Egész éjszaka dolgozott Elena Gilbert azon a két cikken amit főnökje, Julian Parker tegnap este küldött át neki.A másik 4 cikk nem készült el, hiszen emberileg lehetetlenség lett volna 6 cikket ilyen kevés idő alatt kidolgozni, így is alíg-alíg volt idő erre a kettőre. Elena úgy érezte, hogy nem sikerült a legjobban a két cikk és pontosan tudta, hogy mi az oka ennek: egész éjjel az járt a fejében, hogy néhány nap múlva, a jótékonysági bálon jelen lesz Damon és Enzo a gonosz kis tervükkel. Mi van ha Julian tényleg nem szándékozott elmenni a bálra és Elenának kötelező lesz a jelenlét? Hogyan szabadulna ebből a helyzetből?

Besietett az irodába és lepakolta a csomagjait az asztalra. Néhány emberen kívül szinte senki sem volt az irodában ilyen korán. A munkaprogram fél 8-kor kezdődött és még ezt is nehezen tartották be egyesek, nemhogy reggel 7-re érkezzen bárki is, akinek nem volt muszáj. Miután gondosan rendet tett az asztala körül, a kávégép irányába sietett. Semmit sem aludt az éjszaka és szüksége volt egy hatalmas bögre kávéra, hogy túlélje a napot. Miután azt meg is szerezte, a főnök irodája felé nézett. Még nem égett a lámpa, ezért jó oka volt feltételezni, hogy Julian még nem ért be. Azt hitte, van még egy kis ideje, legalább a finom reggeli kávét megissza, de ahogy a gondolatok megcsiklandozták álmos elméjét, az iroda ajtaja kinyílt és Elena félt odafordulni. Hallotta a bőrcipő hangos kopogását a fából készült parkettán és csak néhány másodperc volt hátra addig, míg a férfi odaér Elena íróasztalához. A fejében vissza is számolt: három, kettő, egy...

-Elena, az irodámba. Most!

A lány felnézett, de Julian már rég az iroda fele tartott. A lány felvette a kávésbögrét és a két cikket, majd elindult a férfi mögött az üvegfallal borított iroda irányába. Julian-t követve belépett a szobába és becsukta az ajtót. Megvárta, míg a férfi lepakolja a táskáját, a tükörben elintézi bordó színű nyakkendőjét és leül a székbe, majd Elenára néz. Intett a lánynak, hogy nyújtsa át a cikkeket. Elena megragadta a kávésbögrét, hogy bebiztosítsa helyét a kezében, a másik kezével pedig átnyújtotta az aktákat és közelebb lépett az asztalhoz, büszkén és magabiztosan. Mielőtt azonban egy pillantást is vetett volna a cikkekre, Julian felállt a székéből és odasietett Elena elé. A lány követte a férfit, majd megszeppent, mikor az nekidőlt az asztalnak, ahogy szokott. Elena kénytelen volt hátrébb lépni, majd két kezével megfogta a bögréjét.

-Kérem a bögrét. – mondta Julian, de Elena szinte fel sem észlelhetett, már ki is vette a férfi a kezéből a kávés csészét és letette az egyik távoli szekrényre. – Nincs kávé a cikkjeim közelében!

Elena forgatta a szemeit, majd felsóhajtott. Szemei aprócskák voltak most, a fáradtság megviselte és nem volt türelme Julian undok beszólásaihoz és ostobaságához. Türelmesen várt, fürkészve a férfi szemét, ahogy körülbelül 10 percig vizsgálta a cikkeket.

-Azt hittem számíthatok rád, Elena. – jegyezte meg a főnök, kissé meglepve Elenát. Bár tudta,hogy a cikkek nagyon rosszul sikerültek, mégsem várt rosszat Julian-től. Most az egszer megértést várt tőle, bár a férfi nem tudhatta, mit kellene megértsen a mai napon. – Tudhattam volna, már akkor, amikor fel sem vetted a telefont, hogy nem bízhatok rád ekkora munkát. Pedig az utóbbi időben ígérkezően fejlődtél, most pedig éjjszaka berúgsz, bulizol és közben cikket is írsz?

-Hogy... – Elena tátott szájjal nézett a férfire. Hogy mondhat ilyent? Mi köze a magánéletéhez? Ő csak a főnöke, semmi beleszólása abba, hogy mit csinál munkán kívül. Egyszerűen szóhoz sem jutott.

-A másik 4 cikk a tegnapról?

-Ugye nem mondod komolyan? – Elena érthetetlenül nézett a férfire, aki úgy tűnt egyáltalán nem viccel. Kellett az a 4 cikk, ami egyáltalán nem volt tervben sem, nem hogy kész legyen bármelyik is közülük.

-Nem hogy ezt a 2 cikket teljesen elrontod, mikor közöltem veled tisztán, hogy fontos cikkekről van szó, még az előző napi munkádat sem végzed el? – azok a tökéletesen zöld szemek szikráztak, ahogy a férfi beszélt. Elena megfélemlítve érezte magát és nem tudta, mit válaszolhatna. Elrontotta a cikkeket, megfeledkezett a másikokról, de most az egszer igazán tehetnének egy apró, kicsike kivételt vele is, hiszen nagyon nehéz éjszakán volt túl.

-Igazad van, nincs mentségem rá. Elrontottam. – mondta türelmesen és csak azt kívánta, bárcsak kiengedné most innen ebben a percben Julian, hogy tovább folytathassa saját munkáját. Ez azonban tudta nagyon jól, hogy nem fog bekövetkezni.

