.
Ismét
.
.
A bajnokság véget ért, de az igazi megmérettetés csak most következett. Mivel Kageyama minden idejét edzéssel töltötte, a tanulás csak másodikként létezett az életében egészen idáig. A vizsgák viszont alig egy hónappal az utolsó meccsek után kezdődtek, így nem volt ideje pihenésre. Szabadideje minden percét tankönyvek és jegyzetek társaságában töltötte. Velük aludt, velük kelt, a „haszontalanabb" órákon is a fontosabb vizsgatárgyakra tanult, a délutáni edzéseken pedig a csapattársaival egymást segítették. A harmadévesek nagyrészt csak egymással voltak elfoglalva, hiszen előttük állt a felvételi is, az első és másodévesek pedig külön vonultak tőlük. A másodévesek az elsősöket korrepetálták, az elsősök hálaképp pedig ételt és italt szereztek nekik a büféből, aztán ha az bezárt, akkor a közeli kisboltból.
Aznap a szolgamunkára Kageyama volt beosztva. Hátizsákját kiürítette, hogy abba is tudjon majd pakolni, aztán útnak indult a rendelésekkel. Nem sietett különösebben, inkább csak vonszolta magát. Ki volt merülve, mind fizikailag, mind lelkileg. Az egész napos tanulás egyszerűen lefárasztotta az agyát, az egyhelyben ülés pedig a hátát, nyakát és lábait. Ennek tetejében már csak azért sem volt tanácsos sietnie, mert a későtéli időjárás még megtette a hatását. Az utak, járdák és lépcsők pont ott csúsztak a legjobban, ahol az ember nem számított volna rá, így hát Kageyama is jobban tette, ha vigyázott.
A kisboltba belépve a cetlit szorongatta és a polcokat rótta egy kiskosárral a kezében. Először az ennivalót szerezte meg, azokkal meg is telt a kosara. Az hűtött italszekrényhez csak ezután ment. Egy darabig csak bámult a színes műanyag- és fémdobozokat, meg a tetra pakkos csomagolásokat. Fáradtsága kezdett beütni, ezért csak meredt maga elé.
- Kageyama-san?
Először fel sem fogta, hogy hozzá szólnak. Azt hitte, a gondolatai és kimerült elméje babrál ki vele, de aztán az illető újra megpróbálkozott, ezúttal sikerrel. Kageyama oldalra pillantott. Meglepett, kerek, barna szemek. Kócos, narancssárga haj. A fiú, aki az utóbbi időben gyakran az gondolatai tárgyát képezték, ott állt előtte, sötétkék kötényben és egy kartondobozzal a kezében.
- Hinata-san… - szólalt meg elnyűtten.
A fiú lerakta a dobozt és elmosolyodott. Nyoma sem volt a bajnokságon mutatott letörtségének. Persze, annak már több mint egy hónapja.
- Tudtam, hogy az iskolád a közelben van, de nem gondoltam volna, hogy egyszer látni foglak itt… úgy értem… eddig még nem láttalak. – Mintha elpirult volna, de ebben a fekete hajú nem volt biztos. Minden enyhén szólva vibrált a szemei előtt. Legszívesebben hazament volna már lefeküdni.
- Igen… - felelte fáradtan, élettelenül. – Ilyenkor a többiekkel együtt tanulunk.
Végül rászánta magát és kinyitotta a szekrény ajtaját. Azonnal megcsapta a hideg. Kiszedegetett egy csomó italt, de lévén, hogy nem fértek bele a kosárba, melléjük tette a földre. Aztán elgondolkozott, magának mit vehetne. Elég sokat vacillált az áruk közül, de végül csak egy doboz tejet vett.
Hinata hirtelen felbukkant mellette és odanyújtott neki egy másik kosarat. Kageyama hálásan rápillantott és elvette, hogy gyorsan belepakolhasson. Közben a másik fiú az árufeltöltéssel foglalkozott tovább.
Amikor mindketten végeztek, Kageyama a fiúra pillantott, aki talán ezt megérezte, mert ránézett.
- Szóval… újra munkába álltál?
Értelmetlen kérdés… Mégis mit csinálna ott, a bolt közepén, kötényben, ha nem dolgozna… de… egyszerűen nem tudta ezt jobban szavakba önteni. A kérdése az lett volna, hogy miért dolgozik megint, ezúttal másutt, de tudta, hogy neki a másik srác életéhez semmi köze. Alig ismerik egymást.
- Igen – vigyorodott el Hinata. A sugárzó arca láttán az ember már-már azt hitte, a világ legjobb állása jutott neki, pedig csak egy sarki kisboltban végzett egy unalmas diákmelót. Talán még a dolgozói vécét is vele pucoltatták ki. – Újra pénzt gyűjtök.
