A szél átsüvített a kékesfekete tincseken, végigsimított az immár nyugodt arcon, ellopva a végiggördülő, csendes könnycseppeket. A tető volt a menedéke a magas kúria tetején, a rejtett zugon keresztülmászva, fel a fekete cserepekig.

Innen nézve a város egész szép volt. Nyugodt. Persze odafentről minden sokkal szebbnek hatott: Nem látszott a szemét, nem látszottak a hajléktalanok, a kátyúkat feltöltő sár, a sebek… Még az eső is kápráztatóan gyönyörűnek tűnt azon az estén London felett, ahogy a fényszennyezéstől világos égbolton a vízcseppek, mint apró hullócsillagok száguldottak a föld felé.

A szél egyre hidegebb és erősebb lett. Össze kellett húznia magán a pulóverét, bár tudta, hogy a ridegség egy része belőle származik, és azt semmilyen télikabáttal, bundával, vagy meleg pulóverrel sem tudja kiűzni onnan. A lelke hűlt ki. Kihalt a tűz, ami hajtotta előre. Már nem csillogott semmi a szemében, csak tompán fénylett, mint egy opáltükör sötét, fekete felszíne.

Lenézett a mélységbe, és ahogy újabb sírógörcs tört rá, a torkára szorította kezét, hogy visszafojtsa azt. Nem akart meghalni! Még nem! De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, és ő bizonyosan meg is fogja. A házban lakók annyira sokszor segítettek neki, legyen szó a mostani, vagy előbbi materializálódásáról. Most rajta volt a sor, hogy megvédjen mindenkit. Még akkor is, ha az áldozatokat követelt tőle, és a lakóktól is.

Azt nem tudta, hogy mitől, de abban biztos volt, hogy hozzá kapcsolódik az eljövendő katasztrófa. Voldemort nem engedte el csak úgy, nem. Valamit csinált vele. Talán órák kérdése, és a hideg teljesen átveszi felette az ualmat, és gyilkoló gépként esik neki Remusnak, vagy a hideg helyét hirtelen forróság veszi át, és élő bombaként szakítja szét az igazgató testét…

Persze a házban éppen nem tartózkodott senki. Ezzel az eshetőséggel nem számolt a gonosz Nagyúr. Meg azzal sem, hogy Sirius annyira paranoiás, hogy képes levetni magát a háztetőről, hogy megvédjen mindenkit…

Az élete úgyis szar. Miért ne vethetne véget neki? Már persze ha sikerül meghalnia... A címeres gyűrű mint valami forró fémkarika égett a húsába, mintha csak arra akarta volna emlékeztetni, hogy mennyire nagy hiba volt őt a világra hozni.

Nagy levegőt vett, és megrázta a fejét. Elég a sírásból, elég a depresszióból, elég az önsajnálatból. Abból volt elég az elmúlt hetekben. Nem akart úgy távozni a világból, mint egy bőgő kisbaba. Ha mennie kell, hát stílusosan fogja megtenni! Mint egy Tekergő, mint egy igazi bajkeverő, mint egy viccmester, nevetve, mosolyogva.

Ajkai két irányba húzódtak az arcán, mint valami rosszul sikerült, vigyor, de inkább lehetett vicsornak nevezni azt a valamit, ami az arcára kiült. Nem baj, ideje mint a tenger, nem hajtják inferiusok… A halál várhat még pár percet a kúria alatt. Végre megkapja a Zonkóját!

Remus halkan lépett be az előszobába, és elkapta Tonksot, mielőtt az megint elesett volna a troll lábat formázó esernyőtartóban. A lány hálásan, és kissé pironkodva mosolygott fel rá, és ő elnézően viszonozta a gesztust.

A festmények nagy része csendesen szuszogott, legalábbis azok, akiket varázslattal tartottak alvó állapotban. A többi viszont furcsán nyüzsgött. Mintha valami nem lenne rendben.

- Valami nem oké – motyogta az orra alatt, és rossz érzéssel a szívében elindult a konyhába. Tudomása szerint ma Mundungus Fletcernek kellett volna ránéznie Siriusra, szóval hacsak a férfi nem linkelte el a dolgot, vagy nem történt vele valami komolyabb baj, akkor most valahol az asztal alatt kéne fetrengenie, a pincéből „kölcsönvett" borosüveg nyakát szorongatva. Mundungus túlságosan megkedvelte Siriust, amikor az még felnőttként élt ez alatt a fedél alatt, így képtelen lett volna őt másként, gyerekként kezelni, szóval… Ha minden rendben lett volna, akkor Sirius is vele lett volna az asztal alatt… De egyikük sem volt ott.