-Hogy vezessek így egy újságot? – kiabált Julian és Elena kinézett az üvegeken, ahol látta, hogy majdnem mindenki, aki lassan megérkezett, rájuk figyel. Nem ez volt az első veszekedés köztük és Elena úgy érezte, hogy szinte csak vele van itt a probléma. Valószínüleg közrejátszott az is, hogy Elena volt a legfrissebb alkalmazott. – Kávéval jönnek az alkalmazottjaim, jó hogy nem öntik rá a cikkekre és úgy adják be, részegen írják meg a cikkjeimet és fele munkát végeznek!

Julian újra felállt a székről és az asztalnak dőlt Elena előtt. Szerencsére a lány hátrébb állt, ámde ígyis eléggé közel volt ahhoz, hogy érezze a méregdrága kölni illatát a férfin, ahogy belesimított szőke hajába és a szél Elena felé sodorta az illatot.

-Nem voltam részeg! – jegyezte meg a lány is, miután eljutott az agyáig Julian mondanivalója. – Semmi közöd ahhoz, amit munkán kívül csinálok!

-De van, addig, míg nem végzed el a munkádat mellette!

-Elvégeztem! –most már Elena is kiabált és nem tudta megmondani, hogy honnan volt ennyi bátorsága a főnökével szemben. – Késő este hívsz, két iszonyatosan hosszú cikket küldesz, mintha csak azt akarnád, hogy egész éjszaka mást se csináljak,csak dolgozzak! Meg is csináltam, egy percnyit nem aludtam az éjjel mert azokon a hülye cikkeken dolgoztam, ráadásul idejövök reggel 7-re, ahogy kéred és mégis én vagyok az ostoba és megbízhatatlan? Nem beszélve arról, hogy alkoholistának is neveztél!

-Tűnj el a szemem elől!

-El is fogok! Mert felmondok! – Elena teljesen kifordult önmagából, csak a legutolsó szó hallatán tért vissza. Felmondott? Nem tudta mit tett, mit mondott, mit nem. Csak érezte, ahogy a lábai kifele viszik a főnök irodájából és az íróasztala felé sietnek. Mintha egy szellem lenne és képtelen lenne irányítani saját testét. Fáradt volt. Leült a székére és a képernyőre nézett. Üresen világította be a kis zugot, ahol Elena ült. Fejét lehajtotta a kezeire, amelyek az íróasztalon összekulcsolva feküdtek és álomba szenderedett.

Kol átnyújtott egy tejeskávét Caroline-nak, aki a Mikaelson házban töltötte az éjszakát. Caroline boldogan mosolygott, hálásan ölelte meg Kol-t, aki visszabújt a takaró alá, a lány mellé. Régen látta már ilyen boldognak a barátnőjét és tudta, hogy sikeresen teljesítette a küldetését este.

-Olyan hálás vagyok ezért a csodálatos vacsoráért. – mondta Caroline. – És azért, hogy megtűrtétek a barátaimat is velem együtt. És persze a családomat!

-Nagyon szívesen. Apám csak örül,ha ilyen rendezvényeket szervezhet. Legalább leköti magát valamivel. – a szerelmes pár nevetett és Kol arcon puszilta a vámpírlányt.

-Olyan jól éreztem magam Elenával, mint a régi szép idők! – mesélte Caroline. – Sajnálom, hogy szó nélkül távozott, remélem minden rendben vele. Később megpróbálom felhívni.

Kol tudta, hogy miért távozott olyan gyorsan Elena, hiszen hallott mindent, amit Stefan-nel beszéltek. Azt is tudta, hogy mi történt Stefan és Elena között, úgyhogy tudta, hogy miért volt kellemetlen a helyzet. Azt azonban megígérte Elenának, hogy semmit sem szól a történtekről, még Caroline-nak sem, mert majd Elena dolga az, hogy eldöntse, meg akarja-e osztani a barátaival ezeket.

-Jól teszed. Örülök, hogy végre kibékültetek! – mosolyogva ölelte meg a lányt Kol.

-Elena! Elena, ébredj!

Elena kinyitotta a szemeit, de alíg bírta nyitva tartani őket. Homályos képeket látott, nem tudta, hogy hol van és mi történik, csak egy női hangot hallott, ahogy a nevét kiabálta. Nem volt ismerős hang számára, de meggyőződése volt, hogy aki szólítja őt, ismeri Elenát. Különben honnan tudná a nevét?

-Elena! – Elena érezte, ahogy megrázzák a vállát és a haját elsimítsák az arcán a szeméből. Valaki ébreszteni próbálta, de ki ez és hogy került a házába? Ki engedte be?

-A rohadt életbe! – nem is otthon volt! Hát persze, hogy nem otthon volt. Hogyan is lehetett volna otthon a puha ágyikóban, a meleg takaró alatt? Elena felkapta a fejét, beleütve a fölé hajló lány állába. – Nagyon sajnálom! Sajnálom, sajnálom, sajnálom!

-Hagyd csak! – intett a lány, kicsit megsúrolva állán a bőrt. Most, hogy kissé kitisztúlt a kép, Elena látta, hogy Rachel, a mellette levő íróasztal gazdája volt az, aki ébresztgette.

-Mi történt? – kérdezte Elena, rápillantva a képernyőn levő digitális órára. – A francba!

