- Hagyj békén – csúszott ki Sirius száján, egy nagy adag füsttel egyetemben. A cigit Mundungustól szerezte. A hóhányó tegnap érkezett a házba, és miután megtudta, hogy a fiú már mindent tud, egyből megtámadta az ajánlataival.

- Sirius – kezdte volna Remus, de most nem akarta őt meghallgatni. Az ő idejében a fiú nem titkolta volna el előle ezt az egészet, még akkor sem, ha maga Dumbledore utasította volna. Most meg? Azt se tudta, ki ez a férfi valójában. Törődött vele. Jó! De ez nem elég. Eljátszotta a bizalmát, amit alig szerzett meg magának.

- Nem érdekel – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. A csikk izzó végét elnyomta a tetőcserépen, majd egy újabb szálat húzott ki a dobozból. Lazán előkapta az öngyújtóját, és bepöccintette. A kis acélszínű szerkezet gyorsan lángot adott, ő pedig mély levegővétellel izzította fel a végét.

Ha valaki megkérdezte volna, hogy mit érez, azt mondta volna, hogy semmit. Legalábbis semmi olyat, amit felismert volna. Már nem volt ideges, még csak dühös sem. Csak egymást kergették a gondolatok a fejében, amik valahogy mindig visszatértek az elesettekhez, de ez már nem tudta megrendíteni. Megacélozta magát!

Újabb szippantás a koporsószegből. A tüdeje kétségbeesetten lökte ki a kátrányos anyagot a szervezetéből. Ajkai közt utat nyitott a füstnek. A kiáramló szürkeségbe belekapott a szél, megpörgette, szétszedte, táncolt vele. Milyen könnyen elillanó dolog...

Remus kimászott a tetőablakon és a fiú mellé óvatoskodott. Nem volt sokkal nagyobb, mint Sirius maga, de hosszú végtagjaival esetlenebbül mozgott. Sirius képtelen volt ránézni. Nem akarta látni az arckifejezését, és egyelőre ezt még a másik sem siettette.

Sirius lehunyta a szemét. Élvezte, a beálló csöndet, a haját borzoló hideg szellőt. Azért jött fel a tetőre, mert egyrészt Mordon, akit a megfigyelésével bíztak meg, ide képtelen volt őt követni, másrészt pedig úgy gondolta, hogy idefent kitisztulhat majd a feje egy kicsit. De megint tévedett. Remust nyilván az öreg küldte utána, a gondolatairól meg csak annyit, hogy ennél kuszábbak nem is lehettek volna.

Nem tudta felfogni, hogy kerülhetett át majdnem húsz évvel későbbre, hogy reményteljes jövőjükből hogy válhatott a legborzasztóbb rémálom, hogy James és Lily hogyan jöhettek össze, aztán halhattak meg... Peter árulása utólag már nem is lepte meg. Mindig csak rajtuk lógott, de örökké kívülállónak érezhette magát az erősebb, tehetségesebb varázslók között. Nem csak megvédeniük kellett volna, hanem komolyan befogadniuk. Talán akkor felnőtt volna a feladathoz, hogy férfi módjára álljon ki az őt fenyegetőkkel szemben. Vagy nem is fenyegették meg, egyszerűen átállt volna az ellenséghez, mert őket gondolta erősebbnek? Felfoghatatlan.

Hirtelen megnyikordult mellette egy tetőcserép. Idegesen kapta a pillantását a fészkelődőre. Már meg is feledkezett arról, hogy a vérfarkas is felküzdötte magát. Miért hitték azt, hogy ő az áruló? Pont Remus, a csendes, segítőkész fiú, akire mindig támaszkodhattak, de akinek mindig segítségre volt szüksége, még ha nem is mutatta ki ezt gyakran.

Sirius átölelte felhúzott térdeit. Kezdett fázni, de talán nem is az időjárástól, hanem a hűvös emlékektől, amelyek álmaiban kínozták. Ugyan magyarázatot talált a különös, rémisztő jelenségekre, de a feldolgozás sokkal nehezebb volt számára.

