Kol megcsókolta barátnőjét búcsúzóúl és megvárta, míg eltűnt a látótérből. Caroline hamarosan hazautazik majd hozzá, ha lejár a 2 vizsga, de addig is maradnia kellett, Kol pedig hazafele vette az útat. Napok óta tudta, hogy hova vezet az útja, mi lesz az, ahol először megáll. Muszáj volt tennie valamit annak érdekében, hogy Caroline élete jobb legyen. Ez így nem mehetett tovább, hisz Caroline csak rosszabbul lesz, felemészti az, hogy egyetlen barátnőjét elveszíti lassan. Bár Elena már dolgozott, mégis kellett lennie valamiféle lehetőségnek, hogy tartsák a kapcsolatot, még akkor is, ha Elena nem tud egyetemre járni jelenleg.

Elena bedobálta a papírokat és a laptopot a táskájába és felkapta a magassarkú cipőjét a lábára. Nehezen sietett ki benne az ajtón és gyorsan bezárta. A taxinak itt kellett volna lennie rég, de még sehol nem volt egy autó sem az utcában. A telefonjára nézett és 10 perc volt hátra fél 8-ig. Sietnie kellett, különben Julian egész nap a nyakába fog lihegni és nem hagyja nyugodtan dolgozni, talán még a bérét is levonja, hiába van meg mind az 5 cikkel.

Amint megérkezett az irodába, berohant az ajtón és gyorsan Julian irodájához sietett. Amikor az ajtóhoz ért, megtorpant, kissé hátra húzódott, mert látta, hogy Julian foglalt. Egy magas, kigyúrt, izmos férfi állt az irodába, hasonlóan Julian-hez, öltönyben, teljesen feketében. Elena nem hallotta, hogy miről beszéltek, de láthatóan fontos ügy volt. Julian kipillantott a hatalmas üvegajtón keresztül Elenára. Elena megborzongott a hatalmas zöld szemektől. Még soha nem látott ennyire zöldeket. Julian mit sem téve Elena jelenlétével, tovább folytatta a beszélgetést, ugyanúgy az asztalnak dőlve, mint ahogy tegnap vele is beszélt. A lány nagyot nyelt, ahogy újra eszébe jutott, hogy Julian bepróbálkozott nála a tegnap.

Amikor véget ért a beszélgetés, amit Elena csak Julian szájáról próbált leolvasni, a fekete öltönyös idegen férfi megfordult. Haja sötét volt, hátra zselézve, félelmetes volt, de Julian-t így sem múlta felül. Elena jobban félt attól, hogy Julian-nel szembe szálljon, mint ettől a hatalmas, gonosz arcú férfitől. Arra gondolt, hogy látott ő már sokkal rosszabbat is.

-Elena. – kiáltott ki Julian végül, miközben leült a székre immár. Intett a lánynak. – Gyere!

-Jó reggelt. – köszönt Elena és próbálta szó nélkül a cikkeket az asztalra tenni. Várt hogy mit szól hozzá a főnök, de nem tűnt túl boldognak. Julian idegesen forgatta a lapokat.

-Túlteljesítetted azt, amire saját magadtól számítasz. – végül ezek a szavak hagyták el a főnök száját.

-Mégsem vagyok annyira hülye? – hagyták el a szavak Elena száját újra meggondolatlanul. Julian mégis csak a főnöke volt.

-Ó, dehogy nem! – mosolygott a férfi ördögi vigyorával és letette a papírokat. – Most mehetsz, ha nincs más kérdésed.

-Ami azt illeti, van! – Elena felészlelt. Annyira fáradt volt, hogy szinte nem is saját maga irányította az agyát. Olyasmiket tett, amiket nem akart, olyasmiket mondott, ami gyötörte a lelkét, de tudhatta volna, hogy nem szabadna. Mégis minden kifakadt belőle. – Julian, miért akartál kikezdeni velem?

-Azt hittem ez nyilvánvaló egy lánynak, de úgy látom, Elena, te nem vagy tisztában a saját képességeiddel és adottságaiddal. Egy férfi azért kezd ki egy lánnyal, mert tetszik neki, mert csinos és valószínűleg le akarja fektetni. – Julian hátradőlt a székében és türelmesen várta Elena válaszát. Ölbe tett karokkal figyelte, hogyan reagál a lány.

Elena pedig egyetlen szempillantás nélkül nézte a férfit.

-Hű. – ez az egyetlen szó hagyta el az ajkait Elenának. Aztán néhány másodperc múlva folytatta. – Legalább őszinte.

-Ha már ekkora bunkó vagyok?

-Ezt nem így értettem. – mosolygott Elena, de mindketten tudták, hogy igenis úgy értette. – Végül is, nem értem, hogy miért mondta akkor, hogy nem vagyok okos egyáltalán.

-Azt mondtam, hogy annyira azért nem vagy okos, nem azt, hogy egyáltalán. – forgatta a szavakat Julian és Elena kezdett összezavarodni. Kezdte nagyon unni, hogy ilyen pasikkal van dolga.

