- Szóval horcrux – mondta komoran bólogatva Dumbledore. A pajkosan csillogó szemek most csak fele akkora erővel égtek. Az igazgató homlokán mély barázdákat vetett az idő és még mélyebbeket a feszült koncentráció.

Odakint esett az eső. A roxforti birtok magányosan, csendesen várakozott. A tó felszíne enyhén hullámzott, ahogy kövér esőcseppek bővítették az eddig összegyűlt vizet. A kviddicspályán sem mozdult semmi. Nem lobogtak a zászlók, nem repkedtek életerős fiatalok a légtérben, még a Fúriafűz is nyugodt volt, nem háborgatta senki.

Az idős mágus is várakozott. Válaszokra várt, melyek csak nem akarták megtalálni meggyötört elméjét. Meggyötört… El sem tudta, nem is akarta elképzelni, hogy milyen állapotban lehetett Sirius, ha ő maga ilyen kifacsartnak és tehetetlennek érezte magát! Szidta önmagát, hogy nem vette észre a jeleket. Az egyre erőszakosabb csínyeket, az űzött tekintetet, a kétségbeesést. Persze tudta, hogy Sirius akkor régen elszökött a Potter családhoz, ahol menedéket talált, de… Erre soha nem gondolt volna.

- Szóval horcrux… - súgta immár lehajtott fejjel. Végigsimított hosszú, ősz szakállán. Hogyan tudta a tizenhat éves fiú létrehozni azt a sötét tárgyat? Akarta? Tudta, hogy mit csinál?

Talán az ősök tévedtek. Talán nem csak egy módon lehetséges szétszakítani egy lelket… Ezt mindenképpen meg kell beszélnie Nicolasszal.

Siriust is meg kell győznie, hogy beszéljen! Mindent tudnia kell, nem csak azért, mert a kíváncsisága hajtotta, hanem azért, mert a fiú biztonsága is múlhat rajta. Egyszer már cserbenhagyta őt a minisztériumban, amikor átesett a másik oldalra…

A függönyről sem tudtak semmit, Siriusról sem, a Grimauld téri házról sem. Kész táptalaj egy mágikus anomáliának.

Az igazgató megdörzsölte az orrnyergét. Gondolatai visszatértek az előző elmélkedéshez. Hogy nem vette észre harminc évvel ezelőtt, hogy mennyire rossz helyzetben volt a fiú? Azt tudta, hogy rengeteg konfliktusba keveredett a családjával a nézetei miatt, de ezt nem is sejtette.

Halk trillázást hallott a háta mögül. Fawkes a merengőjét tároló szekrény előtt ücsörgött. Gyönyörű rubintvörös fejét oldalra döntötte egy pillanatra, majd vissza. Okos szemeivel Dumbledore-t fürkészte.

Az igazgató közelebb lépett az állathoz, és végigsimított a selymes tollakon, majd kinyitotta a szekrényt. Beszélnie kell a fiúval. Igen, ezt kell tennie. Most nem hibázhat.

Sivatag. Száraz, forró, üres. Sivatag. Ez volt számára az egész világ. Az égető homokon térdelve, a semmibe meredve pihent. Az elméje nem kínozta újabb képekkel.

A levegő hirtelen lehűlt. Fáradt, sötét, hideg. Az éjsötét kékségben lüktető halántéka némi enyhülést nyert. Nem vetett fel kérdéseket, nem keresett válaszokat, de legfőképp nem érzett semmit. Csak meredt a messzi nirvánába, és várt. Várt valamire, vagy valakire, aki, vagy ami megválthatta, kiválthatta, megvásárolhatta volna ebből a káoszból.

Odaadta volna a fél karját, az egészet, mindkettőt, az egész testét, az ösztöneit, a szabadságát, csak hogy egy percre újra normális lehessen. De az élet, a sors, az a bizonyos nagybetűs megint máshogy akarta. Neki nem szánt túl sok örömet Isten, Merlin, a Teremtő, az a testetlen személy, aki az életfonalával játszott. Csak múló örömet, hogy valamiért még jobban fájjon a szíve, a lelke, hogy sóvárogjon az után, ami elmúlt, ami nincs többé, ami köddé vált, szertefoszlott, elégett a nap tüzében, ami erre az átkozott sivatagra sütött le.