A kandalló hirtelen zöld fénnyel izzott fel, és egy fej rajzolódott ki a lángokból. Remus azonnal odasietett, de nem könnyebbült meg az arc láttán. A tűzhelyből ugyanis Perselus Piton arca nézett vissza rá mogorván.

- Perselus… Történt valami? Mundungus nincs a bázison.

- Úgy is mondhatjuk… - morogta a bájitaltan professzor. Tonks Remus mellé térdelt, és halvány mosollyal bólintva üdvözölte a másik férfit. – Fletcher egy képzett párbajmesternek akarta eladni a saját ezüst étkészletét, szóval igen, történt valami.

- Azért jól van? – kérdezte Tonks aggodalmasan.

- Amennyire lehet… Most éppen két fejjel fekszik a Mungóban. Mintha egy nem lenne épp elég belőle…

- Perselus, nem tudnál átjönni egy kicsit? Úgy hiszem, hogy szükségünk lesz rád – kezdte Remus, mire Tonks furcsállóan nézett párjára.

- Remus, mi a baj?

- Nem tudom, rossz érzésem van…

- Ne haragudj Lupin, de ha jól tudom, a jóslástan volt az egyetlen tárgy, amiből képes voltál trollt írni, szóval kérlek csak akkor zaklass a rigolyáiddal, ha tényleg baj van – csattan fel Piton, aztán a lángok hirtelen kialudtak a kandallóban, és csak némi zöld hopp-por kavargott a bájitalmester nyomában. Remus nagyot sóhajtott, aztán feltápászkodott, és elindult megkeresni a fiút. Csak remélte, hogy amit talál, az legalább fizikailag egyben lesz…

Tonks csak vágyakozva nézett a férfi után. Végre vidámnak akarta látni, és bár képtelen volt hibáztatni unokabátyját, vagy… Unokaöccsét a férfi boldogtalansága miatt, a féltés apró kis szálkakánt fúródott a szívébe. Ha lesz rá lehetősége, hát biztosan lesz egy vagy két szava a fiúhoz!

Az enyhe nyári zápor lassacskán viharrá fokozódott. A távolban egy villám szelte át a sötét eget, egy pillanatra megvilágítva a tájat, akárcsak egy fényképezőgép vakuja, ahogy megdermeszti, majd újraéleszti a világot a fotópapíron. A rideg, pillanatnyi valóságot adta vissza, amely abban a pillanatban vált hamissá, ahogy az a pillanat el is múlt. Mi az igazság? Mi a valóság? Mi a teendő?

Sirius régen félt a villámoktól. A hatalmas elektromos kisülések megmutatták a természet valódi erejét, szeszélyességét, és hogy milyen kicsi is az ember. Ma már nem tartott tőlük annyira. Talán azért, mert volt más, amitől jobban kellett félnie. A sötétség, az apai ököl, az ismerős pálca hegye teljesen átvette a szívében, lelkében azt a kis zugot, amit a félelemnek tartott fent, és a villám egyszerűen kiszorult ebből a térből.

Ahogy elnézte a felé közeledő vihart, csak az jutott eszébe, hogy milyen szép is az. Azt mondják, hogy a vihar szürke, de ez Sirius szerint nem volt igaz. A vihar tele volt színekkel. Fehéren csillant a villám, nyomában sárga színt égetett a retinájába, a szélein némi kékkel. A felhők sötétbarnán, bordón, feketén (Bár Remus szerint a fekete nem szín, sőt a fehér sem, micsoda badarság!), és igen, szürkén sötétlettek. Az ég alja vörösesen izzott, mint egy ott felejtett, lejárt reklámplakát: Szeles idő lesz!

Szerette, ha azt mondták, hogy a szemei acél szürkék. Bár valójában inkább volt kék, mint szürke, de ha a sötétség elérte a lelkét, az meglátszott az íriszén is. Hülye gének. Hülye örökség. Ez is csak egy jele annak, hogy a Black család egy elfajzott beltenyészet. Jobb is, ha ezt nem adja tovább senkinek. Ha megszakítja a vérvonalat.