Fél 11 volt. Hogy aludhatott el a munkahelyén? Hogy engedhette meg magának, hogy ilyesmi történjen? Rachel nem tudott volna hamarabb szólni neki, hogy elszúnyokált? Ezért még hatalmas bajba fog kerülni. Gyorsan megnyitotta az e-mail fiókot, hogy letöltse a mai cikkeket, de meglepődve látta, hogy üresen állt, a tegnapi cikkeken kívül nem kapott semmit. Kérdően fordult Rachel irányába, aki újra nekilátott a gépelésnek.

-Ma nem kaptunk cikkeket?

-De igen, mindenki megkapta őket a szokásos időben. – érkezett a válasz úgy, hogy Rachel fel sem nézett a papírok közül. Elena visszafordult a saját gépéhez.

-Én nem kaptam semmit.

-Mert ki vagy rúgva. Te tényleg nem emlkészel semmire? – Rachel abbahagyta a gépelést és odafordult Elenához. Ki van rúgva? Összevonta a szemöldökét és megpróbált visszaemlékezni mindenre ami történt a mai nap. Emlékezett, hogy bement Julian irodájába, majd ott veszekedni kezdett a főnökével... És végül felmondott! Igen, igaza volt a lánynak. Már nem dolgozott itt, ezért nem is kapott ma cikkeket.

Nem mondhat fel. Nem veszítheti el ez az állást. Ebből kell fizetnie a rengeteg házadót, számlákat és próbál félretenni egy autóra is.

-Mekkora ostoba vagy, Elena! – mondta ki hangosan amit gondolt. Ez nem lehet. Ha kell, térden állva könyörög Julian előtt, ha kell bármit megtesz, csak visszavegye őt a főnök.

-Mr. Parker üzeni, hogy menj be az irodájába. – mondta Rachel, mint akinek hirtelen jutott eszébe az elmaradt apró kis részlet a beszélgetésből. Elena szeme nagyra nőtt – már amennyire meg tudott nőni ebben az állapotban, hiszen olyan fáradt volt, hogy szinte alíg bírt ébren maradni.

Körbenézett a hatalmas irodában. Látta, hogy egyesek gyanusan figyelnek rá és várják a következő lépést. Mindenki hallotta őket veszekedni, Elenát felmondani, majd zombiként kisétálni a főnöktől. Most pedig azt nézték, ahogy Elena feláll a székéről és gondosan elrendezi szoknyáját és ingét. Hallott suttogó hangokat a háta mögül, ahogy lassan az iroda felé közeledett: „most jön a második felvonás, figyeld csak", „szerinted tényleg kirúgják?", „nem értem mi ez a nagy kívételezés ezzel a fruskával". Kívételezés? – akadt meg ez a szó Elena fejében, hiszen egyáltalán nem érezte úgy, hogy kívételeznek vele. Sőt, inkább azt érezte, hogy ő a nevetség középpontja az irodában és Julian azon van, hogy az egész életét megkeserítse. Most azonban minden női báját be kell vetnie ahhoz, hogy Julian-től bocsánatot kérjen és visszaszerezze állását. Amikor megérkezett az üvegajtó elé, benézett rajta.

Julian a hirtelen érkező árnyék miatt felnézett munkájából és összevonta a szemöldökét. Elena nem lépett be automatikusan, ahogy szokott, hanem kint várakozott arra, hogy Julian intsen és bemehessen végre.

-Hello. – köszönt csendesen az érkező lány és ahogy belépett, úgy meg is állt rögtön az ajtó előtt, egyetlen centiméterrel sem lépett közelebb az íróasztalhoz. Most nem mert egy kicsivel sem tovább lépni. Ahogy állt az üvegajtónak dőlve, érezte az égető tekinteteket az irodából, amik mind rászegeződtek és izgatottan várakoztak az események fejleményére.

-Mit akarsz?

A hideg, egyszavas választól Elenát kirázta a hideg. Valójában nagyon félt attól, hogy nem kap egy második esélyt és önmagában tudta, hogy nagyon kevés százalék van arra, hogy Julian megbocsásson neki és visszavegye.

-Sajnálom. – ez volt az egyetlen szó, ami egyelőre kijött Elena száján. A férfi azonban csak figyelte tovább a lányt és gondolkodott. Vár egy picit, hátha van még valami egyéb mondanivalója is Elenának.

-Én is sajnálom.

-Szeretném visszakapni az állásomat. – mondta halkan Elena.

-Hogy mit? – vonta össze szemöldökét a férfi. Felállt a székéről és most nem az asztalnak, hanem a szék támlájára támaszkodva állt Elenával szemben. A távolságtartás részéről is jelentős volt.

-Sajnálom, hogy felmondtam. És hogy kiabáltam. Kifordultam magamból, ez nem én vagyok. Nagyon sajnálom. – a lány nagyon nagyon halkan beszélt, a szobában néma csönd volt.

-Nem érdekel.

-Mi? Miért nem? – felháborodva nézett rá a főnökére Elena. Hogy lehet ennyire közömbös és undok ez a férfi? Miért nem lehet az a kedves férfi, aki felajánlotta, hogy hazaviszi, vagy aki elhívta a bálra? Az univerzum mind ilyen férfiakkal áldotta meg őt, akik tönkreteszik az életét és reménytelen esetek, akikkel semmit sem lehet kezdeni!

-Mondj egy okot, amiért visszavegyelek! – immár az asztalhoz sétált a férfi és elfoglalta szokásos pozicióját az asztal szélén. Elena szemügyre vette mozgását és most más volt. A férfi arca rezdíthetetlen volt, határozott és megtörhetetlen volt. Ekkor jött rá Elena, hogy bármit is mondana, úgysem venné vissza őt ha nem akarná.

