A nap forrón sütött Mystic Falls felett. Elena új házának ablakán minden reggel besütött a nyári nap, ami így a nyár közepén nagyon meleg volt, még korán reggel is! Lehetetlen volt nem felébredni a lassan kialakuló hőségre és fényre, ami hivatlan vendégként tört be a szoba ablakán. Reggel 7 óra volt és Elena csak most ébredezett. Nem tervezett reggelizni otthon, arra számított, hogy az irodában eszik egy kis gyümölcsöt, ezért is hagyta, hogy az ébresztő fél órával a munkaprogram előt szóljon. Így csak elkészülnie kellett és egy taxival 10 percet utazni az újságírói iroda kapujáig.

Miután elkészített egy finom kávét és bepakolta a kellékeit a kistáskájába, bezárta maga mögött az ajtót és a taxi szerencsére már a kapu előtt állt és rá várt. Az út rövid volt, alig 10 percbe telt odaérni és Elena a mai napon nagyon ügyesen a munkaprogram előtt 10 perccel jelen volt. Már jó néhányan voltak az irodában, lassacskán mindenki nekilátott napi teendőinek. Az alkalmazottak sorra léptek be és ki Julian irodájának ajtaján és már jócskán elkezdődött a cikkek leadása és szerkesztése, majd az újabb cikkek kiosztása a főnök által.

Amikor Elenára került a sor, felkapta a 3 kis cikket az íróasztaláról és besietett a jól megszokott üvegajtókon keresztül a főnöke irodájába. Julian, mint minden nap, ma is jó bőrben volt, arca friss és üde volt, mint akinek semmiféle dolga nem akadt az elmúlt hetekben. Öltönyéről lehetett következtetni a rengeteg pénzre, amit birtokolt. Szemei most is élénkzölden virítottak, amikor Elenára nézett és odanyújtotta a kezét, hogy átvegye a cikkeket. Elena egy kis álmélkodás után odanyújtotta a lapokat és hátrébb lépett.

Miközben Julian gondosan átolvasta az anyagot, Elena felmérte a terepet. Szokás szerint körülnézett az íróasztalon és megfigyelt minden apróságot, miközben arra várt, hogy Julian szóljon néhány szót és kiossza a napi munkáját. Most azonban a szeme megakadt egy eddig soha nem látott tárgyon, az íróasztal egyik sarkában: egy barackszínű boríték, amin csinosan írott betűkkel volt feltűntetve az esemény, amire Elena is nemrég kapott meghívót. A híres jótékonysági bál a városi napok keretén belül, ahova a legtöbb jelentős embert mind-mind meghívták. Elena nem is értette, hogy miért csodálkozott annyira azon, hogy a város egyetlen jelentős újságának főnöke is egyike a meghívóttaknak.

-Látom, megtaláltad a meghívóimat. – kuncogott halkan Julian, de amikor Elena ránézett, még mindig a lapokat fürkészte a férfi. Félelmetes volt, ahogy szinte mindig mindent tudott.

-Sajnálom, ha a személyes terébe léptem. – kért elnézést Elena a tolakodó viselkedése miatt, de Julian arcán nem úgy tűnt, mintha haragudna.

-Nincs nekem olyanom, Elena. – állt fel a férfi a székből és a cikkeket a megszokott cikket összegyüjtő kis dobozkába tette, a többiek mellé. – Szeretnél eljönni?

-Tessék? – kérdezte megszeppenve Elena. Julian ilyen egyszerűen, egy kis erőfeszítés nélkül kibökte a szavakat és Elena nem hitt a füleinek. Őt szeretné elvinni? Helyes ez az egész, hogy az alkalmazott a főnökével jelentkezzen egy ilyen jeles eseményen? Csak egyetlen apró hang jött ki a száján, továbbra is Julian-t figyelve, aki most Elena elé állt, nekidőlve az asztal szélének. – Én...

-Itt a meghívó, kettőt kaptam. Ha szeretnél jönni egy ilyen ostoba, felszínes eseményre, ahol mindenki álarcot visel és mosolyog az ellenségei képébe, itt van, tessék, csatlakozhatsz hozzám. – Julian odanyújtotta az egyik jegyet a lánynak, de Elena csak tovább bámult és nem tudta, mit szóljon. – Mondanál valamit?

-Én... – mondta ki újra Elena, összeszedve magát. – Én is kaptam meghívót.

-Tényleg? – kissé meglepődve kérdezte Julian, mintha nem számított volna arra, hogy egy ilyen egyszerű lánynak is küldenek meghívót egy ilyen, állítólag jelentős, fontos eseményre.

-Igen. – bökte ki Elena, végre magabiztosabban. – Az alapítócsaládok egyikébe tartozom. Minden alapítócsalád kap egy ilyet.

-Hát persze. – mosolygott Julian kissé zavartan és visszatette a jegyet a borítékba. – Akkor most találnom kell valaki mást, aki eljön velem.