-Az egy nőnek ugyanaz! – kacagott. – Én most visszavonulok, engedelmével, főnök!

Elena nevetve bolíntott és kiment a szobából. Tudta, hogy Julian is nevetett, már amennyire csak tudott nevetni az a férfi. Nem hitte volna Elena, hogy a sok gonoszkodás mögött ez rejlik benne és nem számított arra, hogy azért bosszantja, gyötri Elenát, mert kedveli. Ez teljesen logikátlan volt. Csak néhány perc gondolkodás után jutott eszébe Elenának, hogy nem Julian volt az egyetlen férfi az életében, aki így viselkedett vele: tönkretette az életét is, hogy aztán Elena tudtára adja, hogy szerelmes belé – ez volt Damon.

Damon képe, emléke egész nap kísértette Elenát. Főleg azokban a röpke pillanatokban, amikor megszólalt a telefon és a kijelzőn felbukkant Stefan Salvatore neve. Elena még mindig nem akart vele beszélni, és jobbnak is látta, ha a bűntudat elkerülésének céljából egyelőre tartja a távolságot minden olyan tényezővel, ami arra emlékezteti, hogy milyen kegyetlen játékot folytatott Stefan-nel és mennyire undorító módon viselkedett Damon-nel. Bár Damon nem mondta, hogy várja őt meg és tartson ki mellette, de a testvérével csalni őt és ilyen szörnyen durva módon, kegyetlen hír lett volna, ha a fülébe jutott volna a vámpírnak. Elena csakis attól félt, hogy Stefan meggondolatlan módon elkotyogja valakinek ezt az egészet és akkor a világban mindenki megtudja, milyen ember Elena.

A nap végén Elena egy utolsó pillantást vetett Julian irodája felé. Kíváncsian várta, hogy kijöjjön a férfi és megfigyelje, hogyan viselkedik most. Az óra azonban 6 órát mutatott és mennie kellett, hiszen a drága főnöke újabb 3 cikkel ajándékozta meg őt a délelőtt és 1 még mindig hátra volt belőle. Elena hiába várta Juliant, a férfi nem jött ki az irodából. A lány elindult haza és gyorsan kiverte a Julian nevet a fejéből. Amikor azonban a taxi megállt a ház előtt, Elena szíve megdobbant.

-Ezt nem hiszem el... – mondta, mielőtt még kiszállt a taxiból. Kiszált az autóból és útközben előkereste a kulcsot a táskájából.

-Szia.

-Mit keresel itt? – kérdezte a lány és megállt az ajtóban, szemben a vendégével.

-Nocsak, két nappal ezelőtt még nem így fogadtál. – vonta fel szemöldökét Stefan.

-Két nappal ezelőtt még te sem így érkeztél. – vágott vissza a lány. Látta a vámpír arcán is, hogy meglepődött a lány hangnemén, de Elena is elhallgatott egy pillanatra, hogy mérlegelje, hogy ez tényleg az ő szájából érkezett-e.

-Nem vetted fel a telefont, így hát eljöttem.

-Ha nem veszem fel a telefont, Stefan, az azt jelenti, hogy nem vagyok kíváncsi rád.

-Te kezdted ezt az egészet,Elena! – a lány érezte, hogy a vámpír idegesebb a kelleténél.

-És én fogom befejezni is. Stefan, sajnálom ami történt, iszonyatosan megbántam, de ennek köztünk vége. Kihasználtalak, nem vagyok szerelmes beléd és jobb, ha ezt így elmondom neked, minthogy hazudjak az érzéseimről. – Elena úgy érezte, hogy egy hatalmas kő esett le a válláról. Tisztáznia kellett a dolgokat Stefan-nel, és jobbnak látta a durva igazsággal kezdeni, minthogy hazugságokkal áltassa a vámpírt. Köztük nem lehetett semmi, soha.

Stefan meg sem tudott szólalni. Csak nézett a lányra, csak bámulta és érezte, ahogy a düh elönti az agyát. Idegesen nézte, nem tudta, mit válaszoljon. Szemei vörössé váltak és Elena tudta, hogy mennyire ideges most Stefan. Csak azt nem tudta, mi fog történni. A vámpír hatalmas pofont adott Elenának, aki a földre zuhant, fájdalmában hatalmasat kiáltva. Arca égett, de tudta, hogy egy vámpír ennyinél nem áll meg. Látta, ahogy Stefan felésuhan, ám mielőtt Elenához érhetett volna, hatalmas csattanással landolt Stefan a ház előtt a földön.

Elena nehezen bírt felkapaszkodni, felállt és érezte, hogy szemeit is alig tudja kinyitni. Stefan mellett ott állt Kol és Stefan arcára volt írva tökéletesen, hogy mennyire nem számított erre.

-Soha többé ne emelj kezet erre a nőre! Megértetted, te szerencsétlen? – kiáltotta Kol, de Stefan részéről nem érkezett válasz. A vámpír felpattant és elsuhant a lehető leggyorsabban. – Azt hiszem van mesélnivalód!

Kol Elena felé fordult, de amit látott, összeszorította a szívét.