Mintha valami húzta volna a tető széle felé, mintha valami erőt adott volna neki, feltápászkodott, és pár bizonytalan lépést tett elzsibbadt lábaival az eresz felé. Nem szédült meg, ahogy lenézett a háromemeletnyi mélységbe. Milyen terelő lett volna, ha félt volna a magasban?

A villámok egyre közelebb értek…

Remus a második emeletet is átnézte, de nem talált semmit. Semmit! Semmit az ég világon! Tonks alig bírta tartani vele az iramot, amikor felszaladt a tetőtérbe. Valami tényleg nincs rendben. Szuszogta magában, és inkább irányt változtatott. Remus ösztönei megint igaznak bizonyultak. Jobb, ha értesíti Pitont. Talán szükségük lesz egy gyógyítóra!

A vérfarkas eközben sorra tépte fel a szobák ajtaját. Csikócsőrét gyorsan be is csapta. Az állat nem vette jó néven a zaklatást, és izgatottan fújtatott és toporzékolt, ahogy az ajtó kicsapódott. A következő szoba is üres volt. Üres. Üres! ÜRES!

A negyedik vagy ötödik átkozott helyiségbe nyitva az öreg házimanóba ütközött. Az csak magában motyogott valamit (Legalábbis ő úgy gondolta, hogy magában, nyilván nagyot hallott, ha nem tudta, hogy minden szavát halják.). Remus elkapta a szökni próbáló lényt, és felemelte a szutykos ruhájánál fogva, egészen addig, hogy az a szemébe nézhessen. Igazán Siriushoz méltó mozdulat volt…

- Hol van? – A farkas morgott keresztül Remus szavain. Az állat megérezte, hogy veszélyben van a falkája egyik tagja. Az egyik kölyök. A kölykök pedig fontosak! Főleg amit sajátjaként ismert el! A manó csak nyöszörgött valamit, de semmi értelmes nem jött ki a torkán. – HOL VAN?

Mérgében észre sem vette, ahogy a manó visítani kezd, ahogy azt sem, hogy az ajkai fenyegetően felhúzódtak a fogsoráról, de még azt sem, hogy a lépcső felől két pár cipő kopogása közeledik felé sietve.

- Remus!?

- Lupin, nem mond, hogy a házi manó miatt hívtatok! – morrant fel Piton. Remus végre felpillantott Kreacher eltorzult arcáról. Szemei borostyánszínben csillogtak.

- A tetőn! A mester a tetőn van! Kreacher reméli, hogy levetette magát már a tetőről, az lenne a legjobb! Az végre boldoggá tenné az úrnőt, és eltűnnének a vérárulók, meg a sárvérűek, félvér szerzetek a házból! Vááááháháhá! Akkor végre Kreacher újra az úrnőt szolgálhatná! Háhá! Háháhá!

A trió elképedten bámult az őrült lényre, aztán Remus elengedte a mocskos ruhát, és őrült tempóban a szobából nyíló ablak felé sietett, nyomában Perselus és Tonks. Feltépte az ablakot, és felnézett a tetőre. Az eső azonnal elvakította, de a farkas ezzel nem törődve lépett a párkányra, és feltornászta magát a csúszós cserepekre. Még tompán hallotta, ahogy a mögötte állók a nevét kiáltották, de nem törődött ezzel. Siriust sehol nem látta. Felmászott a tetőgerincre, és abban a pillanatban megállt a szíve. Az eresz szélén ott állt az, akit eddig keresett.

- Sirius! – kiáltott fel, nem is gondolva arra, hogy a fiú az ijedtségtől megcsúszhat, és rögtön a mélybe zuhanhat. – Sirius gyere vissza!

A tinédzser riadt tekintettel fordult hátra, de az egyensúlyát sikerült megtartania. A ruhái teljesen átáztak, fekete haja a homlokára tapadt, és szemei vörösek voltak.

- Remus ezt nem kéne végignézned… - szólalt meg nyugodt hangon a fiú. A tekintete ellágyult egy pillanatra, arcán szomorú mosoly futott végig. – Nem akarom, hogy lásd! Nem akarom, hogy megállíts, mert meg kell tennem!

- Nem…

- Ha nem teszem meg, ti fogtok meghalni! – kiáltott fel a fiú.

- Miről beszélsz? Sirius, gyere onnan, le fogsz esni!