Elena kissé zavarban érezte magát. Nem mondott nemet, de igent sem, azonban Julian rögtön megfordította a terveket egy más irányban. Máris a B tervnél tartott? Ha Elenával nem jött össze, már más lányhoz fordul? Egy percig azt hitte, kíváltságban van része és egy ilyen jelentős személlyel mehet a bálba, ami fontos lépés lehet karriere szempontjából. Most pedig a férfi már úgy tett, mintha az egész meg sem történt volna. Julian visszaült a székébe és intett Elenának, hogy mehet.

Egy hosszabb fél óra elteltével e-mail-en érkezett a mai napra kitűzött cikkek, amit Elenának ki kellett dolgoznia. Most 7 darab cikk volt és amikor Elena meglátta, tudta, hogy éjszaka is dolgozni fog néhányukon.

Julian e-mail-en küldte át az új cikkeket és teendőket minden reggel a tegnapi cikkek leadása után. Elena a képernyőt bámulta és gondolkodott. Igent kellett volna mondania rögtön, ahogy felajánlották a meghívót. Fontos lépés lett volna minden szempontból az életében. Egy csábos férfi mellett jelenhetett volna meg, valamint karriere kiemelkedett volna a sötétségből, ha Julian Parker bemutatja néhány barátjának, akik ugyanilyen fontos személyiségek voltak az összes környező városból.

A lány azonban restelte, hogy most, mikor elszalasztotta az esélyt, újra bemenjen a főnöke irodájába és újra megkérje, hogy meghívja. Milyen lány tenne ilyent? Azonban felcsillant a szeme egy újabb lehetőségre. Ott volt a szemei előtt az e-mail, amire válaszolhatott volna bármikor. Legalább megkérdezhette volna, hogy miért akar más lányt vinni. Vagy ez is túlságosan nyomulósnak mutatná a lányt? Valószínűleg igen. Elena elhesegette a buta kis gondolatait és a munkára koncentrált. Végül is 7 darab cikk vár arra, hogy kidolgozzák a lehető legjobb módon.

A bejárati ajtó kinyílt a Mikaelson villában és Caroline besétált a hatalmas házba. Körülnézett az előtérben, majd belépett a nappaliba, ami csodálatos rusztikus tárgyakkal volt berendezve. Jó néhányszor járt már itt a vámpírlány, de mindig megcsodálta a szépséges festményeket, a puha selyemből készült asztalterítőket és a legdrágább fából készült bútordarabokat. Eszméletlenül ízlésesen és otthoniasan volt berendezve minden, mint ahogy számítani is lehetett rá Mikael részéről. Ahogy besétált, a nappaliban megpillantott végre egy vámpírt.

-Klaus.

-Caroline. – emelte magasabbra whiskey-s poharát a vámpír, hogy köszöntse a vendéget, majd megitta a benne levő italt egyszerre. – Mi szél fúj erre, kislány?

-Jöttem látogatóba. – mosolygott Caroline, hogy oldja a feszültséget, de az ősi vámpír nem igazán viszonozta a lelkesedést. Szinte fel sem nézett a vámpírlányra és Caroline-nak volt egy nagyon halvány sejtése, hogy miért nem hajlandó kommunikálni vele Klaus Mikaelson. Még mindig neheztelt rá azért, mert Kol-t választotta helyette és akarhányszor átjött véndégségbe a lány, Klaus a lehető legjobb módon próbálta figyelmen kívül hagyni a lányt és mellőzni minden esetleges kapcsolatot vele.

-Nyílvánvalóan! – nézett végre rá hatalmas, kerek szemeivel a vámpír. Caroline kissé zavarba jött, de nem hagyta magát. Tudta, hogy mi a férfi szándéka ezzel: a bűntudatkeltés. Szerencsére a lányok sokkal előbbre gondolnak, mint a férfiak, és így is sikerül túllépniük a férfiak eszén legtöbbször. Legalábbis Caroline esetében működött.

-Caroline! – hallotta a lány Kol hangját a háttérben és gyorsan megfordult, hogy szembetalálja magát kedvesével.

-Szia. – köszöntötte. – Hamarabb érkeztem, remélem nem gond, szerettem volna előbb hálát mondani és megköszönni édesapádnak azt, amit értem tesz. Nem kellene ez a sok fáradozás.

-Tartsd távol a gondolataid ilyen butaságoktól, Caroline Forbes. – érkezett meg Mikael is a nappaliba, megölelte az érkező vendéget és megpuszilta. – Remélem jól telt az első egyetemi év és mindannyiunkat büszkévé tettél.

-Próbálkoztam. – mosolygott kissé zavarba jőve a lány. Mikael minden kedvességével próbálta elárasztani őt amióta visszaérkezett Mystic Falls-ba. Caroline rájött, hogy nagyon kedveli őt és örül annak, hogy Kol-lal vannak együtt. Szinte úgy kezelte, mintha saját lánya lenne.

-Készen állsz a vacsorára? – kérdezte Mikael, miközben a konyha fele sietett, ahol Caroline meglepetésére néhány nő sürgött-forgott. Közelebbről megfigyelve őket, látta, hogy takarítónők, házvezetőnő és egyéb funkciót ellátó hölgyek lépkednek ide-oda. Mikael igazán kitett magáért ami a vacsorát illette.

