.
MaxJump
.
.
Látta a kis narancshajú törpét. Ott ugrabugrált az egyik pályán, ugyanazon a bajnokságon, amelyen ő is részt vett. A csapata elég… középszerűnek tűnt. A mozdulataik rendszertelenek és kaotikusak voltak. A legnagyobb fegyverük szemmel láthatólag a srác volt. Kageyama őszintén megvallva nem nézte ki belőle eddig, de most látta, egészen ügyes… sőt… Ő maga is elég váratlan mozdulatokat tett a meccs nagy részében, ezért korábban nehéz volt felismernie, ám a saját magasságát jóval meghaladó ugrásai, erős lecsapásai és jó reakcióideje páratlan volt. Persze, mindez nem volt elég a győzelemhez. A csapata szépen küzdött, azt meg kell vallani. Azt már sikernek könyvelhetik el, hogy idáig egyáltalán eljutottak, de most meg kellett állniuk. Amikor a második szett végét jelző sípszó elhangzott, a narancssárga törpe megtorpant ott, ahol állt, fejét pedig mélyen lehajtotta. Talán sírt? Onnan nem úgy tűnt. Inkább csak bámult maga elé.
Kageyama szimpátiát érzett az iránta. Jó játékos volt. Meglepően jó. Nem ott lett volna a helye. Egy másik csapatban jobban érvényesülhetne.
De mit érdekli őt ez?
Ugyan.
Még csak a nevét sem tudja.
- Ez nem a mitugrász múltkorról? – Oikawa hangjára felkapta a fejét. A kapitány a mögötte lévő sorban üldögélt a lelátón Iwaizumi mellett. A két srác láttán Kageyama úgy érezte, mintha Oikawa újra és újra megmarkolná a szívét és összeroppantaná az ujjai között. Inkább előrefordult és csendben bámulta a játékteret, valamint azt, ahogy a csapatok felállnak egymással szemben és meghajolnak.
- Milyen mitugrász? – kérdezte Iwaizumi. Kageyama érezte a hangján, hogy nem nagyon érdekli a válasz.
Mivel Kageyama nem szólalt meg, Oikawa sem folytatta a beszélgetést, inkább másra terelte a szót. A fekete hajú nem szívesen hallgatta volna végig a kettejük között lezajló csevegést, ezért inkább kioldalgott a sorból és elhagyta a lelátót. Senki sem állította meg, de amikor még utoljára lopva a kapitányra pillantott, mielőtt befordult volna a folyosón, látta, hogy a srác is őt bámulta. Nem lenézően, nem is sajnálkozva… Mintha csak aggódott volna, bár ebben sem volt teljesen biztos, hiszen alig egy tizedmásodpercre látta.
A gondolatra csak feldühödött. Neki nincs szüksége sem a sajnálatára, vagy aggodalmára. Csak mert a dolog nem működött közöttük, még nem érkezett el a világvége. Csak mert Oikawa máris talált magának mást – talán jobbat nála -, ő még nem fog magába roskadni. Csak mert…
Ahogy a folyosókat rótta, a pulcsija zsebébe dugott kezekkel, hallotta, ahogy a pályák felőle felzúg az üdvrivalgás. Valószínűleg megérkeztek az új csapatok és kezdetét vette a következő két mérkőzés.
Nem lepődött meg, amikor az energikus törpét odakint találta. Megállt a folyosón, egy bizonyos távolságra a fiútól és őt nézte. Most hogyan tovább? Vagy fogja magát, sarkon fordult és visszamegy, vissza a csapatához a lelátóra, vagy tovább halad.
A névtelen támadó az ivókút mellett üldögélt a földön. Lábait felhúzta, karjait a térdére támasztva lógatta, kezeiben pedig a cipőit tartotta. Törölköző lógott a fején, így arcát nem nagyon láthatta, pedig tarkóját a falnak támasztotta.
Kageyama közelebbről is megnézte a félhomályban ücsörgő fiút, ekkor vette észre…
Csak egy ideig szeretettem volna itt dolgozni, hogy összeszedjek elég pénzt az új MaxJump cipőre.
A piros X ott díszelgett a jobb cipő külső felén. Hát megszerezte.
Még mindig a boltban történteken gondolkodott, nem is vette észre, hogy lábai önálló életre keltek és a fiú felé indultak. A sráctól kevesebb, mint egy méterre torpant meg, a másik fiú pedig csak ekkor nézett fel rá.
