A tér, amiben... létezett, üres volt és ködös és kék és fekete. Üres, ködös, kék, fekete. Csend volt. Nem az a nyugodt, takaróként beborító, biztonságot nyújtó, hanem a félelmetes, vihar előtti, ami kitölti és megfojtja, amiben démonok tanyáznak, kiélezett karmokkal és vékony ínybe ágyazódott hatalmas fogakkal.

A színek sötétek voltak, összemaszatoltak, csak néha villant fel egy-egy harsány szín, amitől a pupillája fájdalmasan húzódott össze, hogy aztán visszatérve az üres semmittevésbe, lassan újra kitáguljon, hogy szinte eltakarja a most valamiért óceán kéknek ható íriszét.

A hangok elmosódtak a fejében, átkúsztak az agyán, sikamlósan, hogy ne tudjon belekapaszkodni a foszlányokba. Suttogás, kiabálás, mintha valaki a hangszabályzóval játszadozna.

Egy fájdalmasan felzendülő pofon csattanása ébresztette fel egy pillanatra el-elúszó gondolatai közül, de a pofont nem ő kapta, legalábbis nem most... Az emlék, ami elsuhant mellette, az első atyai pofon lehetett. Vagy az ezredik. Mindegy.

Lábai elindultak a semmi felé. Nem tudta miért, de muszáj volt. Egy felette álló erő húzta, vonzotta a semmibe. Nem volt magabiztos, sokszor irányt váltott, keresett valamit, de nem is ő keresett igazán. Hirtelen felbukkanó képeket söpört félre, ez sem az, ez sem! Ez sem!

Emberek, szagok, érzések. Az övéi és talán a jövője emlékei. Fájdalom, szeretet, kín, barátság váltakozása. Őrjítően sok kép.

Egy hatalmas téglafal csak úgy... lett előtte. Mintha blokkolni akart volna valamit, mintha nem akarta volna megmutatni, mintha az egy olyan titok lett volna, amit még maga elől is titkolnia kellett. Felemelte hófehér, sápadt kezét, és tenyerét a falra helyezte. Nem volt hideg, hűvös sem. Nem érzett semmit az ujjai alatt, csak egy ütközést. Nem volt szemcsés, porladó vakolat, vagy vörösre festő tégla, csak az ellenállás.
Apró kis nyomás is elég volt, hogy az a kicsi, öregnek tűnő fal cafatokra szakadjon. A szélrózsa minden irányába lökte a robbanás a darabokat, de nem téglánként esett szét, hanem mint egy betört üveg, vagy tükör.

Összerándult az emlékek súlya alatt, amik felszabadultak a fejében. Ez most ő volt. Nyöszörgött, ahogy felszabadult a gát a régi és az új között. Hideg. Hideg volt. Csak aludni akart, átengedni magát egy másik, egy nála nagyobb erőnek, hogy szétszaggassa, aztán összerakja újra, ha neki tetszik. Ez nem az ő élete. Meg kellett volna halnia...

Remust olyan erővel ragadta el a hoppanálás, hogy mikor földet ért, Malfoyal összegabalyodva esett a márványpadlóra. Az összecsuklott testet elengedve tovább gördült, hogy azonnal felpattanhasson.

Farkas ösztönei megsúgták, hogy merre kell támadnia. A háta mögött ketten álltak, vele szemben pedig...

Megtorpant. Ennyi elég volt a két halálfalónak, hogy döbbenetüket levetkőzve nekitámadjanak. A hátráltató átok a háta közepén találta el. Előrebukott, de ugyanazzal a lendülettel fordult szembe a támadókkal, hogy revansot vegyen. Az egyik hatalmas márványoszlopnak támasztotta a hátát, hogy legalább onnan ne érje támadás. A fiatalabbnak tűnő Halálfalót könnyedén kicselezte. Oldalra lépett, aztán hirtelen vissza. A Halálfaló pálcája kikerült a védekező zónájából. Remus előrelépve gyorsította meg a pálcájából kiröppenő vörös színű varázslatot, ami a Halálfalót a fején találta el. Azonnal eszméletét vesztette, ahogy a nyakán keletkezett vágások elérték a fő artériákat.