Csípni kezdett a szeme. Megdörzsölte két ujjával, és a cigifüstre fogta a dolgot, de egy gonosz kis hang megsúgta, hogy legszívesebben elbőgné magát, mint egy kis dedós. Remusszal folytatott beszélgetésük óta nem nagyon mutatott más érzelmet a külvilág felé, mint a dacos közönyt, de az álarca lassan darabokra hullott. A szíve felszínre akart törni, amit józan esze a legkevésbé sem tolerált volna.

Újra Remusra nézett, aki arany szemeivel fürkészte őt.

- Miért jöttél? - kérdezte valamivel arrogánsabban, mint szerette volna. Elfordult, és megrázta magát, hogy megálljt tudjon parancsolni saját magának. Mert hát ez volt számára mindig a legnehezebb feladat. Kordában tartani a benne lappangó Black nevű vadállatot.

- Tudni akartam, hogy...

- Túlélem – vágta rá anélkül, hogy megvárta volna a mondat végét. Remus volt az aggódó, a legidősebb testvér, aki mindenkit féltett, mindenkiért felelősséget vállalt. - Csak... Kell még egy kis idő.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj – mondta lágy hangon Remus, és Sirius szeme újra szúrni kezdett. Minek törődik vele ennyit?

- Tudjátok már, hogyan kerültem ide? - váltott gyorsan témát, mielőtt még valami végzetes következett volna be. Labilis érzelmi állapotáról már így is elég bizonyítékot szolgáltatott a másiknak.

- A házban ezer és egy varázslat született már. Jó, rossz, fekete, fehér. A rengeteg összesűrűsödött mágia hozhatta létre az anomáliát, de... Ennél többről kell, hogy szó legyen. Közrejátszhatott, hogy az apád...
- Szarrá vert? - fejezte be a másik helyett.
- Bántalmazott. - A szó hallatán Siriusnak nevetni támadt kedve. Bántalmazott? Az nem kifejezés.

- Nem értem, hogy ennek mi köze az egészhez... - suttogta, majd újabb slukkot szívott.

- Egy ilyen eset, pláne, ha sűrűn fordul elő, akkor megtörheti az embert.

- Nem törtem meg. - A szemei lesújtóan néztek a másikra. Ő nem csak egy Black, de Sirius Black. Erős, magabiztos. Soha nem törne meg! Soha! De... Akkor mi volt az a zokogás a többiek halálhírére? Amikor hisztérikusan püfölte Remust. Egy ponttól kezdve már nem is emlékszik, hogy mi történt. Csak feketeséget látott.

- Talán mégis. Elég csak rád néznem, te nem ilyen voltál. Talán gyorsan túltetted magad a történteken akkor, mert Potterék segítettek, de most mást is kénytelen vagy feldolgozni, ami egy tizenéves gyereknek nem...

- Nem vagyok gyerek, se kölyök! Ne kezelj úgy, mint egy tizenévest, hiába annyi a korom, amennyi, én... - Bent rekedt a szava. Felnőtt volt. Az élet nem csak pofon vágta, de miután elesett a pofon erejétől, még seggbe is rúgta. Nem akart komoly lenni, újra nevetni akart Peter ügyetlenségén, James viccein, együtt majszolni a tömérdek mennyiségű csokit Remusszal, kviddicsezni akart, élni akart! De nem így.

- Sirius nem kell megjátszanod a kősziklát – mondta lágyan Remus, és közelebb ült. A kezét Sirius vállára tette, de ő lerázta magáról és dacosan meredt a sötét éjszakába. - Attól, hogy kimutatod, hogy valami fáj, még nem leszel gyenge.