-Te jó ég...

Kol elővett a fagyasztóból egy tasak jeget. A kanapén fekvő Elena arcára tette a jeget és leült mellé. Elena arca kékes-zöld árnyalatot öltött, meg volt duzzadva és nagyon fájt. Szerencsére Kol mellette volt, a vámpír belegondolt, mi történhetett volna, ha nem érkezik időben.

-Micsoda pasid van! – mondta Kol nevetve, szerencsére Elena is felnevetett, de a fájdalomtól gyorsan abbahagyta.

-Nem a pasim.

-Hát pedig nagyon úgy hallottam a beszélgetésetekből.

-Ez egy nagyon hosszú sztori. – magyarázta a lány, majd lehunyta szemeit. –Hihetetlen egy vámpír mekkorát tud csapni.

-Tudott volna nagyobbat is.

-Ez valahogy nem nyugtat meg, Kol. – nézett újra a vámpírra Elena. – Te mit csináltál erre?

-Most jövök Caroline-tól. A hétvégét nála töltöttem.

-Hogy van? Rég beszéltem már vele. – mondta halkan Elena. Nagyon jól tudta, hogy csakis saját magának köszönheti, hogy megromlott a kapcsolata Caroline-nal.

-Meg van változva. Nagyon sokat tanul, nagyon sokat panaszkodik. – kuncogott Kol, ahogy eszébe jutottak az esték, mikor Caroline órákig beszélt vele a telefonon és abból legtöbb csak panasz volt. – Hiányzol neki nagyon.

-Szörnyen restellem ami történt, hogy így elváltak az útaink. – Elena szeme könnybe lábadt. Nehéz hete volt és ezek a dolgok mindegyre előjöttek: először Damon emléke, most meg Caroline. Azt hitte, tovább tud lépni előző életéből, de rájött, hogy az szinte lehetetlen.

-Fel kellene hívd és beszéljétek meg. –ajánlotta Kol a lánynak. Remélte, hogy helyrehozhatja azt, ami történt kettejük közt, mert látta, hogy mindketten szeretnék és meg tudnak egymásnak bocsátani bármikor, csak egy kis segítségre van szükségük.

-Kol, olyan nehéz minden most! – Elena szeme sarkából lefolyt a könnycsepp. – Annyi minden történik, és semmi sem olyan, amilyen volt. Tönkretettem a saját életem, nem azt tettem, amit kellett volna és most semmit sem tehetek, hogy helyrehozzam.

-Ha Stefan-re célzol, akkor lehet, hogy ami megtörtént az visszafordíthatatlan, de Caroline-nal még van esélyetek, helyrehozni a dolgokat és újrakezdeni onnan, ahol abbahagytátok. – ösztönözte Elenát Kol. – Tudom, hogy mindkettőtöknek szüksége van a másikra, ne legyetek bolondok!

-Beszélnem kell valakivel ezekről, Kol. – mondta Elena sírva. – Szörnyen egyedül érzem magam.

-Nem vagy egyedül, Elena. – mondta Kol és odaült a lány mellé. Megölelte és próbálta nyugtatni, de Elena csak zokogott és nem tudott beszélni sem.

Végül néhány perc után a lány összeszedte magát és megtörölte a szemeit. Muszáj volt úrrá legyen a történteken, különben elveszíti teljesen a fonalat és megbolondul. Örült, hogy most itt van Kol, nagy támasz volt most számára ezekben a percekben. Elenának az egykori Elijah jutott az eszébe, amikor még nem voltak kapcsolatban és tudta, hogy Elijah-ra bármikor számíthat, ha szüksége van rá. Letagadhatatlanul hasonlítottak egymásra a testvérek. Bár Kol múltja zavarosabb volt, Elijah is kitett magáért sokszor. Mindkettőnek megvoltak a hibái.

-Most kezdj mesélni. Mi a helyzet veled és Stefan-nel? – kérdezte Kol végül, miután készített egy-egy kávét mindkettejüknek.

-Ez egy nagyon durva történet és lehet, hogy te is utálni fogsz emiatt meg undorító mocskos ribancnak gondolsz majd, mert én jelenleg ezt gondolom magamról. – Elena annyira szégyelte azt, amit tett, hogy azt sem tudta, hogy kezdjen neki...

4 hónappal ezelőtt...

Alaric izgatottan járt fel-alá Elena házának nappalijában. Fel sem tudta fogni, hogyan lehet ennyire felelőtlen ez a lány. Hogyan képzelheti, hogy ekkora fordulatot vesz az élete? Nem világ vége volt, Damon elment, de az élet folyik tovább és Elenának élnie kell az életét.

-Ric, munkahelyem lesz, felvettek az Újságírói irodába, pénzt keresek, hogy eltartsam magam. Mi ebben a rossz? – kiabált Elena, miközben Ric idegesítően sétálgatott a szobában.

-Nincs semmilyen diplomád, te lány, csak leérettségiztél. Egyetemre kellene menj és tanulj tovább. Biztos Damon is ezt szeretné!