-Nincs. – most Elena is előre lépett, egyenesen Julian cipőjének orráig, nagyon közel a férfihez, már határozottan ő is, mint ellensége. Meggyőződve állt a férfi előtt, ölbe tett karokkal. –De úgyis vissza fogsz venni, mert vissza akarsz! Mert szükséged van rám az irodában.

-Ó, igen? És miért is?

Elena egy pillanatra leblokkolt. Ott állt előtte Julian, akinek férfias hangja megcsiklandozta Elena fülét és a lány szemei a férfi arcára vándorolt. Azon belül az ajkait figyelte. Tökéletes rózsaszínű ajkai összeszorítódtak, akárcsak az Elenáé. Most harcban voltak, és Julian támadott, Elena pedig megpróbált védekezni. A lány érezte, hogy saját ajkai kiszáradtak és nyelvének hegyével végignyalta ajkait, hogy benedvesítse őket. Nagy hiba volt.

Szemei Julian ajkairól a szemére vándoroltak, mélyen a zöld szemekbe nézve. Azaz próbált volna mélyen szembenézni a férfivel, de megtőrt. Hihetetlen, legyőzhetetlen erejét elvesztette, ahogy látta a férfin, hogy elkapta őt az ajkait bámulva. Egy lépést tett hátra, védekezésképpen és megpróbálta arcáról elhessegetni a veszteséget, amit érzett, de nem volt túl könnyű. Julian Elena arcáról a lábaira tekintett, ahogy hátralépett a lány.

-Megijedtél? – kérdezte a férfi.

-Kellett volna?

-Kellene!

-Milyen munkahely az, ahol az alkalmazottaknak rettegnie kell a főnöktől? – kostólgatta a lány a férfit, de Julian tudta, hogy rossz emberrel kezdett ki Elena.

-Milyen munkahely az, ahol az alkalmazottak fél méternél kevesebb távolságot tartanak a főnöktől? – visszaütött a válasz, Elena pedig reflexszerűen újra hátralépett és immár mérges szemekkel nézte Julian vigyorgó arcát. Így áldogáltak és várakoztak – mindketten arra vártak, hogy a másik folytassa. Elenán volt a sor, de semmit sem tudott kitalálni. Csak a munkahelyét szerette volna visszakapni, de túlságosan átestek már a ló túlsó oldalára. Nem volt helyénvaló ez a viselkedés egy főnök és alkalmazott között. Főleg egy ilyen legalsó sorokba dolgozó alkalmazottal, mint amilyen Elena volt.

-Visszaveszel vagy sem? – tért a lényegre a lány.

-Biztos vissza szeretnél jönni? Ezután ennél csak rosszabb lesz a helyzet. – Julian felállt és kihúzta magát. Az előbbi két lépést újra bezárta közte és Elena között. Magasabb volt Elenánál egy fél fejjel. A lány megpróbált egy aprócska lépést tenni hátra, mert úgy érezte, túlzás ez a kapcsolat már, de Julian újra bezárta a keletkező rést közöttük. Arcuk 20 centiméterre volt egymástól és Julian nem engedett. – Eljátszodtad a bizalmam és a tiszteletem.

-Volt neked olyanod irántam? Mert egyáltalán nem láttam! – futott ki Elena száján meggondolatlanul a mondat. Aztan ajkai apró résre nyíltak, hogy elnézést kérjen, az pedig már ki sem jött a száján.

-Tiszteltelek és megbíztam benned. Ha eddig az ellenkezőjét érezted, képzeld el mi vár rád majd ezután.

-Hagyd abba a fenyegetést! – emelte meg a hangját Elena, majd rögtön meg is állította magát, míg újra késő nem lesz.

-Vidd a bögréd és tűnés! – mondta, majd megszakította a szemkontaktust és visszaült a helyére.

Elena mosolyogva nézett a reggel itt felejtett bögrére majd elvette és kisuhant az irodából. Mosolya letörlődött az arcáról, mikor meglátta az irigykedő arcokat az íróasztalok mögül. Újabb suttogások hallatszodtak a levegőben,amik alaptalanok és igazságtalanok voltak.

Stefan körbenézett a nappaliban. Mióta Damon elment, üres volt a hatalmas ház és nem csak Damon, hanem a vele járó kiabálás, a szórakozás, az italozás is eltűnt és őszintén bevallva, nagyon hiányoztak Stefan-nek. Vissza szerette volna kapni régi életét, azt, aminek Damon is részese volt. Nagyot sóhajtott. Hónapokig hívogatta a telefonján, de egyszerűen nem csengett ki. Most is kezében volt a telefonja, a képernyőt nézegette, de értelmetlennek tűnt. Miért nézné, hiszen semmire sem jut vele. Csak a vágy, hogy mindent visszafordítson, egyedül az késztette őt arra, hogy újra megnyomja a zöld kis hívógombot és a füléhez szorítsa a telefont. Várakozott. Hogy mire, azt ő sem tudta, de várt, néma csöndben. Mintha visszhangzottak volna a gondolatai a hatalmas szoba falai közt, úgy nézett előre, mintha egy kísértet lenne. Majd beleszólt a szokásos női hang a telefonba: „Az ön által tárcsázott szám most nem elérhető..." . Gondolhatta volna, hogy újra és újra az idegesítő nővel fog beszélni. Az elején, hónapokkal ezelőtt még üzenetet is hagyott, de úgy tűnt, hogy azok sem értek el Damon füléig.