Mikael kérdése válasz nélkül maradt. Nem is várt válaszra, csak udvariasság miatt kérdezősködött, de nem bántódott meg, ha véletlenül elmaradtak a válaszok kérdéseire.

Míg Mikael a konyhában tett-vett, Elijah is megérkezett és meleg szívvel üdvözölte a vámpírlányt, elvétve egy-két viccet az egyetemi élettel kapcsolatban. Néhány kérdés után már el is mélyültek Kol, Caroline és Elijah a beszélgetésükbe, egyedül Klaus maradt egyedül a nappaliban, mit sem téve azért, hogy beilleszkedjen a tökéletes családi idill képébe.

A 7 cikkből 4 maradt még hátra, mire délután 5 óra volt. Lassan egy óra maradt még hátra a munkanapból Elena Gilbert számára. Nehéz nap volt, de hozzászokott lassan ahhoz, hogy túlhurcolja magát egész nap, szinte még éjszaka is dolgozott és nagyon keveset aludt. De mindez megérte, mert sikerült kivernie fejéből az élet nagy gondjait. Sikerült elfeledtetnie magával azt, hogy mi történt vele a múltban és megpróbált a lehető legnagyobb erővel a jővőre koncentrálni. A probléma az volt, hogy a jelen és jővő homályos volt és bonyolódni kezdett. Egyrész itt volt Stefan, akinek érzéseit Elena nem tudta viszonozni és az egész mellett ott volt a bűntudat is, amivel nehezen tudott együttélni, miután a lehető legtöbb módon kihasználta a vámpír jóságát és érzéseit iránta. A másik oldalon azonban ott volt a munkahely, ami nehéz volt és megviselte a lányt, de ott volt a legnehezebb része a munkának: a főnök. Julian Parker személye sötét ködbe burkolózva kísértett Elena fejében. Valami rejtélyes volt a férfival kapcsolatban, ami kíváncsivá tette Elenát. Kíváncsi volt arra, hogy mit akarhat tőle a férfi: egyszerűen csak utálja és gyötri az életét, hogy tönkretegye Elenát, vagy komolyabb szándékai vannak és ilyen ostoba játékokkal próbálja Elena tudtára adni, hogy kedveli őt? Tiszta őrület volt az egész és hatalmas űrt hagyott Elena agyában a személye.

A mély gondolatok közepette Elena telefonja rezegni kezdett és kizökkentette az elmélkedésből. Szerencsére csak egy üzenet érkezett, ezért hamar elmúlt az erőteljes rezgés a fából készült íróasztalon, így nem vonta magára a figyelmet a lány. Megnézte a képernyőn megjelent szöveget.

„7-kor várunk a villában a vacsorával. Ajánlom, hogy itt legyél." – Kol.

Elena mosolygott, de legbelül azért összeszorult a szíve. Hogy állhatna Caroline szeme elé azok után, hogy hónapok óta nem beszélt vele és szándékosan kerülte? Nem csak Caroline, de bárki más szemei elé félt kerülni, hiszen senkivel sem tartotta igazán a kapcsolatot. Legalább Elijah ott lesz, Elena tudta, hogy számíthatott rá minden helyzetben, de azt is tudta, hogy ez a múltban így volt és a jelenben már semmi sem biztos.

Ahogy újra elméjült a gondolataiban, újra megzörrent a telefon, most már a kezében.

„Beszélnem kell veled." – Stefan.

A lány felsóhajtott. Nem szívesen találkozott volna most Stefan-nel, azok után, hogy tegnap is annyira rejtélyes módon odaállított a háza elé, majd eltűnt.

-Ne sóhajts ekkorákat. – zökkentette ki egy hang az újabb elmélyült gondolkodásból Elenát. A lány hirtelen az aszalra ejtette a telefont majd megpördült a székén, hogy szemügyre vegye a hangforrást. Amikor megfordult, Julian már jóval távolabb volt, egy másik újságíró asztalához sietett, néhány lapot hagyott ott, majd valamit magyarázni kezdett. Elena az órára pillantott és körbenézett a teremben. 10 perc volt hátra 6-ig és négyen voltak még ott az irodában.

-Miért? – állt fel ő is a székéről, bepakolva a telefont és néhány kinyomtatott cikket a táskájába. – Itt már azt sem szabad?

-Mit nem szabad még? – kérdezte Julian, ahogy immár közeledett Elena íróasztalához. Elena nem tudta, mit válaszoljon. Julian arcára pillantott és szembenézett a hatalmas, immár világos zöld szemekkel. Elmosolyodva nézte, ahogy Julian közeledik felé. Most tényleg semmiféle választ nem tudott volna adni. Tudhatta volna, hogy Julian mindig úgy forgatja ki a szavak értelmét, hogy a saját malmára hajtsa vele a vizet.