-De Damon nincs itt, Ric! – kiáltott fel Elena és felpattant a kanapéról. – Elment, nem érted?! Nem jön vissza!

-De visszajön, Elena, én hiszek benne!

-Én is hittem sokmindenbe, Ric! – nem bírta tovább Elena. – Hittem abban, hogy nem léteznek vámpírok, hogy nem történik semmi rossz ebben a városban. Hittem, hogy Jeremy nem csinál gyereket 17 évesen, hogy te nem engeded el Damon-t! Hittem, hogy Stefan nem bántana, mégis szinte leszúrt! Hittem, hogy Elijah boldoggá tesz, hogy Klaus szereti Caroline-t, hogy Kol gonosz, hogy Mikael megöl! Hittem, hogy Madeleine túléli, hogy Bonnie nem ölne meg, hogy Damon-nek nem lehet gyereke! Mindenben hittem, Ric!

-Szánalmas, amit csinálsz! – nézett mélyen Elena szemébe a férfi. – Én elhúztam innen! Csinálj az életeddel, amit akarsz. Remélem megéri.

Elena nézte, ahogy a férfi felkapja a kabátját és kirohan az ajtón. Emberhez képest olyan gyorsan elment, mintha egy vámpírt látott volna a lány. Nem bírta ezt el tovább. Szüksége volt Damon-re, szüksége volt arra, hogy mellette legyen és mindenbe kisegítse. Annyira rossz volt nélküle és annyira nehéz, most ébredt rá igazán mennyire kisegítette mindenben őt, csak most, hogy nem volt már mellette.

Elena felkapta a fejét, amikor kopogtak az ajtón. Ahogy odapillantott, már látta is, hogy Stefan benéz az ajtón és gyorsan besiet, majd bezárja.

-Hé. – közelebb lépett a lányhoz, akinek a szeme vörös volt a sírástól. – Minden rendben? Mi történt?

-Stefan... – Elena úra sírva fakadt. – Olyan nehéz minden.

-Tudom. Figyelj ide. Nem szabad elhagynod magad. ünk útat, megkeressük őket. – próbált egy kis erőt adni a lánynak.

-Megölik Jeremy-t, Stefan.

-Nem hiszem, amíg elhagyták a várost, addig veszélyben voltunk, de Enzo nem tudja irányítás alatt tartani egész Mystic Fallst. – magyarázta a vámpír. – Megkeressük Damon-t és visszahozzuk.

Elena felsóhajtott. Azt kívánta, bárcsak minden ilyen könnyen menne, ahogy Stefan mondja. Megölelte Stefan-t és magához szorította. Miután szakítottak annyira jó barát volt mindig, fogalma sem volt, hogyan hálálhatná meg azt a sok segítséget, amit Stefan-től kapott. Mindig mindenben mellette állt, akárhányszor eltűnt Damon. Ahogy Damon is mindig mellette állt, akárhányszor eltűnt Stefan. Bár sokmindenben különböztek egymástól, valójában annyira hasonlítottak egymásra, hogy soha le nem tagadhatták volna, hogy testvérek.

-Olyan vagy, mint Damon... – nézett Stefan-re Elena. Arca komor volt és Stefan látta, hogy valami ötlete támadt.

-Szerintem egyáltalán nem vagyunk hasonlóak...

-Mindketten vámpírok vagytok. – mosolygott el Elena.

-Jó megfigyelés! – nevetett Stefan, de nem értette, hogy lett ennyire jó kedve Elenának.

-Kell, hogy érezzem, hogy velem van, Stefan. – mondta a lány újra komor arccal.

Stefan nem értette, hogy mit akar Elena. Csak azt látta, hogy felcsillant a szeme és örült, hogy végre eléggé ösztönözni tudta, hogy összeszedje magát, hogy elinduljanak végre Damon után. Ámde a következő pillanatban Elena megcsókolta Stefan-t.

Stefan gyorsan elkapta ajkait Elenáétól. Pedig annyira puha és édes volt, rég nem érezhette az ízét, pedig mindig is imádta.

-Ne... – mondta Elenának a vámpír.

-Stefan,így érezhetem magamhoz a legközelebb. Engedd, hogy emlékezzem az érzésre.

-Ez hülyeség Elena. Én nem vagyok Damon.

-Elég, ha vámpír vagy, én majd gondolok rá. Kapcsold ki az érzelmeket, csak tedd meg, mintha kisegítenél egy barátot. – Elena látta, hogy a terve működik. Ahogy Stefan megcsókolta, még közel sem hasonlított Damon csókjára, de ha eleget dolgoznak rajta, majd ugyanolyan lesz, amilyen valaha volt Damon-nel.

-Te azt akarod, hogy szeretkezzek veled, hogy te azt érezd, hogy Damon-nel vagy? – nézett nagyot Stefan. – Milyen ostoba ötlet ez?

-Neked úgyis csak egy barát vagyok, igaz? Mi ebben a rossz?

-És végül belement... – mondta Kol, ahogy mesélte Elena a történetet. Elena bólintott, de Kol-nak fogalma sem volt, hogy mit gondoljon. Elena ötlete szörnyen ostoba volt és szánalmas, ilyent normális emberek nem tennének.

