Akármilyen mélyre is hajszolta már magát a kétségbeesésbe a benne élő vadállat miatt, ennél elesettebbnek még soha nem érezte magát. Hiába tépte cafatokra a lelkét a tudat, hogy a világ összes bölcsessége sem lenne elég az embereknek, hogy ne a vérfarkast lássák benne, hanem a csendes, visszahúzódó férfit, aki bátran harcol egy gonosz erővel szemben, hiába fájt minden egyes éles tekintet, elutasítás, bántó szó, vagy tett, ennél tehetetlenebb még soha nem volt az életben.

Két karját összefonva állt a főhadiszálláson. Az ujjai gödröt vájtak a felkarjába, ahogy az idegei szinte pattanásig feszültek. A várakozás egyszerűen megőrjítette. Képtelen volt leülni, hogy végighallgassa az igazgatót, vagy Pitont.

Most képes volt igazán gyűlölni a férfit, úgy ahogy Sirius is tette. Egy régi sérelem... Egy igazán nagy sérelem, amit egész életében magával hurcolt sem érhet fel azzal az árulással, amit Piton követett el a Rend ellen. Vagy inkább ellene...

Remus félt. Félt, hogy soha nem látja többé Siriust. Már annyira nem érdekelte, hogy a fiú megegyezik-e a régivel, akit elvesztett! Ez az új, félig felnőtt ember olyan volt számára, mintha a saját fia lenne és a házban járó Rendtagok többsége is hasonlóképpen érzett. Sirius belopta magát a tagok szívébe, és mivel először képtelenek voltak megakadályozni a halálát, másodszor már senki sem akart hibázni.

- A Nagyúr a fiút akarja, ezt tudjuk. Valószínűleg az az erő érdekli, ami visszahozta Blacket az élők sorába - morogta Piton. Úgy tűnt, a bájitalok mestere megbánta a tettét, hogy kicsalogatta a fiút a King's crossra, de ez most igazán senkit nem érdekelt. Hadd szenvedjen a saját lelkiismeret furdalásától! - Azt nem tudnám megmondani, hogy hová vitette Blacket, de érdemes lenne a Malfoy kúriában kezdeni.
- Perselus meg kell értened, hogy ez az ügy nagyon fontos. Nem tudom, hogy mik Voldemort elsődleges tervei Siriusszal, de ki kell mentenünk a karmai közül. Tudnunk kell, hogy hol van! Kérlek, gondolkozz! – Dumbledore nyugodt szavaira hosszas csend volt a válasz.
- Talán a Nagyúr összehív egy gyűlést, de csak talán... A helyet nem tudom.
- Tegyünk követő bűbájt Pitonra, az majd elvezet a megfelelő helyre – mondta vállat vonva Tonks.
- Nem jó! - csattant fel Mordon. - Ha Pitonra tesszük a bűbájt, lebukhat, annál viszont értékesebb a Rend számára.
- De másra tehetünk bűbájt! Ismerünk olyan Halálfalókat, akik nincsenek nagy ésszel megáldva, akiket könnyű megtalálni.
- Igen, mondjuk Monstro, ez már inkább hangzik egy tervnek.
- De mi lesz, ha nem hív össze gyűlést? - tette fel Remus a benne megfogalmazódott, a tervet kétségbevonó kérdést. - Akkor mihez kezdünk? - Az álla megfeszült, szemei türelmetlenül, haragosan villogtak. - Vagy mi lesz akkor, ha csak a legbelsőbb kört avatja be?
- Akkor várunk Remus... Akkor várunk.
- Én nem tudok várni! - csattant fel magából kikelve. A szobában ülők döbbenten nézték a kifakadását. Még a legrosszabb helyzetben is mindig ő volt a békéltető. Ez a viselkedés annyira nem illett hozzá, sokkal inkább a farkashoz, ami benne élt. Remus eltolta magát a faltól és előhúzta a pálcáját. - Lehet, hogy nektek nem olyan fontos, de én nem veszíthetem el még egyszer Siriust!
- Remus, kedvesem... - Tonks ajkain azonban elhaltak a szavak, mikor a varázsló kiviharzott mellette a teremből./p
- Mégis hová mész, Remus? - Dumbledore csendesen kérdezte, de mozdulni nem mozdult. Nem akarta megállítani Remust, persze ez akkor a férfi számára nem volt világos, így minél hamarabb el akart menekülni az épületből.
- Elmegyek Malfoyhoz, és kiátkozom belőle, hova vitte – Átlépte a ház ajtaját, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg egy mugli meglátja, elhoppanált a környékről.