- Nem érted Remus? Voldemort… Voldemort tett velem valamit! Bántani fogok valakit, ha nem vetek ennek véget! Ez… - mutat magára idegesen. – Ez nem én vagyok, ez abnormális! Én nem vagyok normális! Már rég halottnak kellene lennem! Én már halott vagyok, nem érted? Ez nem én vagyok, és bántani foglak! De nem akarlak! Nem… Nem akarlak! – Remegő kezeivel eltakarta az arcát, de teste rázkódása elárulta, hogy zokog.

- Sirius, kérlek… Gyere… Gyere ide! Megoldunk mindent! Hidd el, meg fogjuk oldani! – könyörgött Remus lassan előrébb araszolva.

- NEM! Nem tudjuk megoldani! Valahogy horcruxot csináltam, és ez felemészti a lelkem! Ha valamikor még én is voltam az, aki visszatért ide, mára már nem vagyok az!

- Ne beszélj butaságokat… Kérlek!

- Nem. Ennek véget kell vetni – mondta lehajtott fejjel. Ahogy a szemei becsukódtak, Remus még közelebb lépett. Egy új, sötét alakot vett észre a fiú mögött előbukkanni az eresz alól. A vérfarkas ijedten ugrott előre, megcsúszva az ereszeken, de talpon maradva. A zajra Sirius is felpillantott, és Remus tekintetét követve hátrapillantott. A fekete ember! A fekete ember a sivatagból! Tört rá hirtelen a pánik. Hát eljött érte, hogy beteljesítse amit a Nagyúr akart? Hátralépett az eresz felé, és a lába megcsúszott. Zuhanni kezdett. Talán megússza. Talán mégsem fog bántani senkit!

A fekete ember előreugrott, és megragadta a fiú karját, majd visszarántotta az ereszről, és szorosan a karjaiba zárta.

- Merlin szakállára! Black, ne gondolkodj ennyit! Csak hülyeségek jutnak az eszedbe! – hallotta az ismerős-ismeretlen hangot felcsattani. Piton? Piton lenne az? De miért mentette meg? Ő biztosan halálfaló! Talán tényleg Voldemort tervét segíti? Talán… - Mondom, ne gondolkodj… - hallotta immár sokkal lágyabban. – Nyugodj meg! Dumbledore majd kitalál valamit. Ő mindenkinek segít, aki fontos számára, és te is az vagy. Szóval ne okozz bánatot az igazgatónak, mert velem gyűlik meg a bajod…

Sirius zokogása erősödött, ahogy a bájitaltan tanár karjai szorosan tartották, hogy ne küzdhessen, hogy ne vergődjön, hogy ne essen össze, hogy ne essen le. A szavaiban nem volt semmi fenyegető, még ha annak is szánta azokat. Ez itt nem az a Black, aki kínozta, mikor gyerekek voltak. Ez csak egy megtört gyermek. Egy megkínzott, bántalmazott gyermek, akinek irányításra, és védelemre van szüksége. És ha a vérfarkas nem képes neki ezt megadni egyedül, hát majd ő is besegít, és fenéken billenti a kölyköt, ha ezen múlik a dolog.

- Gyere! Majd minden rendbe jön.

- De a horcrux…

- Arra is találunk megoldást, ne aggódj – jelentette ki magabiztosan, aztán Remus segítségével visszavitte a fiút a biztonságos szobába. Tonks már törölközőkkel és takarókkal várta az érkezőket, és nem törődve a nedves ruhákkal magához szorította a fiút.

- Fiatalember, ne merészelj még egyszer így ránk ijeszteni! Megértetted! – fenyegette meg könnyező szemekkel Siriust. Az csak gyengén bólintott. Előbb kellett volna cselekednie. Így már képtelen lesz itt hagyni őket. Még mindig Piton karjaiban fekve erősen belecsimpaszkodott a férfi talárjába, majd magához húzta Remust is, és el sem engedte, míg a vihar el nem ült…

Epilógus:

Sirius a történtek után csak évekkel később volt képes újra azzá a gondtalannak tűnő fiatallá válnia, akit Remus még gyerekként ismert. A fiút magához vette a történtek után, és nem is volt hajlandó őt sokáig egyedül hagyni, mígnem Sirius rá nem dörrent, hogy most már jól van, és nem hazudik…

Valószínűleg sokat segített Dumbledore és Piton oktatása, amit a történtek után azonnal el is kezdtek. Egyrészt lefoglalta valami a fiút, másrészt pedig az okklumencia órák segítették abban, hogy végre nyugodtan alhasson.