Felállt a kanapéról és eltette a telefont. Miközben kitöltött egy pohár italt a kanapé melletti kis asztalra vándorolt a tekintete, ahol két gyönyörű boríték feküdt békésen. Rajta csinos fekete írás volt, mintha az 1800-as évekből érkezett volna. Felvette a borítékokat és megvizsgálta őket. Egyik Damon nevére szólt, a másikon pedig Stefan Salvatore neve volt karcsú betűkkel felrajzolva. A Mystic Falls-i városnapok ma kezdődtek el, a város központjában hatalmas vásár volt felállítva különböző finomságokkal és értékes ékszerekkel, hagyományos díszekkel, amikből bárki nyugodtan válogathatott volna. De a legfontosabb esemény napja még nem érkezett el. A város tele volt a borítékhoz hasonló gyönyörű barackszínű zászlókkal, táblákkal, ablakokra ragasztott papírokkal, hirdetésekkel, amelyekre mind ugyanaz a fekete, csinos betű volt ráfestve: Mystic Falls-i városnapok, Évi jótékonysági bál – július 10., este 18:00. Két nap volt hátra a híres bálig, amire minden előkellő és fontos személyiség hivatalos volt, beleértve az alapítócsaládok leszármazottjait is. Tehát Elena is ott lesz.

Eszébe jutott a legutóbbi bál, amin részt vettek és nem végződött jól. Damon szerette a meglepetéseket és rendszerint kihasználta az ilyen alkalmakat ahhoz, hogy keresztbetegyen mindenkinek és tönkretegye a bulit. Stefan azon gondolkodott, idén más lesz-e vagy hasonló. Részt fog-e venni Damon a bálon vagy nem jönnek vissza Enzoval? Talán ha elrejti a meghívót és nem jut Damon keze alá, soha nem tudják meg Enzoval azt, hogy egy jótékonysági bálra hivatalosak és nem jönnek vissza.

De miket gondolt? Hiszen azt szerette volna, hogy visszakapja a bátyját. Mégis azt kívánta, hogy ne jöjjön most vissza Damon? A félelem eluralkodott rajta és érezte, ahogy valami szorítsa a nyakát. Nyelni sem tudott, annyira erősen fájt, majd a fájdalom ráterjedt a mellkasára és tovább szorongatta Stefan egész testét. A félelem amit érzett a lelkiismerete volt – hiszen Damon rábízott mindent, amit ő kellene elvégezzen, ha itt lenne: vigyáznia kellett volna Elenára, a házra, a barátaikra mind, de nem tette meg. Ehelyett cserben hagyta saját bátyját, aki mindig mindent megtett volna azért, hogy visszakapja őt. Milyen ember az, aki ezt teszi a saját testvérével?

Amikor elérkezett a 6 óra, Elena felállt a székről és összeszedte a lapokat az íróasztalon. Miután mindent bepakolt a táskájába, kifele indult az irodából. Elővette a telefonját a táskájából és beütötte Caroline nevét, majd tárcsázott.

-Szia, Elena. – köszönt Caroline a telefonban. – Mi újság? Minden rendben?

-Szia. Igen, minden a legnagyobb rendben. Ma nincs sok munkám, mit szólnál ha elmennénk bevásárolni a jótékonysági bálra. Rámférne egy kis kikapcsolódás.

-Problémák voltak a munkahelyen?

-Ha találkozunk, elmesélek mindent. – rázta a fejét Elena, majd körbenézett egy taxi után. – Gyere át hozzám és utána indulhatunk is, siess, mert én már készen vagyok.

-Rendben, indulok én is. Szia. – azzal betette Elena a táskájába a telefont és felszabadította a kezeit.

Néhány perc múlva intett egy taxisnak, aki oda is fordult és 15 perc alatt hazafuvarozta Elenát. Gyorsan besietett a lakásba, ledobálta a kezében levő kis aktatáskát és iratokat, majd cipőjétől is megszabadult. Nem volt ideje átöltözni, ezért egy fekete, lapos talpú cipőt vett magára, hogy találjon szokásos sötétkék szoknyájához és zakójához.

Leült a konyhapulthoz és elővett egy kis maradék pizzát a tegnapról. Úgy ahogy volt, hidegen, nekilátott, miközben várakozott Caroline után és a kis barack színű borítékot figyelte. Damon is kaphatott egyet belőlük, hiszen alapítócsalád tagja volt, de Elena nem hitte, hogy ez lesz az az alkalom, amikor Damon és Enzo úgy döntenek, hogy visszatérnek. A tegnapra gondolva eszébe jutott, hogy Stefan elmondta neki, hogy Enzo megtudott mindent a kettejük ügyéről és azon gondolkodott, honnan is tudhatta meg, vagy egyáltalán kitől? Enzo mindig mindent tudott mindenkiről, de soha senki nem tudta, kik a forrásai ezeknek az értékes információknak. Talán most, hogy mindent megtudtak és a dolgok kiderültek, talán tényleg visszajönnek Damon-nel és gyötörni fogják Elena és Stefan életét, amig bele nem őrülnek?

Elena nem tudott megszökni a bálról – Julian érthetően elmondta, hogy számit arra a cikkre Elenától a jótékonysági bálról, de a biztonság kedvéért jó lett volna, ha Julian elkíséri őt. Talán ha másokkal veszi magát körbe, Damon nem bántja, nem csinál jelenetet és nem lesz probléma egyelőre a találkozással. Bár ahogy Damon-t ismerte Elena, tudta, hogy semmi sem állítja meg őt, ha Elenáról van szó.

A gondolatait a kopogtatás zavarta meg, mire gyorsan az ajtóhoz sietett és kinyitotta.