***

Sirius nem félt. Aggódott. Talán mégis butaságot csinált akkor, amikor elszökött a biztonságosnak mondható házból. De tudnia kell! Tudnia kell, hogy mi történt vele, hogy mi az igazság, hogy kiben bízhat! Annyira szüksége van a válaszra, a válaszokra, hogy képes még azzal a lénnyel is beszélni, aki elvileg megölte a legjobb barátját.

A gondolat még mindig fájt, de elűzte a gyászt. Most nem gondolhat rá.
A terem, aminek a közepén állt, hideg kőből lett kifaragva. Előtte márványból kifaragott, kígyókkal díszített trón. Az ajtótól a trónig vörös, puha szőnyeg húzódott, mellette kétoldalt három-három vastag márványoszlop tartotta a roppant nehéznek tűnő mennyezetet. A falakon fáklyák égtek, de így is félhomály uralkodott a teremben, amitől minden idegszála megfeszült. Menekülni támadt kedve, de aligha akadt lehetősége a szökésre. Sehol egy ablak, ajtóból is csak az az egy, a háta mögött, két Halálfaló által elbarikádozva. Talán csak az apja leírásából gondolta, hogy a maszkot viselő, csuklyás alakok azok, vagy egy emlék villant be, vagy egyszerűen tudta, mert már harcolt ellenük? Mindegy...
Na meg persze ott volt a Sötét Nagyúr maga. A férfi rideg kisugárzásától csak még nagyobb, nyomasztóbb lett a csend. Valahol a terem sarkában víz csepegett őrjítő lassúsággal, képtelen volt tőle koncentrálni. A benne lévő kutya vagy farkát két lába közé csapva rohant volna el, vagy nekitámadt volna az előtte ülő, rémes alaknak.

Ahogy a Sötét Nagyúrt nézte, úgy érezte, mentem rosszul lesz. Ez az ember rengeteg ártatlant ölhetett már meg, hogy ennyire elcsúfuljon, nem csak a lelke, de a teste is. Úgy nézett ki, mint a kígyó, aki a trón karfáján pöffeszkedett, élvezve gazdája kényeztető simogatását. Az arcán nyugod kifejezés, szemei vörösen, ördögien csillantak meg. A bőre nyálkásnak és hidegnek tűnt, a keze pedig! A csontsovány, hosszú ujjak végén hosszabb, sárgább volt a köröm a megszokottnál, és a kidudorodó ízületek, meg a szürkés bőr miatt olyannak látta, mint egy csontváz. A fekete mágia folyamatos gyakorlása olyan nyomott hagyott rajta, ami már nem fordítható vissza. De mit számít a kinézet, ha a világ egyik legerősebb mágusa vagy?

Sirius összerezzent, ahogy egy újabb csepp hullott a kemény sziklaföldre. Fejét a hang irányába kapta és hirtelen, erőszakosan fújta ki a tüdejében tartott levegőt, csak hogy még hisztérikusabban szívja magába újra az éltető oxigént.
Elöntötte a harag, ahogy rájött, hogy kimutatta kétségeit, aggodalmát, mert Sirius nem félt. Csak össze volt zavarodva. A mögötte álló kettős felől mintha enyhe kuncogást is hallott volna...
- Csendet! - kiáltott fel Voldemort olyan hirtelen és tekintélyt parancsolóan, hogy nem csak Sirius, de a két Halálfaló is megdermedt. Még a trónjáról is felállt, hogy hangjának nagyobb erőt adjon. Kezében ott villant a csontszínű pálca, ami olyan sötét aurát sugárzott magából, mint a gazdája maga./p
A Sötét Nagyúr visszafordította tekintetét Siriusra, negédesen, bíztatólag mosolyodott el.
- Nem kell aggódnod ifjú Black – mondta ugyanolyan behízelgő hangon, mint ahogyan a szája két sarka is felfelé kúszott. Hamisan, számítóan. - Nincs mitől tartanod – lépett előre lassan, mintha egy rémült kisállat felé haladna. És ebben a pillanatban Sirius úgy is érezte magát, mint egy ketrecbe zárt, törött szárnyú kismadár.