Mikor azt hitte, hogy végre megáll a férfi az ő asztalánál is, Julian továbbsietett, kikerülve a lányt, besietve az irodájába. Ritka pillanatok egyike volt, ha Julian-t a saját irodáján kívül látták, így ez is emlékre méltó pillanat volt Elenának. Mire összeszedte a csomagját és elindult lassan a kijárat fele, a főnökje is kiviharzott az irodájából és a kijárat fele vette az útját. Elena kissé úgy érezte, hogy sietnie kell, ha nem akarja, hogy Julian hirtelen fellökje őt a hatalmas sietségében.

Ámdé amikor az ajtóhoz értek, Julian illedelmesen intett Elenának, hogy lépjen előre és menjen nyugodtan, a lány egyáltalán nem érezte a sürgetést, amire számított.

-Talált már valakit, akit elhívjon a bálba? – kérdezte Elena, ahogy kiértek a főútra. Látta, hogy Julian kocsija a közelben van. A férfi arcán látszott a meglepődöttség a kérdés hallatán, de tudta nagyon jól, Elena hova akar kijutni és arra gondolt: ketten játszhatják ezt a játékot.

-Nem is kerestem. – vallotta be a lánynak, lassan pedig előkeresgélte zakójának zsebéből a kocsikulcsot. – Úgy döntöttem, nem éri meg elmenni erre az ostobaságra. Mint azt már mondtam, képmutató vigyorgásból áll az egész. Az adományt átutalom és jó Mystic Falls-i polgár révén tökéletesen teljesítettem a rám rótt kötelességet.

-És mi lesz az újsággal? Tökéletes cikket lehetne írni erről az eseményről, nem is egyet, hanem rengeteget. – kissé csalódottan nézett fel a férfire Elena, azt várta volna, hogy elhívja újra őt, vagy legalább megkérdezné, hogy nem-e gondolta meg magát, de semmi. Mélységesen bántotta, hogy a férfi inkább nem megy el, mintsem őt újra elhívja és belássa, hogy Elena mennyire gyerekesen viselkedett és megérdemel még egy esélyt. – Rengeteg jó ötletem van, sok szemszögből meg lehetne közelíteni az eseményt...

-Természetesen ott leszel te, mint az alapítócsaládok egyikének gyönyörű leszármazottja. Ki más írhatná meg ezt a legjobb szemszögből, mint te? – Elena szemei hatalmasra nyíltak, amikor meghallotta Julian szavait. Nem tudta, mire reagáljon először a hoszú mondatban elhangzottak közül.

-Ezt mikor szándékozta elmondani nekem? – kérdezte végül, a szavak még mindig össze-vissza forogtak a fejében, miközben beszélt.

-Most. – egyszerű de nagyszerű válasszal fejezte be a beszélgetést Julian és a lány látta, hogy lassan elindul az autója irányába.

-Hé. – szólította meg Elena. – Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok?

-Inkább azt, hogy az alapító család tagja! – nevetett Julian, majd kinyitotta az autójának ajtaját és betette a táskát a hátsó ülésre. – És kérlek, kezdj tegezni, különben az idegeimre fogsz menni. Hazavigyelek?

Elena hirtelen szóhoz sem jutott. Ez a férfi egy katasztrófa. Gyorsan történnek körülötte a dolgok és ehhez a rohanó élethez nehéz újra hozzászoknia a lánynak. Három apró mondatból annyi információ zúdult Elenára, mintha egész nap beszélgettek volna. Nehéz volt tartania a lépést az újjonnan hallottakkal és kellett egy bizonyos idő, hogy feldolgozza őket és válaszoli tudjon rájuk.

-Nem hiszem, hogy az helyénvaló lenne, mivel ön a főnököm. – bökte ki Elena. – És a tegezés sem helyénvaló, sajnálom.

Ez volt az egyetlen dolog, amit mondani tudott és abszolut helyeselte a mondottakat. Túlságosan közeli kapcsolatba kerül így a főnökével, akihez semmilyen más szál a szakmain kívül nem kellene fűzze.

-Ha mégegyszer magázni fogsz engem, ki vagy rúgva. Elég érthető így?

-Ne fenyegess folyton azzal, hogy kirúgsz! – bőszült fel Elena, közelebb lépve az autóhoz. Esze ágában sem volt engedni, hogy így viselkedjen vele a főnöke. Egyetlen munkahely sem érte meg azt, hogy ennyire irányítsák őt. A probléma az volt, hogy nagyon nagy szüksége volt erre a munkahelyre az élete jelenlegi pontjában.

-Na látod, így már teljesen más.

Ezzel a néhány szóval elhajtott a gyönyörű, csillogó fekete BMW-bel, egyetlen bólintással hátrahagyva a lányt. Elena tudta, hogy ő mondott nemet arra, hogy hazavigyék, ezért is újabb sóhajtással elővette a telefonját és tárcsázta a taxi számát, majd fáradtan nézte az útat, ahol annak érkeznie kellene.