-Enzo?!

-Teljes épségben és egészégben, drága Elena!

Kol és Caroline kisietett az ajtón. Kol-nak munkája volt a városban ezért felajánlotta, hogy elviszi Caroline-t Elenához, majd őket együtt a bevásárló központokig, hogy időt töltsenek együtt. Végre boldogan nézett a barátnőjére, aki úgy tűnt, visszakapta régi énjét. Mosolygott egész nap, jó kedvű volt és vidáman jelentette be, hogy vásárolni megy Elenával egész délután. Az egyetlen probléma az volt, hogy a nyár elteltével vissza kellett utaznia az egyetemre, ahova Elena nem mehetett. Amig azonban eljön ez az idő, addig mindenképpen azon fog dolgozni, hogy Caroline és Elena a lehető legtöbb időt töltsék együtt.

-Örülök, hogy kimozdultok Elenával a városba. Jó lesz, meglátod. – mondta Kol, miközben elindította az autót és kitolatott a parkolóból.

-Tudom, nagyon jó lesz. Végre egy kis csajos idő. – nevetett Caroline. – Nem akarlak megsérteni, de már nagyon unalmas ez a család, hiszen csak férfiakból áll. Hol is van Rebekah?

-Valahol Franciaországban nyaral. Elijah beszél vele, engem utál, mint mindenki más. – mosolyogva válaszolt a vámpír.

-Ez nem igaz! Klaus-t utálja Rebekah és miatta nem jön vissza ide. Bár nem hinném azt sem, hogy nagyon örülne nekem, mint a te barátnőd. – lecsüggedt Caroline mosolya az arcáról.

-Téged nem lehet nem szeretni. Ha meg Rebekah-nak van valami ellenvetése a kapcsolatunk iránt, azt megtarthatja magának. Attól én nem szakítok veled.

-Kedves tőled. – nevetett Caroline, majd megpróbálta más irányba terelni a témát. – Mi a helyzet Stefan-nel? Mi történt vele, míg nem voltam itthon?

Kol gondolkodni kezdett. Mit mondhatna Stefan-ról? Semmit sem tudott róla azon kívül, hogy Elenával eléggé összemelegedtek a nyár elején. Igazából most azt sem tudta, hányadán állnak Elenával. Mással nem is tartotta a kapcsolatot Stefan. Talán még Alaric volt az, akivel néha beszélt.

-Semmi. Próbáltak Damon után nyomozni, de nem sikerült. Nem találták meg, ezer üzenetet hagytak és mindegyik nyom után üres falba ütköztek. Szinte lehetetlen feltérképezni az utánuk vezető utat.

-Milyen deja-vu érzés. Tisztán emlékszem, mikor Stefan után kutattunk, amikor Klaus elvitte magával. – mesélte a vámpírlány a barátjának. – Csak akkor úgy végződött a játszma, hogy Damon Elenával kötött ki.

Ha Caroline tudta volna, mennyire hasonló eset történt most is és valójában mennyire ugyanaz az egész történet, akkor hatalmasat nézett volna. De nem mondhatta el neki Kol, hiszen megígérte Elenának, hogy nála biztonságban van a titkuk. Bármi is történjen, úgy lenne a legigazságosabb, ha Elena és Stefan mondanák el Damon-nek, hogy mi történt köztük.

Elena szemben találta magát azzal a férfival, aki elvette tőle élete szerelmét. Előtte állt, ép testben s lélekben Enzo, akit legszívesebben megfojtott volna. Hatalmas pofot csapott volna az arcára, ha nem szikrázott volna Enzo két sötét szeme, miközben a lányt figyelte. Enzo képes lett volna bármire és Elena tudta, hogy veszélyben van. Remélte, hogy Caroline minél hamarabb ideér és a segítség megérkezik, különben rossz vége lesz ennek a játéknak.

-Hol van Damon? – ez volt az első és legfontosabb kérdése a lánynak a vámpír fele.

-Ne aggódj, nincs itt. – mondta Enzo és belépett az ajtón. Elena azt érezte, hogy egy súly leesik a válláról és megszabadul attól a szorongató érzéstől, amit érzett, mikor meglátta a vámpírt. De miért érzett így? Azt akarta, hogy visszakapja Damon-t, mégis jól esett neki, hogy most nem látta itt, Enzo-val együtt.

-Hol van? – kérdezősködött tovább Elena.

-Elhiszed ha azt mondom, hogy nem tudom?

-Nem!

-Gondoltam. – ezzel pontott tett a beszélgetés végére Enzo és körbenézett a nappaliban. Elena becsukta az ajtót, miután néhány másodpercig nyitva hagyta, hogy Enzo hátha meggondolja magát és távozik, de minél inkább bennebb került, annál inkább csökkent az esély, hogy távozzon. Végül a férfi leült a nappaliban levő kanapéra és széttárt karjait a kanapé hátára tette. – Gyönyörű ház.

-Köszönöm. – mondta undokan Elena, majd leült egy székre a konyhapultnál, minél távolabb a vámpírtól. – Most pedig mondd el, hogy mit keresel itt.

-Jöttem látogatóba.

-Persze, mert annyira erős kapcsolat van köztünk, igazi barátság, ami miatt látogatóba kellett jönnöd.

-Ez a saját házad? – mintha meg sem hallotta volna az előző kérdéseket, úgy kérdezett tovább Enzo. Szemeit egyik tárgyról a másikra vitte, nézelődött bátran, mintha meg akarná venni ezt a házat.