***

Remus végigviharzott a Malfoy kúria tágas folyosóin. Ha más lenne a helyzet, már biztosan kigyönyörködte volna magát a folyosót övező hatalmas festményekben, szobrokban, megcsodálta volna a szőnyeget, ami a lába alatt puhán feszült, de most mindez csak lelassította, ahogy a mögötte igyekvő házi manó is próbálkozott, de egy felbőszült vadállattal, mint amivé lassan Remus is kezdett válni, vajmi kevés ellenerőt mutathatott fel egy zaklatott manó.

Az, hogy a ház egyetlen védővarázslata sem riasztott be az érkezésére, két dolgot jelentett. Vagy kivont pálcával vártak rá Malfoy irodájában, vagy Sirius már nem volt az épületben, hogy vigyázzanak rá. Vagy mindkettő...
Mindenesetre az, hogy egyik nagyképű aranyvérű seggfej sem jött rideg arckifejezéssel ócsárolni őt a behatolásért, csak megerősítette azt a hitét, hogy először ide hozták a fiút.

Közeledett a cél felé, és mikor elérte Malfoy dolgozószobájának az ajtaját, egy egyszerű pálcamozdulattal berobbantotta azt. Mintha a farkas megvadult volna benne, úgy lépett át a robbanás okozta porfelhőn.
Lucius Malfoy a fajtájára jellemző lusta vigyorral figyelte a rombolást. Nem volt idegen tőle a hasonló belépő.
- Lupin, minek köszönhetem... Kirobbanó személyiséged látogatását? - kérdezte Lucius kígyómintákkal díszített sétabotját simogatva. A Remusban tomboló vérfarkas nyüszíteni kezdett az ezüst gondolatára is, de az ember nem hátrált meg. Lassan, kivont pálcával lépett előre, miközben arra gondolt, hogy ha kell, egyenként fogja kiátkozni a szavakat a férfiből...

A fiú, aki előtte állt, még nem volt felnőtt, de már gyerek sem. A mélykék szemekben olyan tudás rejtőzött, ami többet ért számára a csatlósai hűségénél, pedig neki, a Nagyúrnak, Voldemortnak igazán akadt volna jobb dolga is, mint egy kölyköt pesztrálni, de ha meg akarja győzni, akkor óvatosan kell próbálkoznia. Legalábbis az elején. Black gyanakvó volt, Buzgott benne a küzdeni akarás és a dac. De ha nem hajlik meg, hát eltörik.

A fiú felkapta a fejét, ahogy egy lépést tett felé. Szemei kékje világosabbá vált. A tekintet mögött valami furcsa, állatiasan sárgás fény is megcsillant. A kutya, amiről Lucius mesélt. Remek teljesítmény egy tizenhat éves aranyvérűtől.
Ha nem a sárvérűek és félvérek pártját fogta volna, kiváló katonájává válhatott volna, de nem így történt, és Voldemort kifejezetten sajnálta ezt a fordulatot.
Fejében egymást követték a gondolatok. Higgadtan, de gyorsan, hogy mivel hathatna a fiúra. Mi az, amivel arra ösztönözhetné, hogy nekiadja a tudását, az életét is ha kell. Csak hogy megtudja, hogyan tért vissza a halálból.

***

Amikor Voldemort megérintette jéghideg ujjaival az arcát, nem hátrált el, de a fejét elfordította. A Nagyúr megfogta az állát és felfelé fordította a fejét, hogy tekintetük találkozhasson.
Valami belső ösztön vezérelte, hogy megacélozza elméjét, bezárja, szorosabban tartsa össze az emlékeit, érzéseit tartó gátakat. Nem akart semmit Voldemortnak adni, de azt sem kérte, hogy ennek a szörnyetegnek a gondolataiba láthasson.
- Sirius... - szólította meg Voldemort. - Beszélgessünk!
A férfi keze az álláról átkerült a vállára. Finoman megszorította és a trón felé vezette, ahol a kígyó is feküdt. Minden idegszála üvöltött, hogy fusson minél messzebbre, amilyen gyorsan csak tud, hogy meneküljön, de akármennyire is ezt kívánta, büszkesége mindig visszaterelte oda, ahol éppen állt.