- De igen Remus! Az leszek! Egész eddig abban a hitben ringattam magam, hogy engem nem lehet megtörni és tessék! Nézz rám! - Pattan fel ültéből. - Tiszta idegroncs vagyok! Azt sem tudom, mire kéne gondolnom, hogy mi igaz és mi hazugság! Lehet, hogy te visszakaptál egy halottat, de én nem az vagyok, akit elvesztettél! Én nem éltem azt az életet, amit a te Siriusod, én nem harcoltam Voldemort ellen, nem szerettem azokat a nőket, mint ő, nem árultak el a barátaim, nem haltak meg és nem kerültem én a mágusvilág legdurvább börtönébe! Nem tudom felfogni, hogy mi folyik itt Remus, érted? Én ebbe beleőrülök! - A végső kifakadás után elhajította az égő cigarettaszálat, majd az utána nyúló férfit megkerülve lemászott a tetőről.

Remus magára maradt a hidegben. Talán túl korán próbált meg beszélni a fiúval. Talán ezzel csak rontott a helyzeten.
A kupaktanácson, amit Sirius kiborulása után szerveztek, nem tudták eldönteni, hogy mi lenne a legjobb a fiúnak. Dumbledore még mindig nem jelentkezett náluk, bár bagoly által állandó kapcsolatban álltak, az idős igazgató több évtizedes tapasztalata a gyerekekkel most jól jött volna.

Remus felnézett a dagadó holdra. Az égitest nevetve mutogatott rá. Félsz! Milyen igaza volt. Félt, hogy újra elveszíti Siriust, habár a fiú sem tévedett. Ő nem az a Sirius, aki átesett a Függönyön. Ő a rakoncátlan, lázadó tinédzser, aki többet tudott másokról, mint amit magából valaha is engedett látni.

Sóhajtva mászott le a tetőről, majd elgondolkodva lépkedett a szűk folyosón. Ahogy a lépcső felé indult, mintha gyerekek kacaját hallotta volna. Megtorpant, ahogy a szeme sarkából egy kék villanást látott. A fény felé fordult, arcán megfeszültek az izmok, ahogy a támadást várta, de az elmaradt. A csukott ajtón keresztül két hároméves forma gyerek rohant át, aztán egy felnőtt sietett utánuk. Arcán halvány mosoly.

Remus megrázza a fejét: Tényleg jól látta? A jelenések után sietett. Az ajtó elé érve már nyúlt a kilincsért, amikor az egyik gyerek átszaladt a fán, majd rajta is. A kékes, füstös testű lény mögötte megállt mögötte, és a másikra várt. Az ajtó másik oldalán a gyermek vidám sikkantásait lehetett hallani, majd a férfi ismerős, dörmögő hangját. Az egyetlen különbség Orion Black, és a lény hangja között a hiányzó ridegség volt a különbség.

- Gyere ide Sirius! - szólalt meg a férfi, és a kisfiú újra átszaladt Remuson. Arcán mosoly ült, és mielőtt eltűnt az ajtó mögött, kitárta a karjait, hogy a férfiébe rohanjon.

Remus nem értette az egészet. Szellemek nem lehettek, hiszen Sirius, bár kétes körülmények között tűnt fel, mégiscsak él. Másrészt a szellemek önállóan gondolkodnak, és nem is így néznek ki, de akkor... Talán a ház! De nincs ideje végiggondolni a történteket, a következő történet már el is kezdődött. Egy magányos fiú sétált a folyosón, alig lehetett tizenegy éves. A kezében ott volt a Roxforti levél, de mellette ott volt még egy. A Durmstrang pecsétje volt rajta. A kölyök Sirius hirtelen kapta fel a fejét, ahogy az anyja kilépett a szobából. A hang ezúttal elmaradt, de a veszekedés biztos volt. A fiú apja is megjelent lassan, és a nemrég még vidámnak látott figura már komor, arcát eltorzította a harag. A férfi öles léptekkel indult el a fiú felé, Sirius pedig rémülten hátrált a falig. Az első ütésnél szakadt meg a kép.