Bemocskolta a padlót. Vörösre festette síkos vére. Aranyvér? Ugyan. Ugyanaz a vörös, mint bárkié. Gondolkodásra ítélt pillanat. A harcban csak hátráltató tényező. Remus épp időben lépett el az oszloptól, mielőtt Nagini a bokájába haraphatott volna. A hatalmas kígyó hihetetlen fürgeséggel szelte át a levegőt kettejük között, Remus pedig hátrálni kényszerült.

A másik Halálfaló sem hagyott nyugtot neki. Alig tudta kikerülni a sötét színben repkedő átkokat. A sarokba szorították. Ostobaság volt egyedül idejönnie, de legalább...

- Állj! Állj... Hagyjátok Mr. Lupint érvényesülni – negédes hang. Egy démon hangja.

A Halálfaló hátralépett, de pálcáját még Remusnak szegezte, Nagini pedig sziszegve siklott vissza gazdája simogató tenyere alá.
Végre a trónuson ülő férfire nézhetett, és arra, ami nála volt. Voldemort mosolygott, mintha élvezné a látványt, szemei mégis mintha inkább befelé meredtek volna. Bal kezét Naginin, a jobbat pedig... Sirius fején tartotta.

A fiú a trón mellett emelt kis oltáron feküdt az oldalán. Feje Voldemort ölében pihent.

Godric's Hollowban állt, a Potter ház előtt. Az eső végeláthatatlanul szakadt, mintha csak arra törekedne, hogy kitöltse a föld réseit és ellepjen minden fájdalmas, mély sebet. Hangos volt és hideg. Alig kapott levegőt, bár az a pár törött borda biztosan hozzásegített ehhez.

Az izmai remegtek, ahogy maga után vonszolta az utazóládát. A törött karjába akasztotta, hogy a még éppel a pálcáját tarthassa, az utat figyelve, nem követték-e otthonról. Az első egy órában csak futott. Aztán mikor a híd alatt kifogyott a szuszból és a földre rogyott, csak üvöltött az egész testébe és a lelkébe nyilalló fájdalomtól.

Az egyik legnehezebb dolog volt újra lábra állni és menni, menni, nem megállni, hogy végre, végre odaérjen...

Aztán csak állt az utcán a Potter ház előtt némán, elcsigázottan. Az ablakokban sötétség. Üvöltés. A lábtörlőn Jamesre utaló felirat (Töröld meg, mielőtt beteszed a csülkeidet!). Fájdalom. A teraszon ázó kerti bútorok. Verés.

Felemelte a lábát, hogy elinduljon, tegyen végre valamit, de aztán megtorpant. Elvesztette egy pillanatra az egyensúlyát, visszatéve a levegőben lebegő lábat - ami olyannyira eltompult, mintha nem is lett volna a helyén – és összebicsaklott saját súlya alatt.

A láda hangos csattanással ért földet, ő pedig a víztől lucskos aszfaltra ejtette a fejét.

Elveszthette az eszméletét, mert mikor legközelebb kinyitotta a szemét, már nem volt a karjára akasztva a láda, egy pár erős kar pedig éppen a földről emelte fel. Az újabb kínhullámtól összerándult, ahogy feltehetőleg Mr. Potter erős, meleg felsőtestéhez szorította. Biztonságot nyújtó érzés volt csüngeni az auror karjaiban, a semmiben lógva.

Az eső egyszer csak véget ért. Beértek a házba és őt lerakták azok a védelmező karok.

A konyha, Mrs. Potter a karját teszi rendbe éppen, Mr. Potter az asztalnál ül, James teát főz. Nem kérdeztek semmit, csak aggódó, gondterhelt arccal látták el. De neki beszélnie kellett, muszáj volt. Szétszakadt lelke darabkáit valahogy, valamivel összefércelni. Talán így, talán most...

- Elmondjak valamit? Amit még soha, senkinek? Mióta megszülettem, soha nem kezeltek gyerekként, hanem a nemes és nagy múltú Black család örököseként. Ha rosszat tettem, felnőttnek járó büntetést kaptam, mintha képes lettem volna védekezni...