Mire Elena hazaért az óra már délutan fél 7-et ütött. Itt volt az ideje készülődni a vacsorára és gyorsan indulni tovább, újra hívni a taxit és elautózni a hatalmas Mikaelson villáig a rettegett szembesítésre. Eddig észre sem vette, hogy mennyire reszketnek a lábai, hogy mennyire remegnek a kezei és jég hidegek, miközben a hőmérséklet még mindig 30 fok felett volt. A lány felvett egy gyönyörű, selymes anyagból készült sötét-vörös színű ruhát és fekete cipőt hozzá. Mivel a munkahelye megkövetelte, hónapok óta magas sarkú cipőket hordott szinte egész nap, ezért most hálásan tekintett a lábaira a tükörben. Megszokta őket és könnyen járkált bennük, remélhetőleg az estét is átvészeli. Bárcsak ez lenne a legkisebb gondja a világon: hogy fáj-e a lába a magas sarok miatt. Sajnos voltak ennél aggasztóbb gondolatok is a fejében, mint például az, hogy hogyan fog Caroline, Elijah és a többi ismerőse szemébe nézni, amikor hónapok óta esze ágában sem volt keresni őket.

A magányos életmód nem működhetett tovább. Hónapok teltek el, mióta Damon-t nem látta, és leginkább barátként volt most rá nagy szüksége, mintsem szeretőre. Hiányzott ugyan Damon odaadó szerelme Elena számára, de az érzés, hogy valaki mindig mellette állt, bármi is történt, nagyon megviselte a lányt.

Hatalmas sóhajjal lépett ki a házából és bezárta az ajtót, majd beszállt a taxiba, ami érkezett és percek óta várakozott.

A Mikaelson-ház hatalmas volt, kifejezhetetlenül gyönyörű és nem csak a ház, hanem az őt körülvevő kert és telek, hiszen nem egy kis, egyszerű kert övezte, hanem egy hatalmas, fákkal, bokrokkal, virágokkal borított terület vette körül, míg a szem ellát, addig almafák, gyümölcsösök és a közelben virágos kertek, kisebb szökőkutak voltak elhelyezve roppant jó ízlés szerint. Meg kell vallani, Mikael szörnyen jó kertész volt, bár az idejéből ki is telt. A gyönyörű környezet szerencsére oldta a feszültséget amit Elena érzett a gyomrában, miközben a bejárati ajtó fele tipegett. Nagy levegőt véve, bekopogott az ajtón és várt.

-Miss Gilbert. – nyitotta az ajtót a házigazda, Mikael, aki Elena szerencséjére a leggyorsabb volt. Mikael volt az, akivel egyáltalán nem félt újra találkozni, Mikael barátságos volt és kedves, míg a többiek is úgyanígy viselkedtek vele.

-Mikael. – köszönt Elena és Mikael intésére belépett az előszobába. Túlzás nélkül, Elena szíve a torkában dobogott és érezte, hogy menten elájul, ha tovább kell lépnie. Hallotta a nevető hangokat és az erőteljes férfi hangokat is, arra következtetett, hogy többen vannak jelen, mint amire számított, és ez egyáltalán nem jelentett jót számára. Minél több a vendég, annál nagyobb az esélye, hogy többször kell szégyenkeznie barátai előtt, akik mit sem hallottak róla több hónapja.

-Hogy vagy, Elena? – intett Mikael, miután megsimogatta Elena vállát és arra várt, hogy a lány megmozduljon a helyéről, amihez szinte odaszögezték amióta megérkezett.

-Jól, köszönöm. Kissé fáradtan, ugyanis a munkából jöttem. – mentegetőzött Elena és még az is megfordult a fejében, hogy ez egy jó ok arra, hogy gyorsan eltünjön majd az eseményről. Mikael azonban eltántoríthatatlannak tűnt és továbbra is intett, hogy Elena lépjen bennebb. Kissé furán nézett a lányra, miután jó néhány perc után is ugyanott állt.

-Gyere csak bennebb, már mindenki megérkezett. – „Tökéletes!" gondolta Elena magában és nagy levegőt vett majd belépett a nappaliba.

A világ legérdekesebb látványa volt, ahogyan mindenki lélegzete eláll és tekintetük Elena felé irányul. Mikael mosolyogva lépett tovább a nappali bejáratátol, cipőjének sarka kopogott a nagy csendben, miközben az összes többi jelen lévő személy az érkező vendéget bámulta. Elena végig nézett a felhozatalon: Matt, Tyler és Alaric együtt egy-egy pohár whiskey-vel a kezükben, láthatólag megszakította valaki a beszélgetésüket, Elijah és Klaus gyanusan nézték Elenát, főleg Klaus, akin látszott, hogy nem keveset ivott a mai nap folyamán és Elenát bámulva, a szeme sarkából a mellette álló Kol-Caroline párost figyelte undokan, miközben azok Liz Forbes sheriff-fel társalogtak, míg Elena meg nem szakította a csodás idilli hangulatot. Caroline mögött Stefan állt, kérdően bámulva Elena arcát, még ő sem hitte el, hogy valóban Elenát látja ott.