Piton azt is kiderítette, hogy Voldemort csak játszott a fiú elméjével, és nem akarta bérgyilkossá tenni őt. Azt persze nem árulta el, hogy azzal viszont, hogy majdnem levetette magát a tetőről, csak Voldemort kezére játszott volna, hiszen a gyász, amit Sirius újabb halála okozott volna, már túl sok lett volna némely rendtagnak, és a meggyengült főnix lehet, hogy utoljára éledt volna újra…

A horcrux rejtélye rejtély maradt még pontosan két évig. Sirius egy nappal sem öregedett abban a terhes két évben, de mikor Harry, Ron és Hermione rájöttek, hogy hogyan lehet elpusztítani egy horcruxot, Sirius magától jelentkezett, hogy a teóriát rajta próbálják ki először. Kivételesen nem merte megkockáztatni, hogy Remus, vagy Dumbledore háta mögött próbáljon meg cselekedni, nehogy azok megint elrontsák a tervét. Csak hosszas győzködés, vita, veszekedés és szótlan órák vezették el végül a célhoz. Remus beleegyezett, hogy kipróbálják a technikát, ha Sirius ettől boldogabbnak érezte magát.

A gyűrű Griffendél Godrick kardjának gyengéd érintésétől egyszerűen hamuvá foszlott. És bár egy pillanatig úgy tűnt, hogy a dolognak semmi hatása, Sirius pillanatokon belül összeesett, és két napig kétséges volt, hogy újra felébred-e.

De felébredt. Elméje most már harcolt azért, hogy az új esélyt végre ki tudja használni és új életet kezdhessen, mint Remus fia. Nem próbálta meg visszaszerezni a régi testvért, akit Remusban látott. Nem arra volt szüksége. Hiszen ő már nem ugyanaz volt, mint régen.

Harryvel a kapcsolata igen furcsán alakult. A kettejük közötti kötelék meggyengült, és sosem tudták igazán erőssé tenni azt újra. Igaz találkoztak néha-néha, de a levegő mindig feszült és nehéz volt körülöttük. Sirius tudta, hogy csak Jamest látná a fiúban, Harry pedig a keresztapját a másikban. Így jobbnak látták, ha útjaik külön válnak.

Mindenesetre Sirius azon volt, hogy minden erejével segítse a Fiút, aki túlélte. Hiszen Minden vágya az volt, hogy Voldemort végre elbukjon, és megfizessen mindenért.

Soha nem látott komolysággal látott neki a tanulásnak, és mire kinézete is elérte a 17-18 éves kort, probléma nélkül bejutott az Aurorképzőbe. Remus nem próbálta megállítani, ismerve a fiú makacsságát. Tudta, hogy Mordon újra a szárnyai alá veszi a fiút, és olyan harcost farag belőle, aki képes lesz vigyázni magára, és másokra is.

Hamarosan vigyáznia is kell valakire. Gondolta Remus halványan mosolyogva, és végigsimított Tonks gömbölyödő hasán. A zöld füves terepen rengeteg széket állítottak fel hosszú sorokba. Szinte mindegyik tele volt. Mosolygó családok, nevetgélő baráti társaságok ültek kisebb-nagyobb csomókban a sorok között.

A kis pódiumra egy öreg Auror sétált fel, majd megköszörülte a torkát és egy halk Sonorus után végre mindenki hallhatta, amit mondani akart.

- Mivel nem kenyerem a hosszas beszéd, és már a gyomrom is korog – kezdte, és a közönség kacagva fogadta a mondanivalót. -, nem is húzom tovább az időt. Gratulálok a százhuszonhatos osztálynak! Mától mindannyian teljes jogú aurornak számítanak! – harsogta és a közönség most is követte az öreg hangulatát. Harsány taps kísérte a pódiumra siető tizenhat fős csapatot. A családok itt-ott orkánszerű üdvrivalgással fogadták családtagjaikat, de Remus nem követte a példájukat. Csak büszkén bólintott a fia irányába, ahogy Sirius átvette a hivatalos papírt, és széles farkasvigyorral, kacsintva szalutált a családjának.