James, Lily, Remus, Peter, Anna, Regulus. Arctalan nevek, névtelen arcok a pusztaságban.

Egy ér kidagadt a homlokán, ahogy újabb hullámban tört rá a… semmi. Felejtett, és felfedezett újra. Fájt. Égetett, hasított, nyomott, szorított, kínzott! Két kezét a halántékára szorította, majd a szemét dörzsölte meg, hátha eltűnnek a képek.

Roxfort, Grimmauld tér, a park, Roxmorts, a Három seprű, az auror akadémia, a központ.

Halk nyöszörgés a kietlen tájon. Apró vinnyogások, sírás, sikítás, üvöltés! Újra kezdődött. Megint, újra, újra, megint. Délibábok a forró homok felett.

Vörös szemek, kígyószerű orr, Voldemort… Fehér maszk, mint csonttá foszlott inferiusok arca. Egy jel, koponya tátott szájából előkúszó, halálos mérgű csúszómászó. Morsmorde. Sebek a sápadt bőrön, karmolások a felkaron, a háton. Régi sebeket szabnak át, hátha a fizikai fájdalom enyhíti szétmarcangolt tudata kínját. De nem…

Villám hasított át a csillagtalan égbolton. A fa, ami eddig nem is volt mellette, lángra kapott a becsapódó delejtől. Felugrott. A sivatagon rianás szaladt végig, a dombok íve megtört, a homok pedig őrjítően lassan kezdett lefolyni a szakadékba. A hatalmas mennyiségű portól még jobban megtört a szilárd talaj. A homok egyre gyorsabban áramlott, magával rántva a megégett fát, és majdnem őt is.

A folyam már a térdéig ért, nem volt mibe kapaszkodni, alig tartotta már magát. Hátrafordult valami kapaszkodóért, de szíve akkorát ugrott a látványtól, hogy majdnem önként vetette bele magát a mélységbe.

Fekete taláros alak állt szilárdan előtte. Mintha a folyó homok nem is érinthette volna, vagy mintha láthatatlan sziklának feszítette volna a talpát. Arcát vállig érő fekete haj takarta. A varjú kinyújtotta felé szárnyszerű karját, de ő nem merte megfogni a kapaszkodót.

- Gyerünk Black! Most az egyszer én kérem, hogy ne gondolkodj… - A hang ismerős. Nem barátságos, nem is megnyugtató, de valamivel több, mint azok a rémhangok, melyek itt üldözték. Végigtekintett még egyszer az alakon, aztán megragadta a kezét, és egyszeriben minden kivilágosodott…

A pincében történt kis kaland után még jó pár napnak kellett eltelnie, hogy Sirius ne riadjon fel minden éjjel a rémséges álmokból. A régi, sejtelmes rémképek helyét újabbak vették át, egy olyan szörnyű jövő képeit felvázolva, melyről álmodni sem szabadott volna! De már jobban volt…

A láza is csökkent, és hála Remus kitartó gondoskodásának, úgy tűnt, a kedélye is egyre jobban felszabadult. Együtt bohóckodott a Weasley ikrekkel (persze, hiszen a páros nem különbözött sokban az egykori Tekergőktől), nosztalgiázott az idősebb Tekergővel, és úgy tűnt, hogy a Harryvel való megismerkedés sem esett nehezére. Persze akadtak gondok. Az elején, mikor még nehéz volt elhinni, hogy a másik valódi, élő, és igazi, de Harry erős volt és megbirkózott az akadállyal, hát Sirius sem maradhatott le mögötte.

Ami viszont láthatóan megviselte, az a Dumbledore-ral eltöltött heti két órás beszélgetés. Az igazgató fontosnak tartotta, hogy ebben a szükségállapotban Sirius minden fontos információt megtanuljon a jövőjéről, a jelenről. Emellett az idős varázsló többször is megvizsgálta Sirius emlékeit arról a napról, mikor visszatért közéjük. Az idős mágus ki akarta deríteni, hogy Sirius hogyan hozhatta létre a horcruxot, hiszen tudomásuk szerint a fiú nem ölt meg senkit.