-Egy ideig működött minden, de egy napon megjelent, hogy ő többet érez és ma is ezért jött ide.

-Nagy fába vágta a fejszéjét, Ms. Elena Gilbert. – nevetett Kol. Nem talált szavakat a történetre, de igaza volt Elenának. Undorító dolog volt, amit tettek. Mindketten, egyik sem volt jobb a másiknál, mindketten ugyanúgy nyakig benne voltak.

-Damon nem tudhatja meg. – mondta kissé rémülten Elena.

-Ne aggódj, tőlem nem fogja. De Stefan ezek után biztos elmondja neki, ha újra találkoznak.

Elena nagyot nyelt. Valahogy meg kellene állítani Stefan-t és közös nevezőre jutni vele, hiszen azzal ártanak mindenkinek a leginkább, ha ez a dolog kiderül.

-Mit fogunk tenni?

-Ezt még nem tudom. – mondta Kol. –Semmi sem rosszabb, mint egy férfi összetört szíve. Ezt jól tanuld meg, Elena.

Stefan New York útcáin sétált. Körülötte fényes épületek, rengeteg ember, éjszaka volt. Szükségesnek érezte kiszellőztetni a fejét, miután ész nélkül pofon vágta Elenát. A bocsánatkérést tervezgette, de hogyan bocsátana meg egy nő, akit úgy pofon üt egy férfi, hogy elkékül a fél arca? Szégyelte magát, de visszafordíthatatlan volt már az egész ügy. Megtörtént és nem tudott változtatni rajta. Talán jobban tette volna, ha itt marad a városban és vissza se megy soha többé Mystic Falls-ba. Ott úgysem vette hasznát eddig senkinek, csak unatkozott egész nap és várta, hogy Elena felfigyeljen rá, mikor minden alkalommal, amikor lehetett, Damon-t választotta helyette.

Milyen lehet úgy élni, hogy mindig mást választanak helyetted? Még a szex is csak azért jó veled, mert közben olyan érzést nyújtasz, mint valaki más. Normális ez a világ, amibe belecsöppentek? Elena Gilbert világa a feje tetejére állt. Hogyan zúzhatja apró szilánkokká egy férfi szívét Elena, azzal, hogy kihasználja mindenféleképpen, ahogy csak lehet? Szégyen és lelkiismeret nélkül tette vele ezt Elena és megérdemelte azt a hatalmas pofont – de nem Stefan részéről. Valaki le kellett volna ültesse Elenát az ügyes kis fenekére, de nem Stefan Salvatore kellett volna ez a valaki legyen. Tőle nem érdemelt ilyesmit Elena.

-Nézzünk oda, Stefan Salvatore! – hallatszott egy hang a háta mögül a tömegben. Stefan megfordult, de pontosan tudta, hogy kié ez a hang.

-Enzo...

-Mi újság van Mystic Falls-ban, drága Stefan? – mosolygott hatalmas vigyorával Enzo, ahogy mindig is szokott.

-Hol van Damon? – tért a lényegre a másik vámpír.

-Nem tudom. – vonogatta a vállát Enzo. – Elhiszed, ha ezt mondom?

-Ne nézz hülyének! – förmedt rá Stefan.

-Te se engem. – Enzo nem hagyta magát. – Nagy, kemény, Stefan. Megváltoztál.

-Csak észhez tértem!

-Ha lett volna egy kis eszed is, és itt kiemelném azt, hogy az agyadban, mert máshol észrevehetően több van, akkor nem döngetted volna Elena kislányt az elmúlt fél évben!

Stefan szeme tágra nyílt és úgy figyelte Enzo-t, mintha kísértetet látott volna.

-Miről beszélsz? – próbálta menteni a helyzetet, de láthatóan nem volt értelme próbálkozni bármivel is.

-Nocsak, a kis szent Stefan. Ez már te vagy, haver, nem pedig a nagy, kemény, durva Stefan. – Enzo megbökte Stefan vállát. – Gondolom a következő kérdésed, hogy honnan tudok én erről, de mivel az eszed most onnan lentről felszállt a kis koponyádba, ugye, már tudod, hogy én mindent tudok, de senki sem tudja, hogy honnan. Megvannak a saját forrásaim. Azt hitted csak úgy elviszem Damon-t cél nélkül?

-Miért, ezzel mi a célod? – kérdezte Stefan hátrébb lépve. – Hogy tönkretedd Elena, Damon és az én életem?

-Nem. – mosolygott boldogan Enzo. – Hogy tönkretegyem a te és Elena életét. Damon a barátom, nem bántom a barátaim. Én szeretem a barátaim!

-Na persze, ezt elhiszem. – ölbe tette a kezeit Stefan.

-Ennek érdekében egyelőre megtartom magamnak ezt az értékes információt, de ha úgy érzem helyén valónak, egyszer elmondom Damon-nek és akkor meglátjuk mit szól majd hozzá. – mondta Enzo és bólintott a Salvatore vámpírnak. – Minden jót, Stefan!