- Tényleg? – kérdezte Kageyama, majd felemelte a dögnehéz kosarakat, hogy a kasszához cipelje őket. Hinata némán felajánlotta a segítségét, de ő csak megrázta a fejét. – Újabb sportcipő?
- Dehogy – nevetett fel Hinata. Jó volt hallani a nevetését. Ezen a ronda hideg estén megmelengette a szívét. A szívszorító sírása után üdítően hatott ez a kacaj. Furcsamód ugyanez a ruhaboltban idegesítette és feszéjezte. – Csak néhány új sportszer… jövő évtől másik iskolába fogok járni.
Kageyama keze megállt. Egészen idáig a vásárolni való dolgait pakolta a kosárból a mindössze karhosszúságú futószalagra, de most abbahagyta ezt és a fiúra pillantott.
Hinata végtelenül büszkének tűnt.
A férfi a kasszánál értetlen pillantást vetett rá, ezért elnézést kért és folytatta a pakolást. Amíg a rengeteg dolgot a hátizsákjába rakta, a maradékot pedig zacskókba, Hinata tűnt fel mellette. Már nem viselte a kötényét, ellenben egy vastag kabátot és sapkát igen.
- Viszlát holnap, uram! – köszönt a kasszásnak, vagyis feltételezhetőleg a főnökének. Amaz csak biccentett.
Együtt indultak el az utcán.
- Másik iskola? – vette fel a pár perccel ezelőtt abbahagyott beszélgetés fonalát Kageyama. – Hogyhogy ilyen hirtelen?
Hinata maga elé pillantott és újra elvigyorodott. Kageyama most biztosra vette, hogy elpirult, és nem a csípős hidegtől.
- Még a bajnokságon, nem sokkal azelőtt, hogy elhagytuk a helyszínt, megkeresett egy férfi. Egy másik csapat edzője volt.
Ámulva hallgatta a történetet. Az eset nem tűnt valószínűtlennek, de meglepte, hogy egy olyan gyenge csapatból is kiszemeltek valakit, mint amilyen Hinatáé. Ő lehetett ott az egyetlen jó játékos.
- Szóval átiratkozol – mondta Kageyama, inkább magának, mintsem a fiúnak. A zacskók fülei a tenyereibe vágtak, így kicsit megigazította őket.
- Igen – ujjongott a srác. – Áprilisban, már ott kezdek. Az ottani csapat sokkal profibb, mint a miénk, ezért van szükségem új felszerelésre. Kicsit messzebb van, mint a mostani iskolám. Oda már nem járhatok biciklivel. De megéri, azt hiszem.
- Jól döntöttél – jelentette ki Kageyama komolyan. Hinata mosolya lekonyult, egy pillanatra ő is viszonozta a gesztust, de aztán újra elvigyorodott.
- Úgy izgulok! Biztos iszonyat király lesz!
- Hová iratkozol át?
- A Kitsunegába.
Az egy erős csapat – gondolta Kageyama. Nem olya erős, mint az Aobajousai, de megállják a helyüket. Az utóbbi években egyre feljebb csusszantak a ranglétrán. Hamarosan komoly ellenfelei lehetnek egymásnak. Talán épp ez a kis kócos kölyök lesz a kulcs ahhoz, hogy jobbak legyenek.
Kageyama megtorpant, mire Hinata visszanézett ré.
- A Kitsunegában is keményen kell edzened – jelentette ki komolykodva. Hinata fellelkesülve bólintott, szinte még a vállaival is – Egyszer meg akarok mérkőzni veled.
A fiú egy pillanatra megmerevedett, majd csillogó szemekkel még nagyobbat bólintott, ezúttal szinte meghajolt.
- Yosh! Mérkőzzünk meg!
- Ne essetek ki, amíg nem játszottatok velünk! – mondta Kageyama és újra elindult.
- Biztosan nem fogunk! Aztán szétrúgjuk a seggeteket!
- De nagy lett a szád – rivallt rá Kageyama, mire Hinata odébb húzódott, de a meghunyászkodása sem tartott sokáig, hamarosan újra vigyorogni kezdett. Mintha ezt a vidám arckifejezést le sem lehetett volna mosni róla.
Rövidesen visszaértek az Aobajousaihoz, ezért eljött a búcsú pillanata. A két fiú egymásra nézett, várták, hogy a másik mondjon valamit. Végül Kageyama törte meg a csendet.
- M… Meddig fogsz… ott dolgozni? – kérdezte zavarodottan.
- Még egy hónapig, amíg le nem teszem az összes vizsgámat. Utána már el kell kezdenem átiratkozni.
- Rendben – biccentett Kageyama, majd némi hezitálás után megfordult, és bement az épületbe.
Észre sem vette, de a fáradtsága és álmossága már el is múlt. Csak arra tudott gondolni, hogy vajon mikor osztják rá legközelebb a cipekedési feladatokat. Remélte, hogy mihamarabb.