-Elena! Nagyon örülünk, hogy eljöttél. – törte meg Kol a csendet, Caroline hatalmas meglepetésére. Legutóbb még nem voltak ennyire közeli viszonyban Kol és Elena, legalábbis ő mit sem tudott semmiről. Kol odalépett a vendéghez és a hátára tett kezével kissé erőteljesen a csoportba vezérelte Elenát, egyenesen Caroline és Liz mellé. –Azt hiszem van mesélnivalótok, lányok.

-Elena! – Liz Forbes megölelte a lányt és mosolyogva köszöntötte. – Hogy vagy, szívem? Milyen a munkahely? Úgy hallottam, Julian Parker elég szoros gyeplőn tartja az alkalmazottjait.

-Jól vagyok, köszönöm. Ez így igaz, Mr. Parker nem kegyelmez senkinek! – nevetett Elena, miközben a szobában lassan mindenki visszatért az előző témához és beszélgetéshez. Kissé oldódott a hangulat a szobában, de a 3 személy között Elena egyáltalán nem nyugodott meg.

-Igazán sármos úriember, nagyon várom, hogy közelebbről megismerhessem majd a jótékonysági bálon! – jelentette ki Liz Forbes izgatottan, hisz egyike volt a bál szervezőinek. Elena mosolyogva nézte a nőt, de választ nem adott. Még semmi sem volt biztos a bállal és Julian-nel kapcsolatosan, talán el sem megy a férfi, de viszont ha ő nem lesz jelen, Elenának kötelező a jelenlét, miután beszélt már neki az ötleteiről a bálról való cikkekről kapcsolatosan.

-Liz, elkísérnél engem a szendvicses asztalhoz? Szükségem van a segítségedre. – kérte Kol, majd átkarolta Caroline édesanyját és tovább is álltak. Ez a kis jelenet mindennek nevezhető lett volna, csak kevésbé gyanusnak nem. Caroline nevetve nézett párja és édesanyja után majd odafordult Elenához, eléggé komor arccal.

-Milyen az egyetem? – kérdezte Elena, hogy oldja a felgyülemlő feszültséget kettejük között, de nem várt kedves választ egyáltalán. Tudta, hogy mennyire hibás volt ebben a helyzetben és mennyire játszott közbe az ő döntése, hogy itt marad Mystic Falls-ban, a jelen szituáció kialakulásában.

-Nehéz, de elviselhető. A vizsgákat sikeresen teljesítettem, csalás nélkül, ezt büszkén jelentem. – mosolygott Caroline, de Elenát nem győzte meg a mosolya.

-Csalás nélkül? – kuncogott Elena. – Miért mondod ezt?

-Hát mert a vámpírok nagyon híresek a csalásról!

-Meggyőztél! – mosolygott Elena. Azt kívánta, bárcsak könnyebb lenne ezt a beszélgetést fenntartani, hiszen régen nem kellett azon aggódjon, hogy milyen témáról beszélgessen Caroline-nal, egyszerűen csak jöttek az ötletek és a gondolatok, a legkisebb erőkifejtés nélkül.

-Milyen a munkahely? Tényleg olyan jó pasas ez a Julian?

-Szó mi szó, valóban jóképű, de tudod hogy van ez a jóképű férfiakkal...

-Ostobák, parasztok vagy gonoszak. – szakította félbe a vámpírlány Elenát, és valóban, mintha Elena gondolatait olvasta volna. Mindkét lány nevetésbe tört ki, hiszen gyerekkoruk óta megmaradt ez a vicces mondás mindkettejük fejében. Végre volta valami a múltból, amivel sikerült összekapcsolodniuk újból. Mikor végre abbahagyták a nevetést, Caroline arca elkomolyodott. – Hiányoztál, 'Lena.

Hatalmas kő, nem is, inkább egy teljes szikla zuhant le Elena válláról a szavak hallatán. Ahogy Caroline nem Elenának, hanem 'Lena-nak szólította, ahogy kimondta a nevét és azt a bizonyos szót, könny gyűlt Elena szemébe és nem tudott ellenállni érzéseinek. Megölelte régen látott, elveszett barátnőjét és szinte érezte lelkében a forróságot, amit szinte egy éve nem érzett már. Majdnem egy éve voltak távol egymástól és nem a legjobb viszonyban váltak el, amikor Caroline úgy döntött, hogy elmegy az egyetemre, Elena pedig Caroline hatalmas meglepetésére lemondott minden egyes együtt gondosan megtervezett tervükről.

-Nekem is, Care. – mondta halkan Caroline göndör fürtjei között, meg nem szakítva az ölelést, ami megannyi jó emléket idézett fel benne a múltból.

Tulajdonképpen nem akart továbbra is a múltban élni. Fontosabb volt az, hogy a jelenben maradjon és a jővőre koncentráljon, ezért elhatározta, hogy újrakezdi a barátságot Caroline-nal is. Nem maradhatnak a múltban, azon töprengve, hogy mit is rontottak el. Tovább kellett lépniük és folytatni a jelent, gondosan építgetve mindent, amit egy éve elkezdtek. A munka megy tovább, az egyetem folytatódik és ezzel kellett valamit is kezdjenek a lányok, ha azt akarták, hogy működjön a barátságuk. Ezt mindketten nagyon jól tudták.