Víz csordogált az arcán, de nem könnyek voltak azok. Illetve, Kageyama úgy hitte. A haja pár tincse teljesen vizes volt, talán megmosta az arcát. A szemei sötéten és élettelenül villantak meg, de a fekete hajú láttán minta lassan fény költözött volna beléjük. Ajkait szétnyitotta, és mély levegőt vett, de nem szólalt meg.
- Jó cipők – jegyezte meg Kageyama. Először a lábbelikre, majd a fiú narancssárga zoknijaira pillantott. Nem tudta, mit mondhatna még, és a másik sem szólt semmit.
A helyzet kezdett kínossá válni a számára, ezért egy idő után – kissé idegesen – leült a fiú mellé, némi helyet hagyva maguk között.
- Látom, megszerezted őket.
- Eh… hát… igen… - felelte végül a narancshajú. Elég halkan beszélt. Alig ismerte fel a hangját. Eddig mindig energikusan, kissé hangosan és érthetően beszélt, most inkább csak motyogott. Mintha egy teljesen más ember hangja lett volna.
Úgy tűnt a másik is kissé feszélyezve érezte magát, mert hamarosan változtatott a pozícióján. Leengedte a lábait és törökülésbe helyezkedett. A törzsét előre hajtotta, de a törölközőt levette a fejéről, hogy a nyakába akaszthass, így Kageyama már láthatta, az egész feje csurom vizes volt.
- Akkor kiléptél a ruhaboltból?
Kageyama nem is értette magát. Minek kérdez ilyeneket? Nem is ismeri a srácot. Mit érdekli őt a sorsa? Igen… így van. Még a nevét sem tudja. Még csak a nevét sem! Abszurd.
- Igen. Még aznap megvettem a cipőket.
A fiú a MaxJumpokat bámulta az ölében, ujjait az oldalukra szorítva. Ajkait összepréselte. Elkeseredettnek tűnt. Kageyama ismerte ezt az arcot.
Nem is olyan régen, alig pár évvel ezelőtt egy hasonlóan megtört fiú bámult vissza rá a tükörből. Akkor megfogadta, hogy többé nem akarja majd viszont látni azt az arcot. Persze, egyedül nem ment neki, csak mások segítségével tudott fejlődni és új erőre kapni. Valahogy úgy érezte, ez a srác is megérdemli azokat a bátorító szavakat, amiket anno ő kapott.
Csak nem tudta, hogyan ismételhetné meg őket… Hogyan közvetíthetné őket neki…
- N-Nagyon jól játszottál… ma… - nyögte ki végül. Elég bután hangzott. Évekkel ezelőtt neki lelkesítő szavakat mondtak, de ezek hallatán az ember inkább csak még inkább sírva fakadna.
- Sokat edzettem… - jegyezte meg a fiú. Kageyama már-már azt hitte sikerrel járt a bíztatása, meg is lepődött, de aztán a másik folytatta. – Hajnalban kezdtem és egészen az első órákig hajtottam. A takarítás után a tornaterembe siettem és addig edzettem, amíg a gondnok ki nem zavart, mert be akarta zárni a termet. Otthon, a szobámban is a labdát adogattam fel magamnak, de… - elcsuklott a hangja. Kageyama a fiú szemeire pillantott és meglepetten vette észre, hogy a narancshajú összeszorítja őket. Hamarosan kövér kis cseppecskék buggyantak ki a szemhéjai közül, sebesen végigfutva az arcán. – de eltörtem a lámpát. Anyu elvette a labdát is, így hétvégén többet nem tudtam gyakorolni. Helyette inkább keményen dolgoztam a boltban, mígnem össze nem gyűjtöttem a cipő árát. Megvettem. Alig vártam, hogy kipróbáljam. Olyan szuperül éreztem magam benne. Azt hittem bármire képes leszek… de úgy látszik, még ez sem volt elég…
Kageyama szerette volna azt mondani, hogy ő mindent megtett. Hogy ne bánkódjon, mert beleadta szívét-lelkét, és ez a fontos. Meg azt is, hogy ő igazán nem hibás. Hiszen a csapattársai az igazán bénák, ő, ez a névtelen fiú, még belőlük is kihozta a maximumot. Azt is el akarta mondani, hogy egy kivételesen erős csapattal szemben álltak ki, de ezt a fiú feltehetőleg már tudta. Illetve, tudnia kellett. Tudta, igaz?