Talán nem is tudtak annyit a horcruxokról, mint gondolták. Talán másképp is szétszakítható egy emberi lélek, talán a házban történt gyilkosságok és a Sirius vérében futó aranyvér, vagy az apja ütlegei okozták az anomáliát. Még maga Dumbledore sem jött rá, az igazi okra, de látva, hogy Siriust milyen kellemetlenül érinti a dolog, egyre kevesebbet foglalkoztak vele.

A találkozókat rendszerint a Roxfortban tartották, a Szükség szobájában. Az öreg mágus mindig maga elé engedte a fiút, nem csak azért, mert Sirius teremtette meg a világot, amiben beszélgethettek (a környezet, amit Sirius választhatott, egy cseppet enyhített az idegességén), de meg akarta neki adni az esélyt, hogy elfuthasson.

Persze Sirius, amilyen makacs öszvér, sosem hátrált meg. Bár sápadtan tekintett az arany szegélyű, kacskaringós motívumokkal tűzdelt ajtóra, végül mindig nagy levegőt vett, és átlépte a saját határait.

Mikor kilépett, talán sápadtabban, mint ahogy nekifutott, Remus mindig odakint várta. Legszívesebben rögtön magához szorította volna az elkeseredett fiút, de Sirius csak ritkán fogadta el ilyenkor az érintést. Kivéve persze azt a pár alkalmat, amikor hősiesen visszafojtott zokogással, az ajtó nyílásával megegyezően a karjaiba vetette magát. Nem beszéltek arról, hogy mi váltotta ki a heves rohamot, bár Remus sejtette, hogy mi lehetett a háttérben. Először a Pitonnal történt incidens, aztán James és Lily halála, talán Azkaban is…

Még jó, hogy más halálát nem kellett feldolgoznia. A pincéből szerencsére mindenki kijutott, bár Kingsley súlyosan megsebesült, de fel fog épülni. Tonks elkapta Lucius Malfoyt, és a bíróság elé akarta vonszolni, de persze a gazembernek mindig volt egy menekülési terve, így kicsúszott a Rend karmai közül.

Vészterhes napok voltak ezek, Sirius mégis egyre felszabadultabb volt. Legalábbis úgy tűnt…

Tudta, hogy Remus minden pillanatban figyelte, és nem akart csalódást okozni a férfinek, hiszen annyiszor segített már neki, és mindig ott volt, hogy elkapja, ha zuhanni kezdett.

De mélyen, nagyon mélyen tudta, hogy nem fogja sokáig bírni már. A gyűrű az ujján egyre jobban égette a bőrét. Az a gondolat sem hagyta nyugodni, hogy nagy valószínűséggel olyanná vált, mint Voldemort. Azzal, hogy létrehozta azt a valamit, egy az életéhez ragaszkodó parazitává vált. Egy olyan szörnyeteggé, amelynek belseje rohadtabb bármely sötét lényénél, vagy mágusénál.

Miért élte túl a pincét? Miért mentették meg? Miért hagyta életben Voldemort, hiszen ha meg akarta volna ölni, megtette volna! Ha halálra akarta volna kínozni, vagy kísérletezni akart volna vele, amíg rá nem jön a teljes igazságra, akkor Remus soha nem talált volna rá, és soha nem tudta volna kihozni abból a pokolból!

Anna. Ó kicsi Anna! Ahogy a kígyó kimondta a nevét, már el is veszett. Olyannyira akarta a lányt, legalább látni, vagy a nevetését hallani, hogy képes lett volna eldobni az életét, és sajnos másokét is. Nem is magának akarta volna őt, csak valahogy segíteni akart neki. Visszaadni azt, amit miatta veszített el. Az életét…

Anna halála is az ő lelkén száradt. Miért akarta még többel tetézni az eddigi bűneit? Talán elátkozták, mikor megszületett, vagy utána, amikor a Griffendélbe került a Mardekár helyett. Vagy csak rossz csillagzat alatt született. Csillag, csillag, hullócsillag…

„Sajnos nem vagyok olyan helyzetben, hogy a szétroncsolt elméddel foglalkozzak és katonát csináljak belőled, de még valamire jó lehetsz. Arra, hogy még több fájdalmat okozz a Rendnek."

