tempósabban is haladhattál volna... - morogta az orra alatt az ápolatlannak ható férfi. Talán zsíros volt a haja, és vágatlanul lógott a szemébe, de ez a zárkózott, antiszociális külső egy zseniális elmét takart. Lucius jól tudta, hogy vigyáznia kell a másikkal. Elvégre a világ egyik legnagyobb mágusát is képes volt becsapni nap mint nap.

- Nyugalom barátom – mondta a szőke férfi, és átkarolta vendége vállát. Negédesen, ahogy édesanyjától tanulta, átvezette a következő szobába. - A dolgozószobában megbeszélhetjük a részleteket.

Miután Remus átesett a döbbeneten, a megnyugváson, és meghatódottságon, a rá kérdőn tekintő fiúra nézett. Sirius már nem bízott benne, de legalábbis kételkedett abban, hogy bízhat-e. Látszott a nyílt tekintetén és zárkózott arcán. Furcsa kettősség.

Amit most a fiúnak készült elmondani, megrázó volt, félelmetes és talán kibírhatatlan. Alig volt képes belekezdeni.

- Nem is tudom, hogy mi az, amit először kéne elmondanom, de... Azt biztosan tudom, hogy nagyon fog neked fájni. Talán hihetetlennek fog tűnni minden, hidd el, mi is nehezen emésztettük meg – tette hozzá gyorsan. - De el kell hinned, amit mondok. Nem akarok többet hazudni.

Miután meggyőződtek, hogy Sirius valóban az, akinek hiszi magát, már a többiek sem kételkedtek abban, hogy ideje beavatni őt az igazságba. Bár Dumbledore nem volt jelen, a döntés közös volt, egyhangú.

- Az a dátum, amit az újságon látsz, valódi. Hogy hogyan kerültél ide, nos... Arról halvány fogalmam sincs, de... Inkább kezdem ott, ahol te kikapcsolódtál a mi múltunkból.

Elszöktél otthonról, bizonyára éppen erre készültél, mikor itt találtad magad. - Sirius megerősítésül bólintott, de nem szólt egy szót sem. - Alphard bácsikád a halála után egy nagyobb összeget hagyott rád, abból tudtál magadnak lakást venni, új életet kezdeni, de addig is Potteréknél laktál nyaranta és a szünetekben. Mondanom sem kell, hogy amilyen lazán vetted a Ravaszokat, olyan jól sikerültek – el kellett mosolyodnia, de aztán komoran folytatta. - Nehezen, de bejutottál az Aurorképzőbe. Nem szívesen fogadtak akkor egy Blacket. A háború előkészületei akkor már megtörténtek. Mugli családokat öltek meg, félvéreket kínoztak, és aki nem állt a halálfalók és Voldemort oldalára, az vagy meghalt, vagy megrokkant testileg, szellemileg, vagy lelkileg. Szörnyű tetteket hajtottak végre...

Dumbledore megalapította a Főnix Rendjét, aminek mindannyian a tagjai vagyunk – nézett a többiekre. - Te is. A halálfalók ellen harcoltunk, próbáltuk megelőzni a háborút, sajnos kevés sikerrel.
- Azért akadtak vidám dolgok is – szólalt meg Tonks hirtelen, de a próbálkozása, hogy a balsejtelemtől elfehéredő Siriust feldobja, sikertelennek bizonyult.
- Igen. James és Lily összeházasodott, és született egy gyerekük, ahogy Alice-nek és Franknek is. A két lány együtt volt kismama. Sokat nevettünk akkoriban, még a rossz hírek ellenére is. Te lettél Harry Potter keresztapja.

De ez csak rövid nyugalom volt a vihar előtt. Dumbledore egy próféciáról számolt be a két családnak, ami az egyik gyermekükről szólt. Voldemort végzetéről szólt a jóslat, miszerint az egyik gyerek lesz az, aki képes lehet legyőzni őt örökre.
- De... - kezdett volna bele Sirius, aztán inkább elhallgatott. Már az eddig elmondottak is sokkolóan hatottak a fiúra. Pedig még csak most jött a neheze.

- Ágas meg akarta védeni a családját, és ebben te segítettél nekik. Te lettél volna a titkuk őrzője.
- Fidelius bűbáj?
- Igen. De akkor már tudtuk, hogy a Rend tagjai között egy áruló van. Akkor azt hitted, hogy én vagyok, mert sokszor voltam más vérfarkasok társaságában. Titkos küldetések a rendnek, amiről nem beszélhettem. Megértem, hogy gyanús voltam, de más volt a besúgó.

- Peter? - A kérdés nem lepte meg Remust. Talán a fiú már végiggondolta, hogy mit tett volna a helyzetben. Talán csak tippelt.
- Igen. Mivel nem tudtad, így őt ajánlottad magad helyett.
- A halálfalók engem üldöztek volna, ő pedig biztonságban lett volna – mormogta a fiú az orra alatt.
- Sajnos Peter elárulta Lilyt és Jamest. Ők... Voldemort megölte őket.
- Mi? - kapta fel a fejét Sirius. - James... Halott? - Segélykérően pillantott az asztaltársaság többi tagjára, de nem kapott cáfolást. Két kezébe temette az arcát. - Merlinre...