De mindezt hogy fogalmazhatná meg? Meg akarta vigasztalni a srácot. Tényleg meg akarta. Mégis… végig azon járt az esze, mióta csak megpillantotta a pályán, hogy mi a neve. Buta gondolat, nem is igazán értette magát, de… valahogy tudni akarta. Hiába próbálta elhessegetni a gondolatot, mondván, ennek itt most nincs helye, nem bírta.
A főtérre gondolt. Amikor csak úgy odapattant elé, kimondva a nevét. Még azt is tudta, melyik középiskolába jár. Kíváncsi lett volna, miért tud róla ennyi mindent. Azt nyilván tudta honnan, de az okára lett volna kíváncsi. Hogy ez a fiú miért tartotta fontosnak mindezt megjegyezni róla, sőt, közölni vele az utcán. Bárki más csak tovább sétált volna, ha meglátja az utcán. Még a gúnyolói sem álltak volna meg, csak messziről kiabálták volna a becenevét. De ő odament hozzá…
Aztán Oikawára gondolt. Az utolsó közösen együttöltött napjukra. A filmre, amit megnéztek, és arra, ahogy megfogta a kezét a sötétben. Hideg volt a bőre. Nem szorította meg az ujjait úgy, ahogy szokta, majd hamarosan el is húzódott tőle. A vacsora alatt is kissé távolságtartóan viselkedett vele, néha álmodozva bámult ki az ablakon, mintha gondolatban máshol járna. Nos, mint kiderült, máshol is járt. Kageyama már sejtette, így nem is érte meglepetésként, amikor Oikawa pár nap múlva az edzés után nem elindult a maga útján, hanem hazakísérte Kageyamát, hogy beszélni tudjanak. Szakított vele.
Nem lepte meg…
De akkor mégis… miért fájt ennyire hallani is?
- Hogy hívnak? – bukott ki belőle a kérdés. Hangja kissé rekedtesen szólt, ezért megköszörülte a torkát. A fiú elég meglepetten bámult rá, de ő csak elhivatott arccal megkérdezte újra. – Elmondanád a neved?
Már nem szorította úgy a cipőket az ölében, és a könnyei sem hullottak többé.
- A nevem Hinata. Hinata Shouyou.
Kedvesen hangzott a szájából. Úgy gondolta, illett rá a név.
- Hinata-san – kezdte Kageyama elhivatottan. – Én úgy gondolom, minden tőled telhetőt megtettél, de nehéz dolgod volt. A csapatod nem tud lépést tartani veled, és…
Megakadt. Tágra nyílt szemekkel és továbbra is szétnyílt ajkakkal bámult maga elé, de nem tudott több szót kinyögni. Szinte pofon vágta a felismerés.
A csapata… nem tudott lépést tartani vele. Ő pedig magát vádolva elmenekült előlük.
Amikor ő volt hasonló helyzetben, ő másokat vádolt, ezért lerángatták a pályáról.
Akkor értette meg, hogy mennyi különbség volt közöttük. A világ számára továbbra is „névtelen" tehetség, és ő, a tehetségéről elhíresült srác. De mit ért vele? Ugyanúgy semmit. Ugyanúgy abba kellett hagynia a játékot, ahogy ennek a fiúnak.
- Te mindent megtettél – mondta végül. – Ne add fel…
- Nem tudom – vonta meg a vállait. – Ha mindent megtettem, de még így sem nyerhettünk, akkor felesleges volt ez sok edzés.
- Nem volt az – felelte magabiztosan, és kissé talán dühösen Kageyama. – Szereted ezt csinálni, nem? Ha igen, akkor már megérte.
A többit már nem merte neki elmondani. A dolgot, a rossz csapatáról. Annyira rá vallott volna… másokat hibáztatni… Nem. Ha a fiú… Hinata tényleg tehetséges, megtalálja majd az útját. Tudni fogja, hol érdemes próbálkoznia. Ő legalábbis bízott benne. Kár lett volna érte.
Hinata aztán némán felhúzta a cipőit és talpra szökkent. Visszapillantott Kageyamára és megvillantott egy halvány mosolyt, némán motyogott valamit, majd elfutott. Sebességét egyre növelte, végül pedig úgy rohant, ahogy csak tudott. Aztán befordult a sarkon és eltűnt.
- Szívesen – felelte Kageyama a folyosónak a halk hálálkodásra.