A folyosót karácsonyi díszek lepték el ugyanabban a kékes fényben, mint eddig. Az idősebb Sirius a falnak támaszkodott, és egy lányt tartott a karjaiban. Nyilván csitítgatta, de vidám, szerelmes kacajuk ki-kihallatszott. Csókok csattantak el, Sirius keze pedig lecsúszott a leányzó fenekére. Farmert viseltek mindketten, mugli öltözet. Remus előre sejtette, hogy a felbukkanó Regulus az apjukért rohant, Sirius pedig hiába próbálta eltüntetni a lányt időben. A baj megtörtént, és míg a lány kimenekült az ablakon, addig Sirius az apját próbálta visszatartani, de a férfi még mindig erősebb volt. Az ablakhoz sietett kivont pálcával, az ajkairól egyértelműen leolvasható volt a halálos átok.

Remus feszülten várt, hátha felbukkan egy újabb kép, de nem kellett még több szenvedést látnia. A ház megtagadta a további vetítést, de ez is elég volt ahhoz, hogy megértse a fiú néhány régebbi cselekedetét. Piton iránti gyűlöletét ugyan nem tudta megmagyarázni, de azt, hogy a mardekáros piszkálására agresszióval válaszolt, egyértelművé vált, hiszen ezt a reakciót tanulta el az apjától, bármennyire is ellenkezett.
Elfordult a szobától, a látványtól, az emlékfoszlányoktól, és egy sokkal ijesztőbb jelenséggel találta magát szembe. A folyosó végén Perselus Piton állt személyesen. A holt fehér, denevérszerű alak morcosan nézett rá. Arcán nem megszokott kifejezés ült. Megbánás, belső küzdelem.

- King's Cross.

- Tessék? - kérdezte értetlenül Remus.

- Jobb lenne, ha Kingsley és a többi auror elugrana a King's Crossra... A csodagyerek bajban lehet – mondta frusztráltan, idegesen.

- Mit csináltál Siriusszal? - A félelem olyan gyorsan kúszott fel a torkán, hogy úgy érezte, menten megfullad.

- Indulj már, mielőtt valami történik!

- Ha Siriusnak baja esik, megkeserülöd! - morogta, aztán elviharzott a férfi mellett.

A pályaudvar ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékezett. Hát persze, miért változott volna, ha mindig is jól funkcionált. Ami jó, azon nem kell változtatni, igen, ez így van...

Ideges volt, nem csak azért mert az idős Pipogyusz felhúzta, nem, bár az is hozzátett az alapból is felemelő hangulatához. Meg akart győződni arról, hogy amit neki mondtak, az tényleg igaz, hogy James és a többiek halottak.
Szeptember elseje volt. Az egyik újságárus bódénál nézte meg a lapokat. Az évszám és a nap megfelelt a Remusék által mondottnak, de ez nem elég... Pipogyusz, vagy valaki, aki úgy nézett ki mint az a denevér, azonnal felhúzta az agyát, de egy mondat megragadt a fejében. „Miért nem mész a Roxfort Expresszhez, az talán majd megmutatja, hogy mi az igazság!" Aztán a beképzelt majom faképnél hagyta.

A pályaudvaron rengetegen voltak, alig tudta átküzdeni magát a tízes és kilences vágány közti peronra. Pár percig csak tanácstalanul nézett körbe, hátán a táskájával, benne a legfontosabbak. A mindent nyitó bicska, meg a pálcája leginkább. Egy váltás ruha.
A távolban egy kócos fekete üstököt látott meg. Egy csoport takarta el az ismerős fejet előle, de nem veszíthette szem elől, átvágott a csoporton és már majdnem elérte a fiút.
- James! - kiáltotta és a fiú érdeklődve pillantott vissza a hangjára, ahogy a mellette álló lány is. De a fiú nem lehetett James, olyan zöldek voltak a szemei, mint...
- Azt hiszem megtaláltuk, amit kerestünk. - Hallott egy hangot a háta mögül. Egy tejföl szőke férfi állt mögötte, arcán felismerhetetlen érzelmeket közvetítő mosoly. A férfi megragadta a karját, maga után húzta, ő pedig képtelen volt ellenállni. Talán végre válaszokat kap, még ha nem is onnan, ahonnan számított rá...