-Igen, de nem eladó, ha ez lesz a következő kérdésed. – vágta rá Elena és elnevette magát. Valamit akart itt Enzo és nem tudott rájönni, hogy mi volna az. Most már szívesebben ült volna Damon-nel szemben, és vallott volna be minden bűnt, mint egy idegesítő Enzo mellett.

-Pedig szívesen ide költöznék melléd. – vigyorgott gonoszan a vámpír és Elena felvonta a szemöldökét. Undorítónak találta az ilyen fajta vicceket és ölbe tette kezeit, úgy figyelt tovább a vendégre. Lassacskán számolta a perceket, míg Caroline ideér. – Hogy van Stefan?

Elena tudta, hogy mire megy ki a játék. Tudta, hogy Enzo mindent tud róluk és remélte, hogy nem beszélt még semmit Damon-nel erről. Szívesebben vallotta volna be ő Damon-nek, hogy mit tett és megkapja a méltő bűntetést, amit érdemel, minthogy egy ezer idegentől tudja meg és szenvedjen egyedül. Elena azt remélte, hogy ezek után is legalább barátként tartani fogja Damon-nel a kapcsolatot. De mikre is gondolt, hiszen Damon itt sem volt, haza sem jött és se híre, se hamva nem volt e kerek földön.

-Miért nem kérded meg tőle? – vágott vissza Elena. Azt vette észre, hogy kissé Julian hangsúlyát utánozhatta, hiszen pont úgy hangzott ez a mondat, mintha a főnökje szájából érkezett volna.

-Kérdeztem. És úgy hallottam nagyon jól megy dolga.

-Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni. Tudom, hogy tudsz rólam és Stefan-ról. – mondta a lány minden erejét összeszedve. Erősnek kellett tűnnie, bátornak és magabiztosnak. –Mielőtt megpróbálnál bármivel is fenyegetni, tudd, hogy nem érdekel, nem félek és szívesen elmondok mindent Damon-nek személyesen.

-És mi van akkor, ha már tudja?

Elena nagyot nyelt. Nem engedhette, hogy Enzo így behálozza. Vissza kellett volna vágnia, de nem tudta, mit is mondhatna. Mi van, ha Damon tényleg tudja már, hogy Elena lefeküdt az öccsével? Talán igazat beszél Enzo és tényleg nem tudja merre van Damon. Talán elmondta a történteket Enzo neki és úgy döntött, soha többé nem jön vissza. Talán örökre elvesztették és senki sem tud semmit sem róla.

-Akkor majd megbeszélem vele a történteket személyesen. – mondta bátran Elena és felállt a helyéről.

-Rendben. Akkor találkozunk a jótékonysági bálon.

Elena tágra nyílt szemekkel állt az immár hasonlóan felállt vámpírral szemben. Enzo megigazította a kabátját és elindult a kijárat fele.

-Nem leszek ott. – próbálta menteni a dolgokat Elena, de nem sikerült. Látta Enzo szemében az elrettenthetetlent. Most már valóban összeszorúlt a torka és nyelni sem volt képes. Az arca előtt látta a vámpírt, Damon-t, hatalmas jégszínű szemekkel, ahogy fogait összeszorítva hallgatja végig a történteket Elena és Stefan között. A lány beleharapott az ajkaiba. Képtelen volt odaállni Damon elé és mindent bevallani. Szüksége volt ebben Stefan segítségére. Elszállt minden bátorsága, ahogy megvalósultak a fejében élő rémálmok jelenetei.

-Ó, dehogyis nem! – mosolygott egyet Enzo, ahogy kinyitotta az ajtót és kilépett.

Caroline kiszállt az autóból és elbúcsúzott Kol-tól. Miután elhajtott a vámpír az autóval, Caroline bekopogott az ajtón. Elena gyorsan kinyitotta és behívta a lányt. A vámpírlány látta, hogy valami nincs rendben. Elena túlságosan izgatott volt és nem volt a legjobb formában.

-Mi történt? – kérdezte is, amint meglátta Elenát.

-Enzo itt járt. – mondta nagy lélegzetvétel után Elena.

-Mi? Mit akart? Hol van Damon? Találkoztál vele?

Kérdések özönlöttek Elena fele, de csak Damon nevét tudta kiszűrni belőle a lány. Minden, az egész világa Damon körül forgott. Két nap sem volt hátra és látni fogja újra Damont? Vajon igazat beszélt Enzo, amikor azt mondta, hogy ő és Damon jelen lesznek a jótékonysági bálon?

-Jönnek a bálra. Legalábbis azt mondta. – bökte ki a néhány szót Elena, miközben egyetlen pontba bámult és gondolkodott.

-Damon jön a bálra? – kérdezte Caroline, mert szinte semmit sem értett abból, amit Elena kibökött.

-Igen. Azt hiszem.

-Hiszen ez jó hír! – pattant fel örömében a vámpírlány és megölelte Elenát. Ekkor jutott eszébe, hogy Caroline semmiről sem tud. Elena nem azért volt ennyire megszeppenve és leragadva annál az egyetlen névnél, ami megváltoztatta az életét, amiért Caroline hitte. Teljesen más ok miatt rémült meg az újratalálkozás miatt, ami szörnyű volt és szégyenre méltó.