A cserepeken kopognak az esőcseppek. Ököl csontot tör. Az eső friss illata. Tömény vérszag. A szél a spalettákat csapkodja. Csattanó átok.

- Gyorsan megtanultam, hogy ha ellenkezek, verés lesz a vége, de végül is megérte. Sosem lettem volna az, aki ma vagyok, ha apám nem átkoz rongyosra minden egyes alkalommal, ha eltörtem egy régi családi ereklyét, vagy egyszerűen nemet mondtam, de végül is megérte, mert olyan átkokat tanultam, amiket még ön, mint auror is képtelen elképzelni, mert van ami rosszabb a halálnál. De végül is megérte, mert erős lettem. Erősebb, mint a velem egykorúak...

A közeli péktől érkező illatok. Fekete mágia súlyos, testes szaga.

- De gyenge is lettem. Képtelen vagyok kezet emelni rá, és már várom a büntetést, akarom, hogy megüssön, mert másként nem mutatja ki, hogy foglalkozik velem, és ez az elfajzott szeretetéhségem, amit az apám iránt érzek, akkora, hogy képes lennék most azonnal visszamenni, csendben megállni előtte és levenni a felsőmet, hogy semmi ne akadályozhassa meg az átkokat, hogy semmi ne tompíthassa a fájdalmat, mert beteg vagyok!

A házhoz vezető kikövezett ösvény hívogatóan kedves. GYŰLÖLLEK!

- Soha nem sírtam, soha, mert nem engedhettem meg magamnak és most, amikor végre lehet, amikor megkönnyebbülést kéne éreznem, nem érzek semmi mást, csak ürességet, amit a családomnak kéne kitöltenie! A szadista apámnak, a szemét, kurva anyámnak és az öcsémnek, akit képtelen vagyok megmenteni!

Családias kis kerítés, magány, a környező virágok pedig... Reccsenés. Halk kis roppanás, mint mikor az ideges tinik az ujjaikat ropogtatják.

Összegörnyedve kapkod levegő után. Összetört. Valami eltört benne, kettéhasadt. Talán a lelke, a szíve, talán, talán...

Csend, elhagyott...

A fehér villanás eltörölte a képeket. Megtalálta. Az a kígyószerű alak, Voldemort, megtalálta amit akart. Valami fontosat abban az egy emlékben. Valamit, ami visszahozta az életbe.

- Horcrux – hangzott a sziszegő hang mindenhonnan és sehonnan egyszerre.
- Hogyan?
- Csak egy újabb horcrux, bár érdekesen jött létre, de nem hordozol új információt ifjú Black. Sajnos nem vagyok olyan helyzetben, hogy a szétroncsolt elméddel foglalkozzak és katonát csináljak belőled, de még valamire jó lehetsz.
- Mire?
- Arra, hogy még több fájdalmat okozz a Rendnek...
- Mi? Nem! Azt nem! Nem teheted! - kiáltotta. Kétségbeesetten fordult körbe a fehér semmiben, hogy egy ellenfelet keressen, valamit, amit széttörhet, hogy kijusson innen, vissza a valóságba, mert ez csak egy rémálom igaz? Egy újabb rossz álom, és amikor felébred..
- Sajnálom, igazán! Egy ilyen tehetséget elpazarolni vétek, de még ebben a törött, értéktelen formádban is túl nagy befolyással van rád a griffendéles behatás. Meg kell váljak tőled.

Remus hallotta a szavakat, amiket Voldemort suttogott, hallotta, mert ez a farkas öröksége. Sirius ott feküdt elesetten, tehetetlenül, a Nagyúr pedig már nem veszi hasznát. Előrelendült, de az átkot, amit küldött egy másik térítette el, a hátrautasított Halálfaló védte meg gazdáját.

- Sajnálom, igazán! Egy ilyen tehetséget elpazarolni vétek, de még ebben a törött, értéktelen formádban is túl nagy befolyással van rád a griffendéles behatás. Meg kell Váljak tőled!