De mivel? Mivel fog még több fájdalmat okozni a rendnek? Mi… Mi fog történni? Hogy akadályozhatná meg?

A gyűrű hirtelen újabb forró hullámot indított végig a testében. A fekete mágia mindig nyomot hagy…

A napok csendesebben teltek, mikor újra elkezdődött az iskola az őszi szünet után. Az ikrek is egyre kevesebbet jöttek, mert beindult a varázsvicc vállalat, a trió is visszament Roxfortba. Harry azt sem tudta, hogy köszönjön el tőle.

Csak álltak egymással szemben, Harry egyik lábáról a másikra állva zavartan krahácsolt egy ideig, ő pedig csak meredt a másikra, majd a földre és vissza. Aztán nagyot sóhajtott, és kinyújtotta a kezét. Egy férfias ölelés után szomorkás mosollyal lépett el Harrytől, majd az ajtótól, vissza a sötét kúriába, a rémálmokba.

Remus és Tonks egyre több küldetést kapott, és egyre többször maradtak távol. Dumbledore és még McGalagony is beugrottak hétvégenként, hogy ránézzenek, de ezek a találkozók gyorsak és formálisak voltak csak.

Mordon sokszor járt a háznál, hogy kiossza a heti feladatokat a Rend egyes tagjainak. Ilyenkor általában felnézett Siriushoz is, és jól irányzott megjegyzéseivel sikerült kirángatnia a letargiából ideig-óráig. Legtöbbször párbaj lett belőle a végén, de Mordon mindig tanította ilyenkor a fiút. Akkor is élvezte az impulzív tanonc jelenlétét, mikor még az Auror Akadémián oktatta. Egy kicsit visszahozta a fiatalságát.

Sirius azonban tudta, hogy ezek a látogatások csak azért voltak, mert nem merték egyedül hagyni. De nem számított. Eljátszotta a szerepét. Eljátszotta, hogy örül, hogy megmentették, és hogy még él. Pedig mekkora nagy hazugságok voltak ezek.

Miért is tartották életben? Nagyon sötét mágiát használt, és ha igazán mélyre nézett, akkor tudta, hogy nem először és nem is utoljára. Talán nem horcrux képében, de… Ki tudja?

A szülei nyomására, na meg a házi oktatók unszolására gyakorolta először a fekete mágiát. Még élvezte is azt a hatalmat, amit ez az erő adott. A tanult szokásokat pedig nehéz levetkőzni.

Éjfél volt. Egyedül volt a házban. A lelke darabokban, mint egy széttört tükör szilánkjai. A teste sajgó fájdalom, a szíve elveszett. Csak bolyongott az épületben, mint valami szellem, mint egy cél nélküli démon, aminek érezte magát.

iMeg fognak halni… Mind meg fognak halni./i

A torka elszorult, és újabb sírógörcs tört rá. Életében nem bőgött ennyit, mint most, de a lelkét marcangoló fájdalom már napok óta nem enyhült, és így egyedül talán csak a festmények lehettek szemtanúi a szégyenletes gyengeségnek. Azok véleménye pedig igazán nem érdekelte. A volt családtagok annyira utálták, hogy jószomszédi szeretetből biztosan nem segítettek volna rajta azzal, hogy szólnak Remusnak, vagy Dumbledore-nak.

iMeg fognak halni. Mind meg fognak halni!/i

A fejében ott dübörögtek a félelmetes szavak. Már az egész pálcát tartó keze izzott a fájdalomtól, a lába alig vitte valamerre, és folyton összecsuklott alatta, ahogy újabb és újabb hullámok érkeztek.

iMeg fognak halni! MIND MEG FOGNAK HALNI!/i

Sirius felüvöltött fájdalmában. A végtagjai furcsa ívbe csavarodtak, mintha valaki a Kínzó Átkot küldte volna rá.

iMeg fognak halni. Mind meg fognak halni…/i