- Csak Harry maradt életben... - folytatta rendíthetetlenül. - Amint rájöttél, hogy mi történt, Peter után vetetted magad, de ő átvert. Mivel mindenki úgy tudta, hogy te vagy a titokgazda, így... Börtönbe zártak. Nagyon sokáig, csak évek múltán tudtál elszökni. Felkerested Harryt a Roxfortban, bár az ügy ennél valamivel bonyolultabb, de a lényeg, hogy én is, és Harry is rájöttünk arra, hogy ártatlan vagy. Peter azonban megint kifogott rajtunk. Elmenekült, és így nem volt egy apró bizonyítékunk sem, hogy tisztára mossuk a neved. Bujkálnod kellett. Itt... Harry sokat aggódott miattad. Tudod, ő remek fiú, és szeret téged. Amikor bajba került, te futottál megmenteni, de mint mindig, óvatlan voltál, ha a szeretteidről volt szó – a hangja akaratlanul vált vádlóvá, de mivel az akkori, felnőtt Siriusnak ezt már nem mondhatta a szemébe, legalább most a fiú szemére hányja, hátha tanul belőle. - Beestél a függöny mögé a Mágiaügyi Minisztérium Rejtélyügyi főosztályán, te... Meghaltál.

- És akkor kerültem... én ide? - kérdezte semleges hangon. Nem nézett senkire, csak falfehéren bámult maga elé.
- Valamivel később...
- Ez... nem hiszem el, én... Nem lehet igaz! Hogy lehet... Ez... - felkapta a fejét, szemei könnyben úsztak, és mikor egy apró, kósza csepp elindult az arcán felpattant a székről, és az ajtóhoz sietett. - Elnézést – morogta még, majd a szobája felé vette az irányt.

A kesernyés ital borostyánszínben tündökölt a kezében. Fejében ezernyi már elvetélt ötlet kavargott. Hogyan csalogathatná elő Blacket? Egy nyilvános helyre, valahová, ahol nem védik meg a Rend tagjai, ahol egyedül van és védtelen. Ahol elkaphatja előrejutásának zálogát.

- Hogyan lehetne előcsalogatni? - tette fel hangosan is a kérdést. Bár választ nem várt, az mégis megérkezett a szemben lévő karosszék mélyéről.
- Talán fel tudom idegesíteni annyira, hogy elszökjön... Talán – hangsúlyozta ki a szót Piton.

Lucius elgondolkodva figyelte a férfit. Bármit is fontolgatott, egy biztos. Gyűlölte Blacket. Segíteni fog, biztosan.
- Holnapra csald ki valahogy a parkba, vagy a King's Crossra. Igen, a King's Cross jó lesz, ott nem fognak a Rendtagok semmivel próbálkozni, ha észreveszik a kölyök eltűnését, ahhoz túlságosan féltik a mugliivadékokat.
- Jó.
- Csak én megyek a fiúért, ezt magam is el tudom intézni. Ne szólj Bellának! Rendben? Ő még a végén kárt tenne Nagyurunk áhított zsákmányában. - Csupa gúnytól mardosó szó mézédes köntösbe rejtve.
- Úgy lesz.
- A pálcája is legyen nála...
- Ne félj, Black ilyen idős korában állandóan magánál hordta a pálcáját – morogta. Piton nem is igazán figyelt rá. Ez rövid válaszaiból is kitűnt. A karfán könyökölt, és ujjaival a szája sarkát birizgálta, néha ráharapott a körmére. Sötét szemei a semmibe meredtek. Gondolkodott.
- Meg fogod tenni. Ugye? - Biztosra kellett mennie. Nem engedhetett meg magának még egy baklövést. Abba belehalna. Szó szerint.

- Meg...

Sirius még az ajtót is elfelejtette becsukni maga után, annyira rohant az emeletre. Fel-alá masírozott, a szoba forgott vele, szédült, a gyomra olyan görcsbe ugrott, hogy úgy érezte menten rosszul lesz. Összeesik, elájul. De az is jobb lenne, mint arra gondolni, amit... Amit Remus mondott.

Csak hazugság lehetett, hazugságnak kellett lennie, James soha nem halna meg így, Legyőzte volna Voldemortot! Megvédte volna Lilyt! Peter nem árulhatta el őket, túl törékeny és gyenge ahhoz, hogy átálljon a sötét oldalra, vagy talán pont ezért? Ez lett volna az ok? Félt?

De hát ők megvédték volna, bármitől, ők... Ők...

A feje iszonyatosan hasogatott, szemeiből önkéntelenül törtek elő a könnyek. Befogta a száját, hogy ne hallatszódjon hangos zokogása, de nem járt sok sikerrel. A levegő gyorsan áramlott ki-be a száján, a tüdejében alig hagyott oxigént. Lerogyott az ágyára, és próbált nem megfulladni, de valahogy a gondolatai még mindig jobban lefoglalták.

Azt sem hallotta meg, mikor Remus belépett a szobába, és leült mellé. Riadtan ugrott a kezek érintésére, aztán hagyta, hogy a férfi előretolja a felsőtestét. A feje a térdei közé került, Remus pedig a hátát simogatta nyugtatólag.

Enyhült a zihálás, de a könnyek szakadatlanul potyogtak a régi szőnyegre. Keservesen sírt. Pár nappal ezelőtt még csak az apja volt a problémája. Ma már meghalt jó néhány barátja, az élete, a múltja, a jövője, ez az összekuszálódott időhullám pedig egy nagy rakás szerencsétlenség.

Nem így képzelte az életét, senki életét!

Felült, és Remus vállára hajtotta a fejét. Megmarkolta az agyonmosott ruhákat, majd veszettül püfölni kezdte a férfi mellkasát.

- Hazudsz! - üvöltötte, ahogy a torkán kifért, de tudta, érezte, hogy a másik igazat mondott. Az álmai a dementorokról, halottakról, rémekről mind a helyére kerültek, és ő nem tudta, mit is kéne kezdenie most, hogy minden összeállt, és minden összeomlott.

- Hazudsz... - suttogta még utolsó erejével, és Remus végre képes volt lefogni a karjait. Magához húzta a fuldoklót és csendes szavakkal nyugtatta. A szavak azonban itt már nem értek semmit, de még a reszkető testét átkaroló, oltalmazó karok sem...