Estére mindenki nagyon jól érezte magát. Rengeteg étel és ital fogyott el, a vámpírok tudták, hogyan kell kirúgni a hámból minden egyes összejövetelen. A lányok jól szórakoztak, bár Liz hamarabb távozott, mivel másnap korán kell kelnie. Elena olyan jól érezte magát, hogy szinte haza sem akart menni. Caroline-nal rengeteget meséltek egymásnak és hála Kol tökéletes pajzsának, senki sem zavarta meg őket abban, hogy elvarrják az elvarratlan szálakat. Történetek ezrei kerültek napfényre és Elena meg is hívta Caroline-t, hogy látogasson el szerény kis lakhelyére, amit a lehető legkevesebb pénzből ugyan, de berendezett és vendéglátásra készen állt. Elmesélte, hogy négy hálószoba van a házban, amiből 3 teljesen üresen áll, a nappaliban egy kanapé van és a konyha meg a fürdő is csak a legszükségesebb kellékeket tartogatta. Caroline-t azonban egyáltalán nem zavarta, szívesen igent mondott bármiféle meghívásra és rögvest meghívta magával Kol-t és Elijah-t is, már csak az időpontot kellett leszögezniük.

-Ki rúgjuk a ház oldalát! – nevetett hangosan Caroline, miközben Elena elnézést kért és kisietett a mosdóba. Kissé fejébe szállt a rengeteg whiskey és bor, amit megittak.

Miközben a mosdóban volt, ránézett a telefonjára.

-Ó, te jó ég! – kiáltott fel. Éjszaka 1 óra múlt néhány perccel, de nem ez volt, ami igazán megrémísztette a lányt, hanem az, amit kissé lennebb látott a telefon képernyőjén. Három nem fogadott hívás nem mástól, mint Julian Parker. – Ó, nem, nem, nem!

Gyorsan megnyomta a zöld gombot és füléhez nyomta a telefont, közben elintézte bordó színű ruháját és belenézett a tükörbe. Miközbe kicsengett a hívás, hosszú barna fürtjeit megigazította és jobb kezével végül megragadta a telefont, amit addig vállával próbált tartani. Imádkozott, hogy Julian felvegye a telefont és azért mégjobban, hogy nehogy felköltse a már alvó főnökét, mert akkor övé a pokol holnap a munkahelyen.

-Elena..

-Julian. Annyira sajnálom, nem hallottam, hogy hívtál. – hadarta gyorsan, ahogy beleszólt a férfi a telefonba. – Azaz, Mr. Parker.. sajnálom azt is, ha felköltöttem.

-Te ittál?

-Nem! – olyan gyorsan válaszolt Elena, hogy rögtön meg is bánta. Nyílvánvaló volt, hogy mekkorát hazudott, mert ilyen gyorsan senki sem válaszolhat erre a kérdésre. – Miért hívtál?

-Átküldtem körülbelül 4 órával ezelőtt két nagyon fontos cikket, amit holnapra ki kellene dolgozz. A zenéből és a kiábalásból arra következtetek, hogy nem láttad az e-mailt még. – hihetetlenül nyugodt volt a hangja a férfinek és Elena nem is volt ezzel megszokva. Ennél azért élénkebb szokott lenni a főnök, ha beszél vele, ezért arra következtetett, hogy hatalmas bajban van most a cikkek miatt.

-A francba. – suttogta Elena de megfeledkezett arról, mennyire jól hallszik a telefonban még a legapróbb suttogás is. – Ó, sajnálom. Ne haragudj. Nem úgy értettem. Nem láttam még a cikkeket. De megcsinálom. Hamarosan készen lesz. Reggel első dolgom az lesz, hogy bevigyem.

-Reggel 7-re kellene.

-Meglesz, főnök! – mondta határozottan Elena, már amennyire tudott határozottan beszélni. Az alkohol most hatott legjobban, mikor megállt és lenyugodott. Az adrenalin miatt eddig egyáltalán nem érezte mennyit ivott, most azonban fel volt pörögve, de a rosszabbik értelemben.

-Jó éjt!

-Jó éjt! És még egyszer sajnálom, hogy ilyen későn zavartam! – búcsúzott el a lány, majd gyorsan letette a kagylót és kisuhant a mosdóból.

Azaz kisuhant volna, ha bele nem ütközött volna Stefan Salvatore megfeszült testébe. Úgy tűnik, most már az előtte álló akadályokat sem veszi észre, mit fog tenni a két fontos cikkel és a 4 másikkal, ami megmaradt holnapra? Hátralépett és felnézett a vámpírra. Amióta Stefan megütötte őt, azóta egyszer sem álltak ilyen közel egymáshoz.