Elena besietett az irodába. Óvatosan lepakolt mindent az asztalára, de látta, hogy a kíváncsiskodó szemek sehova máshova nem néznek, csak rá. Nagyon jól tudta, hogy miért nézik, a tegnap délutáni folt az arcán most is zöldes árnyalatú volt és még mindig jócskán meg volt duzzadva.

-Elena, jól vagy? – kérdezte Laura, Elena egyetlen barátnője az irodában. Amióta megérkezett oda Elena a céghez, Laura mindig segített neki, ő volt az, aki miatt túlélte ezt a jó néhány hónapot.

-Semmiség. Megkérhetlek valamire? – kérdezte Elena a lányt, aki erre bólintott. – Kérlek, bevinnéd helyettem ezt a néhány cikket Julian-nek? Nem szeretném, ha így látna most.

-Persze, de Elena, mi történt? Ki tette ezt veled?

-Tegnap egy tolvaj megtámadt a pénzem miatt, és ellenkeztem, aztán megütött. Semmiség, kérlek ne említsd meg Julian-nek. – kérte Elena a lányt, aki intett, hogy természetesen bízhat benne és elsietett a cikkekkel Julian-hez.

Negyed óra múlva azonban Julian ajtaja kinyílt, Laura kisietett az üvegajtó mellett és Julian is kilépett az ajtón.

-Elena! – kiáltotta az egész irodában, Elena íróasztalának irányába fordítva. Elena szinte az asztal alá bújt szégyenében, de a fejét nem merte felemelni. Végül is belegondolt, hogy ha most nem figyel oda, Julian a székből fogja kirángatni a saját kezeivel. Felemelte a fejét és szembenézett Julian-nel. Julian két mozdulattal intett a lánynak, hogy menjen oda és eltűnt az irodájában, nyitva hagyva az ajtót Elenának. A szobában mindenki őt figyelte, ahogy feláll és elindul lassan az iroda irányába. Amikor beért, Julian szemei sötétzölden szikráztak, ahogy rápillantott. – Csukd be az ajtót.

-Van valami baj? – Elena úgy tett, mint aki semmit sem értene. Julian felpattant a székéből.

-Ki tette ezt? És nem akarok hallani a hazugságokból, tudni akarom ki volt ez és miért!

-Gondolom Laura már mindent elmondott. – vonta fel a szemöldökét Elena.

-Tévedsz. Semmit nem mondott, pedig kellett volna. – Julian megragadta egyik karát Elenának. – Ha még egyszer ellenem szövetkezel az alkalmazottjaimmal, megbánod. Most pedig halljam a történetet!

-Senkinek semmi köze ahhoz, hogy velem mi történt. – Elena elrángatta a karát Julian kezéből. – Egy tolvaj megtámadott a pénzemért és ellenkeztem, megütött. Ennyi.

-Ez az a hatalmas titok, ami miatt Laura-t küldöt helyetted az irodámba? Azt nem tudhattam, hogy egy tolvaj megtámadott? – hangosan kiabált a főnök. – Fogd a csomagodat és hazafele. Ne is lássalak, amig az arcod be nem gyógyult.

-Ki vagyok rúgva?

-Nem vagy. Fogd be a szád és menj! – Julian idegesen ült le a székére, és többé fel sem nézett Elenára, aki megszeppenve állt továbbra is az ajtóban. – Kifele!

Julian hangos kiabálásától visszhangzott a hatalmas csend, ami eluralkodott az irodában. Elena rémülten lépett hátra és kisietett az irodából, felkapta a csomagjait és elindult a kijárat fele. Micsoda ember... – gondolta magában és elővette a telefonját. Jó néhány nem fogadott hívás Stefan-től, amikre most egyáltalán nem volt kíváncsi. Beült a taxiba, majd elindult haza.

-Mit keresel itt? Megint meg fogsz ütni? – kérdezte Elena Stefan-t, aki újra az ajtaja előtt állt. Elena ahogy tegnap sem, most sem félt a vámpírtól, szinte soha nem félt Stefan-tól.

-Kinek beszéltél rólunk?

-Senkinek... – mondta Elena kissé bizonytalanul. Nem értette, mi történik, miért jött Stefan, miután tegnap tisztán elmondta neki, hogy semmit sem akar tőle többé.

-Biztos? – Stefan arca komoly volt, szemöldökeit összehúzva és karát ölbe téve dőlt neki a falnak.

-Biztos.

-Jól van. – mondta a vámpír. – Akkor kellemes estét továbbra!

-Köszönöm. – válaszolt hideg tekintettel Elena és kinyitotta az ajtót, belépett a nappaliba és gondosan magára zárta az ajtót. Tudta, hogy Stefan nem ment el, még mindig várakozott az ajtaja előtt, de nem volt egyéb, amiről beszélhetnének. Elena nem várt bocsánatkérést, pedig Stefan nem volt ez az agresszív vámpír, aki nőket bántott, valamiért mégsem várt egyebet a mai találkozástól a lány.