Elena bólintott és megpróbálta összeszedni magát. Úgy döntött, hogy elmegy a bevásárlóközpontba a barántőjével és megpróbálja elfogadni a tényt, hogy két nap múlva valaki nagyon rosszul fog járni. Két nap múlva valakinek tönkremegy az élete, ha nem mindenkinek a barátai közül, hiszen soha nem lehetett tudni, mire kell számítani Damon részéről. Elena felvette a táskáját és kiléptek a házból a barátnőjével. Hallotta, amint Caroline arról beszél, hogy Kol sürgősen el kellett utazzon ma este és csak holnap érkezik vissza, de nem tudott figyelni semmire, ami elhagyta a vámpírlány száját.

Hamarosan megérkeztek a bevásárlóközpontba és nekiláttak a ruhák keresgélésére. Elena csak bambult és nézegetett előre, a semmibe, próbálta nézni a ruhákat, de nem látott semmit rajtuk.

-Gyerünk, 'Lena, keress valami csinit, ha Damon ott lesz, tetszedjen neki! – mosolyogva bökte meg Caroline a barántőjét, hogy rávegye a ruhák próbálgatására őt is. A vámpírlány már háromnál több ruhát próbált fel, de még nagyon sok volt hátra.

Most már azt kívánta Elena, hogy bárcsak ne kelljen Damon-t látnia, ruhától, báltól függetlenül. Bárcsak ne kellene ruhát vásárolnia és elmennie arra az átkozott bálra. Ahogy sétáltak a standok között, Elena keresgélte a ruhákat. Szebbnél szebb ruhák voltak, de nem tudott választani. Nem is akart. Legszívesebben egy zsákba ment volna, amiben senki sem ismeri majd fel. De sajnos ez Damon-nek nem volt akadály már. Bárhol bármikor megtalálta volna őt, mindegy miben van, mindegy kivel vagy hol, Damon elől nem volt menekvés.

Végül talált egy ruhát, ami megragadta a figyelmét. Kiemelte a sorokból, földig ért, nagoyn hosszú volt. Ezzel bizonyára hatalmas sarkú cipőt kell húznia, hiszen Elena nem volt híres a magasságáról. A ruha gyönyörű volt, de kissé túl sok volt Elena számára.

-Elég jó ízlésed van. – jegyezte meg valaki a háta mögül. Elena megtorpant a férfi hang hallatán és lehunyta egy másodpercre a szemét, hogy összeszedje az erejét. Mikor felnyította újra őket, odafordult a férfihez.

-Mit keres itt? – szólt a főnökéhez, aki a falnak dőlve, ölbe tett kezekkel bámulta a csodaszép ruhát. Mintha semmi sem változott volna, mintha most is a munkában lenne, ugyanabban a pozicióban, ugyanazzal a hangsúllyal beszélt vele Julian Parker.

-Gondolom nem vetted észre, hogy ez egy üzlet, ahol férfiaknak is árulnak öltönyöket és cipőket.

-Nem, tényleg nem vettem észre még. – nevetett Elena. Körülnézve most már látta, hogy hatalmas üzlet volt és épp egy öltönyös stand mellett álltak, valószínűleg onnan találta meg Julian őt.

-Ez a ruha nagyon szép. – jegyezte meg Julian, majd elvette Elenától és odatartotta elé, hogy a lány jobban megfigyelhesse. Így Julian kezében sokkal szebbnek tűnt a ruha, mint eddig Elena kezében. Tökéletes volt: felül, csípőig ezüstözött , fényes rész volt, végig a vállán, vastag pánttal, majd a csipőnél egy erősebb barack színű vastag szalag, hátul masnivá kötve, majd végig a földig gyönyörű, fényes, barack színű tütüvel borítva az egész.

-Ez nekem túl sok. Túl fényes. – mondta Elena miközben fürkészte a ruhát. Látott már ennél virítóbbat is és valószínűleg Caroline bármelyik pillanatban megérkezik egy ennél sokkal kihívóbb ruhadarabbal. Ez mégsem ő volt.

-Én ebben szívesen látnálak magam mellett. – határozottan jegyezte meg a férfi, majd Elena arcát fürkészte, hogy mit fog válaszolni. A lány azonban nem mert ránézni a férfira. Túlságosan kiszolgáltatottnak érezte magát ebben a pillanatban. Gondolkodnia kellett – megveszi-e ezt a ruhát a saját temetésére? Hiszen két nap múlva az következett, még akkor is, ha Julian mit sem sejtett az egészről. Elena ránézett az árcimkére, majd felnézett az üzlet nevére. Most már érthető volt, hogy miért nézelődött Julian ebben az üzletben – mert iszonyatosan drága volt itt minden.

-Ezt én nem engedhetem meg magamnak, sajnos. – mosolygott Elena, elvette a ruhát Julian kezéből és visszaakasztotta a fogasra.

-Nem gondolod, hogy nem illik ezt mondani a főnököd előtt? – nevetett a férfi, majd Elena is nevetni kezdett. Julian sok mindent nem tudott róla és azt sem, hogy ezt a mondatot nem azért mondta, hogy megsértse a főnökét.

-Van egy hatalmas házam, amit egyedül kell fenntartanom. – magyarázta Elena végül és Julian mosolya kisebb lett. –Igen, tudom, hogy nem illik panaszkodni.

-Teljesen megértem. – mondta kedvesen Julian. Hogyan értené meg? Hiszen soha nem hiányzott semmi az életéből. Hatalmas háza volt és rengeteg pénze annak fenntartására, Elenával ellentétben.

-Persze. – mosolygott Elena, Julian pedig úgy tűnt, kissé megsértődött az előző szóra. – Most mennem kell, a barátnőm már vár. Viszlát holnap!

-Viszlát. – mondta most már mosoly nélkül a férfi, végignézve a lányt ahogy eltűnik a sorok között a szeme elől.