- Ne! - kiáltott fel Remus és újra nekilódult, de erős kötelek kötötték gúzsba a testét.
Voldemort letette Sirius fejét az öléből, majd felállt és Remus könyörgő szemébe nézve kántálni kezdett. A teremben a semmiből kerekedett szél felborzolta Sirius haját, majd teste emelkedni kezdett. Karjai és feje lefelé lógtak, mintha csak a lábai és a háta alatt áthúzott kötelekkel emelték volna fel.

- Hagyd békén! - kiáltotta Remus újra, kétségbeesetten vergődve a gúzsban. Aztán mikor a Nagyúr egy újabb varázslatra készült, egy fehér villanás keresztülvágott a termen. Voldemort még épp időben emelte fel a pajzsát, hogy az átkot kivédje, ami ezernyi apró szilánkra törve repült szét a teremben.

- Tom, úgy hiszem jobb lesz, ha elengeded Siriust – érkezett egy nyugodt, ismerős hang Remus mögül. Erős kezek emelték fel, majd bogozták ki a gúzsból. Tonks és Kingsley felsegítették a földről. Ott volt az egész Rend.

- Milyen megható, hogy így aggódsz az ifjú Blackért, de úgy gondolom, hogy ti is jobban jártok, ha visszaküldöm oda, ahonnan jött – mondta, miközben kecsesnek szánt mozdulattal emelte fel pálcát tartó kezét. Remus érezte, ahogy Tonks megragadja a karját, érezte, hogy a fogai összecsikordultak, miközben vicsorogva morgott.

Dumbledore azonban gyorsabban cselekedett, mint ahogy a Sötét Úr. Voldemort átka centikre kerülte el Siriust, aztán mikor a férfi teljes erejét Dumbledore ellen irányította, a fiúról lehullt minden bilincs.

A test zuhanni kezdett, nekicsapódott az oltárnak, majd a holtteher lecsúszott a kőlapon, egészen a földre. Remus kiszakította magát Tonks karjaiból és a fiúhoz rohant, ahogy Voldemort és Dumbledore eltávolodtak. Sirius fejét két tenyerébe fogta, halkan szólítgatta a holtsápadt fiút, hogy ébredjen fel, de hiába.

A szeme sarkából látta csak a mozdulatot, ahogy a kígyó feléjük lendül. Reflexből borult Siirus testére, hogy legalább a fiút védje, de a várt fájdalom elmaradt. Mellette Nagini acsarkodott véres fejjel, aztán menekülőre fogta a dolgot. A háta mögött átkok százai szálltak, ahogy mindkét oldal képviselői egyre csatlakoztak a harchoz. A Halálfalók Voldemort hívására egyre többen özönlöttek a terembe.

- Ideje indulni – hallotta meg Remus Tonks hangját és teljesen egyetértett. Felkapta Sirius eszméletlen testét, de nem merte megkockáztatni a hoppanálást. Itt nem, ahol annyi átok repült.

Hosszú léptekkel indult meg a fal mellett, mögötte Tonks hárította az eltévedt, vagy nekik címzett átkokat, erős védőpajzzsal ellátva mindhármukat. Az ajtó egyre közelebb volt, ám egy szőke alak útjukat állta. A fúriás kedvű Lucius kócosan, megviselten, de gyilkos tekintettel indult a hármas felé. Remus hátrálni kezdett. Nem adja oda Siriust, nem! Még egyszer nem veszíti el! Erősen magához szorította, nehogy leejtse a súlyos terhet és már nyúlt volna a pálcájáért, de élete szerelme megint megelőzte.

- Vidd ki! Siess!

- Nem hagylak itt Tonks!

- Menj már! Merlin áldjon meg, így csak feltartasz és kockáztatod mindhármunk életét, menj! - szólt erélyesen a lány. Az izgalomtól kékké változott haja szinte az átkok elkántálásával egy időben változtatta a színét. Lucius akárhogy is próbált kitörni és Remushoz férkőzni, az aurorlány nem engedte.

Remus nehéz szívvel rohant az ajtóhoz, majd fel a lépcsőn, ki a folyosóra, át az ezer és egy ajtón, míg végül kiért a szabad ég alá. Nem tudta, hogy hol van, de ez nem számított. Újra magához szorította a testet, majd megpördülve a sarkán elhagyta a helyszínt.