Az este folyamán Elena cikkeken dolgozott, bár Julian semmi munkát nem adott számára otthonra. A férfi különös viselkedése is megdöbbentette Elenát, mostanában nem tudta hova tenni a dolgokat, amik történtek. Hatalmas káosz uralkodott el az életén és úgy tűnt, hogy folyamatosan rosszabbodik a helyzet. Csak bonyolúltabb lett minden, nehezedett a helyzete, már-már azon gondolkodott, hogy elutazik valahova, hogy kipihenje a fáradalmakat. De nem futhatott el a sorsa elől, ha az élet ezt az útat szánta számára, hiába is menekülne, már ezerszer próbálta. Rengeteg alkalom volt, amikor futni próbált a problémák elől és akkor is csak újabbakba ütközött. Nehéz volt minden és senki sem volt mellette, hogy segítsen. Mindenkinek meg volt a saját élete és vele együtt a saját baja is. Elena nehézsége senkinek sem kellett, neki sem kellett volna, ha más helyébe képzelte magát.

Damon tudta volna, hogyan tovább. Damon mellett az élet szörnyen könnyűnek bizonyult és most nagyon hiányzott Elenának. Vámpírként sokkal könnyebb élete lehetne – merült fel a fejében, de rögtön utána észhez is tért. Nem teheti ezt, nem változhat vámpírrá csak hogy mindent megkönnyítsen magának. Másnak is nehéz és ki kell tartson, mert egy idő után remélhetőleg helyrejönnek a dolgok és elsimul az életének útja. Remélhetőleg.

Néhány hét után Caroline leszállt az autóbuszról a Mystic Falls-i buszmegállóba. Szerencsésen túlesett élete első egyetemi évén és boldogan ölelte át Kol-t, majd édesanyját, akik a megállóban várták. Végre elkezdődött a nyár számára is és végre pihenhetett, utazhatott és szórakozhatott, remélte, hogy Kol-lal meglátogatják a nyáron a nyaralót, amit egy éve kapott a középiskola elvégzése után a Mikaelson családtól.

-Annyira örülök, hogy megjöttél. – mondta Forbes sheriff és megölelte újra a lányát.

-Én is, anya! – mondta boldogan a vámpírlány és magához szorította édesanyját.

-Remélem nagyon sok mesélnivalód van számomra, már nagyon vártam, hogy egész este beszélj a vacsoránál.

-Remélem Kol jól gondodat viselte, amíg nem voltam itthon. – nézett a mellette álló vámpírra Caroline és Kol büszkén bólintott, hogy természetesen minden a legnagyobb rendben volt.

Caroline természetesen az úton hazafele végig, majd otthon a vacsora alatt is végig mesélt. Édesanyja hálásan hallgatta végig az összes sztorit és minden újdonságot, amit a lánya mesélt. Kol kissé unottan nézett ki a fejéből, hiszen ő nagyon sokszor hallotta már az összes aprócska sztorit, Caroline minden este felhívta és órákon keresztül mesélt neki az egyetemen történtekről.

-Remélem vásároltál magadnak valami szép ruhát. – jegyezte meg Liz, miközben összeszedte a tányérokat az asztalról.

-Miért? – nézett fel Caroline megrémülve.

-Hamarosan megkezdődnek a Mystic Falls-i városnapok. Megérkezett a meghívód a bálra, személyesen Tyler hozta ki.

-Te jó ég... – a lány el sem hitte, hogy ő, Caroline Forbes megfeledkezhetett egy hasonló méretű eseményről a saját szűlővárosában, ahol évekig királynőként ismerte mindenki. –Semmit sem vettem.

-Van még időd, szerencsére. Egy hét múlva lesz a bál, az ünnepség pedig már szerdán megkezdődik a főteren. – magyarázta Liz, miközben mosogatott.

-Egy hét elég annak a Caroline-nak, akit én ismerek, hogy megmozdítson minden apró és óriás követ a földön. – nevetett Kol és megcsókolta bartátnőjét.

-Az a Caroline már nem ugyanaz, Kol... – hajtotta le szomorúan a fejét a vámpírlány és Kol aggódva nézett Liz-re, aki hasonló tekintettel fürkészte lányának az arcát és segítségért fordult a férfihez.

Julian az irodában ült és a cikkeket olvasta, amiket Elena az előbb a kezébe adott. Több mint 10 cikk volt elkészítve, és a mai nap volt az első, amikor Elena visszatért az irodába, épen és egészségesen.

-Jók lettek. – mondta röviden és tömören Julian.

-Tényleg? – Elena nem hitt a fülének, amikor Julian megdícsérte a munkáját. Ez volt az első, amikor valami jót hallott és nem hordta le minden apró hibáért őt a főnök. Bár megdícsérte ma őt, a férfi mégsem volt túl jó kedvében. Rövid, érzelemmentes válaszokat adott ma Elenának és a lány nem tudta eldönteni, hogy miatta van ez, vagy problémái vannak.