Voldemort leült elé. Márványszerű érintése eltűnt Sirius válláról, csakhogy a csuklóján érezhesse újra.
- Tudom, hogy mennyire zavart vagy most, hogy mennyire... fáj. Tudni akarod, hogy mi az igazság, de nem tudod, hogy kiben bízhatsz. Én nem foglak édes szavakkal elkábítani, Sirius. Üzletet ajánlok!
- Milyen üzletet? - kérdezte pár pillanatnyi hezitálás után.
- Tudást, tudásért cserébe. - Voldemort ajánlata egyszerű volt, de teljesíthetetlen.
- Nem tudom, hogy tértem vissza – csattant fel Sirius. Hangja egyszerre tűnt kétségbeesettnek és sajnálkozónak, amiért elszalaszthat egy lehetőséget, hogy mindent a helyére tegyen. De kétségei támadtak, hogy itt megtalálhatná a válaszokat. Hogy ő maga, vagy egy másik énje, egy halott férfi gondolatai támadtak fel benne, nem tudta. De most érezte, hogy Remusra kellett volna hallgatnia. Voldemort egy szörnyeteg volt, aki háborút szított, aki annyi embert küldött a halálba, hogy már számát sem tudja, és aki képes kierőszakolni belőle a választ akkor is, ha ő maga úgy sejti, semmit sem tud.

Ahogy megpróbálta kirántani a karját a vasmarok szorításából, elkapta a sötét, rosszat sejtető tekintetet. A mosoly eltűnt a csúf, halottszerű arcról, hogy helyét egy kiismerhetetlen kifejezés vegye át.
- Nem kell annyira sietni, ha úgy is hiszed, hogy nem tudod, van megoldás, amivel kideríthetjük, hogy mi történt.
- Eresszen el! Nem érdekel az ajánlat.
- Ó dehogynem. – Újabb mosoly, újabb arc. Most már egyértelműen rosszat akaró.
- Nem érdekel, hogy mi történt! - sziszegte Sirius, ahogy tovább hadakozott, de Merlinre! A férfi erősebb volt, mint amilyennek tűnt.
- Nem? Valóban? Rendben, akkor van más, amit felajánlhatok. A barátnődet hogy is hívták? Akit az apád megölt, az a mugli ivadék? - Sirius megtorpant.
- Anna! Hol van? Nem... Az nem lehet, ő meghalt...
- Akárcsak te... Ha betekintést engedsz az elmédbe, akkor visszahozhatom...

***

Remus remegő lábakkal lépett be a terembe. Még nem használt főbenjáró átkot senkin, de ez vészhelyzet volt és Malfoy igazán nem számít. Az Imperius hatása alatt a férfi elvezette őt egy titkos barlang bejáratához, valahol Londonon kívül.
Remus nehezen idézte meg a patrónusát. Ideges volt, féltette Siriust és így nehéz feleleveníteni a jó emlékeket, de a farkas, ha halványan is, de előjött, és a parancsnak megfelelően eliramodott összegyűjteni a Rendtagokat.
Malfoyt megállásra kényszerítette, amíg várt. Megint az az őrjítő várakozás. Csak reménykedni tudott, hogy Sirius jól van, hogy nem csinált semmilyen hülyeséget. Nem tudná megbocsájtani magának, ha baja esett a fiúnak...

Gondolatiból a mellette bárgyún vigyorogva álló Malfoy szisszenése ébreszti fel. A varázsló nem küzdötte le a bűbájt, de talán... Remus a férfi mellé állt, és egy gyors mozdulattal feltűrte bal karján a talár ujját. A sötét jegy vörösen parázslott a férfi hófehér bőrén. A Nagyúr magához hívatta!
- Hoppanálj a megadott helyre! - utasítja, miközben erősen megragadja az alkarját, hogy a mágikus ugrás mindkettejüket a megfelelő célállomásra vigye.