-Beszélnünk kell. Az üzenetekre azért válaszolhatnál. – jelentette ki Stefan, arrébb kísérve Elenát egy fal mellé. Elena meg is feledkezett arról a délutáni üzenetről, amit Stefan hagyott neki, ideje sem volt válaszolni és megvallva az igazat, nem is nagyon akart beszélni a vámpírral. Nem tudta elképzelni, hogy miről lehetett szó, de arra tippelt, hogy újra a reménytelenül romantikus szerelmi vallomás kerül elő Stefan rejtett tarsolyából.

-Miről van szó? Gyorsan, kérlek, mert mennem kell dolgozni!

-Dolgozni? Ilyenkor? – meglepődve érdeklődött Stefan.

-Igen. Elszórakoztam az időt, most pedig bajban vagyok. Meg kicsit részeg is. – kissé idegesen válaszolt Elena, mire Stefan elmosolyodott a lány kijelentésén. Nem nevezhető Elena részegnek, de kissé tényleg sokat ivott és az elméje nem gondolkodott már józanon. Nem akarta kinevetni, de jó érzés volt így látni a lányt. Végre kikapcsolódott és szórakozott kicsit, visszakaptak egy darabot a régi Elenából és remélhetőleg a többi is ott bújkált valahol, csak meg kellett keresni.

-Aranyos vagy, ha részeg vagy!

-Nincs időm erre, Salvatore! Mennem kell. – lépett tovább Elena, megelégelve a cikizést és nevetgélést és komolyra fordította a szót. Mennie kellett. Még így is lehetetlennek bizonyult a feladat, nem vesztegethetett több időt, reggel 7-re az irodában van a helye, kevesebb, mint 6 órája van hátra és 6 cikk – lehetetlennek hangzott.

-Várj! – megragadta a karát Stefan.

-Eressz el. Mi van? Megint megütsz? – vonta kérdőre Elena, kissé magára vonva Kol figyelmét, aki fél füllel figyelte az eseményeket. Elena ránézett, látta Kol intő arcát és rájött, hogy itt rengeteg vámpír van. Nem kockáztathatják, hogy felfedik magukat Stefan-nel, ezért adott egy utolsó esélyt Stefan-nek. Visszasiettek a fal mellé, ahol kevésbé figyelték őket és remélték, hogy a nagy nevetgélés és zene elnyomja a hangjukat.

-Ne légy ennyire ostoba, Elena! Sajnálom ami történt. Nem voltam önmagam.

-Rendben, ha ez bocsánatkérés akar lenni, elfogadom. Ennyi? – suttogta a lány.

-Találkoztam Enzoval!

Elena szemei hatalmasak lettek. Enzo? A vámpír aki tönkretette az életüket egy évvel ezelőtt? Hihetetlennek tűnt, felfoghatatlannak, mert hónapokig próbáltak a nyomába kerülni, sikertelenül.

-Hol? Damon is ...

-Nem. Csak Enzo. – szakította félbe a lányt Stefan, de ő nagyon jól tudta, hogy ez még csak a kezdet. Amit ezután tervez mondani, az sokkal jobban lesúlytja majd Elenát, mint ez az egyszerű találkozás.

-Mit mondott?

-Enzo tud rólam és rólad.

Stefan csak nézte, ahogy a lány szemei még hatalmasabbra nőnek. Ez volt az, amitől rettegtek mindketten. Leginkább Elena, de Stefan is félt attól a pillanattól, amikor Damon-nek a szemébe kell néznie és bevallania, hogy lefeküdt a kedvesével. Hacsak nem teszi meg Enzo hamarabb. De úgy Stefan, mint Elena is nagyon jól tudta, hogy Enzo meghagyja ezt a nehéz feladatot számukra, mert miért is ne lenne érdekesebb és kínosabb az, ha Elena és Stefan kell elmondja ezt annak a vámpírnak, akit szemét módon hátba szúrtak, míg ő az életüket próbálta menteni.

Elena beleharapott az ajkába. Mit mondhatott volna? Az ég világon semmi sincs, amiről beszélhetnének már. Enzo tud mindent, vagyis Damon is meg fogja tudni és ez csak időpont kérdése volt. Talán a jótékonysági bálon megjelennek és Enzo kényszeríti majd őket, hogy színt valljanak Stefan-nel – végül is Damon-nek szokása különböző bálokra a rejtélyes módon való visszajövetel, megjelenés. Talán Enzo is azt tervezi, hogy tönkreteszi a legcsodálatosabb estét a városban azzal, hogy Elenát megszégyeníti. Elena tudta, mi a teendője.

Hátat fordított Stefan-nek majd az ajtó fele sietett. Felkapta kabátját és egyetlen szó nélkül kisietett a bejárati ajtón, szerencsére néhány vámpír figyelmét keltve magára csak. A többiek túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy milyen italt igyanak következőre. Ahogy a lány a friss levegőre ért, nagyot sóhajtott. Semmiféleképpen sem mehetett el arra a bálra – ha Enzo és Damon is eljön, akkor jobb, ha Elena nem lesz ott, hiszen úgyis megtalálják majd őt, ha nagyon akarják. A nyílvános megaláztatás még elkerülhető volt, a többi pedig elveszett mind.