Julian bólintott és félretette az asztalán a cikkeket, majd nekilátott egy újabb csomag papír átpakolásához és mindenféle kellékek mozgatásához az asztalán. Továbbá egyetlen pillantást sem vetett az előtte álló lányra. Elena néhány másodpercig mozdulatlanul állt ott. Gondolkodott, hogy kérdezzen-e bármit a férfitől, de egyszerűen lehetetlen volt kiigazódni rajta és ezért inkább hallgatott. Várt, hogy a férfi önmagától megnyíljon előtte, de nem is értette, miből gondolta, hogy ez meg fog történni. Talán megszokásból, talán megszokta, hogy minden a lába előtt hever és ha valamiért meg kell dolgoznia, az már hatalmas erőfeszítésbe kerül. Végül szó nélkül kilépett az irodából és folytatta a napi teendőit.

A nap végén újabb 4 cikk készült el és Elena büszke volt magára, hiszen jó irányba haladt. Ezelőtt néhány hónappal egyetlen cikken órákon keresztül dolgozott, most pedig egyre többet sikerült megírni, a főnök pedig elégedett volt a munkájával. Végezve összes teendőjével, hálás sóhajjal lépett be a nappalijába, cipőit a földre dobva és táskáját az ajtó mellett hagyva. Haját gyorsan kiengedte és zakóját is csak úgy a kanapé szélére dobta. Hosszú nap volt. Azonban amint besietett a fürdőszobába, rögtön megszólalt a csengő és a kilincs már nyílt is. Ha nem zárta volna be az ajtót, a vendége be is érkezett volna, ezért számított arra, hogy vámpír áll az ajtó előtt. És igaza is volt.

-Kol... – köszöntötte a vámpírt és behívta, majd újra bezárta az ajtót.

-Elena. Hát te még élsz? – nevetett Kol, majd odalépett hozzá és megpuszilta a lányt.

-Örülök, hogy látlak. – jegyezte meg Elena, bár nem tudta, mi ez a váratlan látogatás.

-Én is örülök. Hoztam neked valamit. – mondta a vámpír, azzal átnyújtott egy borítékot a lánynak. Csinos betűtípussal nyomtatott szöveg rajta, a boríték halvány barackszíne elkápráztatta Elena szemét és illata is bódító volt.

-Évi Jótékonysági Bál – Mystic Falls Városi Napok? – olvasta fel hangosan a szöveget, ami a borítékon volt. – Ezeket a meghívókat te kell kihord mindenkinek?

-Csak neked hoztam el, összefutottam Tyler-rel és Matt-el a Grill-ben és mível nekik soha nem veszed fel a telefont, ezért felajánlottam, hogy én minden bizonnyal átadom neked, ha törik, ha szakad.

-Kedves volt tőled! – kuncogott Elena, majd letette a borítékot a konyhapultra. – Valami egyéb újság? Foglalj helyet.

-Semmi újság azon kívül, hogy hazajött Caroline. Holnap este vacsorát tartunk a Mikaelson házban számára, és szívesen látnánk téged is, csatlakozhatnál. – mesélt Kol a terveiről. Elena mosolyogva gondolt arra, régen mennyire jók voltak ezek a vacsorák, most pedig mindenre visszagondolva, idegennek tűnt már számára az a világ.

-Kol...

-Ne! – állította meg Kol. – Kérlek, ne mondj nemet. Csak adj egy esélyt magadnak. Hónapok óta egyedül élsz és dolgozol, a barátaiddal nem találkoztál szinte egy éve. Mikor láttad utoljára Caroline-t? Vagy Elijah?

-Ez nem ilyen egyszerű, Kol. – mentegetőzött Elena. – Azt a részét az életemnek magam mögött hagytam. Sok a munkám és nincs időm erre.

-Nincs időd a barátaidra? Elena, ez nem te vagy, nem ilyennek ismerlek!

-Kol, a régi Elena már nincs, elment...

-Damon-nel együtt? – vágott a szavába Kol, majd látta, hogy Elena hatalmasat nyel és összeszorítja ajkait. – Ez a jelen, Elena és a barátaidnak szüksége van rád, ahogy neked is rájuk. Ne tartsd távol magadtól azokat, akik szeretnek.

-Sajnálom. – vonogatta a vállait Elena. – Nem engedhetem, hogy a múltban éljek. Túl sok emlék fűz mindenhez mindegyikötökkel. Nem akarok semmire emlékezni, csak tovább lépni mindenen. Lassan kezdem úgy érezni, hogy ez itt Mystic Falls-ban nem fog összejönni soha!

-Ostobaság, amiket mondasz. Egy próbát megér, és ha a vacsora után is úgy érzed, hogy nincs szükséged egyikünkre sem, akkor elengedünk. Ígérem! – Kol arca a lehető legőszintébbnek tűnt és Elena elhitte minden egyes szavát, amit mondott. Talán tényleg meg kellene próbálja. Mindenki változott egy év alatt. Gyökeresen megváltozott mindenki élete és ha tényleg más minden, talán még menthető a barátsága a többiekkel. Egy dolgot azonban egyáltalán nem akart – ugyanaz az Elena lenni, mint amilyen ezelőtt volt.